Unoka Zs., Purebl Gy., Túry F., Bitter I. (szerk): A pszichoterápia alapjai

pszichoterapiaalapjaiEz egy egész jól sikerült könyv. Valamelyest elfogult vagyok irányába, de ha attól elvonatkoztatunk, még akkor is azt kell mondanom, hogy klassz, végre valaki írt egy normális könyvet erről magyarul. Eredetileg orvostanhallgatóknak készült, akik semmit sem tudnak a pszichoterápiáról, bár annál szerintem részletesebb, és inkább ajánlható pszichoterápia iránt érdeklődő szakmabelieknek. Egyes részeit laikusok is fogják érteni, más részeit talán kevésbé. Azért nagy szám, mert iskolafüggetlen: a pszichoterápiás könyvek kivétel nélkül valamelyik pszichoterápiás irányzat könyvei, vagy eleve az analízisről vagy a kognitív terápiáról vagy valamelyikről szólnak, vagy ugyan általános pszichoterápiáról szólnak, mégis a szerző irányultságának megfelelő iskolát túlhangsúlyozzák. Itt is van némi elhajlás kognitív-viselkedésterápiás irányba, de talán nem vészes.

A könyv első része a pszichoterápia alapelveiről szól, ezek azok a dolgok, amelyek mindegyik módszerű pszichoterápiában jelen vannak. A pszichoterápiás folyamat szakaszai: a diagnózisalkotás, esetkonceptualizáció, szerződéskötés,  lezárás. Kis kitekintés a pszichoterápia biológiai hatásairól (agyi képalkotók, korai stressz és idegrendszer, immunrendszer stb.). A második rész a pszichoterápiás módszerek, kezelési formák leírása, de az első fejezetet a szerzők a pszichoterápia közös hatótényezőinek szentelik, amikről esküszöm, sehol máshol nem olvastam, pedig sok pszichoterápiás könyvet olvastam már. Főleg az empátia és a terápiás szövetség tartoznak ide, mindkettőről a könyv nyomán írtam a blogomban (empátia, terápiás szövetség). Ezután az egyes iskolák és technikák ismertetése következik egy-egy fejezetben, mégpedig ezek: a pszichoanalízis és a pszichoanalitikus terápiák alapelvei; a viselkedésterápia; a kognitív terápia; a személyközpontú terápiák; az interperszonális pszichoterápia; családterápia; csoportterápia; relaxáció, szimbólum – és hipnoterápia. Mindegyikből pont meg lehet érteni, hogy az adott terápiás módszer milyen elméleti alapokon nyugszik, mire jó, és nagyjából mit csinálnak a művelői. Ha szeretnénk átfogó képet kapni a pszichoterápiás módszerekről, akkor ezt kell olvasni.

A könyv harmadik részében a leggyakoribb pszichés zavarok specifikus pszichoterápiájáról szól néhány fejezet, mint például a testi betegség okozta stressz, a szorongás, a depresszió, öngyilkossági veszély, szomatizáció, addikciók, evészavarok, alvászavar, szexuális problémák, pszichózis. A harmadik rész utolsó fejezetének az a címe, hogy “nehéz betegek az orvosi gyakorlatban”, és arról szól, hogy ha az ember orvos (nem pszichoterapeuta, hanem bármilyen), akkor vannak olyan betegek, akikkel nehéz együttműködni, mert hisztiznek meg ránk tapadnak meg ugyanazt ezerszer megkérdezik meg okoskodnak meg különleges bánásmódot igényelnek és sorolhatnánk. A könyv szerint ezeknek a viselkedéseknek a hátterében különféle személyiségzavarok / személyiségtípusok állnak, és konkrét tanácsokat kapunk, miről ismerszik meg egyik vagy másik, és mit lehet velük csinálni, hogyan lehet hozzájuk viszonyulni.

A könyv negyedik részének az a címe, hogy az orvosi pszichoterápia kiegészítő kérdései, igazából az “Egyéb” címet is kaphatta volna, azok vannak itt, amik nem passzolnak más fejezetekbe: e-pszichoterápia; egy komplett fejezet a kiégésről; etikai és jogi kérdések; hatékonyságvizsgálatok.

Többszerzős könyv, így természetesen vannak jobb és rosszabb fejezetei is, ugyanígy változik a közérthetőség, míg például a pszichoterápia közös hatótényezőit bármelyik laikus megérti, a hatékonyságvizsgálatokhoz már nem árt némi statisztikai előképzettség. Ugyanakkor, és ez gondolom a szigorú szerkesztésnek köszönhető, nem viseli magán a többszerzős könyvek tipikus hibáit. Nem önismétlő, nem kalandozik el, nem terjengős, mi több, minden fejezet nagyjából egyforma hosszú, és még hasonló felépítésű is. Tankönyvnek íródott, ezért külön dicséretet érdemel a valóban tankönyvszerű tördelés (sok táblázat, sok alcím, felsorolások), a fejezetek végén a lényeg rövid, ismételt összefoglalása és kérdések. Tetszett még továbbá, hogy majdnem mindegyik fejezet, úgy tűnik, igyekszik az aktuális tudományos eredményekre hivatkozni. Természetesen ez is lehet vitatható. A legtöbb pszichoterápiás könyv a régi, nagy elméletalkotók műveire hivatkozik (csak), és teljesen figyelmen kívül hagyja a modern hatékonyságvizsgálatokat. Bár az is tény, hogy a pszichoterápiás hatékonyságvizsgálatoknak is megvannak a maga korlátaik. Ezzel együtt ez egy üdítően modern és igényesen összerakott könyv lett.

