Marina és Szergej Gyacsenko: Arszen és a játék hatalma

Nyilván nem kellene feltétlenül a szerzők korábbi regényéhez hasonlítgatni, ugyanakkor lássuk be, hogy ezt úgysem tudom elkerülni, úgyhogy kezdjük is ezzel: az Alekszandra… sokkal jobban tetszett.

arseznArszen tizennégy éves, lóg az iskolából és egy mmorpg-vel játszik (sokszereplős online szerepjáték). Ebben ő a Miniszter, egy nagy hatalmú figura, remek intrikus, pénze is van, senkinek sem jutna eszébe, hogy valójában a karakter mögött egy gyerek áll. Épp politikai krízis van, amikor a szülők eldugják Arszen számítógépét, mert szerintük túl sokat ül a gép előtt és iskolába se jár. Mindez csak azért egy kicsit álszent, mert Arszen apja információfüggő, egyfolytában a híradón és hírportálokon lóg és megőrül, ha tíz percig nem tudja, mi zajlik a világban; anyja pedig blogger, és másról sem tud beszélni, csak a látogatottságáról, kommentelőiről, trollokról. (Mondanom sem kell, hogy ez a szál, a blogger anya eléggé személyesen érintett, basszus, ilyen vagyok-e én is vagy ilyen leszek-e, hogy csak akkor csillog a szemem, ha a blogoszféráról beszélhetek, és közben fogalmam sincs, a gyerekemmel mi van? Á, szerintem nem. És a nyaraláson apával egymás kezéből kapkodjuk ki a laptopot? Hát, igen.) Arszen egy éjjel-nappal nyitvatartó netkávézóba kényszerül, és itt ismerkedik meg a kissé fura Makszimmal, aki munkát ajánl neki: játéktesztelői minőségben alkalmazná. Arszen szülői engedéllyel elfogadja a melót, ahol persze már az elején baljós vagy szimplán furcsa események történnek, aztán meg még furcsábbak és még baljósabbak. A regény fő kérdése ugyanaz, mint az Alekszandráé, azaz mi Valós és mi virtuális és hol végződik az egyik és lehet-e ezt tudni egyáltalán, csak amíg az Alekszandrában a nyelv és a szövegek kapcsán vetődik fel ez a kérdés, Arszennél a játékok és az internet kapcsán. Míg számomra az előző különleges és szokatlan volt, addig az online szerepjátékok és a virtuaálitás versus valóság kérdés egy kissé, hát, ha nem is elcsépelt, de azért kevéssé meglepő. Emellett Alekszandrát kedveltük, Arszen meg nem feltétlenül kedvelhető figura, inkább ellentmondásos, és a regény során még elelntmondásosabb irányba fejlődik.

Dolgok, amik zavartak a könyvben: az első 140 oldalon nagyjából semmi sem történik, már eléggé unom, amikor végre érdekessé válnak az események. A könyv vége felé pedig egyre kifejezettebb a szerzőknek ez az előző könyvből is ismert forgatókönyvszerű írásmódja, a vége olyan, mint egy film, pörgős, rövid jelenetekből áll sok akcióval és párbeszéddel. Nem tudom, hogy ez tudatos tervezés volt-e a szerzők részéről, megfilmesíteni mindenesetre könnyebb lesz így a regényt, vagy pedig csak szimplán összecsapták a végét – nekem személy szerint most nem tetszett ez a megoldás. A szöveg sem szép, erős a kísértés, hogy mindezt a fordító számlájára írjam, persze, nem tudhatjuk, milyen volt az orosz eredeti, lehet, hogy már az is döcögött és értelmetlen mondatok voltak benne, de azért az anya blogját “újság”-nak, a blogbejegyzést “közlemény”-nek nevezni mégiscsak fura.

Össszességében, a fanyalgás ellenére jó volt olvasni, sok nagyon találó kritikus észrevétel mellett izgalmas fordulatok vannak a regényben, és komolyan megszólítja a bennem élő ludditát. További érdekes kérdés, hogy vajon mennyiben befolyásolja a véleményemet az, hogy én nem játszom – lehet, hogy egy gamernek (pláne egy középiskoláskorúnak) sokkal jobban bejön a könyv, persze az is lehet, hogy pont nem.

Advertisements

Marilyn French: Nők

Ez egy nagyon jó regény.

nokMarilyn French 1977-ben írta, és az USÁ-ban, az ötvenes-hatvanas években játszódik. Középiskolás koromban olvastam a kilencvenes években egy magyar kisvárosban, és lenyűgöző, hogy mennyire nekem szólt, rólam szólt, és a saját gondolataimat és problémáimat fedeztem fel benne. A könyvet bulváros és nagyon ronda borítóval adták ki, plusz a romantikus regényt ígérő fülszöveg, emlékszem, hogy csak azért vettük meg anyukámmal valami könyvvásáron, mert nevetségesen le volt árazva, hátha jó. Sokkal később (nagyjából két hónappal ezelőtt) értesültem róla, hogy a feminista irodalom egyik fontos regényéről van szó, mi több, egyesek szerint a Nők (eredeti címe The women’s room) olyan a nőknek illetve a feminizmusnak, mint a Ne bántsátok a feketerigót! a feketék ügyének. Úgyhogy most újraolvastam. Még mindig jó.

