Darvasi László: Vándorló sírok

vandorlosirokEz úgy történt, hogy beleolvasgattam a könyvesboltban több Darvasi-kötetbe is, és a Virágzabálókat elsőre túl nagy falatnak ítéltem (persze megvettem, nyugi, csak még nem olvastam el). A Vándorló sírok elsőre nem volt szimpatikus, mert az az idézet van a hátuljára írva, hogy “Akkor vagy, ha hiányzol”, és szerintem ez egy hatásvadász baromság, ellenben beleolvasgatva mégis megvett a szöveg meg a hangulat. Miután elolvastam, azt hittem, ez a novelláskötet a halálról szól, aztán később olvastam róla a neten, hogy a szereplők személyes múltjáról meg a szerelemről meg a hitről meg a hatalomról; meg hogy főszereplője a Művész és a művészet; meg még azt is, hogy keserű és nyomasztó és hogy túlteng benne az iszonyat. Jé, de érdekes. Nekem a halálról szólt és izgalmas volt, szép, szomorú, lenyűgöző és megfoghatatlan, néhol abszurd, egyszer sem iszonyatos. Néha unalmas is. Milyen mást lehet gondolni ugyanarról a könyvről és mennyi mindenfélét össze lehet írni róla.

De a lényegre térek. Sok, különböző időben és kultúrkörben játszódó novellából áll a kötet, amelyek az első bekezdésben felsorolt dolgokról szólnak, szerintem a halálról. Vagyis, szerintem annyira a halálról, hogy úgy a kötet háromnegyedénél egyszercsak lett egy olyan érzésem, hogy meguntam a halált, akármilyen nagyon különböző szereplők, történetek, idők és helyek közé teszi Darvasi, már megint ez? Nem unalmas? Ott tartottam egy hét szünetet, aztán megint érdekelt. A különböző kultúrkörök a jelen modern világunk, az ókori Kína, a keresztes háborúk, az Újszövetség, és van egy kissé groteszk urbánus fantasy-jellegű valami is. Némelyik történet nagyon részletesen kidolgozott, mások inkább csak sejtetnek, de a homály, az irracionalitás kisebb vagy nagyobb mértékben mindenhol jelen van – akár a történtek, akár az érzelmek irracionalitása. Némelyiket lenyűgözőnek találtam, és volt, amit hatásvadásznak vagy giccsesnek. Mindegyikben szerettem, ahogy Darvasi ír, bár a szereplők legmélyebb érzelmeiben nyúlkálunk, mégis van benne valami távolságtartás, és szép a szövege és jók a mondatai. Komolyan régen olvastam magyar szerzőtől ilyen jó prózát, felüdülés volt.

Ami még érdekes, hogy többször előfordult velem az olvasás során, hogy valami olyan momentummal tudtam nagyon azonosulni vagy iszonyúan megtetszett vagy elgondolkodtatott, aminek valójában nem sok köze volt az adott történethez. Hogy Júdás vagy Malkus alakja gondol mintegy mellesleg olyanokat, amikre felkapom a fejem, hogy na ugye, pontosan ugyanezt gondolom én is, XXI. századi nőként. Érdekes.

Lázár Ervin: Csillagmajor

A Csillagmajor felnőtteknek szóló novelláskötet, amelyben Lázár Ervin megmutatja, milyen is a magyar mágikus realizmus. Nyilván nem olyan egzotikus, mint Marquez, cserébe megyugtatóan ismerős. Lázár Ervin pedig klassz, mint mindig, néha nagyon meseszerű, máskor épphogycsak feltűnik a fantasztikum és már-már Mikszáth-osan szájbarágósan realista, de végig nagyon szerethető.

Persze, nagy rajongója vagyok a mágikus realizmusnak és Lázár Ervinnek is külön-külön, szóval nyilván bejön. 