Nem tudom, ez mennyire általános manapság, meg én amúgy is ókonzervatív módon ragaszkodom a papírhoz, de a kiadó honlapján fejezetenként is meg lehet venni vagy kölcsönözni az e-könyvet.

Advertisements

Bitter I., Huszár I., Szirmai I. (szerk): A Balassa utcai Klinikák 100 éve

Ez is egy jó könyv. Az volt, hogy az ország első egyetemi idegkórtan tanszéke pár évig nyomorultul tengődött a Rókus kórház valami zugában, meg költözködött ide-oda, mígnem 100 évvel ezelőtt építettek neki házat a füvészkerti tó helyére, és erről szól a könyv, tudniillik a száz évről. Hogyan kezdődött az ideg- és elmekórtan, mit műveltek akkor, amikor még nem volt semmilyen gyógyszer, de még elektrosokk se, de még koponya CT se.

Nagyon klassz képek vannak a könyvben, régi tébolydahangulat, meg lenyűgözően nyomon követhető, hogyan lett száz év alatt a pszichiátriából az orvostudomány egy része. Onnan, hogy semmit sem tudtak csinálni a betegekkel, csak bezárni és amikor meghal, kutatási céllal megnézni az agyát mikroszkóppal, odáig, hogy most már nem kell felszelni az agyat, ha bele akarunk nézni, és számtalan gyógyszer meg pszichoterápia van, több-kevesebb hatással.

Minden professzor "rezsimjéről" szól egy fejezet, mindegyiket más írta, így van klassz meg unalmas is. Volt köztük egy furcsa pasas a nácik idején, aki az eugenetikával is kacérkodott, de aztán végetért a második világháború, mielőtt még elméletből a gyakorlatba ültette volna a bolondok sterilizálását. A legtöbb fejezet nem nagyon izgi, és az érdekes, személyes történetek és tudománytörténetileg izgalmas tények helyett inkább száraz adatok vannak, évszámok, politika. Kivéve pl. a Juhász Pálról szóló fejezetet, amelynek írója már a rész elején exkuzálja magát, amiért kevés személyes sztorit mesélhet csak el, aztán pedig rengeteg vicces-érdekes történetet mesél Juhászról apróbetűs részekben, tetszik. Nekem jobban tetszett volna egy kevésbé szigorú, olvasmányosabb, és kevésbé történelem-, mint inkább pszichiátriakönyv, mivel engem az érdekel, ezért nem lettem történész. De azért így is jó.

Nagyon szép kivitelű a könyv egyébként, igazi százéves évkönyv-külseje van, keményborítós meg minden.

Az index is írt a száz évről cikket

 

Bitter I., Füredi J. (szerk): Pszichiátria az ezredfordulón – Szkizofrénia

Bemelegítésképpen (szakvizsgára tanuláshoz melegítek) elolvastam ezt a kis könyvet, mivel az összes többi pszichiátria könyvemmel ellentétben retikülben hordható méretű. A könyv röviden összefoglalja az elmúlt évek kutatási eredményeit, vagyis amit a skizofréniáról adott időpillanatban tudunk, beleértve az épp divatos neurotranszmitter-elméleteket, diagnózist, gyógyszeres terápiát, genetikai eredményeket, közösségi pszichiátriát. Minden fejezetet más írt, amitől aztán van benne klasszul s érthetően megírt fejezet, meg kaotikusan összecsapott fejezet, meg unalmas fejezet is, de azért alapvetően több a jó és érthető. Meg tetszik nekem a koncepció, hogy egy kis könyvvel úgy nagy vonalakban update-elheted magadat adott betegség témakörében, a Pszichiátria az ezredfordulón sorozat gondolom ezzel a céllal készült. Egy baj van, hogy a pszichiátria túl gyorsan fejlődik, és a 2000-ben kiadott könyv már most egy kicsit elavult: nem rossz vagy hibás vagy túlhaladott, ami benne van, hanem sok minden hiányzik belőle, az elmúlt hét évben rengeteg új genetikai eredmény született, meg egy rakat új atípusos antipszichotikum, ezek mind hiányoznak, valamint akkoriban még nem volt talán ennyire divatos a skizofrénia neuropszichológiája, ezért erről sem írnak, pedig nekem a kedvenc témám. Persze, vannak fejezetek – gyerekkori szkizofréniák, történeti áttekintés, tünettan – amik tudomásom szerint nem változtak az elmúlt hét évben, és ezek a fejezetek megállják a helyüket. Szóval bemelegítésnek jó volt.