Egy Mira nevű nőről szól, kislánykorától úgy negyvenöt éves koráig. Mira életén kívül megismerjük még rengeteg nő életét, akikkel Mira a regényben kapcsolatba kerül. Mivel Mira megfordul élete során békés amerikai kertvárosban és a Harvardon is, ezért barátnői és ismerősei is valamennyire változatos társadalmi rétegekből kerülnek ki és sokféle világnézetet vallanak. Közben zajlik az amerikai történelem, Kennedy-gyilkosság, vietnámi háború, diáklázadások – ezek számomra kissé túlreprezentáltak a könyvben, Mira és egyetemista társai rengeteget vitáznak politikáról, ezek a hosszadalmas viták inkább elnyújtják és vontatottá teszik a könyvet számomra, ha én szerkesztem kivágtam volna őket, ugyanakkor el tudom képzelni, hogy mások, főleg USA olvasók számára izgalmas viták ezek.

Nem akarom elmesélni a regényt, mert bár nincsenek benne kifejezetten spoilerezhető fordulatok, mégis emlékszem, milyen volt először olvasni, izgultam, hogy így vagy úgy alakuljon a történet, izguljatok. Ez úgysem könyvkritika-blog, úgyhogy inkább elmondom, mi volt az egyik dolog, amiben magamra ismertem: Mira introvertált, okos, sokat olvasó kislány, általános iskolában nincsenek nagyon barátai, talán részben ennek tudható be, hogy nem ismeri meg időben vagy pontosan a nők és férfiak közötti nagy játéknak a szabályait és egy csomószor naivan belefut abba a helyzetbe, amibe én is: Mira azt hiszi, hogy egyedülálló középiskolás, majd főiskolás lányként nyugodtan haverkodhat fiúkkal, lehetnek fiú barátai, mi több, elmehet sörözni, akár táncolni velük. Később esik le neki, hogy ilyen helyzetekben mind az adott fiúk, mind a kívülálló szemlélő azt gondolja, hogy Mira le akar feküdni azokkal a fiúkkal. És nem arról van szó, hogy Mira átgondolta és nem akar lefeküdni velük, hanem hogy eszébe sem jutott, hogy fiú-lány kapcsolatokban állandóan ezen kell gondolkodni. Leszámítva azt a kevés fiút, aki tényleg tetszett neki, a többieknél nem merült fel benne a szex mint lehetőség és mint problematika. Hát el nem tudom mondani, hány alkalommal történt meg velem, hogy megismerkedtem valami jófej fiúval, összehaverkodtam vele, aztán kiderült, hogy vagy ő, vagy mindenki más azt hiszi, hogy mi járunk vagy járni fogunk, és amikor világossá tettem, hogy ja, szerintem csak jó fej ez a fiú és azt hittem, összebarátkoztam vele, akkor kiderült, hogy én őt “megszívattam”. Így aztán, mivel továbbra is szeretek fiúkkal haverkodni (csomó jó fej, érdekes van köztük, most mit csináljak), általában egy ponton elő kellett vennem ezt a témát és lefektetni a szabályokat többé vagy kevésbé kínos beszélgetés keretében. Amikor elmulasztottam, mert mondjuk azt képzeltem, hogy ha már férjnél vagyok és elviszem a hozzám beosztott, nálam fiatalabb, jó fej rezidens orvos fiút magammal kétnapos kongresszusra, az “ér”, olyankor többnyire kiderült, hogy az sem ér, mert mindenki tudja a munkahelyen, hogy együtt hálunk. Pontosan ezért aztán, ugyanúgy, ahogy Mira is, a többiekkel kapcsolatban is naiv vagyok és hajlamos vagyok elhinni például kollégákról, hogy csak sokat röhögnek együtt, esetleg beszélgetnek, és nyilván nem igaz a pletyka, hogy dugnak is, aztán leesik az állam, amikor igaz. A feminista vonallal is tudok persze azonosulni, mivel olyan családban nőttem fel, ahol meglehetősen patriarchális viszonyok uralkodtak, azaz a férj megmondhatta a feleségnek, hogy elmehet-e délután valahova a barátnőivel vagy nem. Nevetséges.

Marilyn French tehát meglehetősen sötét és nyomasztó képet fest a női sorsokról, és elég keményen nyilatkozik a férfiakról. Tegyük hozzá, hogy az ötvenes években még fogamzásgátló tabletta sem volt, ami (vagyis a hiánya) jóval kiszolgáltatottabbá tette a nőket. French pár évvel ezelőtt azt nyilatkozta, nagyon örül, hogy ma már nem ezt a nyomasztó és pesszimista könyvet kellene megírnia, hiszen a regényben foglaltakhoz képest jóval egyenrangúbbak és szabadabbak a nők. Bizonyos szinten ez valóban így van, szedhetsz tablettát, van eldobható pelenka, ugyanakkor a sok-sok apróság, amivel a kapcsolaton belül tönkreteszik a nőket a férfiak (tudom, egyes nőket egyes férfiak, nem mindenki mindenkit), szerintem nagyon sokat nem változott az évtizedek során.

Kerestem más magyar nyelvű könyvismertetőt a neten, de nem találtam. Senki se olvasta?

