Patricia Evans: Szavakkal verve

Fontos könyv a bántalmazó kapcsolatról és a szóbeli erőszakról. Nem szakmabelieknek, hanem laikusoknak íródott. Sajnos meg lehetett volna írni jobban is, néha rettentő “laikus”, máshol túlzottan szakmai nyelvezetű, a könyv első része valahogy nagyon elméleti és unalmas, több tíz oldal után kezd érdekessé válni, reméljük, a célcsoport nem hagyja abba az olvasást az elején.

A szóbeli bántalmazás azt jelenti, amikor a párkapcsolat egyik tagja – jellemzően a hatalmi pozícióban lévő tag, nyugati társadalmakban ez jellemzően a férfi – szekálja, kritizálja, cseszegeti a másikat. Megjegyzéseket tesz rá, leértékeli, lehülyézi, kigúnyolja. Azt gondolnánk, hogy phhh, ugyan már, szavakkal nem lehet kárt okozni, jó, most egy kis kritizálás, mit kell attól egyből sírni meg könyvet írni róla? Azt is gondolhatjuk, hogy az, hogy a párkapcsolatban a férfi hatalmi pozícióban van és nyugodtan alázhatja az asszonyt, az teljesen normális, több száz éve így van, asszony verve jó, kifejezett haladás, hogy ma már nem verjük, csak úgy szóban baszogatjuk. Ez nyilván világnézet kérdése. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy az évekig, minden nap elszenvedett cseszegetéstől a nők depressziósak lesznek meg szorongóak, ha gyerekkorban kezdjük, akkor személyiségzavarosak is. Ráadásul a szóbeli bántalmazás sok esetben az évek során súlyosbodik, míg végül valódi verés lesz belőle. Ezek tények.

Evans a szóbeli bántalmazás dinamikáját ismerteti, majd típusait sorolja fel, illetve az áldozat tipikus reakcióit. Az általa felvonultatott típusok: titkolózás, ellenkezés, leszólás, viccnek álcázott szóbeli erőszak, a beszélgetés akadályozása és mellébeszélés, vádaskodás és hibáztatás, ítélkezés és kritizálás, bagatellizálás, aláásás, fenyegetés, becsmérlés, elfelejtés, parancsolgatás, tagadás, bántalmazó dühkitörés. Ezek így felsorolva nem hangzanak túl durvának és talán túlzónak tűnik őket “szóbeli erőszaknak” nevezni, de végigolvasva a példákat, mégis egyből kirajzolódik előttünk a hatalommániás köcsög képe. A könyv legérdekesebb részei az esetismertetések és a példamondatok – jellegzetes szófordulatok szóbeli bántalmazóktól. Úristen, mennyire ismerősek, mennyire tipikusak. Túl érzékeny vagy! Mindent felfújsz! Kiforgatod a szavaimat! Azt hiszed, mindent tudsz! Csak akkor vagy boldog, ha nyavalyoghatsz! Fogd már be a szád! Kérdezett valaki? Mindig tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó? Pontosan tudod, hogy értettem. Neked nem férj való, hanem állatidomár. Ez neked túl bonyolult, úgysem értenéd meg. Magadnak keresed a bajt. Te hülye vagy. Nem tudsz leszállni a témáról. Vidd ezt innen. Ezt nem veheted fel. Én sosem mondtam ilyet. Ezt csak kitalálod. Semmiségeken húzod fel magad. Nem tudom, ezt honnan szedted. Te megőrültél.

A szerző végig biztosítja a bántalmazott nőket arról, hogy érzéseik jogosak, ha úgy érzik, hogy bántották őket, akkor ne fogadják el azt, hogy bolhából csinálnak elefántot. Izgatottan várom a gyakorlati megoldásokat, ami az, hogy menjen az illető pszichoterápiára, de olyan szakemberhez, akinek van tapasztalata bántalmazó kapcsolatokban, mert hozzá nem értő szakemberből semmi jó nem fog kisülni. Ha még fiatal a kapcsolat, akkor még most meneküljön, amíg nem késő. Ha már régóta együtt élnek és nem akarnak vagy nincs lehetőség válni, akkor az a feladat, hogy amikor a férj rákezdi, akkor a nő magyarázkodás, alkudozás, bocsánatkérés és egyebek helyett azt mondja, hogy “ezt hagyd abba”, és ha nem hagyja abba az illető, akkor elmegy onnan, kimegy a másik szobába, elmegy egyet sétálni. Aha, köszi. A példákban szereplő férjek ezekben az esetekben meglepődtek, magukba néztek, és rájöttek, hogy hű, nem kéne így beszélnem. Lehet, hogy Amerikában ez működik, nade hogy a szittya magyar bántalmazó férjeket nem hatja meg az ilyesmi, abban biztos vagyok. Amíg sétálsz, majd kurvaanyázik magában, és amikor visszajöttél, folytatjuk. Ezt a meglátásomat arra alapozom, hogy pszichoterapeutaként sok bántalmazott nővel és történetükkel kerültem kapcsolatba, de ifjúkoromban én is mondtam fiúmnak, hogy hagyd abba és szálltam ki az autóból a kereszteződésnél, nem hatotta meg különösebben. Evans szerint ha leleplezzük a hatalmi játszmát, azzal nagy változásokat érhetünk el. Legyen igaza.

A könyv arra nagyon jó, hogy az ember ráébredjen, ha ilyen kapcsolatban él, és esetleg más szemmel nézze azt. Ha eddig elhitte, hogy ő egy hülye, aki bolhából csinál elefántot, most rá fog jönni, hogy az esete nem egyedi, hogy ezek a dumák, amiket a férjétől hall, általánosan elterjedt bántalmazósszövegek. A bántalmazott nők általában már rég elvesztették a valóságérzékelésüket, ez a könyv segíthet más fényben látni a dolgokat. Röviden kitér arra is, mi van, ha gyerekünkkel bánnak így, hogyan védjük meg, illetve mutassunk példát önvédelemre – ez hasznos rész, gyakorlatban is kivitelezhetőnek tűnik.

Evans végig férfiról és nőről ír, nyilván felmerülhet, hogy miért, hiszen nők is gyakran bántalmazzák szegény férjüket szóbelileg, Evans szerint az azért más, mert nem hatalmi pozícióból teszik. Amíg a nő tipikusan kevesebbet keres vagy otthon marad a gyerekkel és a férfi tartja el, valamint a férfi testileg is erősebb, addig a férfitól jövő szóbeli bántalmazás az igazi erőszak és csak kivételes esetekben a fordítottja. Ez logikus. Engem kicsit zavart még a szerző idealizmusa, szerinte az emberek közötti erőszakmentes kommunikáció a “normális”, ahol mindenki empatikusan meghallgatja a másik érzéseit és együttérezve, kölcsönösen támogatva hoznak döntéseket és mindenki mindenkivel szépen beszél. Ez nagyon szép, csaknem túl realisztikus elképzelés, persze, lehet, hogy én vagyok túl kiábrándult csupán.

