Xavier Amador: Nem vagyok beteg, nincs szükségem segítségre!

Alcíme is van: Hogyan segítsünk a mentális betegségben szenvedőknek a kezelés elfogadásában?, és tényleg erről szól. Igazából arról, hogy hogyan beszéljük rá a betegségbelátással nem rendelkező, de szkizofréniában szenvedő páciensünket vagy családtagunkat, hogy vegye be a gyógyszert.

nemvagyokbetegA betegségbelátás hiányára könnyű dühösnek lenni, mert olyan érthetetlen, amikor az illető személy már háromszor elhagyta a gyógyszerét, ilyenkor visszaesett és pszichotikus lett, emiatt mindig elvesztette az aktuális munkáját vagy elhagyta a fiúja, mindannyiszor kórházba került és tényleg szarul is volt, például ijesztő hangoktól rettegett, amikor szedi a gyógyszerét, akkor meg jól van. Akkor hogyan lehetséges mégis, hogy nem bírja felfogni, hogy van ez a visszatérő pszichotikus epizódokkal járó betegsége, amin a gyógyszer segít? Elég idegesítő. Amador azonban megismertet minket az anozognózia fogalmával, ami a betegségbelátás hiányát jelenti, és szerinte a szkizofréniának ez is egy tünete. Tehát nem azért nem fogadja el szkizofrén betegünk / családtagunk a betegségét, mert hülye vagy idegesíteni akar minket, hanem mert a betegségi érinti a frontális lebenyének működését, és a rendes betegségbelátáshoz jól működő frontális lebenyre van szükség.

Amador szerint adjuk fel, ugyanis azt sose fogjuk tudni elmagyarázni az illetőnek, hogy ő beteg. Arra viszont a megfelelő kommunikációs technikákkal rá lehet vezetni, hogy a gyógyszerszedés mellett jobb élete lehet, mint a nemszedés mellett. Amador ehhez számtalan kommunikációs technikát ajánl, amelyeket frappáns rövidítéssel is összefoglal, ez a LEAP® modell. Igen, Amador le is védette a betűszót, sőt, mi több, megalapította a LEAP Intézetet, meg mindenfelé tréningeket tart, hazánkban is volt, jelenleg nyolcadik könyvét írja.

A LEAP a következő kommunikációs technikáknak a rövidítése:
L: Listen. Azt jelenti, hogy ne vágj közbe, hallgasd végig, próbáld megérteni, amikor a páciensed / hozzátartozód a pszichotikus élményeket mondja.
E: Empathize. Hogy próbáld meg elképzelni, mit érezhet az illető. Pl ha üldöztetéses téveszméje van, akkor biztos nagyon fél.
A: Agree. Lesznek dolgok, amikben nem értesz egyet a pszichotikussal, de van, amikben igen, ezeket keressük meg és hangsúlyozzuk.
P: Partnership. Egyenrangú kapcsolatot, ha úgy tetszik, szövetséget kell kialakítani az orvos és a páciens között, ahol mindegyiknek lehet szava és tiszteletben tartják egymás véleményét.

Ez a négy “főcím” mind tartalmaz néhány konkrét technikát, hogy hogyan lehet ezeket a valóságban véghezvinni. Például a Listen az nem csak azt jelenti, hogy hallgatsz, hanem úgynevezett visszatükröző meghallgatást jelent. Ennek elemei például a nonverbális kommunikációs jelek: a beteg felé fordulás, térközszabályozás, nyitott, érdeklődő mimika; a nitott, félig nyitott kérdések alkalmazása, nyitott kérdések felől zártak felé haladás; a figyelmet tükröző visszajelzések: „Ühüm”, „Értem”; a parafrázisok, azaz a beteg közlésének megismétlése más szavakkal; és az összefoglalás: a beteg közléseinek összegzése. Mutatom:

Páciens: – Nem tudok aludni, egész éjjel ébren vagyok, a fenti lakók meg akarnak mérgezni, mindent elkövetnek, hogy megöljenek!
Helytelen válasz: – Dehogy akarják megölni, azt maga csak beképzeli.
Visszatükröző válasz: – Értem, tehát rosszul alszik és van egy olyan félelme, hogy ártani akarnak magának.