Pamela Druckerman: Nem harap a spenót

Kedvenc könyvem, kétszer kiolvastam. Nem klasszikus gyereknevelős okosság, hanem egy önéletrajzi ihletésű riportkönyv: Pamela eredetileg brit, az USÁ-ban élő újságírónő, aki gyermeke születése előtt Párizsba költözik és ott egyből kultúrsokkot kap a terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos szokásoktól. Így aztán nekilát, hogy feltérképezze a különbségeket, azok potenciális előnyeit és hátrányait, anyukákkal és szakértőkkel beszélget, közben saját gyerekét, majd gyerekeit menedzseli sok nehézséggel és humorral.

nemharapaspenotAlapvetően az rajzolódik ki, hogy az angolszász nevelési stílustól eltérően a Franciaországban megszokott módszer sokkal anyabarátabb és kevésbé “kötődően” nevelő. A kötődő nevelés fanatikus hívei egyébként is ki fognak borulni ettől a könyvtől, bele se kezdjenek inkább. A francia nők nem parázzák túl a terhességet, nagyjából a gyerek háromhónapos koráig szoptatnak, viszonylag hamar visszamennek dolgozni, szájukat rúzsozzák, gyermeküket bölcsődébe járatják, a francia gyerekek pedig átalusszák az éjszakát és szépen viselkednek az asztalnál. Pamelának mindez sokkoló, mert ahhoz van szokva, hogy az ember terhesség alatt mindennek utánanéz és azon görcsöl, ihat-e koffeinmentes kávét, majd szoptat és ha nincs elég teje vagy nem megy jól a szoptatás, akkor rossz anya és bűntudatot érez, ezután mackónadrágban a játszótéren tölti a hátralévő mintegy 3 évet, miközben folyamatosan rossz anya és bűntudatot érez. Nyilván általánosítok és sarkítom a két rendszer közötti különbségeket, Pamela is így tesz, de azért van benne igazság.

A francia nevelési elvek, amiktől a gyerek aztán olyan szépen alszik és jól viselkedik, részben tudományos kutatásokon, részben pedig nemzetközileg kevésbé ismert francia pszichológus munkásságán alapulnak. Az altatás azon, hogy ne keverjük össze a REM-fázisban csak kicsit megébredő baba hangját az éhség miatt felébredő babáéval, előbbi esetben hagyjuk aludni, utóbbi esetben vegyük ki és etessük. Ezt az elvet Searstől Pantley-n át a Suttogóig mindenki leírja. Ha a baba már elmúlt négy hónapos, és még mindig nem alszik, akkor viszont Ferber-tréning és sírni hagyás. Pamela gyerekgyógyászokkal beszél erről, kipróbálják (ő is sír) és egy nap alatt sikert hoz.

A francia babák napirendet is tartanak: három hónapos korig igény szerint szoptatódnak, onnantól viszont három óránként, majd négy óránként, jellemzően ugyanabban az időpontban. Ez megkönnyíti a későbbi bölcsődei létet is, mivel ott is egyszerre kap enni az összes gyerek. Ez azzal jár, hogy néha a (szigorúan 3 hónapos kor feletti) gyerek éhes, de várnia kell, mire enni kap. A várakozás a francia nevelésben kulcsfontosságú: a gyerekek megkapják a kaját, figyelmet, de nem azonnal, hanem némi latenciával. Pamela a pillecukor-tesztet idézi, ami szerint felnőve boldogabbak azok a gyerekek, akik kiskorukban ki bírták várni a második pillecukrot. Úgy tűnik, az igények azonnali kielégítése az első élethónapokban fontos, később viszont inkább az ellenkezője, a kis várakoztatás a kívánatosabb. Egyéves gyerekhez már nem ugrunk abban a pillanatban.

Érdekes, és nekem egyébként ez a vonal szimpatikus, hogy a gyerekek vesznek részt a család életében és nem pedig arról van szó, hogy az anya minden más helyett a gyerekkel játszik a szőnyegen. Vekerdy szerint “jó szülő nem vasal”, szerintem meg igen, és főzzünk együtt a babával, addig ő játszhat a fakanállal, és amint tud valamit segíteni, tegye. Pici gyereknek a kevergetés meg a tésztából gombócok formázása ugyanúgy lehet flow-élmény, mint a barbizás, és ezáltal kialakíthatjuk, hogy élvezze a mindennapi tevékenységeket és merüljön el azokban. Hogy nem arról van szó, hogy a munka szükséges rossz, amit gyorsan meg kell csinálni, mielőtt mehetnénk játszani, hanem lehet azt is élvezettel csinálni. Ugyanez vonatkozik az étkezésre is, arra igyekszenek megtanítani a gyerekeket, hogy szeressenek enni, nézzék meg az ételek színét, illatát, élvezzék azokat. Általában uzsonnára kapnak édességet, de nincs olyan, hogy a kötelességből megevett szükséges rossz főzelék után a csoki a jutalom. Megjegyzem, az édességek jutalomértékével kapcsolatban ugyanezt az elvet olvastam tegnap a kötődően nevelő W. Ungváry Renáta babaszakácskönyvében is. Érdekes, hogy homlokegyenest eltérő szemléletek és iskolák között is meglepő hasonlóságok fedezhetőek fel.