Összesen 15 novellát tartalmaz a százoldalas kötet, ebből rájöhetünk, hogy a novellák nem hosszúak, némelyik három oldal sincs. Mindegyik kimondva vagy kimondatlanul Rácegresen játszódik, abban a faluban, ahol a szerző felnőtt. Emlékeim szerint nincs közöttük vidám történet, hanem inkább torokszorítóak, meghatók, vagy csak szimplán nyomasztóak, esetleg bizarrak. Néha a fantasztikumot csak arra használja Lázár Ervin, hogy hepiendet írjon a történeteknek, amikről valahol mind jól tudjuk, hogy a valóságban csak szimplán rosszul végződtek – háború van, szegénység, meglehetősen könyörtelen világ lenne, ha nem lennének csodák. 

A kedvencem egyébként asszem A kovács című, amiben a falusi kovácshoz beállít az ördög, hogy patkolja meg a lovát, fenyegetően és vészjóslóan, és persze a falusiak összefognak ellene, de nem lövöm le a befejezést. A másik kedvencem pedig A kút, ami leginkább a halálról szól meg az emberek közötti kötődésről, és az a fajta elszomorító történet, aminél nem bánod, hogy szomorkodni kell. Meg egy kissé hátborzongató. Most, hogy így jobban belegondolok, az összes történetben van egy jó adag hátborzongatás, Lázár Ervin a csodák mellett a horrorelemekkel sem fukarkodik.

Néha túl szájbarágós a tanulság, pl. A grófnő címűben, ahol kiderül, hogy báli ruhában nem lehet kapálni, dehát novelláskötet, mindig minden novelláskötetben van 1-2, ami nem tetszik. 

Megvan az egész itt

Raymond Chandler: A gyöngy bajjal jár

Raymond Chandlert gondolom, nem kell bemutatnom Önöknek, Philip Marlowe megteremtőjéről van szó. Ötvenes évek detektívnoir, másnapos, mogorva magánnyomozók, szerzsöltönyös maffiózó lebujtulajdonosok pepita zakós, kétajtós szekrénnyi néger gorillákkal, ijedt nőcskék elkenődött rúzzsal, meg kevésbé ijedt dámák emprimé boleróban. A detektív rekedt hangon beszél, mert egyszer gégén lőtték, a hölgyet a
volt szeretőjétől kapott igazgyöngysorral zsarolja a kirúgott sofőrfiú. Vulkánfíber bőrönd, néger kabinosfiú, délutáni lapok, rengeteg lövöldözés.

Gyönyörű. Az első történet például (Frontátvonulás) úgy kezdődik, hogy a főhős, mogorva magándetektív, egyedül sörözik a lakásával szemközti, majdnem üres bárban, rajta kívül csak egy részeg vedeli vizespohárból a whisky-t az egyik asztalnál. Bejön "egy pofa, szemmel látható sietséggel", és megkérdezi: – Nem látott itt egy hölgyet, barátom? Magas, csinos, barna haj, emprimé boleró, sötétkék kreppselyem ruha, széles karimájú szalmakalap bársonyszalaggal. – Ezután a részeg (nem is olyan részeg) lelövi az újonnan érkezett pofát nem tudjuk miért, főhősünk pedig hazasétál, azonban a házuk folyosóján egy hölggyel találkozik, aki kék ruhát visel, kalapot, valami kabátkafélét, és meglehetősen zaklatott. Hősünk nemhiába magándetektív, itt gyanút fog és beveti a világtörténelem egyik klasszikus leszólítómondatát, úgy is, mint: – Ezt bolerónak hívják?

Hát ilyesmi. Négy történetet tartalmaz egyébként a könyv, a sztorijuk
gyakorlatilag lényegtelen, mert a hangulat miatt olvasom őket úgyis,
már-már olyanok, mintha valaki szántszándékkal ötvenes évekbeli
detektívtörténeteket írt volna, csakhogy Chandler valóban az ötvenes
években írta ezeket. Megjegyzem, az író élettörténete is bővelkedett
fordulatokban, alkoholizmus, újságírás, háború, könyvelés, tizennyolc
évvel idősebb férjezett szerető.

