Ómama receptjei

omamaNéha olvasok szakácskönyvet is, amikről nem szoktam itt írni, mert nem érzem olvasónaplóba valónak a témát, de most ezzel itt kivételt teszek. Az Ómama receptjei egy kis füzetke, 44 oldal, Sopron és környékének jellegzetes ételeit tartalmazza. Ezek néhány kivételtől eltekintve poncichter ételek. A poncichter szó soproni szőlősgazdát jelent, és a német Bohnenzüchter, azaz babtermelő szóból ered. Arra utal, hogy a soproni szőlősgazdák a szőlőtőkék között hagyományosan babot termeltek, a szőlőtőkék közötti árnyékban ugyanis nem nagyon szeret semmilyen növény, de a bab az pont igen, ráadásul tápláló is. A poncichter-ételek, vagyis a jellegzetes Sopron környéki ételek jelentős része tartalmaz ezért babot, nagyon tipikus itteni kaja a babos pogácsa és a babsterc. Ezenfelül sok káposztás és boros étel (borlevesek) került még a könyvbe. A poncichterek nem voltak dúsgazdagok, szóval ezek néhány kivétellel olcsó, laktató ételek.

A sütemények között szerepel a Böllers’n, ami kifejezetten ágfalvi specialitás (Ágfalva egy Sopron melletti kis falu, nagy arányú német ajkú lakossággal). A Böllers’n egy viszonylag munkaigényes rumos diótorta, jó sok dióvaj és vajjal, nem olcsó, így hagyományosan évente egyszer sütötték, búcsúkor. Nagyon durva cucc, egy szeletnél többet senki nem bír belőle megenni, ami nem is baj, egyik évben kiszámoltuk, hogy egy egész torta 9000 kCal-t tartalmaz. A nevét a hagyomány szerint onnan kapta, hogy 1809-ben az Ágfalván elszállásolt francia katonák (30 nyalka francia pattantyús) épp jókor jöttek és kaptak a tortából, de hogy a “francia katonák kínálása” mi németül és abból hogyan alakult ki a Böllers’n szó, arra sajnos nem emlékszem.

A szakácskönyvet, illetve füzetet a Sopron és környéke német kultúrklub állította össze, ami főként német ajkú Sopron környéki néniket jelent. Meg is sütötték az ételeket a könyvben szereplő fotók kedvéért, a könyv hátoldalán a sütő-főző nénik láthatóak Mici nénitől Gréti néniig, nagyon aranyosak. Bővebben itt van róluk egy cikk. Természetesen a kiadvány a magyar nyelvű mellett németül is megjelent.

Egyébként szerintem nem soproniak számára 1-2 kivételtől eltekintve semmilyen igényes gasztronómiai különlegességet nem tartalmaz a kiadvány, ellenben ha stercet vagy babos pogácsát akarnánk sütni, akkor itt vannak a jól kipróbált receptek.

Advertisements

Wolf Gábor: Kisvállalati marketingbiblia

kisvallalatiNos, igen. Ezt a könyvet azért olvastam el, mert van egy ötletem, amit majd meg akarok valósítani mikro-mikrovállalkozás keretében, majd ha már nagyobb lesz a gyerek és ráérek ilyesmire. Az ötletem egy eléggé szűk célcsoport igényeit fogja kielégíteni, és ahhoz, hogy a célcsoportomat elérjem és rávegyem, hogy jöjjenek hozzám és adjanak pénzt, hirdetni is kell. Ez a könyv pont ehhez ad tanácsokat, azaz mi a teendő, ha kisvállalkozásod van, nincs igazán pénzed marketingre, de azért mégis szeretnéd, ha jönnének az ügyfelek.