Nagyon tetszett és magamra, illetve a körülöttem lévő nőkre ismertem sok dologban. Pamela a terhesség alatti információhajhászást és rágörcsölést igen találóan ahhoz hasonlítja, amikor a légörvénybe került repülőn kapaszkodunk az ülés karfájába. A terhesség félelmetes, és ha azt képzeljük, hogy valamit kontrollálhatunk, az csökkenthet a félelmetességen, de csupán látszólag. A másik a bűntudat: hogy mennyien nevezik “rossz anyának” magukat pl. mert örülnek, ha elaludt a gyerek és végre letehetik egy kicsit vagy mert egyéves szülinapján adtak egy kis csokitortát a babának és az utána rosszul aludt (saját gyűjtésem). Pamela szerint a francia nőknek is van bűntudatuk, de nem tapicskolnak benne, hanem elhessegetik, míg angolszász anyakörökben szinte kötelező hangoztatnod a bűntudatodat és a rosszanyaságot. Különösen tetszett ezenkívül az az okfejtés, miszerint a manapság uralkodó pszichológia a gyerekeket pszichésen elképesztően sérülékenynek gondolja (itt idézem).

Bár nem 100 %-ig értek egyet minden nevelési elvükkel (pl. három hónap után visszamenni dolgozni kicsit korainak tűnik), mégis nagyon jó és felszabadító érzés volt olvasni, hogy így is lehet. Hogy nem aközött kell választani, hogy a gyereked boldog és pszichésen ép lesz, de te belerokkansz vs. te jól vagy, de a gyermek a súlyos elhanyagolás miatt évekig fog analízisbe járni. Emellett Pamelának remek humora van és mindenfajta nehézségen meg az egyes iskolák becsületsértésig fajuló vitáin is humorizál, hangosan nevettem párszor.

Patricia Evans: Szavakkal verve

evansFontos könyv a bántalmazó kapcsolatról és a szóbeli erőszakról. Nem szakmabelieknek, hanem laikusoknak íródott. Sajnos meg lehetett volna írni jobban is, néha rettentő “laikus”, máshol túlzottan szakmai nyelvezetű, a könyv első része valahogy nagyon elméleti és unalmas, több tíz oldal után kezd érdekessé válni, reméljük, a célcsoport nem hagyja abba az olvasást az elején.

A szóbeli bántalmazás azt jelenti, amikor a párkapcsolat egyik tagja – jellemzően a hatalmi pozícióban lévő tag, nyugati társadalmakban ez jellemzően a férfi – szekálja, kritizálja, cseszegeti a másikat. Megjegyzéseket tesz rá, leértékeli, lehülyézi, kigúnyolja. Azt gondolnánk, hogy phhh, ugyan már, szavakkal nem lehet kárt okozni, jó, most egy kis kritizálás, mit kell attól egyből sírni meg könyvet írni róla? Azt is gondolhatjuk, hogy az, hogy a párkapcsolatban a férfi hatalmi pozícióban van és nyugodtan alázhatja az asszonyt, az teljesen normális, több száz éve így van, asszony verve jó, kifejezett haladás, hogy ma már nem verjük, csak úgy szóban baszogatjuk. Ez nyilván világnézet kérdése. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy az évekig, minden nap elszenvedett cseszegetéstől a nők depressziósak lesznek meg szorongóak, ha gyerekkorban kezdjük, akkor személyiségzavarosak is. Ráadásul a szóbeli bántalmazás sok esetben az évek során súlyosbodik, míg végül valódi verés lesz belőle. Ezek tények.

Evans a szóbeli bántalmazás dinamikáját ismerteti, majd típusait sorolja fel, illetve az áldozat tipikus reakcióit. Az általa felvonultatott típusok: titkolózás, ellenkezés, leszólás, viccnek álcázott szóbeli erőszak, a beszélgetés akadályozása és mellébeszélés, vádaskodás és hibáztatás, ítélkezés és kritizálás, bagatellizálás, aláásás, fenyegetés, becsmérlés, elfelejtés, parancsolgatás, tagadás, bántalmazó dühkitörés. Ezek így felsorolva nem hangzanak túl durvának és talán túlzónak tűnik őket “szóbeli erőszaknak” nevezni, de végigolvasva a példákat, mégis egyből kirajzolódik előttünk a hatalommániás köcsög képe. A könyv legérdekesebb részei az esetismertetések és a példamondatok – jellegzetes szófordulatok szóbeli bántalmazóktól. Úristen, mennyire ismerősek, mennyire tipikusak. Túl érzékeny vagy! Mindent felfújsz! Kiforgatod a szavaimat! Azt hiszed, mindent tudsz! Csak akkor vagy boldog, ha nyavalyoghatsz! Fogd már be a szád! Kérdezett valaki? Mindig tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó? Pontosan tudod, hogy értettem. Neked nem férj való, hanem állatidomár. Ez neked túl bonyolult, úgysem értenéd meg. Magadnak keresed a bajt. Te hülye vagy. Nem tudsz leszállni a témáról. Vidd ezt innen. Ezt nem veheted fel. Én sosem mondtam ilyet. Ezt csak kitalálod. Semmiségeken húzod fel magad. Nem tudom, ezt honnan szedted. Te megőrültél.