Eléggé meglepő még, ám tagadhatatlanul része a hangulatnak, hogy a politikai korrektség még csírájában sem létezik, a négereket négereknek nevezik, többnyire szolgák, külön kerületekben laknak. És ha kiáltasz a golfklubban, hogy jeget és gyömbérsört, akkor máris "futólépésben jött a néger, kikeményített, fehér kabátban, kezében tálca." Nagyon furcsa ezt így a legnagyobb természetességgel leírva látni.

Egyébként pedig napi egy könyv sebességgel haladunk. Szabin-e vagyok.

Chandlerről a wikipedián (angolul)

Ray Bradbury: Az öröm masinériái

Az öröm masinériái novelláskötet, állítólag a kiadó Bradbury-sorozatának első darabja, ennek örülünk. Bradburytől az eddig olvasottak alapján én mondjuk leginkább sci-fit vártam, ezzel szemben a kötetben szereplő novellák közül egy jó csomó nem az. Ez persze egyáltalán nem baj, mert mindegyik írás így is nagyon bradbury-s: bizarr, félelmetes, groteszk, néha vicces, remek ötletekkel és jó karakterekkel. Mit mondjak még.

A kedvenceim például A várakozó, ami egy marsi expedíció meglehetősen misztikus és horrorisztikus végét meséli el, és persze a Szabadjegy a Chicago-i bombatölcsérbe, ami egy világvége utáni környezetben játszódik, és egy öregemberről szól, aki a többiekkel ellentétben minden apróságra emlékszik a katasztrófa előtti időkől, nagyon szép történet.

És muszáj beraknom az első megjelenés borítóját, ez egy 1964-es könyv ugyanis, bár ez cseppet sem látszik rajta.

Neil Gaiman: Fragile Things

 
Új (viszonylag) Gaiman novelláskötet, kicsit jobban tetszik az előzőnél, főleg mivel nem annyira fantasy. Nem, nem, nincs semmi bajom a fantasyvel, ne bántsatok, csupán arról van szó, hogy jobban szeretem a valós környezetbe ágyazott történeteket. Nem véletlen, hogy Gaiman (valójában a fantasy, mint műfaj is) anno a Neverwhere-rel vett meg, ami ugyan fantasy, de nincs benne troll meg egyszarvú, hanem Londonban játszódik. A Fragile things novellái is néhány kivétellel inkább ilyenek, kicsit több bennük a valóságelem, és ez jó.
Novelláskötet, szóval működik a képlet, 30 % remek, 20 % mi a fenét keres ez nyomtatásban, többi átlagosan jó novella. És persze, biztos vagyok benne, hogy amik nekem nem tetszettek, másoknak éppen az fog bejönni. Mert elég sokfélék az írások, van köztük pár kissé beteg is, ami Gaimantől számomra szokatlan volt, de nem baj, belefér. Elmondom, mik voltak a kedvenceim: a Bitter grounds, ahol a főszereplő pár napra (?) valaki más életét örökli meg a puszta véletlennek köszönhetően, ez tipikus Paul Auster-fordulat, azoknak pedig örök csodálói vagyunk. Az illető éppenséggel antropológia professzor, aki New Orleans-ba igyekszik egy kongresszusra, hogy előadást tartson valami kávéárus zombikislányokról szóló haiti legendáról. Innentől kaland, izgalom, konferenciák ábrázolása remek humorral, gyöngysorok, mellmutogatás, jazz, élő holtak (?). Talán ez tetszett a legjobban, a New Orleans-i éjszaka hangulata meg a konferenciás poénok miatt.
Jó volt még a Strange Little Girls, amit Gaiman egy Tori Amos albumhoz írt; meg a Goliath, amit a Mátrixhoz írt, ennek megfelelően kicsit mátrixos, közben gaimenes, és ez együtt remek mix. El lehet olvasni a film weboldalán (nincs rá direkt link, sorry). És tetszett a How to Talk to Girls at Parties: ifjú kamasz főhősünket a házibuliba menet kioktatja szintén ifjúkamasz haverja, hogy ti. a lányok nem annyira különböznek tőlünk, "csak lányok, nem egy idegen bolygóról jöttek", úgyhogy máris sejthetjük, mi fog következni, én valami nagyon sablont vártam, de ehelyett különös és ötletes történet.
Meg még egy párat fel tudnék sorolni. Mert 31 írást tartalmaz a kötet. Ebből néhány (sajnos) vers, a legtöbb novella. Azt hiszem, a legjobban az tetszett a könyvben, hogy annyira sokféle: épp ezért vannak történetek, amiket nem szerettem, vannak, amiket nagyon, de összességében minden, csak nem egysíkú.

