Salinger Richárd: Apám beájulna

Akkor essünk túl azon, hogy szabadkozom, meg hogy guilty pleasure, meg hogy jaj mennyire kínos meg mekkora butaság, én szeretem ezt a könyvet. Tényleg szeretem, mit lehet tenni. Sok évvel ezelőtt olvastam, és azóta is klasszikus szövegeket idézgetek belőle*, most meg megláttam anyáméknál, és két napozás között elolvastam gyorsan.

nem olyan szép borítóA kerettörténet annyi, hogy a Szarka becenevű főszereplő tizenhétéves kiscsaj könyvet ír nyári élményeiről az ősz során. Főleg óra alatt írja, mert akkor van ideje. Nyári élményei abból állnak, hogy lestoppol Siófokra, ott elkezd dolgozni egy sörözőben, és megismerkedik a Barbival. Míg hősnőnk alacsony, barna zselézett hajú deszkásgatyás csaj, addig a Barbi egy szőke szexistennő ribanc tizenhétéves kiadása. Ezek ketten aztán kalandokba keverednek, egyből kb. az ötödik oldalon Izraelben találják magukat pénz nélkül, aztán különféle pasikat hajkurásznak különféle európai nagyvárosokban. Eközben (legalábbis a szerzőnek ez volt a szándéka szerintem) a legfontosabb és kimondatlanul is mindenekfelett hangsúlyos szál Szarka és a Barbi enyhén homoerotikus, ám annál hülyepicsásabb barátsága, a könyv tanulsága szerint ugyanis nők között nem létezik barátság. Ennek megfelelően itt játszmázás van, meg mélylélektan, meg karakterfejlődés, nekem tulajdonképpen teljesen mindegy, tőlem lehet az is. Azok a kedvenc részeim, amikor Szarka előadja a véleményét a világról, és bár teljesen nyilvánvalóan egy idősebb íróember eszmefuttatásait halljuk eszementen vagánynak szánt kiscsajos szövegbe burkolva, mégis.

A könyvből készült film is, amely elviselhetetlenül, rettenetesen siralmas volt, majdnem végig befogtam a szemem.

*Ezeket pl.:
“Éljen tudatosan, aki tud. Én nem tudok, meg nem is akarok, bár szeretnék.”
“Az ember soha ne adja fel szülei nevelését. Persze reménytelen vállalkozás, de épp ez benne a magasztos.”
“Nem szeretem, hogy minden a szexről szól, miközben nem is, pedig de.”

Advertisements

J. D. Salinger: Magasabbra a tetőt, ácsok; Seymour: bemutatás

Megint olyan könyv, amiről nem leszek képes igen értelmeseket írni, de valamit azért fogok.

A két kisregényben Salinger a Franny és Zooey-ban megismert Glass család történetét folytatja, mindkét történetet (ha beszélhetünk egyáltalán történetről) Buddy Glass, a második legidősebb fiú meséli el. Buddy egyébként író és angol professzor valami egyetemen, egyesek szerint Salinger magát írta meg Buddy alakjában, mondjuk azok alapján, amit Salingerről tudunk, bármi lehet, bár szerintem nem.

A Magasabbra a tetőt, ácsok (egy Sappho-idézet amúgy a cím, ha jól emlékszem, de javítsatok ki) Seymour, a legidősebb fiú esküvőjének a története. Lenne, ha Seymour megjelenne az esküvőn, csakhogy nem jelenik meg. Így aztán a hoppon maradt és felháborodott násznép kocsiba ül, és egy ilyen kocsiba beszáll Buddy is, Seymour öccse. Később dugóba kerülnek, még később Buddy lakásán isznak valami frissítőt, tökéletesen elvágva a "valódi" történésektől, vagyis nem találkozunk sem a menyasszonnyal, sem Seymourral, és az esküvő végkifejletéről is csak telefonon értesülünk. Ehelyett ott van Buddy összezárva egy kocsiban, majd egy lakásban egy nyoszolyóasszonnyal, annak katonatiszt férjével, Muriel süketnéma nagybátyjával meg még egy nőrokonnal, akik mind (a süketnéma bácsit leszámítva) a megbízhatatlan és bizonyára bolond vőlegényt szidják sokféleképpen. Szerintem simán filmet kellene forgatni ebből a könyvből vagy színdarabot, hogyhogy senki nem tette még meg? Remek karakterek, mindegyik figura nagyon jó, remek párbeszédek, néha szellemes, máskor inkább groteszk, meg persze bölcs is, az a fajta nem szájbarágósan bölcs, amikor az ember érzi, hogy ott van a rejtett igazság, de nem tudom konkrétumban megfogni. Ez az a könyv, amiből tinédzserkoromban idézeteket másoltam volna ki a naplómba. Tetszik, szeretem.