A szerző végig biztosítja a bántalmazott nőket arról, hogy érzéseik jogosak, ha úgy érzik, hogy bántották őket, akkor ne fogadják el azt, hogy bolhából csinálnak elefántot. Izgatottan várom a gyakorlati megoldásokat, ami az, hogy menjen az illető pszichoterápiára, de olyan szakemberhez, akinek van tapasztalata bántalmazó kapcsolatokban, mert hozzá nem értő szakemberből semmi jó nem fog kisülni. Ha még fiatal a kapcsolat, akkor még most meneküljön, amíg nem késő. Ha már régóta együtt élnek és nem akarnak vagy nincs lehetőség válni, akkor az a feladat, hogy amikor a férj rákezdi, akkor a nő magyarázkodás, alkudozás, bocsánatkérés és egyebek helyett azt mondja, hogy “ezt hagyd abba”, és ha nem hagyja abba az illető, akkor elmegy onnan, kimegy a másik szobába, elmegy egyet sétálni. Aha, köszi. A példákban szereplő férjek ezekben az esetekben meglepődtek, magukba néztek, és rájöttek, hogy hű, nem kéne így beszélnem. Lehet, hogy Amerikában ez működik, nade hogy a szittya magyar bántalmazó férjeket nem hatja meg az ilyesmi, abban biztos vagyok. Amíg sétálsz, majd kurvaanyázik magában, és amikor visszajöttél, folytatjuk. Ezt a meglátásomat arra alapozom, hogy pszichoterapeutaként sok bántalmazott nővel és történetükkel kerültem kapcsolatba, de ifjúkoromban én is mondtam fiúmnak, hogy hagyd abba és szálltam ki az autóból a kereszteződésnél, nem hatotta meg különösebben. Evans szerint ha leleplezzük a hatalmi játszmát, azzal nagy változásokat érhetünk el. Legyen igaza.

A könyv arra nagyon jó, hogy az ember ráébredjen, ha ilyen kapcsolatban él, és esetleg más szemmel nézze azt. Ha eddig elhitte, hogy ő egy hülye, aki bolhából csinál elefántot, most rá fog jönni, hogy az esete nem egyedi, hogy ezek a dumák, amiket a férjétől hall, általánosan elterjedt bántalmazósszövegek. A bántalmazott nők általában már rég elvesztették a valóságérzékelésüket, ez a könyv segíthet más fényben látni a dolgokat. Röviden kitér arra is, mi van, ha gyerekünkkel bánnak így, hogyan védjük meg, illetve mutassunk példát önvédelemre – ez hasznos rész, gyakorlatban is kivitelezhetőnek tűnik.

Evans végig férfiról és nőről ír, nyilván felmerülhet, hogy miért, hiszen nők is gyakran bántalmazzák szegény férjüket szóbelileg, Evans szerint az azért más, mert nem hatalmi pozícióból teszik. Amíg a nő tipikusan kevesebbet keres vagy otthon marad a gyerekkel és a férfi tartja el, valamint a férfi testileg is erősebb, addig a férfitól jövő szóbeli bántalmazás az igazi erőszak és csak kivételes esetekben a fordítottja. Ez logikus. Engem kicsit zavart még a szerző idealizmusa, szerinte az emberek közötti erőszakmentes kommunikáció a “normális”, ahol mindenki empatikusan meghallgatja a másik érzéseit és együttérezve, kölcsönösen támogatva hoznak döntéseket és mindenki mindenkivel szépen beszél. Ez nagyon szép, csaknem túl realisztikus elképzelés, persze, lehet, hogy én vagyok túl kiábrándult csupán.

Hasznos és érdekes könyv, és erős a gyanúm, hogy mindenki rá fog ismerni rosszabb esetben közeli, jobb esetben legalább egy-két távoli rokonára a leírásokban.

Itt egy hosszabb és részletesebb ismertető a könyvről.

Patti Smith: Kölykök

kolykokA Kölykök Patti Smith önéletrajzi írása, illetve Robert Mapplethorpe-életrajza. Patti és Robert kb. húszévesen ismerkedtek meg, amikor Patti New Yorkba ment szerencsét próbálni. Egyiküknek sem volt pénze, munkahelyeik megtartásával sem nagyon jeleskedtek, viszont mindketten valamiért rettentő komlyan vették művészi énjüket, azt, hogy ők művészettel foglalkoznak és ennél semmi nincsen fontosabb. Számomra ez volt talán a könyv legérdekesebb vonulata, hogy annyi nélkülözés, visszautasítás és nehéz időszak közepette hogyan tudták ezt ennyire komolyan venni. Hogy Patti, amikor kajára sem volt pénze, akkor is úgy válogatta össze öltözékének darabjait, hogy az művészi legyen és lehetőleg irodalmi vagy filmművészeti utalásokat is tartalmazzon.

A két fiatal tehát New Yorkban tengődik, közben néha bepillantást nyerhetünk a családi hátterükbe, illetve ennél gyakrabban a NY-i művészvilág akkori életébe. Janis Joplin, Jimi Hendrix, Sam Shepard, Allen Ginsberg és még számos ismert figura bukkan fel különböző kontextusban. Patti és Robert a saját művészi kifejezésmódjukat keresik, rajzolnak, verseket írnak, installációkat készítenek, eközben ők néha egy pár, máskor barátok, néha egy időre szétválnak útjaik, de sosem végleg, mindig vigyáznak egymásra. Pattire azért kell vigyázni, mert könnyen depressziós lesz, Robert pedig gyakran drogozik és szexuális identitását is olykor veszélyes módokon keresi. A belső útkeresés mellett abból áll a történet, hogy mikor hova mentek, Patti mit viselt, és ott kivel futottak össze. Ez egy ideig érdekes, néha unalmas és nem ad semmi pluszt a sztorihoz az, hogy Patti a buggyos nadrágját és kalapját vette fel és elmentek az X kocsmába, ahol összefutottak Y híres vagy később híressé vált emberrel. Ritkábban átgondolt történetmesélésnek, gyakran inkább ötletszerű anekdotázásnak tűnik az egész. Izgalmasabbak és mélyebbek a kettejükről szóló részek, illetve az, hogy hogyan birkóznak meg a kudarcokkal, saját sikereikkel és a másik sikerével. Kettejük nem szokványos kapcsolata teszi érdekessé a könyvet.