Hasznos és érdekes könyv, és erős a gyanúm, hogy mindenki rá fog ismerni rosszabb esetben közeli, jobb esetben legalább egy-két távoli rokonára a leírásokban.

Itt egy hosszabb és részletesebb ismertető a könyvről.

Unoka Zs., Purebl Gy., Túry F., Bitter I. (szerk): A pszichoterápia alapjai

Ez egy egész jól sikerült könyv. Valamelyest elfogult vagyok irányába, de ha attól elvonatkoztatunk, még akkor is azt kell mondanom, hogy klassz, végre valaki írt egy normális könyvet erről magyarul. Eredetileg orvostanhallgatóknak készült, akik semmit sem tudnak a pszichoterápiáról, bár annál szerintem részletesebb, és inkább ajánlható pszichoterápia iránt érdeklődő szakmabelieknek. Egyes részeit laikusok is fogják érteni, más részeit talán kevésbé. Azért nagy szám, mert iskolafüggetlen: a pszichoterápiás könyvek kivétel nélkül valamelyik pszichoterápiás irányzat könyvei, vagy eleve az analízisről vagy a kognitív terápiáról vagy valamelyikről szólnak, vagy ugyan általános pszichoterápiáról szólnak, mégis a szerző irányultságának megfelelő iskolát túlhangsúlyozzák. Itt is van némi elhajlás kognitív-viselkedésterápiás irányba, de talán nem vészes.

A könyv első része a pszichoterápia alapelveiről szól, ezek azok a dolgok, amelyek mindegyik módszerű pszichoterápiában jelen vannak. A pszichoterápiás folyamat szakaszai: a diagnózisalkotás, esetkonceptualizáció, szerződéskötés,  lezárás. Kis kitekintés a pszichoterápia biológiai hatásairól (agyi képalkotók, korai stressz és idegrendszer, immunrendszer stb.). A második rész a pszichoterápiás módszerek, kezelési formák leírása, de az első fejezetet a szerzők a pszichoterápia közös hatótényezőinek szentelik, amikről esküszöm, sehol máshol nem olvastam, pedig sok pszichoterápiás könyvet olvastam már. Főleg az empátia és a terápiás szövetség tartoznak ide, mindkettőről a könyv nyomán írtam a blogomban (empátia, terápiás szövetség). Ezután az egyes iskolák és technikák ismertetése következik egy-egy fejezetben, mégpedig ezek: a pszichoanalízis és a pszichoanalitikus terápiák alapelvei; a viselkedésterápia; a kognitív terápia; a személyközpontú terápiák; az interperszonális pszichoterápia; családterápia; csoportterápia; relaxáció, szimbólum – és hipnoterápia. Mindegyikből pont meg lehet érteni, hogy az adott terápiás módszer milyen elméleti alapokon nyugszik, mire jó, és nagyjából mit csinálnak a művelői. Ha szeretnénk átfogó képet kapni a pszichoterápiás módszerekről, akkor ezt kell olvasni.

A könyv harmadik részében a leggyakoribb pszichés zavarok specifikus pszichoterápiájáról szól néhány fejezet, mint például a testi betegség okozta stressz, a szorongás, a depresszió, öngyilkossági veszély, szomatizáció, addikciók, evészavarok, alvászavar, szexuális problémák, pszichózis. A harmadik rész utolsó fejezetének az a címe, hogy “nehéz betegek az orvosi gyakorlatban”, és arról szól, hogy ha az ember orvos (nem pszichoterapeuta, hanem bármilyen), akkor vannak olyan betegek, akikkel nehéz együttműködni, mert hisztiznek meg ránk tapadnak meg ugyanazt ezerszer megkérdezik meg okoskodnak meg különleges bánásmódot igényelnek és sorolhatnánk. A könyv szerint ezeknek a viselkedéseknek a hátterében különféle személyiségzavarok / személyiségtípusok állnak, és konkrét tanácsokat kapunk, miről ismerszik meg egyik vagy másik, és mit lehet velük csinálni, hogyan lehet hozzájuk viszonyulni.

A könyv negyedik részének az a címe, hogy az orvosi pszichoterápia kiegészítő kérdései, igazából az “Egyéb” címet is kaphatta volna, azok vannak itt, amik nem passzolnak más fejezetekbe: e-pszichoterápia; egy komplett fejezet a kiégésről; etikai és jogi kérdések; hatékonyságvizsgálatok.

Többszerzős könyv, így természetesen vannak jobb és rosszabb fejezetei is, ugyanígy változik a közérthetőség, míg például a pszichoterápia közös hatótényezőit bármelyik laikus megérti, a hatékonyságvizsgálatokhoz már nem árt némi statisztikai előképzettség. Ugyanakkor, és ez gondolom a szigorú szerkesztésnek köszönhető, nem viseli magán a többszerzős könyvek tipikus hibáit. Nem önismétlő, nem kalandozik el, nem terjengős, mi több, minden fejezet nagyjából egyforma hosszú, és még hasonló felépítésű is. Tankönyvnek íródott, ezért külön dicséretet érdemel a valóban tankönyvszerű tördelés (sok táblázat, sok alcím, felsorolások), a fejezetek végén a lényeg rövid, ismételt összefoglalása és kérdések. Tetszett még továbbá, hogy majdnem mindegyik fejezet, úgy tűnik, igyekszik az aktuális tudományos eredményekre hivatkozni. Természetesen ez is lehet vitatható. A legtöbb pszichoterápiás könyv a régi, nagy elméletalkotók műveire hivatkozik (csak), és teljesen figyelmen kívül hagyja a modern hatékonyságvizsgálatokat. Bár az is tény, hogy a pszichoterápiás hatékonyságvizsgálatoknak is megvannak a maga korlátaik. Ezzel együtt ez egy üdítően modern és igényesen összerakott könyv lett.

Nem tudom, ez mennyire általános manapság, meg én amúgy is ókonzervatív módon ragaszkodom a papírhoz, de a kiadó honlapján fejezetenként is meg lehet venni vagy kölcsönözni az e-könyvet.

Xavier Amador: Nem vagyok beteg, nincs szükségem segítségre!

Alcíme is van: Hogyan segítsünk a mentális betegségben szenvedőknek a kezelés elfogadásában?, és tényleg erről szól. Igazából arról, hogy hogyan beszéljük rá a betegségbelátással nem rendelkező, de szkizofréniában szenvedő páciensünket vagy családtagunkat, hogy vegye be a gyógyszert.