Az egész könyvet ki lehet olvasni másfél óra alatt, nagyon sok ábra és sok példa van benne, és természetesen jelentős részben arról szól, hogy a Wolf Gábor mekkora egy arc és ha követed a tanácsait, akkor a világ a lábad előtt fog heverni. A könyv maga kiváló példája egyébként a benne leírtaknak, a teljes borítója igazi arcbanyomós, kissé agresszív marketingbullshit mosolygó Wolf Gáborral, benne ajándékutalvány, amivel ingyen részt vehetsz egy amúgy fizetős rendezvényükön, szóval mindent alkalmaz, amit tanácsol. Ez nem az a fajta reklám, amit megjegyzel, mert kreatív vagy szimpatikus a brand vagy aranyos benne a kiscica, ellenben tényleg megvásároltam a könyvet, tehát hatásos volt.

A könyvben nagyon kevés elmélet mellett példák vannak és gyakorlati tanácsok, odáig lebontva, hogy mit írj a szórólapodra, mi legyen a címe és mi legyen a többi sorban. Valójában csupa olyan ötlettel van tele, ami miután elolvastam, totál kézenfekvő és magamtól is eszembe juthatott volna. Volt is közte egy vagy kettő, ami már magamtól is eszembe jutott, de bevallom, sok másik meg nem jutott eszembe magamtól. Semmi különös tudást vagy titkos varázsigét nem ad át a könyv, ellenben nagyon praktikus és gyakorlatias, és ez tetszik benne, úgy érzem, hasznát fogom venni a benne szereplő információnak, legalábbis egy részének. A stílusa néha kicsit idegesítően “amerikaias”, ellenben az összes esetismertetés (hibák és megoldások) magyar eset. Arról még nem tudok nyilatkozni, mennyire válnak be a tanultak a való életben, mert az még odébb van.

Mike Lepine & Mark Leigh: Pets with Tourettes

Azt mondta a férjem, erről is kell írnom, mert ez is könyv és olvastam. Valójában képeskönyv, a haverjáról kapta karácsonyra, és ékes iskolapéldája azoknak a dolgoknak, amiknek tumblr-en a helye. Nem pedig papírra nyomtatva.

A képeken kis állatok vannak, akik szövegbuborékban változatos, nagyon csúnya, főként szexuális tartalmú szavakat mondanak. Mert Tourette-esek, azért. Olyanok, hogy nagyon aranyos kis cica azt mondja, hogy “Fucking shit piss fucker shit shit arselicker felching shit bastard ringpiece!”. De nem akarom elspoilerezni az egészet, nagyjából erre a stílusra számítsunk. A kis állatok nagyon cukik, a szavaik pedig nagyon durvák.

Úgy húsz másodpercbe kerül végiglapozni, és igazán csak egyetlen kérdés marad az emberben a végére. Miért??? És aztán amikor képet keresve a bejegyzéshez az ember ráklikkel az amazonon, akkor vetődik fel a következő kérdés: miért van második rész is???

Vígh Béla: A jóga és az idegrendszer

Ez egy zseniális jó könyv, sajnos teljesen eljárt felette az idő, de nagyon szeretem a Vígh Béla-szemléletet. Ő egy anatómus professzor, aki jógázik is, és ezért sokat vizsgálta a jóga élettani hatásait meg olvasott erről. Írt egy könyvet arról, hogy hogyan hat a jóga testi viszonylatban (melyik pózban melyik izom nyúlik, melyik nem, melyik ngy érben nő a keringés, hogyan változnak a mellkasi nyomásviszonyok a fordított testhelyzetekben és mi történik ilyenkor a baroreceptorral, meg ilyenek). Ez a könyv meg ugyanez, csak arról szól, hogy mit csinál a jóga (a sport-része, meg főleg a meditáció) az idegrendszerrel. A könyvet 1980-ban írta, amikor a funkcionális képalkotó vizsgálatok még nem léteztek, és az EEG-ből is csak valami ósdi, és a témát igen keveset kutatták. Részben ezért is a könyv jó része a vegetatív idegrendszeri hatásokról szól, és csak igen kis része a központi idegrendszeriről, és ez utóbbi szerintem már nem is úgy van.