Hárs László: Biri és Bori

biriesboriÁltalában elég elnéző vagyok gyermekkori kedvenceimmel, de a Biri és Bori tényleg csalódást okozott. Érdekes, mert a kedvenc könyvem volt tizenegy-tizenkét éves koromban, és úgy emlékeztem, hogy az a tanulság, hogy a félénk kislányokból (mint én) is lehet vagány csaj. És valóban részben ez a tanulság, azonban emellett még ez is, hogy a vagány csajok nem kellenek a fiúknak, hanem a lesütött szemű, védelemre szoruló leányok kellenek inkább. Tehát ha pasit akarsz, akkor inkább ne vagánykodjál túlzottan. Érdekes, hogy ez anno elkerülte a figyelmemet.

A történet alapötletét bevallottam az Istenhegyi székely leány c. Jókai-novella szolgáltatta, ahol is az apuka és egy db lánya a külvilág felé eljátszották, hogy valójában két lánya van. Erre azért volt szükség, mert a férfias, kemény nő meg tudja majd védeni a várat, de nem fog tudni férjet szerezni, míg a szende cukiság pont elllenkezőleg. Épp Lóna és Szendile történetét olvassa a nagyvárosba szakadt vidéki fruska, Biri is, amikor a gonosz fiúcsapat beleköt a parkban. Birinek az az ötlete támad, hogy “lesz” egy vagány ikernővére, Bori, aki majd szembeszáll a fiúkkal és megvédi a kis Birit is. Biri és Bori természetesen nem járnak együtt a parkba, mert utálják egymást, így felváltva mutatkoznak csak. Kissé sikerül a házbeli gondnokot, Bircsák nénit is megtéveszteni, így egy ideig ő is azt hiszi, hogy a lakók csak egy unokahúgot jelentettek be, holott kettő lakik ott.

Mindez a hetvenes években játszódik Budapesten, a főszereplők 14 évesek. A vagányság itt csőnadrág, tupírozott frizura, és “apafej”. A vagányság gyakran erőltetett, az emberek nem beszélnek így az életben, a szöveg humorosnak szánt fordulatain egyáltalán nem nevetek, bár be kell látnom, hogy nem én vagyok a célcsoport, és emlékszem, hogy kiskoromban sokadszorra is nagyon viccesnek találtam azt, hogy “vigyázz, mert feldobok egy pofont és alátartalak”. Leginkább a szöveg nem tetszett, rosszul megírtnak tűnt, tele felesleges poénkodással. Kár, mert az alapötlet jó, és maga a történet is elmenne. A mellékszereplők közül Bircsák néni, a mindig vánszorgó gondnok a legjobb, ő tényleg vicces néha.

Számomra ez mindig kérdés, hogy vajon jogos-e egyáltalán újraolvasva megítélni ezeket a könyveket, hiszen annak idején, amikor még én voltam a célcsoport, tényleg nagyon tetszett, izgalmas volt és vicces, és azt az üzenetet vettem le belőle, ami akkor nekem épp aktuális volt.

Elizabeth Pantley: Békés álom – könnyek nélkül

pantleybekesalomHa össze kellene állítanom egy túlélőcsomagot kismamáknak, akkor Pantley könyve lenne benne az altatóskönyv (ezenkívül az Ungváry szoptatóskönyve meg a Nem harap a spenót szerepelne a csomagban). A babák altatása nehéz, mert nem alszanak, illetve nem akkor és úgy és annyit, mint amennyit a szülők várnak tőlük. A különböző könyvek szerint az a normális, ha a csecsemő rendesen alszik, és ha ezt nem teszi, akkor alvászavaros, más könyvek szerint az a normális, ha nem alszik, mert ez a  csecsemőnek tulajdonsága. Mindegy, a különböző felmérések szerint a csecsemők kb. fele rendes alvó (az azt jelenti, hogy van éjszaka egy 5-6 órás egybefüggő alvásuk), a másik fele meg nem rendes, azaz 1-2 óránként felkel. A könyv leginkább az utóbbi csecsemők szüleinek szól, de a másik csapat is talál benne hasznos dolgokat.

A babaaltatásnak kb. két nagy iskolája van, a csináljunk mindent úgy, ahogy baba akarja, és ha fel akar kelni félóránként három évig, akkor ez van, nyugodjunk bele; és a sírni hagyós. Pantley ezekkel szemben kíméletes viselkedésterápiás technikákkal segít az alvási szokások kialakításában. Tetszett a könyvben, hogy empatizál a szülőkkel és biztatja őket, nem ígér azonnali, csodás eredményt, hanem legalább tíz hétig gyakorolnunk kell a technikákat, mire történik valami, és természetesen az, hogy konkrétumokat, konkrét technikákat javasol. A szemlélet klasszikus viselkedésterápia, először alvási naplót kell vezetnünk, felmérni, mi a probléma és min szeretnénk változtatni, majd kiválasztani a könyvből az ehhez tartozó és nekünk szimpatikus technikákat, ezeket következetesen alkalmazni, az eredményt rendszeresen feljegyezni.