A betegségbelátás hiányára könnyű dühösnek lenni, mert olyan érthetetlen, amikor az illető személy már háromszor elhagyta a gyógyszerét, ilyenkor visszaesett és pszichotikus lett, emiatt mindig elvesztette az aktuális munkáját vagy elhagyta a fiúja, mindannyiszor kórházba került és tényleg szarul is volt, például ijesztő hangoktól rettegett, amikor szedi a gyógyszerét, akkor meg jól van. Akkor hogyan lehetséges mégis, hogy nem bírja felfogni, hogy van ez a visszatérő pszichotikus epizódokkal járó betegsége, amin a gyógyszer segít? Elég idegesítő. Amador azonban megismertet minket az anozognózia fogalmával, ami a betegségbelátás hiányát jelenti, és szerinte a szkizofréniának ez is egy tünete. Tehát nem azért nem fogadja el szkizofrén betegünk / családtagunk a betegségét, mert hülye vagy idegesíteni akar minket, hanem mert a betegségi érinti a frontális lebenyének működését, és a rendes betegségbelátáshoz jól működő frontális lebenyre van szükség.

Amador szerint adjuk fel, ugyanis azt sose fogjuk tudni elmagyarázni az illetőnek, hogy ő beteg. Arra viszont a megfelelő kommunikációs technikákkal rá lehet vezetni, hogy a gyógyszerszedés mellett jobb élete lehet, mint a nemszedés mellett. Amador ehhez számtalan kommunikációs technikát ajánl, amelyeket frappáns rövidítéssel is összefoglal, ez a LEAP® modell. Igen, Amador le is védette a betűszót, sőt, mi több, megalapította a LEAP Intézetet, meg mindenfelé tréningeket tart, hazánkban is volt, jelenleg nyolcadik könyvét írja.

A LEAP a következő kommunikációs technikáknak a rövidítése:
L: Listen. Azt jelenti, hogy ne vágj közbe, hallgasd végig, próbáld megérteni, amikor a páciensed / hozzátartozód a pszichotikus élményeket mondja.
E: Empathize. Hogy próbáld meg elképzelni, mit érezhet az illető. Pl ha üldöztetéses téveszméje van, akkor biztos nagyon fél.
A: Agree. Lesznek dolgok, amikben nem értesz egyet a pszichotikussal, de van, amikben igen, ezeket keressük meg és hangsúlyozzuk.
P: Partnership. Egyenrangú kapcsolatot, ha úgy tetszik, szövetséget kell kialakítani az orvos és a páciens között, ahol mindegyiknek lehet szava és tiszteletben tartják egymás véleményét.

Ez a négy “főcím” mind tartalmaz néhány konkrét technikát, hogy hogyan lehet ezeket a valóságban véghezvinni. Például a Listen az nem csak azt jelenti, hogy hallgatsz, hanem úgynevezett visszatükröző meghallgatást jelent. Ennek elemei például a nonverbális kommunikációs jelek: a beteg felé fordulás, térközszabályozás, nyitott, érdeklődő mimika; a nitott, félig nyitott kérdések alkalmazása, nyitott kérdések felől zártak felé haladás; a figyelmet tükröző visszajelzések: „Ühüm”, „Értem”; a parafrázisok, azaz a beteg közlésének megismétlése más szavakkal; és az összefoglalás: a beteg közléseinek összegzése. Mutatom:

Páciens: – Nem tudok aludni, egész éjjel ébren vagyok, a fenti lakók meg akarnak mérgezni, mindent elkövetnek, hogy megöljenek!
Helytelen válasz: – Dehogy akarják megölni, azt maga csak beképzeli.
Visszatükröző válasz: – Értem, tehát rosszul alszik és van egy olyan félelme, hogy ártani akarnak magának.

Hát szóval ilyesmi. Minden betűről szól egy fejezet a könyvben, sok-sok példa-dialógussal, hogy ne csináljuk, hogyan igen, sok esetismertetéssel. Hozzá tartozik még, hogy Amador bátyja, Henry is betegségbelátással nem rendelkező szkizofrén, erről is kapunk pár szívmelengető kis történetet. Magyarországon a módszer KOMP-módszer néven terjedt el, itthon is vannak tréningek néha orvosok és egyéb segítők számára. Azt nem tudom, hozzátartozók számára vannak-e.

Eléggé ambivalens vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert egyrészt maga a módszer valóban hasznos és van értelme. Van értelme annak, hogy egy tréningen megtanítsuk a fiatal pszichiátereknek. Ami azt illeti, igen sajnálatos, hogy Magyarországon a pszichiáterek nem túl nagy számban űzik ezt szerintem (sem más, tanulható kommunikációs technikát, valamiért nálunk nem divat kommunikációs technikákat tanulni). Különösen hasznos megtanítani a hozzátartozóknak, mert az mind a családnak, mind a betegnek jobb, ha normálisan kommunikálnak egymással. Másrészt idegesít, hogy Amador úgy tesz, mintha felfedezte volna a spanyolviaszt, wow, ha azt akarjuk, hogy együttműködjön velünk az illető, akkor beszéljünk vele normálisan, kezeljük partnerként, figyeljünk oda rá, ki hitte volna. A könyv laikusoknak és szakembereknek egyaránt szól, érdekesek az esetek meg minden, de a lényegét egy oldalban össze lehet foglalni, ugyanakkor Amador évtizedek óta ezzel turnézik, tréningeket tart, fellép a Today’s Showban, az emberiség megmentője. Ismerek olyan idős, magyar pszichiátereket, akik sok-sok éve sok szkizofrén beteget kezelnek és maguktól rájöttek, hogy hogyan kell velük kommunikálni, csak nem írtak róla könyvet. De az igaz, hogy mivel nem írtak könyvet és nem turnéznak, nem taníthatják meg soksok fiatal pszichiáternek és kétségbeesett hozzátartozónak. Néha az is idegesített, hogy ugyan hangoztatja, hogy partnerként kezeljük a pácienst, azért néha mégiscsak egy buta kiskutyaként kezeli, akinek így és így kell elmagyarázni, hogy vegye be szépen a gyógyszert (mondjuk ha eközött és a kényszerkezelés között kell választani, akkor nyilván sokkal humánusabb). Szóval mondom, ambivalens érzéseim vannak Amadorral és könyvével kapcsolatban. Nem volt haszontalan elolvasni, könnyed, gyorsan elolvasható, érdekes, néhol természetesen bosszantóan hatásvadász könyv egy alapvetően jó kezdeményezésről.