A szerző egy tudós, és precíz ember is, szóval az alapoktól megtanuljuk először is a másodéves idegélettant, az idegsejteket, az akciós potenciált, a vegetatív idegrendszer felépítését és működését. A jógával kapcsolatban ugyanilyen részletes. Csak azok az olvasók fogják élvezni, akiket mindkét téma nagyon érdekel, nem riadnak meg a tényektől és… nem tudom. Nagyon bírtam Vígh Béla professzort élőben, és a könyvét is nagyon bírom, nem akarok tőle elriasztani senkit, de tény, hogy az 1980-as évek óta annyit változott az idegtudományi kutatás, és annyi új eredménnyel gazdagodott, hogy akit ez érdekel, annak kevés és régi lesz a könyv. Talán alapozásnak tudom ajánlani.

Hát részben Vígh B. és könyvei, részben meg a világhírű idegtudós volt főnököm voltak azok, akik a materialista szemléletemet ilyenné megformálták.

Barabási-Albert László: Villanások

Ez egy szomorú történet, mert már pár nappal azelőtt megkaptam ezt a könyvet, hogy kiadták volna, vagyis, hogy kapható lett volna a boltokban, és ezért gyorsan elolvastam, hogy majd én leszek az első az interneten, aki ír róla, és ez volt 2 évvel ezelőtt. Kinyomtatott A4-es lapokon olvastam egy sárvári wellness-hotelban, két napba telt kiolvasni úgy, hogy napközben azért többnyire a medencékben és a szaunában voltunk.

Akkor lássuk, mire emlékszem. Barabási továbbra is jól ír, az előzőhöz képest ez a könyve jóval kevéssé tudományos, sokkal jobban szabadjára engedte a regényírói hajlamait, párhuzamosan futó történetek vannak és minden fejezet spoilerrel végződik. Van az a szál, ami a tudományos részről szól, ami többnyire az emberek térbeli mozgása és ennek sajátosságai, de ennek (az emberek térbeli mozgásának) a törvényszerűségei más egyéb tudományterületeken is leírnak dolgokat. Érdekes, de nem olyan átütő, mint a hálózatos könyve. Egy másik történetszál Dózsa Györgyről szól, az meg egészen kalandregényszerű, és a végén megtudjuk, hogy mi köze a tudományos szálhoz. Izgalmas és nehezen letehető könyv volt, bár ez nagyrészt nem a témának volt köszönhető esetemben és nem is a tudományos szenzációnak, hanem annak, hogy úgy van megírva, gördülékenyen és kissé hatásvadászul, hogy élvezd és mindig lapozz tovább.

Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás

Bezzeg a múlt században még lehetett hinni a Tudományban. Ment minden, mint a karikacsapás, űrhajót építettünk, holdraszálltunk, penicillin, klassz gyógyszereket találtunk ki az őrültség és szomorúság ellen, egyértelműnek tűnt, hogy perceken belül meglesz a rák ellenszere is, aztán majd kezdhetünk újabb és újabb galaxisokat meghódítani, ha a miénkben már nem fér el az a sok egészséges, boldog, örökéletű ember. Úgy volt, hogy 2010-ben már legalább a harmadik Űrodisszeánál fogunk tartani, erre tessék: azóta se mentünk vissza még a Holdra sem, nem tudunk mit kezdeni a bolondokkal, a végén továbbra is nyomorultul megpusztulunk rákban meg infarktusban, a depresszióról meg ne is beszéljünk. A tudomány nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Na jó, a penicillin tényleg jó cucc, de a többi? Többet ártott, mint használt. Jobb ötletnek tűnik keresni valami ősi maja makrobiotikus ájurvédikus ezoterikus választ az élet és a diéta nagy kérdéseire. Azonban az átlagos csodatáplálkozás-könyvekkel szemben a Paleolit mégis a tudományba vetett hitünkre alapoz. Miközben párhuzamosan ki is ábrándít belőle.