A való életben nem próbáltam Pantley módszerét, mert a gyerek éjszaka egész rendesen alszik, de miután elolvastam a könyvet, jöttem rá, hogy egy csomó technikát már eleve csináltunk, mert az tűnt jó ötletnek. Egy-kettőt még bevezettem pluszban, de a komplett programot – felmérés, alvásnapló, következetesség – nem csináltuk, így az eredményességről nincs sajátélményem. Pantley különböző tanácsokat ad a különböző életkorú gyerekekhez, és külön éjszakai meg nappali alváshoz. Az összesnek a lényege a szokások kialakítása, márpedig szokásokat megfelelő viselkedéstréninggel ki lehet alakítani. Ha valaki esetleg rendesen megcsinálta élesben, saját gyerekén a teljes programot, akkor meséljen, javult-e a helyzet.

Mimke javasolatára olvastam el, itt ír róla.

Fehér Klára: Oxygénia

Az Oxygénia Fehér Klára talán kevésbé ismert scifi-regénye, habár a műfaji meghatározásban kissé bizonytalan vagyok. A történet ugyanis  a jövőben, illetve az űrben és egy másik bolygón játszódik, a tudományos megalapozottsága nemlétező. Ez annyira szembetűnő, hogy a szerző előszóban szabadkozik, és elismeri, hogy fogalma sincs a kémiáról, fizikáról és biológiáról, ő csak egy regényt akart írni. Ez a tudománytalanság a könyv fő gyengéje szerintem, mert amúgy klassz.

konyv_oxygenia_medPeter és July nászútra utaznak az űrbe, ez a jövőben igen divatos szórakozás. (A földi jövő egyébként igen hasonlatos A földrengések szigete jövőképéhez, világbéke, lemosható műanyag). Egy furcsa, lila színű bolygó közelében egy apró meghibásodás miatt Peternek rövid űrsétát kell tennie, amin eltűnik, és a bolygón találja magát. A bolygó rettenetesen nyomasztó, és még annál is nyomasztóbb, ez pedig részben a környezetszennyezésből, részben a társadalmi berendezkedésükből ered. Van egy alsó népréteg, akik egyforma városaikban (a Kiszolgálóvárosok) vegetálnak. Itt minden közös, a magántulajdon nem létezik. Mindenkinek ingyen jut ruha, élelem, játék, igaz, hogy csak egyféle ruha van, csizmából is csak egyféle, és a gyerekek játéka is egyféle. Mindenki futószalag mellett dolgozik gyárakban, ahol nem lehet tudni, mit termelnek. Könyvek nincsenek, csak néhány tankönyv, ami az uralkodó eszmét sulykolja, és a tévéadásban is csak a népbutítás megy. Néhány másik város az értelmiségi réteg lakhelye, náluk jobb a levegő és a kaja, de nekik tilos máson gondolkodniuk, mint ami a munkájuk. Összejárniuk, barátkozniuk sem nagyon szabad, illetve ha igen, akkor berúghatnak és játszhatnak, de ha véletlenül komolyabban gondolkodnának dolgokon, pláne együtt, akkor a havi ellenőrzésen az kiderül, és lecsukják őket. A fenti rendszer előnyeit a néhány kiválasztott családból álló “felső tízezer” élvezi. Most szerintetek ez nem az ötvenes évek Magyarországa? Nagyon kíváncsi lennék véleményekre, mert számomra nagyon annak tűnik, de sehol a széles interneten nem olvastam a könyvről ilyesmit, mindenhol a környezetszennyezős tanulságot emelik ki.

Szóval Peter belekeveredik ebbe a disztópiába, barátokra tesz szert, akik bajba jutnak, megismerkedik az Ellenállással, kaland, izgalom, autósüldözés. Fehér Klára stílusa kissé modoros, főleg a szövegen, a szóhasználaton látszik, hogy nem ma íródott a könyv. A tudományos megalapozottság hiányáról már beszéltem, emellett kicsit zavaró még a túlzottan sulykolt tanulság, hogy ne szennyezzük a környezetet, gyerekek, mert a végén még mi is így fogunk járni. Amikor tizenéves koromban olvastam, rendkívül nyomasztó és izgalmas volt, és most újraolvasva a hibái ellenére is pontosan értem, miért. Oxygénia szó szerint belélegezhetetlen levegője és átvitt értelemben is elnyomó légköre ma is ugyanolyan nyomasztó, és a történet valóban izgalmas. Jó volt olvasni, sok más újra elővett gyerekkori olvasmányélménnyel szemben ezt nem éreztem kínosnak.

Fehér Klára: A földrengések szigete

foldrengesekIfjúsági scifi-kalandregény az ötvenes évekből, ennek megfelelően bájos és elavult. Fehér Klára 1957-ben írta a könyvet, ami 2057-ben játszódik. A boldog jövőben egyáltalán nincs háború, nincsenek országhatárok, az időjárást kontrollálni tudjuk, minden ingyen van és minden lemosható műanyagból van. Általában almazöld lemosható műanyagból. A társadalmi berendezkedés kommunista utópiára emlékeztet, amennyiben, mint már említettem, szinte minden ingyen van, csak a luxuscikkekért kell fizetni – például, ha valaki a házához nem egy, hanem két úszómedencét szeretne. A technikai vívmányok persze így több mint hatvan év távlatából kissé nevetségesek, bár az eternométer – az okos karóra, amivel lehet telefonálni, fotózni, zenét hallgatni és tévét nézni – elég pontos jóslásnak bizonyult.