Hát szóval ilyesmi. Minden betűről szól egy fejezet a könyvben, sok-sok példa-dialógussal, hogy ne csináljuk, hogyan igen, sok esetismertetéssel. Hozzá tartozik még, hogy Amador bátyja, Henry is betegségbelátással nem rendelkező szkizofrén, erről is kapunk pár szívmelengető kis történetet. Magyarországon a módszer KOMP-módszer néven terjedt el, itthon is vannak tréningek néha orvosok és egyéb segítők számára. Azt nem tudom, hozzátartozók számára vannak-e.

Eléggé ambivalens vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert egyrészt maga a módszer valóban hasznos és van értelme. Van értelme annak, hogy egy tréningen megtanítsuk a fiatal pszichiátereknek. Ami azt illeti, igen sajnálatos, hogy Magyarországon a pszichiáterek nem túl nagy számban űzik ezt szerintem (sem más, tanulható kommunikációs technikát, valamiért nálunk nem divat kommunikációs technikákat tanulni). Különösen hasznos megtanítani a hozzátartozóknak, mert az mind a családnak, mind a betegnek jobb, ha normálisan kommunikálnak egymással. Másrészt idegesít, hogy Amador úgy tesz, mintha felfedezte volna a spanyolviaszt, wow, ha azt akarjuk, hogy együttműködjön velünk az illető, akkor beszéljünk vele normálisan, kezeljük partnerként, figyeljünk oda rá, ki hitte volna. A könyv laikusoknak és szakembereknek egyaránt szól, érdekesek az esetek meg minden, de a lényegét egy oldalban össze lehet foglalni, ugyanakkor Amador évtizedek óta ezzel turnézik, tréningeket tart, fellép a Today’s Showban, az emberiség megmentője. Ismerek olyan idős, magyar pszichiátereket, akik sok-sok éve sok szkizofrén beteget kezelnek és maguktól rájöttek, hogy hogyan kell velük kommunikálni, csak nem írtak róla könyvet. De az igaz, hogy mivel nem írtak könyvet és nem turnéznak, nem taníthatják meg soksok fiatal pszichiáternek és kétségbeesett hozzátartozónak. Néha az is idegesített, hogy ugyan hangoztatja, hogy partnerként kezeljük a pácienst, azért néha mégiscsak egy buta kiskutyaként kezeli, akinek így és így kell elmagyarázni, hogy vegye be szépen a gyógyszert (mondjuk ha eközött és a kényszerkezelés között kell választani, akkor nyilván sokkal humánusabb). Szóval mondom, ambivalens érzéseim vannak Amadorral és könyvével kapcsolatban. Nem volt haszontalan elolvasni, könnyed, gyorsan elolvasható, érdekes, néhol természetesen bosszantóan hatásvadász könyv egy alapvetően jó kezdeményezésről.

Advertisements

Robert Paul Liberman: Felépülés a betegségből

felepülésHa pszichiátriai rehabilitációról, és főként pszichotikus betegek rehabilitációjáról szeretnénk olvasni, akkor ez a jó könyv. Egyszerzős*, érthető, mindvégig tudományos kutatások eredményeire hivatkozik, emellett gyakorlatias. Természetesen erre is igaz, hogy a könyvben leírt módszerek Magyarországon sajnos csupán elenyésző mértékben találhatóak meg, reménykedjünk, hogy ez nem marad így örökké.