Azzal érvel ugyanis, hogy a tudomány továbbra is klassz dolog, interleukin-szinteket tudunk mérni, kedvünkre ütjük ki egerek génjeit futurisztikus génsebészeti módszereinkkel, határ a csillagos ég. A probléma “csupán” a mögöttes anyagi érdekekkel van: a cégekkel, akik az amúgy színtiszta és napnál világosabb  eredményeket félremagyarázzák és torzítják. Az emberiség tutiszuper faj volt már a kőkorban is, fülei tiszták, szemei ragyogtak, az összes foga jó volt, és ugyanolyan szuper ma is, csak ki kell válogatni, mi a jó tudomány meg mi a rossz, és nem szabad engedni, hogy átverjenek minket 1. a gyógyszercégek, 2. a kardiológusok, akiket markukban tartanak a gyógyszercégek, 3. a bőrgyógyászok, akiket markukban tartanak a gyógyszercégek, 4. a pszichiáterek, akiket ld. fent, 5. a tejtermelő-lobbi. És ha elég kritikusan szemléljük a mainstream tudományt, és nem hagyjuk magunkat átverni a palánkon, akkor nagyon, nagyon sokáig fogunk élni, jó egészségben, nem lesz allergiánk, sclerosis multiplexünk, szívinfarktusunk, ízületi bántalmaink, csontritkulásunk, depressziónk, pattanásunk, és a hajunk is szép lesz. Nagyon szeretnénk hinni abban, hogy mint emberi faj, erősek vagyunk, egészségesek, és nem is kopaszodunk? Hogy a csúf betegségekért, gyenge, esendő voltunkért és rövid életünkért valami külső ellenség hibáztatható? Bejön az externalizáló attribúciós stílus? Akkor szeretni fogjuk a könyvet.

Szendi tehát prezentálja nekünk a tudomány jelenlegi állását és rengeteg, valódi, impakt faktoros szakfolyóiratból származó közleményt ismertet. Szemmel láthatóan igen alaposan áttekintette a téma irodalmát. Külön fejezet foglalkozik a gabonafogyasztással, a tejjel, a koleszterinnel, a sóval, az omega-3 zsírsavakkal, a D-vitaminnal és napozással, a csontritkulással és a depresszióval. Az alapvető koncepció mindenütt az, hogy a jelenleg tudományosan elfogadott és széles körben hirdetett dogmák (= kenyér oké, tej oké, koleszterin rossz, só rossz, stb.) valójában erősen megkérdőjelezhetőek és számos kutatás mutatta ki homlokegyenest az ellenkezőjüket (= kenyér rossz, tej rossz, koleszterin oké, só oké). A témához egyáltalán semennyire sem értek, illetve csupán annyit, hogy megtanultam egyetemen a jelenleg kritizált dogmákat, úgyhogy valódi választ itt ne várjunk tőlem, halvány fogalmam sincs, mennyi sót szabad enni meg mennyit nem.

A szerző mindenütt nagyon sok vizsgálatot idéz, amelyek állítását alátámasztják. Az objektivitás kedvéért idéz egy vagy két olyan vizsgálatot is, amelyek a mainstream dogmát támasztották alá és a Szendi-féle verziót nem, de ezeknek a vizsgálatoknak mindig alapos és mindenre kiterjedő kritikáját is megkapjuk: kicsi volt az esetszám, rosszak voltak a beválasztási kritériumok, a módszer nem passzolt a kérdésfelvetéshez, kicsi volt a statisztikai erő, egyéb tetszőleges metodikai hibák, majd a szerzők a közölhetőség / anyagiak érdekében félremagyarázták az eredményeket. Igen meggyőző. A Szendi érvelését alátámasztó vizsgálatokról sohasem kapunk efféle kritikát. Kicsit gyanús. Sokszor idéz meta-analíziseket is, hiszen azok több másik vizsgálat eredményei, mint ilyen, nyilván ez mondja ki a végső szót. Kivéve akkor, amikor az idézett meta-analízis eredménye nem támasztja alá megfelelően az érvelést (pl. az jött ki, hogy a tej nem növeli a mellrák kockázatot, pedig Szendi szerint növeli), mert akkor hirtelen kiderül, hogy a meta-analízisek számos korláttal rendelkeznek és egyáltalán nem biztos, hogy csak úgy hihetünk nekik. Egyes mainstream vizsgálatok hibásan oksági kapcsolatot tételeztek fel olyan tényezők között, amik együtt járhattak pl. azért is, mert ugyanaz a harmadik dolog okozta őket – kivéve, amikor Szendi érvelését alátámasztó vizsgálatról van szó, mert ott nyilvánvaló, hogy egyszerre előforduló jelenségek között oksági kapcsolat van. Hát, kicsit gyanús.