Robert Paul Liberman: Felépülés a betegségből

Ha pszichiátriai rehabilitációról, és főként pszichotikus betegek rehabilitációjáról szeretnénk olvasni, akkor ez a jó könyv. Egyszerzős*, érthető, mindvégig tudományos kutatások eredményeire hivatkozik, emellett gyakorlatias. Természetesen erre is igaz, hogy a könyvben leírt módszerek Magyarországon sajnos csupán elenyésző mértékben találhatóak meg, reménykedjünk, hogy ez nem marad így örökké.

Az első fejezetekben a szokásos alapfogalmakkal ismerkedünk meg, amik minden rehabilitációs tankönyvben benne vannak, valamint elmagyarázza nekünk a betegségmenedzsment és a funkcionális vizsgálat gyakorlatát. Motivációs interjú, terápiás szövetség. A könyv mindvégig viselkedésterápiás szemléletű, már a betegvizsgálat ilyen elvekkel történik, a később ismertetett terápiás módszerek többsége is az. Liberman mondjuk az USÁ-ban él, az amerikai könyveknek meg gyakran jellemzője a laikus számára is simán érthető gyakorlatias magyarázatok és a mindent átható optimizmus, nincs kétsége az embernek afelől, hogy ezek az emberek tényleg rehabilitálódni fognak. Van sok esetismertetés is, és sok nagyon konkrét tipp, hogy milyen nehézségek esetén mit tegyünk annak áthidalására.

A továbbiakban a szociális készségfejlesztés különféle módjaiba és részleteibe avat be a szerző (szociális készségfejlesztő tréning, kognitív remediáció, személyes terápia), majd a család, a tágabb környezet és a munkahely lehetséges szerepéről van szó, ezek mind számos kipróbált módon segíthetik a társadalmi reintegrációt vagy csökkenthetik a visszaesés esélyét. A könyvben végig idézi a vonatkozó irodalmat, de a végén még egy külön fejezetet szentel a rehabilitációs módszerek hatékonyságvizsgálatának.

(*Azért szeretem az egyszerzős könyveket, mert ugyan ez eléggé korlátozza a terület nagyságát (egy ember nem lehet mindenben naprakész), de a többszerzős könyvek jelentős része rosszul szerkesztett, nem összehangolt, önismétlő, és az idegesít.)

Karterud S., Monsen J. T. (szerk): Szelfpszichológia a Kohut utáni fejlődés

A szelfpszichológia azon, a pszichológiában nem ritka dolgok egyike, amely igazából nagyon klassz, értelmes, életközeli és hasznos meglátásokat (is) tartalmaz, amelyeket kihívás megtalálni a nehéz, túlbonyolított és erőltetetten teoretikus szövegeikben. Tisztelet a kivételnek. Ez a könyv nem a kivétel, hanem igazi hardcore elméleti tanulmányok gyűjteménye. Sajnos tankönyvként, vizsgára tanuláshoz kellett olvasnom, amire egészen alkalmatlan. Akkor olvassuk inkább, ha már tisztában vagyunk az alapfogalmakkal és gondolatébresztő tanulmányokat szeretnénk olvasgatni már létező pszichológiai műveltségünk mélyítése és elménk pallérozása végett.

A szelfpszichológia alapjait Kohut fektette le, kiváló meglátásokkal főként a nárcizmust illetően, révén maga is az volt (mindegyik nagy iskolaalapító nyilván nárcisztikus, de Kohut nem is nagyon titkolta). Kohut nagy újítása a klasszikus analízishez képest egyrészt a nárcizmus fogalmának újradefiniálása volt, amely szerint bizonyos típusú és mértékű nárcizmus nem betegség, hanem teljesen normális. Ha a normális nárcisztikus igények gyerekkorban elhanyagolódnak, akkor az ember azokat felnőttkorban tovább keresi, esetleg kóros mértékben vagy módon, amely már vezethet patológiákhoz. Utolsó könyvében bevezeti a tripoláris szelf fogalmát is, amely szerint a szelf (a szelfre sosem találtak megfelelő magyar kifejezést, az Én-ünknek meg önérzékelésnek is szokták fordítani, egyik se túl jó) három pólusú rendszer: létezik a grandiózus, az ikerkereső és az ideálkereső szelf. Ez mind a három a nárcizmusnak egy-egy formája, a grandiózus, amikor azt akarjuk, hogy klasszak legyünk és imádjanak, az ikerkereső, amikor arra vágyunk, hogy találjunk olyanokat, akik ugyanolyanok, mint mi (“jé, neked is ez a kedvenc Hitchcock-filmed?”), az ideálkereső pedig az az igény, hogy találjunk példaképeket vagy eszméket vagy jó ügyeket vagy valamit, amiben lehet hinni / követni / rajongani. Hogy ezek kinél mennyire dominálnak, az meghatározhatja, hogyan működik a kapcsolataiban. Kohut szerint a pszichoterápia is kapcsolat, a klasszikus felállást, amiben a terapeuta racionális kívülállással és rezzenéstelen arccal jegyzetel, majd megmondja a tutit, ő elutasítja, az empátiára és a terápiás kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. Ezt sokan félreértették, és “szeretet-terápiának” csúfolták, pedig Kohut az empátiánál csak arra gondolt, hogy a terapeuta próbálja meg elképzelni, mit gondolhat, mit érezhet most a páciens, tehát beleérzőképességre, nem babusgatásra gondolt. Erről, azaz Kohutról és újításairól szól a könyv első fejezete, nagyon érthetően és követhetően.

A következőkben megtudjuk, hogy Kohut halála után a szelfpszichológia több irányzattá alakult, és mindegyikről szól egy-egy fejezet. Ezek A fejlődéslélektan és szelfpszichológia, ami Sternről szól, Sternt pedig különösen szeretjük még eredetiben is olvasni, sajnálatosan itt elég bénán foglalja össze a fejezet szerzője. A szelfpszichológia és a modern affektuselmélet hasonlóképpen nehezen emészthető. Tomkins, Lichtenberg, Basch érzelem- és motivációelméleteivel ismerkedhetünk meg itt, Lichtenbergről aztán egy külön fejezet is szól.  A harmadik irányzatféleség az alanyköziség elmélete, amelyet a ma is élő Stolorow és Atwood dolgoztak ki és amelyben a szelfpszichológia találkozik a fenomenológiával. A tudat, a szubjektivitás fogalmait emelik be a szelfpszichológiába Husserl, Heidegger, Sartre alapján, és aztán gyakorlati, terápiás szempontokat is levezetnek. Külön kitérnek a borderline zavarra, amely az alanyközi elméletből jól megérthető.