Egyetlen dolgot nem sikerült az emberiségnek az ellenőrzése alá vonni, ezek pedig a földrengések. Hősünk, Bencze András geológus expedíciót indít egy kis, lakatlan szigetre, ahol extrém gyakoriak a földrengések. A sziget sajnos abban a zónában fekszik, ahol nem kontrollált az időjárás, így itt extrém időjárási viszonyok uralkodnak, az expedíció támogatását pedig egy ügyetlen, khm, malőr miatt megvonja az akadémia. Ezért Bencze András felkészült tudósok helyett egy végzős hallgatót, egy százéves professzor bácsit és három kiscsajt kényszerül magával vinni. Elképesztően felkészületlenek mindannyian, ezt ifjúkoromban viccesnek találtam, most inkább idegesített. A történetbe belekeveredik továbbá Bencze András tizennégy éves kisöccse is, kalandvágyó kis barátaival.

Nem könnyű felnőtt fejjel megítélni az ember anno kedvenc ifjúsái regényeit, és nem is akarom. Tizenegy-két éves koromban imádtam és szanaszét olvastam ezt a könyvet, egyáltalán nem izgatott, hogy  a”tudományos” része inkább blabla, az expedíció szánalmas, Bencze professzor és Eszter szerelmi szála kész röhej, és direkt tetszett az almazöld, lemosható műanyag. Így 35 évesen újraolvasva már nem izgultam magam halálra, de nem okozott fájdalmat, a vicces részeken néha nevettem, és odaadnám a gyerekemnek. Azért olvastam újra, mert Vaslédinél szóba jött, és hát igen, lássuk be, bár a csajok a maguk módján néha még ügyesek is, azért ez valóban nem feminista irodalom.

“Hű, mi ez a reccsenés? És végig égnek a piros lámpák az ellenőrző táblán. Persze, nem figyelt… egy kiló só helyett egy mázsát tett a főzelékbe. Ha ebből nem lesz fegyelmi! Ki fogja megenni azt a rengeteg kelkáposztát? – Lenyomta a Technikai Központ gombját.
– Itt Kovács Eszter élelmezéstechnikus. Selejtet csináltam a kelkáposztából, elsóztam…igen szíveskedjék a Bérelszámolóba leszólni. Megtérítem a kárt. 
– Most elnézzük a hibát, máskor vigyázzon. A kelkáposztát tessék átküldeni a műanyagüzem hármas részlegéhez, csináljanak belőle férfizoknit.” 

Dan Simmons: Káli dala

kalidalaNem rossz könyv, egynek jó, de semmi átütő, végig az az érzésem, hogy egy jobban sikerült Leslie L. Lawrence-et olvasok. Aki szintén szórakoztató, de azért nem World Fantasy-díjas. Lineáris történetvezetésű, egyszerű nyelvezetű, korrekt kis misztikus horror.

Robert Luczak amerikai költő Indiába megy, hogy felkutassa egy állítólag régebben meghalt indiai költő újabban felbukkant kéziratát, esetleg magát a költőt, ha mégis él még, illetve cikket írjon fordulatos utazásáról. Robert felesége eredetileg indiai, így őt is viszi, és viszi hét hónapos kislányukat is. Kalkuttába. Most tekintsünk el attól, hogy épeszű ember nem viszi el a nyugati világból Kalkuttába a héthónapos kislányát, az első pillanattól kezdve lehet tudni, hogy a kislány csak azért van beleírva a történetbe és viselkedik cukin néhány oldalanként, hogy aztán minimum veszélybe kerüljön. Robertet utazása előtt már figyelmezteti egy barátja, hogy Kalkutta nem olyan jó hely, odaérve mégis kultúrsokkot kap a mérhetetlen mocsok, betegség, szegénység, reménytelenség és erőszak láttán, leprás koldusok mindenütt, ráadásul pont a monszun idején utaznak, úgyhogy mocskos víz hömpölyög mindenhol, nyomornegyedek, az utcán alvó további leprás koldusok, amelyek egy része reggelre halott, plusz az élő indiai emberek is mind minimum furák. Robert erre mintha nem számított volna, dehát akkor mégis mire számított Kalkuttában? Mindegy, ha már ott van, a kézirat és a halott vagy nem halott költő nyomába ered, így keveredik kapcsolatba Káli szektájával. Tudjátok, Káli az erőszakos, vérszomjas istennő, akinek embereket szokás áldozni és aztán a koponyájukon táncol. Sejthetjük, mi következik. Igen, pontosan az, amire számítottunk, különösebb meglepetések nélkül. A könyv morális üzenetet hordoz az emberiségben rejlő alapvető gonoszsággal kapcsolatban, nem kicsit szájbarágós formában.

Az egyszerű nyelvezet, kiszámítható fordulatok és morális üzenet ellenére azért ez egy jó könyv, nyilván nem szerencsés a Hyperion és a WF-díj miatt túlzott elvárásokkal olvasni és akkor nem okoz csalódást.

Ekultura

SFmag

Endless