Endless-kritika

Gaiman oldala

 

Kelly Link: Különb dolgok is

Hajaj. Kelly Linkhez nagy reményekkel fogtam hozzá, amik aztán szép fokozatosan szertefoszoltak, a vége felé meg már rendesen az idegeimre ment, és tisztán csak kötelességtudatból olvastam a novelláskötetet, hátha pont a következő novella lesz jó.
Kelly hátborzongató, időnként bizarr, horrorszerű, valamint szimbólumokkal spékelt fantasy-novellákat ír sajátos stílusban*. A sajátos stílus a hátborzongatáson kívül nem mást jelent, mint a történetvezetés viszonylagos hiányát. Eleinte azt hittem, ez nem fog zavarni, és az első néhány novellánál úgy éreztem, a sok különös kép és hangulatteremtés és hátborzongatás elviszi a hátán a jóindulattal is csak lazán összefércelt történeteket, de nem. Nem viszi. A felénél már egész jól meg tudtam tippelni a végkifejleteket (kicsit meglepő, inkább semmitmondó, homályba vésző befejezés), a végén meg már teljesen biztos voltam benne, hogy most már én is simán összedobok egy ilyet. Legyenek rövid mondatok, lehetőleg E/3 jelenidőben, legyen benne fura, különös, és oda nem illő dolog, kísértet, kislány, és valamilyen állat is, fentiek tetszés szerint jelenthetik ugyanazt a szereplőt. Amanda félve a leomló abrosz alá tekint. A láb nélküli fekete kutya bámul vissza rá. Egy szó, mint száz, ami az elején különleges stílusnak számított, abból néhány novella elolvasása után valahogy klisé lett.
Kelly egy csomó díjat is bezsebelt a fentiekért, amit igazából nem csodálok, a fantasy-irodalomban, gondolom, egyedi ez a hang. Csak annyira azért nem jó. Amikor kijön egy új ízű fanta, mondjuk bodzás, akkor is mindenki rámozdul, ütős, különleges, újszerű, aztán pár hónap múlva rájönnek, hogy a fantában azért hosszú távon mégiscsak a narancsosat kell venni. Nekem a Kelly Link bodzás fanta. Fura, újszerű, oké, talán elsőre finom, de egy kartonnal nem kéne.
A legjobban egyébként az Utazások Hókirálynővel c. novella tetszett. Ha csak azt az egyet olvastam volna, akkor most nagyban dicsérném az írónőt. A Fekete kutya hátáról a víz pedig kevésbé tetszett, de be kell vallani, hogy remek horrorfilmet lehetne belőle forgatni.

* "Aznap este June álmodott. Mezítláb állt a hideg fűben, egy régi hálóingben, ami még az anyjáé volt egykor. A szél keresztülfújt a gyapjúruha lyukain, a teste köré csavarodott és meglibbentette a hálóing szegélyét. Sót érzett a szájában, és látta maga alatt a hullámok molyrágta, fehér derengését, amik a parthoz fércelték a vizet. A hold hegyes és keskeny volt, mintha valaki kiette volna belőle a szaftos részt és meghagyta volna a héját."