A könyv további részében még kapunk egy fejezetet arról, hogy a több irányzattá alakulás után akkor most mi is történt az eredeti szelfpszichológia-elmélettel, mi hasznosítható belőle, kik és hogyan kritizálták; a szelfpszichológia és a hermeneutika viszonyáról; illetve egy részletes tanulmányt az étkezési zavarok szelfpszichológiai értelmezéséről és ezek terápiás vonatkozásairól.

Mondom, egy érdekes könyv, nekem kicsit sok volt és nehéz, mivel nem ismertem még Kohut munkásságát sem, mindent ebből kellett megértenem, ez pedig még véletlenül sem tankönyv, inkább tanulmánykötet vagy esszégyűjtemény.

Huszár I., Kullmann L., Tringer L. (szerk): A rehabilitáció gyakorlata

Jól van, bevallom, nagyjából semmire sem emlékszem ebből a könyvből. Ráadásul könyvtárból vettem ki anno, úgyhogy még meg sem tudom nézni, mi volt benne. Többszerzős, sok fejezetből áll, aminek egy része a rehabilitáció általános kérdéseit tekinti át, más része pedig az egyes szakterületek jellegzetességeit: pszichiátriai, addiktológiai, szív-érrendszeri, mozgásszervi rehabilitáció. Nem olvastam az egész könyvet, csak az általános részt és a pszichiátriát és határterületeit.

Az általános részben több fejezet ismertet meg a rehabilitáció alapfogalmaival, WHO-definíciókat kapunk a rokkantságról, az egészségről, a betegségről, a csökkent munkaképességről. Valamennyi hasznos tudás, sok mellébeszélés. Ismerjük azt az érzést, amikor három könyvfejezet érdemi lényegét le lehetett volna írni fél A4-es oldalban? Általában ez az érzésem volt az általános rehab résszel kapcsolatban. De mondom, én elfogult vagyok, nem nagyon érdekelt a téma, eleve rosszul álltam hozzá.

A szakmaspecifikus részek emlékeim szerint valamivel több kézzelfogható információt tartalmaznak, némelyik konkrét módszereket is említ. A kardiológiai és mozgásszervi részek átlapozva egészen konkrétnak látszottak. Minden fejezetet más írt, így egyrészt nyilván változó a színvonal, másrészt a szerkesztők lehettek volna szigorúbbak is: mivel az egyes szerzők nem olvasták egymás fejezeteit, gyakori az ismétlés, hatszor leírják ugyanazt. Mindenesetre nem tudok róla, hogy lenne magyar nyelvű, ennél átfogóbb kézikönyv a rehabilitációról, úgyhogy egyelőre ezzel kell beérnünk.

 

Kosza Ida: A pszichiátriai rehabilitáció gyakorlatának kézikönyve

Kosza Ida a pszichiátriai rehabilitáció magyar nagyasszonya, igen gyakran pszichiátriai rehabilitáció szakvizsgán is hozzá kerül az ember, így erre a szakvizsgára nyilván érdemes elolvasni a könyvét. Egyéb esetben, hát, attól függ, milyen céllal olvassuk.

Kicsit mentegetőzöm előre is, amiért nem tetszett, ugyanis engem a téma, a pszichiátriai rehabilitáció egyáltalán nem érdekel, mégpedig azért, mert engem a hatékony, működő, valóságos dolgok érdekelnek. A pszichiátriai rehabilitáció elméletben, esetleg más országokban az. Magyarországon néhány ritka helyszínt leszámítva leginkább nemlétező. Most engem ez idegesít, ha meg kell tanulnom egy könyvet arról, hogy az éjszakai szanatórium meg a védett szállás milyen klassz átmeneti intézmények, amikor közben egyik sem létezik. Meg hogy így meg úgy visszaintegráljuk a társadalomba a szegény pszichiátriai betegeket, jaj, ugyan már, a pszichésen egészségesek is képtelenek munkát találni, a pszichiátriai betegek rehabilitációjában már az is klassz eredmény, ha nem hajléktalanok lesznek belőlük. Szóval én úgy látom, hogy ez itthon rendkívül rossz hatásfokkal működik, aminek nyilván sok oka van, a finanszírozás hiányától a stigmatizációig. És akkor engem halálra idegesít egy könyv, amiben optimistán elmagyarázzák, hogy ez milyen jól működik és egy team dolgozik minden eseten és esetmenedzser van meg gyógytornász meg miegyéb. Egyébként hajlamos vagyok elhinni, hogy Kosza Ida intézményében tényleg működik, vagy legalábbis a könyv megírásakor működött valami ilyesmi.

Egyszerzős könyv, leginkább Kosza Ida elmeséli a tapasztalatait, meg hogy ő hogyan szereti csinálni a rehabilitációt és mit gondol róla. Betekintést nyerhetünk a rehabilitáció magyarországi fejlődéstörténetébe, vannak esetismertetések, jó a hangulata, szemléletet nyújt, szeretettel ír a betegekről és a szakmáról. Ha valami olyasmit szerettünk volna olvasni, amiben mondjuk egyes a rehabilitáció során használt módszerekről, technikákról, ezek randomizált vizsgálatok általi tudományos igazolásáról, gyakorlati kivitelezéséről, költséghatékonyságáról vagy ilyesmiről van szó irodalmi hivatkozásokkal, akkor nem ezt a könyvet keressük.

Buda Béla: Az elme gyógyítása

Nagyon örültem, amikor először hallottam, hogy „a Buda Béla ír egy antipszichiátria könyvet”, legfőképpen, mert magyarul nem létezik igazán jó, elgondolkodtató és széles látókörű könyv a témában. Kicsit ugyan tartottam tőle, hogy nehezen olvasható lesz, mert fiatalkoromban többször próbáltam Buda Bélát olvasni, illetve előadásait megérteni, de valahogy mindig túl bonyolult, túl terjengős, és végeredményben nehezen befogadható volt a számomra. Nem tudom, időközben én öregedtem-e meg vagy ő, mindenesetre Az elme gyógyítása egészen lényegre törő és olvasmányos, esetenként még humoros is. A könyv a pszichiátria kritikája, és ez alatt általánosságban, illetve nemzetközi viszonylatban a pszichiátriát mint az egészségügyi ellátás egy ágazatát és mint tudományágat értjük, de BB röviden kitér a magyar pszichiátria aktuális helyzetére is.

