Marina és Szergej Gyacsenko: Arszen és a játék hatalma

Nyilván nem kellene feltétlenül a szerzők korábbi regényéhez hasonlítgatni, ugyanakkor lássuk be, hogy ezt úgysem tudom elkerülni, úgyhogy kezdjük is ezzel: az Alekszandra… sokkal jobban tetszett.

arseznArszen tizennégy éves, lóg az iskolából és egy mmorpg-vel játszik (sokszereplős online szerepjáték). Ebben ő a Miniszter, egy nagy hatalmú figura, remek intrikus, pénze is van, senkinek sem jutna eszébe, hogy valójában a karakter mögött egy gyerek áll. Épp politikai krízis van, amikor a szülők eldugják Arszen számítógépét, mert szerintük túl sokat ül a gép előtt és iskolába se jár. Mindez csak azért egy kicsit álszent, mert Arszen apja információfüggő, egyfolytában a híradón és hírportálokon lóg és megőrül, ha tíz percig nem tudja, mi zajlik a világban; anyja pedig blogger, és másról sem tud beszélni, csak a látogatottságáról, kommentelőiről, trollokról. (Mondanom sem kell, hogy ez a szál, a blogger anya eléggé személyesen érintett, basszus, ilyen vagyok-e én is vagy ilyen leszek-e, hogy csak akkor csillog a szemem, ha a blogoszféráról beszélhetek, és közben fogalmam sincs, a gyerekemmel mi van? Á, szerintem nem. És a nyaraláson apával egymás kezéből kapkodjuk ki a laptopot? Hát, igen.) Arszen egy éjjel-nappal nyitvatartó netkávézóba kényszerül, és itt ismerkedik meg a kissé fura Makszimmal, aki munkát ajánl neki: játéktesztelői minőségben alkalmazná. Arszen szülői engedéllyel elfogadja a melót, ahol persze már az elején baljós vagy szimplán furcsa események történnek, aztán meg még furcsábbak és még baljósabbak. A regény fő kérdése ugyanaz, mint az Alekszandráé, azaz mi Valós és mi virtuális és hol végződik az egyik és lehet-e ezt tudni egyáltalán, csak amíg az Alekszandrában a nyelv és a szövegek kapcsán vetődik fel ez a kérdés, Arszennél a játékok és az internet kapcsán. Míg számomra az előző különleges és szokatlan volt, addig az online szerepjátékok és a virtuaálitás versus valóság kérdés egy kissé, hát, ha nem is elcsépelt, de azért kevéssé meglepő. Emellett Alekszandrát kedveltük, Arszen meg nem feltétlenül kedvelhető figura, inkább ellentmondásos, és a regény során még elelntmondásosabb irányba fejlődik.

Dolgok, amik zavartak a könyvben: az első 140 oldalon nagyjából semmi sem történik, már eléggé unom, amikor végre érdekessé válnak az események. A könyv vége felé pedig egyre kifejezettebb a szerzőknek ez az előző könyvből is ismert forgatókönyvszerű írásmódja, a vége olyan, mint egy film, pörgős, rövid jelenetekből áll sok akcióval és párbeszéddel. Nem tudom, hogy ez tudatos tervezés volt-e a szerzők részéről, megfilmesíteni mindenesetre könnyebb lesz így a regényt, vagy pedig csak szimplán összecsapták a végét – nekem személy szerint most nem tetszett ez a megoldás. A szöveg sem szép, erős a kísértés, hogy mindezt a fordító számlájára írjam, persze, nem tudhatjuk, milyen volt az orosz eredeti, lehet, hogy már az is döcögött és értelmetlen mondatok voltak benne, de azért az anya blogját “újság”-nak, a blogbejegyzést “közlemény”-nek nevezni mégiscsak fura.

Össszességében, a fanyalgás ellenére jó volt olvasni, sok nagyon találó kritikus észrevétel mellett izgalmas fordulatok vannak a regényben, és komolyan megszólítja a bennem élő ludditát. További érdekes kérdés, hogy vajon mennyiben befolyásolja a véleményemet az, hogy én nem játszom – lehet, hogy egy gamernek (pláne egy középiskoláskorúnak) sokkal jobban bejön a könyv, persze az is lehet, hogy pont nem.

2 thoughts on “Marina és Szergej Gyacsenko: Arszen és a játék hatalma

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s