Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Hadd idézzek egy mondatot a könyvesblog kritikájából, mert annyira jól
összefoglalja a lényeget: "Az elátkozott város, elátkozott utcáival,
házaival, az elátkozott
íróval, David Martínnal, aki az elátkozott könyvet írja."
A szél árnyéka írójától, szintén Barcelonában játszódó sötét, misztikus krimi, baljós hangulat, tragikus szerelmek, remek stílus, humor, izgalom, rejtély, még több rejtély, még több baljós hangulat, teljes mértékben letehetetlen.

Az 1920-as évek Barcelonájában David Martín író akar lenni, ezért eleinte egy újság szerkesztőségében dolgozik, ahol milliomos barátja egyengeti az útját. Anyja sajnos korán elhagyta, analfabéta apja pedig gyanús gyilkosság áldozata lett, de Davidnek valahogy mindig akadtak pártfogói, például Sempere, az öreg könyvesboltos (akinek az unokája A szél árnyékában szerepel). Eleinte az újságba ír novellákat, azután pedig A kárhozottak városa című ponyvasorozatba kezd, amely baljós hangulatú, misztikus, filléres és ócska krimik tömeggyártását jelenti. Ezeket a füzeteket Martín utálja és lenézi, de az értük kapott pénzből beköltözik egy baljós hangulatú, misztikus tornyos házba, ahol ki tudja, hogyan őrült és/vagy halt meg az előző tulaj. Nagyjából ezidőtájt pedig feltűnik egy Gyanús Idegen, bizonyos Andreas Corelli, aki talán francia kiadó, bár sosem szabadulhatunk a gondolattól, hogy esetleg maga az Ördög, és megbízza Martínt egy meglehetősen szokatlan témájú könyv megírásával. Rengeteg pénzt is ad érte. Innentől aztán nincs megállás, baljós események történnek, egyre szövevényesebb a történet, sötét dolgok derülnek ki nagyjából mindenkiről, és a hatszáz oldalas könyv ötszázadik oldalán még mindig nem tudom, mi lesz ennek a vége, ki marad életben, ki bolondul(t) meg, bármi lehet.

Ha csak a történetet nézzük, az egy szövevényes, egy kevés természetfelettivel fűszerezett krimi, simán lehetne egy A kárhozottak városa sorozatból, amit Martín tömeggyárt. Az Angyali játszma azonban remekül összerakott regény: minden szereplő klasszul kidolgozott, összetett személyiség, és mindehhez a huszas évek Barcelonájának hangulata, sikátorok, libegő, az elhagyatott Güell-park, tornyos házak, vezetékes telefon. Zafón stílusa néha tárgyilagos, néha azonban iszonyatosan és határtalanul pozőr, sötéten baljós, és ez részben vicces, részben remek hangulatot teremt.

De hadd idézzem a regényből azt a részt, amikor David Martín tanácsot ad a krimijével elakadt kezdő írónak: "Eulália sehogy sem talált megfelelő kulcsmozzanatot a regényhez, ezért javasoltam, hogy adjon neki baljós tónust, hegyezze ki az alaptémát egy rejtélyes könyvre, amit valami háborgó lélek szállt meg, és körítse másodlagos, természetfeletti jellegű epizódokkal." Nos, Zafón pontosan ennek megfelelően cselekedett az Angyali játszmában, valamint remekül ír, ami így együtt nagyon jó, különleges stílusú könyvet eredményez. Hátborzongató, rejtélyes, misztikus történet baljós tónussal és
pozőrködéssel, valamint a ponyvakrimi és a szépirodalom üdítően vicces
és meglepően működőképes vegyítésével.

Sokkal jobban tetszik a nyelvezete és a humora is, mint A szél árnyékának, ezt azonban a fordítás számlájára írom, kevésbé cirkadalmas, valahogy gördülékenyebb, jobban eltalált. Az utcanevek ugyan néha spanyolul, néha magyarul szerepelnek, de ezen simán túlteszem magam, mert egyébként, bár nem olvastam az eredetit, klassz fordításnak tűnik.

Advertisements

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Daniel tízéves, amikor egy nap arra ébred, hogy már nem tudja felidézni halott édesanyja arcát. Apja – talán vigasztalásul – az éj leple alatt egy titkos "raktárba", az Elfeledett Könyvek Temetőjébe vezeti. ezen a titokzatos helyen az ember választhat magának egy könyvet, amit magával visz, elolvas, és onnantól fogva megőrzi emlékezetében. Daniel egy sosemhallott író, Julian Carax regényét, A szél árnyékát választja.
(Isolde az interneten hall először a titokzatos könyvről, és úgy dönt, megszerzi magának. Kiderül, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. A szél árnyéka egyes források szerint nemrég jelent meg magyarul, beszerzése mégis szinte lehetetlennek tűnik. Hősnőnk számos könyvesboltot felkeres – az Írók boltjában sosem hallottak a regényről, a Kálvin téri és a Deák téri aluljáró könyvesboltjaiban sem, az Alexandra "Elátkozott" Könyvesházban pedig egyenesen azt állítják, a könyv legalább egy éve elfogyott. Isolde nem adja fel: hosszas keresgélés után végül talál egyetlen példányt a Millenium Könyvesház legalsó polcán egy sarokban.)
A tízéves Daniel még aznap kiolvassa a könyvet, annyira tetszik neki, hogy elhatározza, beszerzi Julian Carax többi könyvét is. Kiderül, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat: az író sorsa, halálának körülményei erősen tisztázatlanok; könyveit nem lehet megkapni, és bár kiadatásukkor reménytelenül alacsony példányszámban keltek el, ma felbecsülhetetlen ritkaságok; valaki(?) mégis sorra ellopja és elégeti a még létező köteteket; egy koromfekete arcú, rémisztő férfi (esetleg az ördög) megfenyegeti Danielt, hogy hagyjon fel a nyomozással, ha kedves az élete. Daniel nem adja fel, és ezzel kezdetét veszi a jó tíz évig tartó nyomozás, amelynek során fura figurák bukkannak fel – egy gyönyörű, vak lány, egy kissé hibbant koldus, egy végzetasszonya, egy mocsok rendőrfőnök, néhány megnyomorodott öregember, bolond öregasszony, pap, hullák, könyvkereskedők, és persze az ördög is többször. Daniel egyre többet tud meg a titokzatos Carax életéről, és egyre nyilvánvalóbb, hogy az ő élete sokban hasonlít arra, például mindketten szerelmesek egy lányba, és mindketten Barcelonában élnek sötét, háborús időkben. A szél árnyéka leginkább talán krimi, kísértetjárta palotákkal, felgyújtott könyvraktárakkal és egy átlagos brazil sorozat teljes évadjára elegendő titkos családi és/vagy szerelmi kötelékkel. A stílusát meg kell szokni, nem igazán gördülékeny, ami szerintem nem a fordítás hibája, inkább a "spanyolos" nyelvezet: néha cirkalmas hasonlatokkal, néha sikamlós(nak szánt) poénokkal. Mintha Marquez megnézett volna pár misztikus horrorfilmet, aztán leült volna krimit írni – tetszik.