Hadd kezdjem rögtön az utolsó fejezetben frappánsan megfogalmazott tanulsággal: a pszichiátria nem váltotta be az ígéreteit. A pszichiátria fellendülése nagyjából a legutóbbi ötven évre tehető, ekkor vált belőle sikerágazat és ezalatt születtek azok a nagyratörő ígéretek, amiket végül nem sikerült valóra váltani. Az utóbbi fél évszázadban fellendült a kutatás, mind az agykutatás, mind a farmakológia és a pszichoterápiák terén, a korábbiakhoz képest fényévekkel korszerűbb gyógyszerek állnak rendelkezésre. A több évtizedes elhelyezést biztosító, hatalmas, zárt intézmények megszűntek, néhány zárt akut részleg kivételével a pszichiátriai osztályok ajtaja manapság többnyire nyitva van, nem beszélve a rengeteg szuper és tudományosan igazolt új pszichoterápiás módszerről. Akkor meg mi a probléma?

Néhányat elárulok példaképpen.

Az utóbbi évtizedekben egy csomó deviáns viselkedésmód került be a pszichiátriai diagnózisok körébe, azaz medikalizálódott (medikalizálódás az, amikor egy addig nem orvosi körbe tartozó fogalom hirtelen betegséggé válik). A pszichiátriaellenes közvélemény gyakran azzal intézi el ezeket a jelenségeket, hogy ezt mi pszichiáterek direkt csináljuk, hogy több gyógyszert adhassunk el és több embert zárhassunk be. Azt, hogy mi betegség és mi nem, gyakran a társadalmi lobbierő, illetve a közvélemény nyomása dönti el: a melegek a hatvanas évekre érték el azt a lobbierőt, hogy ki tudták vetetni a homoszexualitást a hivatalos diagnózisok közül, ezért az régen betegség volt, ma meg nem az. A múlt század elején egyes országokban simán betegség volt és pszichiátriára lehetett kerülni, ha valaki (leány) házasságon kívüli nemi életet élt, mert a társadalom szerint az bolond. A Szovjetunióban volt a szkizofréniának egy olyan altípusa, ami túlságosan szerteágazó gondolkodással, kóros kételkedéssel, tekintélyellenességgel és búskomorsággal járt, magyarul aki kritizálta a fennálló rendszert, annak gyakran ez volt a baja. Ez szörnyen hangzik elsőre, de közben így a szovjet pszichiáterek elmebetegségre hivatkozva több rendszerellenes gondolkodót is meg tudtak kímélni a halálbüntetéstől vagy munkatábortól. Egy másik érdekes példa a pedofília: először lenézendő akaratgyengeség volt, aztán medikalizálódott, de kiderült, hogy nem igazán tudjuk meggyógyítani, így ismét kriminalizálódott. Most a DSM IV-ben és a BTK-ban egyaránt szerepel.

Sokat emlegetett és nehezen megoldható probléma a pszichiátriai betegségek osztályozása: a régi nagy tudósok elmélyült megfigyelést követően a páciens tünetei alapján sorolták egyik vagy másik csoportba a betegeket, ma ez röviden áttekinthető tünetlistákra szorítkozik. A tünetlistákat időről időre felülvizsgálják, erről tudományos viták is folynak, de valahogy sose jó. Lehet, hogy agyi képalkotó vizsgálatok alapján kellene inkább osztályozni a betegeket és nem a tüneteik alapján, („asszonyom, Ön nem pánikbeteg, hanem hiperérzékeny amygdala szindrómában szenved, látja itt ezt a kis foltot a CT képen, az a túlaktiválódott amygdala”), azonban ha belegondolunk, ez sem old meg semmilyen problémát, mert mi van, ha a CT-n nem hiperaktív az amygdalám, de mégis nagyon szenvedek és tüneteim vannak, illetve mi van, ha hiperaktív, de úgy különben jól vagyok. Nem igazán elképzelhető, hogy működőképes pszichiátriát lehet csinálni a tünetek, és különösen a szubjektív tünetek figyelmen kívül hagyása mellett. De ha a betegek szubjektív nyafogására alapozunk, akkor hol a tudományos objektivitás. Mondom, hogy nehezen megoldható probléma.

Egy másik baj, hogy a nagyon szuper gyógyszereink mégsem olyan szuperek. Valójában az 1940-es évekhez képest, amikor nagyjából semmi se volt, max elektrosokk meg fürdőkúra, elképesztően jó gyógyszereink vannak tényleg. Sajnos mellékhatásaik is vannak. Azok az ígéretek, hogy a leprához hasonlóan majd a depresszió vagy a pszichózis is nyomtalanul eltűnik a nyugati világból, nem váltak be. A depresszió diagnózisa kibővült, már nem csak azok tartoznak ide, akik nem bírnak felkelni az ágyból, megígértük, hogy minden szomorú, szorongó vagy figyelmetlen embert meggyógyítunk szuper kis piruláinkkal. Ez nem csak a pszichiátria ügye, hanem társadalmi folyamat: az emberek egyre inkább kórosnak, betegségnek élik meg érzelmi feszültségeiket, „már a szorongás is betegség”. BB szerint ez a családi rendszerek szétzilálódása és a nagy vallások letűnése miatt van – jó középkori keresztényként szenvedni normális és megéri, mert majd a túlvilágon jutalmat kapsz, nem nagyon merült fel, hogy a boldogtalanságot meg a félelmet az orvosnak kéne meggyógyítania. Minden emberi szenvedést márpedig nem tudunk enyhíteni. Mégis valamiért azt reklámozzuk, hogy tudunk.

A könyv további témái között szerepel a gyógyszeripar befolyása a pszichiátriára, és hogy hogyan jelenik ez meg rendszerszinten és az adott orvos mindennapjaiban. (Megmondom: az adott orvosok magukra vannak hagyva etikai dilemmáikkal, ezekről hallgatunk, nem illik róluk beszélni, ettől aztán szenvednek vagy megkeserednek vagy etikátlanul viselkednek.) Egy érdekes fejezetet szentel a placebo kérdésnek, és egyet a pszichoterápiáknak, sajnos mintha ez alatt főként csak az analitikus terápiákat értené. Számomra a leginkább izgalmas és gondolatébresztő fejezetek azok voltak, amikor a szomatikus (testi bajokkal foglalkozó) orvoslás pszichés oldalát fejtegeti, kiváló meglátásokkal a szomatikus orvosok kételyeit és viselkedését, valamint az alternatív gyógyászatot illetően. Összességében széles látókörű, gondolatébresztő könyv, kifejezett előnye a tág szociológiai és történeti nézőpont. Amit kissé hiányoltam, az az idegtudományok hatása, ezt egyes esetekben szidja a könyv, más esetekben elfogadja, jó lett volna jobban belemélyülni, árnyalni a képet.