A Seymour: bemutatás meg tudatfolyam-regény, vagyis olyan, mintha a szerző csak írná, ami eszébe jut. Én pont emiatt a stílus miatt szeretem Virginia Woolfot, de be kell vallanom, hogy a Seymour-ban ez a fajta, ráadásul Tandori-fordítással súlyosbított írásmód néha kicsit már sok volt. Egyébként a "sztori": Buddy azon gondolkodik, hogy Seymour öngyilkosságát követően kiadatja Seymour haiku-it (illetve, a pontosság kedvéért: dupla haiku-it), és ennek kapcsán bemutatja nekünk bátyját mintegy 200 oldalon. Azalatt megismerjük Seymourt, nem kevésbé Buddy-t, valamint az amerikai irodalmi életet, a távolkeleti költészetet, és kapunk némi buddhizmust és taoizmust is. A Seymourral kicsit ambivalens vagyok, itt már általában úgy éreztem, hogy valami fontosat akar velem közölni a szerző, csak én túl hülye/felvilágosulatlan vagyok ahhoz, hogy megértsem, és ott van valahol a sorok között a Válasz, és ez néha tetszett, máskor meg idegesített rohadtul. Mindent összevetve most így a végén azt mondom, tetszett, Salinger különbenis zseniálisan ír, de nem tudnám megmondani, hogy én most megértettem-e ezt a könyvet. De persze, "ha célzol és találsz, az csak véletlen."

Online elérhető Salinger-művek

J. D. Salinger: Franny és Zooey

Felesleges megpróbálni leírni itt pár karakterben, amit Salinger egy egész könyvben olyan gyönyörűen, okosan és közhelymentesen megírt, de azért valamit.
A Franny és Zooey két történet – egyes források szerint két novella, szerintem novellának azért kicsit hosszúak – amelyek először a New York Timesban jelentek meg az ötvenes évek végén. Tulajdonképpen nem is annyira történetek ezek, mint inkább három beszélgetés.
Az első párbeszés Franny, egyetemista lány, és kissé üresfejű, ám annál okoskodóbb udvarlója között zajlik egy elegáns étteremben. Kiderül, hogy Franny az utóbbi időben valamiféle válságban van, valamint A zarándok útja című vallásos könyvet olvassa, amelyben egy félkezű orosz paraszt megtalálja az imádság helyes módját.
A második beszélgetés a Glass család manhattani otthonában történik. Franny, még mindig válságban, a nappaliban alszik a díványon, miközben bátyja, Zooey és anyukájuk a fürdőszobában beszélgetnek. Beszélgetésükből nagyjából megismerjük a Glass-család történetét, a hét szuperokos gyerek eddigi sorsát. Végül Zooey beszél Frannyvel, többnyire a Válságról, amiben Franny éppen van: ti. ráébredt, hogy az egyetemen mindenki üresfejű egoista, ezért a spiritualistásban – jelen esetben az említett imádságban – próbál választ keresni.
Na jó, ennyit a történetről. Az összes beszélgetés az élet nagy kérdéseiről szól, néha olyanokról, amit ezerszer végiggondoltunk már mi is, néha pedig egészen új megközelítésekről. Franny és Zooey fejét kiskorukban valláspszichológiával tömte a két idősebb fivér, így aztán a nagy világvallások sorra előkerülnek, talán a buddhista tanok leginkább. Nagyon jók a karakterek, valóságos és szerethető a Glass-család összes tagja, összességében pedig remek, okos, néha vicces, máskor tanulságos könyv.

(A Zooey-t egyébként Tandori fordította, akinek a fordításaitól ideges vagyok, mert annyira a saját tandoris stílusában ír mindig, ennek ellenére egész jó, csak kb a felénél kezdtem el gyanakodni, hogy ez ő.)

Salingerről egyébként nekem is a Zabhegyező jut eszembe, ami persze nem rossz, de a Franny és Zooey egyáltalán nem hasonlít rá. Ahogy informálódtam az interneten, megtudtam, hogy Salinger 1965-ben kb befejezte az írást, azóta pedig a világtól elvonultan éldegél, interjút sem ad, néha felröppen egy hír, hogy ír valamit, aztán megcáfolódik, szóval titokzatos figura. Úgy vettem észre, hogy Salingert többnyire tinédzserek olvassák, nyilván a Zabhegyező miatt, de úgy gondolom, a Franny és Zooey felnőtteknek (is) szóló könyv.