Különben ezek mellett / ellenére igen érdekes lenne a könyv, mert remekül rámutat, hogy tudományos eredményeket hányféleképpen lehet értelmezni (ahogy akarod), és ez izgalmas és bátor dolog, és komolyan azon kapom magam, hogy kedvem lenne belemélyedni a témába és utánaolvasni és vitázni. Ami miatt mégis kissé kiábrándító számomra, az az, hogy Szendi ugyanazt teszi ebben a könyvben, mint az “ellenség”: vizsgálatokat a saját nézőpontja szerint értelmezve azt állítja, hogy megtalálta az igazságot, és aki őt követi, az rendbe jön. Azt sugallja, hogy valójában már tudjuk a hosszú, egészséges élet titkát, csak eltitkolták előlünk, de most, hogy lelibben a fátyol, most már senki nem lesz depressziós és nem fog meghalni rákban. Részemről maradok biszkeptikus, és hajlandó vagyok elhinni, hogy a tej ártalmatlan volta nincs megfelelően bizonyítva, de hogy az ellenkezője sincs, az is tuti. Eleve bármilyen olyan állítás, hogy ha ezt vagy azt az étrendet követed, akkor mostantól minden rendbe jön, hazug ígéret, és mint ilyen, nem szép.

Egyéb dolgok, amik kissé zavartak. Szendi sokszor érvel azzal, hogy azért kell neki hinnünk és nem a mainstreamnek, mert míg az utóbbi mögött kemény érdekek állnak és el akarnak adni nekünk valamit, addig ő nem akar eladni nekünk semmit, hanem vértanú forradalmár. Rendben, személyes történetének fényében érthető, de tudományos eredmény magyarázatánál ez nem érv. Az, hogy valami fickót meghurcoltak, mert azt mondta, sok tojást kell enni – az bizonyíthatja, hogy a tudományos világ merev és dogmatikus, de semmit sem bizonyít a tojással kapcsolatban. Még gyanakvóbb vagyok attól, hogy állandóan arra a következtetésre jutunk, hogy nagy dózisú vitaminokat kell szedni. A kőkori ember sokat volt napon, a napfény hatására a bőrünkben D-vitamin keletkezik, ezért nekünk, dobozban élő városiaknak tablettában kell azt bevenni. Énszerintem meg biztos van valami különbség a saját bőrünkön tapasztalt és a tablettában bevett D között, és először mutasson nekem húszéves követéses vizsgálatokat, amiben emberek megadózis D-vitamint szedtek, és nem kaptak tőle rákot. Az omega-3-zsírsavaknál már egészen paranoid vagyok, mert Szendi szerint sok halat kellene enni, de a hal nem finom, plusz tele van higannyal, ezért ne együk, hanem szedjünk rengeteg omega-3 tablettát. És akkor az almáról még nem is beszéltem, ötoldalanként bedobja, hogy reggelire együnk meg egy almát, ha megéhezünk, együnk meg egy almát. Vajon ki áll emögött? Ez kinek az érdeke? (Férjem szerint az almatermesztők maffiája, az Alma Mater.)