Neki jobban tetszett
Kelly Link oldala

Wiki

 

Tóth Krisztina: Vonalkód

Tóth Krisztina eddig remek verseket írt, ez ellenben egy novelláskötet. Hát, igen. Tóth Krisztina gondolatai ismerősek, valamint jól ír. Ahogy már a verseiből is látszott: pontosan tudja , melyik szónak hol a helye. Olyan érzésekről ír, ahogy én éreztem volna magam ugyanott. Éppen úgy ír, ahogy én írnék, ha én lennék a Tóth Krisztina. Sőt, időnként az jut eszembe, hogy : hé, ezt én akartam megírni.
Elmeséli a történeteit: gyerekekről, szerelmekről, lakótelepekről, halálról. Mindet E/1-ben, és igazán érdekelne, ebből mi az, ami valóban az írónővel történt meg, és mi az, amit csak kitalált. Nagyon hitelesen és a legnagyobb természetességgel meséli el ugyanis mindet, de azért nem hiszem, hogy a Krisztinát ennyiszer teherbe ejtették, megcsalták, ennyi különféle helyen lakott és ennyiféle rokonai voltak.
Persze, lehet.

Előre lejátszottam a fejemben az egész történetet. Gyakran szórakoztam egyébként ilyesmivel: kidolgoztam a jeleneteket, megírtam a párbeszédeket, aztán nem volt más hátra, mint várni, hogy a valóság több-kevesebb bakival lejátssza, amit elterveztem. Az elképzelt jelenetsor általában sokkal színesebb, pergőbb volt, mint a megvalósuló, kimondott szavakból és mozdulatsorokból álló élőfilm, amelyet a véletlen teletűzdelt fölösleges szünetekkel, kitérőkkel, sőt, időnként teljesen el is rontott.

Igen, igen, én is.

Kleinheincz Csilla, Járdán Csaba (szerk.): Hetvenhét

Egy antológia, nagyon jó alapötletből: magyar népmesék fantasy/sci-fi átíratban. A kötetben összesen 14 novella található, az első hét a kiadó pályázatára érkezett, nyertes művek, a második hét pedig neves magyar kortárs fantasy-írók (akik közül nem sokról hallottam, mivel sznob vagyok) művei. A kötet ennek megfelelően elég vegyes, Hó, tükör, almák* sajnos egy sincs benne, de azért egy rendes antológia: van mondjuk 3-4 nagyon jó, pár jó/átlagos meg egynéhány siralmas írás benne. Furcsa módon az első hétben és a második hétben körülbelül megegyezik a jó:átlagos:siralmas arány, pedig az ember azt hinné, hogy a jöttment pályázók biztos nem írnak úgy, mint a neves kortársak.
Inkább megmondom, melyek voltak a kedvenc írásaim. Az első hét közül Hernád Péter: Az elhárítók tetszett nagyon, ami sci-fi, és amelyben kiderül, hogy a Kis Gömböc valójában egy sikeres szíriuszi behatolás volt, amit a népnyelv meseként őrzött meg, engem kicsit a sci-fi hőskorára emlékeztet; valamint Kolozsvári Zsófia: Három csomó-ja, ami Tündér Ilona-sztori a másik nő oldaláról, de nem ezért tetszik, hanem mert nagyon aranyosan jókais a stílusa. A második hétből Molnár B. Gábor: Árgyélus és Balga, ami misztikus fantasy-történet mezítlen tündérlánnyal, halott várossal, aranyalmákkal; és Juhász Viktor: Az Erdőntúl, amit már olvastam egyszer korábban, de még mindig hátborzongató: forgatócsoport kíséri el a sárkányölő ifjat és valóságshow-szerűen tudósítanak róla közben, de nem ezért tetszik, hanem azok a lények, varázslatok, sárkány, repülő kastély, nagyon… bizarrak és félelmetesek. Ezeken kívül is van még néhány, amit érdemes elolvasni, mert aranyos vagy ötletes, és mint minden antológiában, van néhány, amit nem érdemes, de ezeket nem emelném ki külön, mert nem szívesen szabadítanám magamra néhány neves kortárs fantasy-író teljes rajongótáborát.

*Neil Gaiman zseniális Hófehérke-átírata, a Tükör és füst c. kötetben jelent meg.