BB szerint a felvetett problémák nagy többségével az (is) a baj, hogy nem beszélünk róluk, nincs nyílt társadalmi vita a betegek és orvosok, a társadalom és a pszichiátria, valamint a pszichiátrián belüli egyes nézetek vagy érdekcsoportok között. Szerinte ez a jelenlegi állapot nem tartható fenn, mélyreható elméleti revízióra van szükség, ehhez pedig „elengedhetetlen a pszichiátria belső közéletének demokratizálódása”. (Ez volt az a mondat, ahol „demokratizálódás” helyett kapásból „demoralizálódást” olvastam, reménykedjünk, hogy ez csak engem minősít és nem a pszichiátriai közéletet.) A szerző a könyvével vitaindító szeretne lenni, és abban reménykedik, hogy ez a vita majd nyitott lesz, demokratikus, és mindenképp eredményes. Jó, ezt egyelőre nem vettem észre, de legyünk optimisták. Arról is nehezen tudnék nyilatkozni, hogy laikusoknak mennyire élvezhető olvasmány – akiket az ilyesmi érdekel, azok határtalanul érdekesnek fogják tartani. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok a könyvnek, és személyesen BB-nak, amiért a pszichiátria művelése közben mindannyiunkban felmerülő dilemmákat, rossz érzéseket, kételyeket szavakba önti és kontextusba helyezi. Sok minden érthetővé, kezelhetővé válik így, és bár nem minden gondolatmenetével értek egyet, mégis mindvégig az volt az érzésem, hogy klassz, hogy végre valaki leírta és felveti ezeket.

Ez a bejegyzés eredetileg az olvasonaplo.net-en jelent meg.

Joachim Bauer: A testünk nem felejt

Alcím: Kapcsolataink és életmódunk hatásai génjeink és idegrendszerünk működésére, és ez nagyjából össze is foglalja a lényeget. Ez az ismeretterjesztő könyv laikusoknak szól arról, hogy a test és a lélek nem két különböző dolog, a descartes-i paradigmát túlhaladtuk, erre számos tudományos bizonyíték is létezik, idegtudományoktól genetikáig. Ez egy határtalanul érdekes téma. A kedvenc témám. Nyilván elfogult vagyok emiatt, mindenesetre én egy fokkal többet vártam a könyvtől. A lényeg benne van, csak elnagyolt, felszínes és eléggé csapongó. Szerintem a laikusoknak simán el lehet magyarázni tudományos kérdéseket hatásvadászat nélkül is. Nyilván magasra teszem a mércét, mert a Bauer által idézett tudományos cikkeknek például egy részét én is olvastam, és meggyőződésem, hogy jobban, okosabban, összeszedettebben is el lehetett volna magyarázni azokat.

Hát mindegy, mivel én nem írtam meg ezt a könyvet, Bauerrel kell beérnünk. Elmondom, miről szól. Először a nature vs. nurture problémát feszegeti, ez azt a vitát jelenti, hogy bizonyos tulajdonságaink genetikailag öröklöttek-e, vagy pedig a környezeti tényezők hatására jöttek létre, azaz tanultak. Az elmúlt években kiderült, hogy nem létezik ez az éles határ, ugyanis a génjeink működését (kissé leegyszerűsítve ki- vagy bekapcsolt állapotát) a környezeti tényezők nagyban befolyásolják. Tehát hiába öröklünk valamilyen géneket, ha aztán olyan környezetbe kerülünk, ahol azok kikapcsolódnak és kész. És fordítva. A jelenséggel foglalkozó tudomány az epigenetika.

A másik dogma, amin ideje felülemelkednünk, az a már említett test-lélek megkülönböztetés. Ugyanis minden, amit a fejünkkel végzünk, a lelkünkkel érzünk, a kapcsolatainkban alakul, az hatást gyakorol testi működéseinkre. Ha az ember személyközi kapcsolatai romlanak, akkor megnő a testi betegségek kockázata. Ugyanis mindazt, amit a kapcsolatainkban átélünk, az agyunk észleli és biológiai jelzésekké alakítja, meglátod a titkos szerelmedet vagy az idegesítő szomszédot és máris mindenféle neurotranszmitterek szabadulnak fel az agyadban, amitől megváltozik a pulzusod, a bőrellenállásod, az izmaid feszültsége, az egyes szervek vérellátása, stb. Bauer úgy fogalmaz, hogy “az agy folyamatosan biológiává alakítja a pszichológiát”.

A továbbiakban a stresszről van szó, mert a környezeti hatások közül arról tudunk a legtöbbet. Stressz hatására termelődik egy jelzőanyag az agyunkban, ami a stresszgének működését aktiválja – jó esetben rövid távon átmenetileg, de ha ezt gyakran csinálja, akkor az tartós változásokhoz is vezet. Ha a CRH gén (az egyik stresszválaszban fontos gén) túl sokáig van “bekapcsolva”, akkor például ennek következményeként a nemi hormonok termelése csökken, más kutatások szerint koraszülés is felléphet. A stresszhormonok az immunrendszerre is hatnak, ugyanis a kortizol nevű stresszhormon az immunválaszban részt vevő gének (IL és TNF) működését gátolja, ezért krónikus stressz alatt rosszabb a sebgyógyulás, és könnyebben elkapunk felső légúti fertőzéseket. Az immunrendszer csökkent működése miatt a krónikus stressz hatására a nem stressz okozta testi betegségek lefolyása is súlyosabb, például mellrák, egyes szívbetegségek, autoimmun betegségek. Ez nem minden, a huzamos ideig emelkedett kortizolszint károsítja az agyat: kapcsolati stressz hatására majmok hippocampus-térfogata csökken (A kapcsolati stressz az volt, ha a majom a harapási sor alján volt és szekálták vagy kiközösítették a többi majmok. A hippocampus a memóriában, tanulásban kulcsfontosságú agyterület, nem örülünk, ha csökken a mérete. Mielőtt végképp pánikba esnénk, elárulom, hogy rendszeres sport hatására nő, úgyhogy ha a mindennapjainkban majmok stresszelnek minket agyon, akkor menjünk futni. A szerk.)

Nem csak a felnőttkori kapcsolati stressz csinál mindenfélét a testi működéseinkkel, hanem a kora gyermekkori traumák is. Ha kispatkányokkal nem törődik az anyukájuk, akkor klasszikus epigenetikai hatás: már kispatkány-korukban kikapcsolódik a glukokortokoid-receptor-génjük, ami felnőve nagyobb stresszérzékenységhez vezet, vagyis érzékenyebben reagálnak majd a felnőttkori nehéz helyzetekre. Ez nem minden, ha terhes majmokat ijesztgettek, akkor a kismajomnál később emelkedett CRH-választ találtak, ez azt jelenti, hogy ugyanakkora stresszre a magzatkorban ijesztgetett kismajmok nagyobb stresszhormon-felszabadulással reagáltak.