További aggályaim: a kőkori ember átlag életkora nagyjából harminc év volt, mert utána megette a kardfogú tigris. A kőkori ember étrendje lehet, hogy akkoriban bevált, de azóta egészen máshogyan élünk, lehet, hogy ilyen környezeti hatások mellett már káros. Kizártnak tartom, hogy tízezer év alatt nem jött rá az emberiség, hogy a tej vagy a gabona halálos méreg (a gyógyszerlobbi csak az elmúlt max 100 év találmánya, az előtte lévő 9900-ban hová tettük az eszünket?). A paleolit étrend egészen biztosan nagyon rossz a bolygónak és nem gazdaságos, eleve ezért tértünk át anno növénytermesztésre, mert abból több embernek lehet enni adni. A kőkori ember tutira nem szedett megadózis vitamint. A depresszió (gyanítom, hogy a többi betegség is, de a depi biztosan) nem egy konkrét betegség, hanem tünetegyüttes, amit számtalan dolog és azok interakciója okozhat, genetikától a neveltetésen át a munkahelyi kudarcainkig, okok színes kaleidoszkópja, és hajlandó vagyok elfogadni, hogy az étrendnek van valamennyi, akár oksági szerepe, de az egyetlen tényező a nagyonsok között. Az étrend megváltoztatása ugyan jól hangzik, de ugyan már: amíg összezsúfolt városokban élünk dobozokban, egész nap értelmetlen munkát végzünk isten szent ege helyett valami monitor fényénél, addig kicsit jelentéktelennek és hiábavalónak tűnik müzli helyett egy almát enni reggelire. Az emberek változatos genetikai konstellációban jönnek világra, ésszerűnek tartanám, ha nem mindenkinek pontosan ugyanaz az étrend lenne hasznos (=lehet, hogy van, akinek nem kéne tejet inni, de én elpusztulnék tejeskávé nélkül). Ennek megfelelően a paleolit diétarendszer számomra ugyanúgy minimum túláltalánosítónak tűnik, mint a mainstream koleszterinelméletek. Nem vitatom, hogy egyes betegségek összefüggenek az étkezési szokásainkkal, de hiába a sok tanulmány, ezt a paleolit cuccot sajnos egyszerűen nem hiszem el.

Stílusát tekintve egyébként nem valami olvasóbarát könyv, a tudományos megalapozottság az olvasmányosság rovására megy, bár néha humoros, de többnyire inkább száraz. Kevesebb szimplán felsorolt idézett vizsgálatot, több szintézist kérünk legközelebb.

Összességében érdekes kísérlet megkérdőjelezni a tudományos dogmákat, látni, hogy az evidenciák lehet, hogy nem is evidenciák, és érdekes ennek a módszertana is, milyen tényezőkből áll össze és mitől lesz populáris egy ilyen ellenhipotézis. És hogy tényleg milyen nehéz eldönteni valamiről, hogy meddig tudomány és honnantól dogmák vs. szekta. Nem bántam meg, hogy elolvastam. Persze attól még semmilyen szabadgondolkodó nem fog ilyen könnyen lenyomni a torkomon a saját szája íze szerint értelmezett vizsgálatokat meg kétes ígéreteket a hosszú, boldog életről. Sem megadózis vitaminokat. Sem almát.

Dan Greenburg – Marcia Jacobs: Hogyan legyünk boldogtalanok?

Alcíme is van: Az önsorsrontás tudománya. Kedvenc önsegítő könyvem ever, és nem egyet olvastam életem során. Többször szoktam belőle idézni, főleg a veszett heringet, és a múltkor, amikor anyáméknál voltam, hirtelen újraolvastam. Alig száz oldal, de megváltoztatja az életedet (legalábbis azt az egy órát, amennyi alatt kiolvasod). Nagyon vicces. Tanulságos is.