És akkor még egy izgalmas dolog, aztán nem mesélem tovább a könyvet, de van még a tapasztalatfüggő neuroplaszticitás nevű jelenség, ami azt jelenti, hogy élményeink hatására megváltozik az agyszerkezetünk, agyterületek megnőnek, lecsökkennek. A kevésbé használt idegsejtkapcsolatok elenyésznek, a sokat használtak burjánoznak. Az emberi kapcsolatokból származó észlelési és viselkedési mintázatokat is idegsejthálózatok tárolják. A múltbeli élményeink és tapasztalataink olyan idegsejthálózatokat hoznak létre, amelyek egyúttal a jövőbeli helyzetek felismerésének és leküzdésének mintái is lesznek. Magyarul a korábbi kapcsolataink nyomot hagynak az agyunkban és befolyásolják azt, hogy hogyan értékeljük, esetleg értjük félre a jövőbeli kapcsolatainkat.

A további fejezetekben a depresszióról van még sok szó testi-lelki szempontból egyaránt, illetve a depresszió, a stressz, az immunrendszer és a tumoros betegségek összefüggéseiről, erre is van pár kutatás. Aztán a fájdalom-szindrómákról, a gyerekkori bántalmazásról, és végül a pszichoterápiák testi-lelki hatásairól. A fő üzenet végig az, amit én is gondolok, hogy basszus, lépjünk már túl azon az idejétmúlt dogmán, hogy vannak lelki dolgok, amit függetlenek a testünktől és fordítva. Igen sajnálatos, hogy a test-lélek összefüggést annyira túlhasználta és magáévá tette az ezotéria, hogy ettől aztán a materialista ember előítéletekkel viseltetik a paradigmaváltás iránt. Ne legyünk korlátoltak, attól, hogy sok ezoterikus könyv hirdet mindenféle test-lélek összhangot, attól még az epigenetika meg a tapasztalatfüggő neuroplaszticitás tudományos tények. Bauer ezeket az érdekes tudományos kutatásokat meséli el, nekem néhol egy kissé túl hatásvadász módon, és kritika nélkül. De ha pár oldalanként emlékeztetem magam, hogy ez nem egy doktori disszertáció, hanem ismeretterjesztő könyv, annak végülis oké. Olvasmányos, maga a téma meg elég izgalmas.

William L. Maurice: Sexual medicine in primary care

Egy munka miatt kellett elmélyednem a témában, vagyis konkrétan abban a témában, hogy a szexuális zavarokkal mit lehet kezdeni az általános orvosi gyakorlatban, illetve háziorvosi ellátásban.

A könyv 1999-ben íródott, és jó. Az első része általánosságban tárgyalja a témát, míg a második felében rátérünk egyenként a leggyakoribb szexuális zavarokra (mint pl. korai magömlés, merevedési zavar, női vágy- és orgazmuszavarok, vaginizmus). Az általános rész arról szól, hogy a háziorvos (vagy egyéb, a beteggel először találkozó orvos) részéről miért fontos, hogy tisztában legyen ezzel a témával és tudja kezelni. Azért, mert a felnőtt lakosság 40-50%-a szenved élete során valamilyen szexuális panasztól (ez minden második ember. Mondjuk ezt azt is jelenti, hogy minden második embernek soha semmi baja nincs a szexszel.) A szexuális zavarok sok testi betegség tünetei vagy a kezelés velejárói, például szív-érrendszeri zavarok, cukorbetegség gyakran járnak merevedési zavarral, sok gyógyszer okoz mellékhatásként libidócsökkenést, stb. A szexuális zavar egyes betegségek első tünete is lehet, de önmagában is gyakran előfordul. tehát gyakori és fontos terület. Az orvosok mégis ritkán kérdeznek rá direktben, és a betegek meg ritkán mondják el kérdés nélkül. Maurice kutatásokat is idéz erről, a kutatások szerint az orvosok azért nem kérdezik, mert 1. zavarban vannak, 2. azt gondolják, a beteg megsértődne, 3. nem tudják, hogy ha a kérdésre igen választ kapnak, vagyis a betegnek panasza van, akkor mi a további feladat. A betegek azért nem hozzák szóba, mert azt gondolják, 1. az orvos biztos zavarba jönne vagy megsértődne, 2. úgyse lehet rajta segíteni. Maurice olyan kutatásokat is idéz, ahol orvostanhallgatóknak megtanították kommunikációs tréning során, hogy hogyan kell ezekről a dolgokról beszélni, és utána a betegvizsgálatkor tényleg sokkal rátermettebbek lettek.

Ezután Maurice pontokba szedve és példákkal illusztrálva elmondja, hogy pontosan mit és hogyan kell csinálni. Milyen sorrendben milyen kérdéseket tegyünk fel, mit mondjuk, ha a beteg zavarba jön vagy mégis megsértődik, hogyan vezessük fel a témát, milyen tünetekre kérdezzünk rá feltétlenül (például azt, hogy egy zavar primer, élethosszan fennálló, vagy szekunder vagyis múlt héten kezdődött, és hogy generalizált, minden helyzetben van, vagy szituatív, azaz csak néha nem áll fel, mindig tisztázni kell, mert a tünet eredetére lehet belőle következtetni). A konkrét kérdések leírása és párbeszédes esetillusztrációk jól érthetővé, gyakorlatiassá teszik a dolgot.

Az egyes speciális zavarok leírása is jó, itt javasol néhány olyan beavatkozást, amit a háziorvos is megtehet (például pszichoedukáció, kommunikáció elősegítése a pár két tagja között), és azt is leírja, mi a teendő, ha szakemberhez (urológushoz, nőgyógyászhoz, szexuálterapeutához, párterapeutához stb.) küldjük a beteget (az a teendő, hogy alaposan el kell neki magyarázni, hogy ott mi fog történni, különben nem biztos, hogy el mer menni.) Az egyes kezelési módok leírása között igazán nem emlékszem olyanra, ami idejétmúlt, viszont hiányzik belőle pár új módszer vagy új elmélet, amit gyakorlatba ültettek át. Konkrétan a női szexuális vágy-izgalom ciklikus modellje, vagy Waldinger korai ejakulációval kapcsolatos kutatásai és elmélete ma már belekerülhetnének egy ilyen könyvbe. A Viagra és hasonló szerekkel is több azóta a tapasztalat. Ezzel együtt ez egy jó és hasznos könyv, mivel konkrét, érthető, megfelelően részletes, a sok esetismertetés érdekessé és életszerűvé teszi, és a klinikai munka során alkalmazható, gyakorlati tanácsokkal lát el.

A pszichoterápia címkéhez soroltam, bár ez igazából nem pszichoterápiás könyv, inkább orvosi kommunikáció.