Arról van szó, hogy a szerzők úgy írták meg, mint egy anti-önsegítő könyvet, vagyis arról szól, hogy ha nem szorongsz, akkor hogyan lehet klassz szorongást kifejleszteni; és ha jól kijössz az emberekkel, akkor hogyan lehet azt elrontani. Nagyon vicces gyakorlatokkal van tele, a kedvencem az “1. ábra: Bemelegítő gyakorlatok negatív gondolkodáshoz. Anélkül, hogy ránéznél az alábbi listára, hány leselkedő veszélyt tudsz azonosítani a képen?” A képen egy patak partán idilli környezetben heverésző fiatal pár szerepel, nulla veszély. A megoldások között húsznál is több, teljesen irreális szoronganivaló szerepel, én pedig az a típus vagyok, aki teljesen irreális dolgokon (is) szokott szorongani és ebben magára ismer. A listán az utolsó a “Veszett hering ugrik ki a patakból és csupasz lábikrádba mar.”

Csomó élethelyzetet elemez helyzetgyakorlatokkal, végig az öniróniánkra épít, és nagyon vicces. Ábrákkal, listákkal, házi feladatokkal. Szó szerinti mondataimra ismerek rá a “Hogyan vesszünk össze házastársunkkal ok nélkül” témájú fejezetben. Meg a Fel nem kelés tíz okáról c. fejezetben. “1. Még túl korán van. 2. Már úgyis késő.”

Klasszikus.

Aldous Huxley: Az érzékelés kapui

Úgy volt, hogy kiadtam a lakásomat, ezért elhoztam belőle az ott tárolt könyveimet, és akkor vettem észre, hogy jé, nekem megvan ez a könyv. Egyszer nagyon régen vettem, de aztán mégsem volt hozzá kedvem akkor. Most viszont volt, és nagyon szerettem.

huxley boritoKét értekezést tartalmaz igazából a kötet, Az érzékelés kapui és a Menny és pokol címűeket. A Menny és pokol-t untam, ez a látomásos élmények teológiai, de sokkal inkább művészeti értelmezéséről szól, ami most nem érdekelt.

Az érzékelés kapui meg arról, hogy Huxley bevett meszkalint és leírta az élményeit. Azt hittem, ez valami Félelem és reszketés Las Vegasban jellegű dolog lesz, de szó sincs róla, Huxley okos, higgadt önmegfigyeléssel tölti a tripet és nagyon alaposan, szépen és érthetően megfogalmazza, hogy miben is változik a külvilág érzékelése a drog hatására. Olyanokra kell gondolni, ahogy eddig figyelmen kívül hagyott mintázatokat vesz észre a sövényben meg a ruhaanyagokon, és hogy tárgyakat, pl. egy széket szemlélve a “létezés puszta csodáját” fedezi fel. Olyan élményekről számol be, hogy egyek vagyunk az Univerzummal, amit különben így pont a Szendi jobb temporális lebenyét követően vicces volt olvasni. A szemlélődésről szól, amikor nem értelmezed a valóság jelenségeit azonnal, hanem csak megszemléled. Na jó, kicsit túlmisztifikáltan.

Persze, a tanulság az, hogy a meszkalin mennyire jó cucc, komolyan kedvet kaptam hozzá én is rögtön, és hogy mennyire “ki lehet tágítani a tudatot” vele, és az mennyi pluszt ad a hétöznapi kis agyműködésünkhöz, és felszabadít és kiszabadít a fogyasztói társadalom csapdájából, összességében elég naiv és hippi szemlélet, cuki. De nem ezért tetszett a könyv, hanem azért, mert Huxley okos és jól ír, és nagyon izgalmas volt sajátélményben leírva látni egy módosult tudatállapotot és megváltozott észlelést és higgadtan figyelő, némi filozófiai műveltséggel bíró és jól író embertől. Tetszett, a bennem élő idegtudósnak meg a bennem élő hippinek egyaránt.

Barney Stinson with Matt Kuhn: The Bro Code


Egyáltalán ez könyvnek számít? Végülis olyan formája van. Férjem haverja kölcsönadta nekünk, én meg felvettem az asztalról és kiolvastam egy fél óra alatt.

A How I Met Your Mother c. sorozatban Barney idéz néha a Bro Code-ból, ami a férfiak baráti-haveri kapcsolatait szabályozó képzeletbeli kézikönyv ill. etikai útmutató. Addig idézgeti a sorozatban, amíg a csatornánál valakiben fel nem merült az ötlet, hogy adjuk ki Barney poénjait gyűjteményes kötetben és nevezzük el The Bro Code-nak és majd megveszik a rajongók jól. 

Különben annyira nem gáz, bár akik látták a sorozatot, azok már minden poént hallottak, akik meg nem látták, azok nyilván nem vesznek ilyen könyvet. A legtöbb poénon el sem mosolyodom (vagy mert nem vicces, inkább buta vagy erőltetett, vagy mert ismertem), és van kb. három, amin hangosan nevetek. Formájára nézve különben leginkább a régebben divatos graffitis könyvekre emlékeztet, csak itt egy oldalon csak egy szabály van mindig, van, hogy csak egy mondat. Benne van a Hot-Crazy Scale, meg ilyenek. Nem hiszem, hogy megéri megvenni pénzért, hacsak nem fanatikus rajongó valaki és mindent gyűjt. 

Ilyenek vannak benne, hogy

Article 84.: A Bro shall stop whatever he's doing and watch Die Hard if it's on TV. 

Corollary: Ditto The Shawshank Redemption. 

Corollary: Also Top Gun, The Big Lebowski and the first part of Full Metal Jacket.

Corollary: And porn. Duh.

Nem rossz végülis, csak olyan semmilyen, meg akármennyibe is kerül, lehúzás az egy oldalon huszas betűmérettel két mondat szövegsűrűség. 

Dr. Csermely Gyula: Ha 1 nő gyereket akar

Nem a téma miatt vettem a könyvet, nincs a küszöbön gyermekáldás, hanem mert megláttam, hogy jé, a Csermely Gyula írt egy könyvet. Élőben raliversenyeken találkoztam vele futólag, ahol én tolmácsként dolgoztam, ő meg a pályabejáró autókat vezette. A pasi a "lúzer" szó tökéletes ellentéte, amennyiben sportos, napbarnított, magabiztos, olyan, akin látszik, hogy van pénze és jó kocsija, emellett okos és remek a humora is. Valamint nőgyógyász. Fenti benyomásaimnak megfelelően feltételeztem, hogy biztos okos, jó humorú könyvet írt. És tényleg. 

"Te tényleg gyereket akarsz? – kérdeztem csodálkozva.
Feleségem megismételte a riasztó bejelentést."

Így kezdődik az egyébként igaz történet. Gyula, aki szülész-nőgyógyász és Gabi nevű felesége, aki nem, gyereket terveznek. Gabi ragaszkodik hozzá, hogy Gyula legyen a szülésze, ami különben nem szokás, de Gabi akarja, ám legyen. Gabi a terhessége alatt minden lehetséges dolgot megkérdez Gyulától, ami a terhes nőt érdekelheti, diéta, laborleletek, mennek ultrahangra, császár előnye-hátránya stb. emellett Gyula még rendel is két helyen, néha arról is mesél, hogy az ott beeső nők miről kérik ki a véleményét, vagy mi bajuk van. Ezekről a témákról nagyon részletesen, okosan, kellő szakmai megalapozottsággal értekezik nekünk. Tényleg rengeteg dolgot megtudunk a terhességről és nagyon hiteles. Külön szeretem, ahogy az otthonszülésről kifejti a véleményét, mindenféle sárdobálás és hatásvadászat nélkül. 

Emellett épp ebben az időszakban felújítják a házukat, ami meg számtalan vicces helyzetet eredményez, és a magyar egészségügy mellett a magyar építőiparról is kapunk egy nem túl hízelgő képet.

Műfaját tekintve mondjuk legyen ismeretterjesztő regény, néha eléggé egy blogra emlékeztet, máskor meg az Élet és tudományra, csak végig nagyon vicces. Vicces, okos, szórakoztató. Máris ilyen könyvet akarok írni a pszichiátriáról.