Az első fejezetekben a szokásos alapfogalmakkal ismerkedünk meg, amik minden rehabilitációs tankönyvben benne vannak, valamint elmagyarázza nekünk a betegségmenedzsment és a funkcionális vizsgálat gyakorlatát. Motivációs interjú, terápiás szövetség. A könyv mindvégig viselkedésterápiás szemléletű, már a betegvizsgálat ilyen elvekkel történik, a később ismertetett terápiás módszerek többsége is az. Liberman mondjuk az USÁ-ban él, az amerikai könyveknek meg gyakran jellemzője a laikus számára is simán érthető gyakorlatias magyarázatok és a mindent átható optimizmus, nincs kétsége az embernek afelől, hogy ezek az emberek tényleg rehabilitálódni fognak. Van sok esetismertetés is, és sok nagyon konkrét tipp, hogy milyen nehézségek esetén mit tegyünk annak áthidalására.

A továbbiakban a szociális készségfejlesztés különféle módjaiba és részleteibe avat be a szerző (szociális készségfejlesztő tréning, kognitív remediáció, személyes terápia), majd a család, a tágabb környezet és a munkahely lehetséges szerepéről van szó, ezek mind számos kipróbált módon segíthetik a társadalmi reintegrációt vagy csökkenthetik a visszaesés esélyét. A könyvben végig idézi a vonatkozó irodalmat, de a végén még egy külön fejezetet szentel a rehabilitációs módszerek hatékonyságvizsgálatának.

(*Azért szeretem az egyszerzős könyveket, mert ugyan ez eléggé korlátozza a terület nagyságát (egy ember nem lehet mindenben naprakész), de a többszerzős könyvek jelentős része rosszul szerkesztett, nem összehangolt, önismétlő, és az idegesít.)

Huszár I., Kullmann L., Tringer L. (szerk): A rehabilitáció gyakorlata

arehabilitaciogyakorJól van, bevallom, nagyjából semmire sem emlékszem ebből a könyvből. Ráadásul könyvtárból vettem ki anno, úgyhogy még meg sem tudom nézni, mi volt benne. Többszerzős, sok fejezetből áll, aminek egy része a rehabilitáció általános kérdéseit tekinti át, más része pedig az egyes szakterületek jellegzetességeit: pszichiátriai, addiktológiai, szív-érrendszeri, mozgásszervi rehabilitáció. Nem olvastam az egész könyvet, csak az általános részt és a pszichiátriát és határterületeit.

Az általános részben több fejezet ismertet meg a rehabilitáció alapfogalmaival, WHO-definíciókat kapunk a rokkantságról, az egészségről, a betegségről, a csökkent munkaképességről. Valamennyi hasznos tudás, sok mellébeszélés. Ismerjük azt az érzést, amikor három könyvfejezet érdemi lényegét le lehetett volna írni fél A4-es oldalban? Általában ez az érzésem volt az általános rehab résszel kapcsolatban. De mondom, én elfogult vagyok, nem nagyon érdekelt a téma, eleve rosszul álltam hozzá.

A szakmaspecifikus részek emlékeim szerint valamivel több kézzelfogható információt tartalmaznak, némelyik konkrét módszereket is említ. A kardiológiai és mozgásszervi részek átlapozva egészen konkrétnak látszottak. Minden fejezetet más írt, így egyrészt nyilván változó a színvonal, másrészt a szerkesztők lehettek volna szigorúbbak is: mivel az egyes szerzők nem olvasták egymás fejezeteit, gyakori az ismétlés, hatszor leírják ugyanazt. Mindenesetre nem tudok róla, hogy lenne magyar nyelvű, ennél átfogóbb kézikönyv a rehabilitációról, úgyhogy egyelőre ezzel kell beérnünk.

 

Kosza Ida: A pszichiátriai rehabilitáció gyakorlatának kézikönyve

Kosza Ida a pszichiátriai rehabilitáció magyar nagyasszonya, igen gyakran pszichiátriai rehabilitáció szakvizsgán is hozzá kerül az ember, így erre a szakvizsgára nyilván érdemes elolvasni a könyvét. Egyéb esetben, hát, attól függ, milyen céllal olvassuk.

pszichiatriairehabilitacioKicsit mentegetőzöm előre is, amiért nem tetszett, ugyanis engem a téma, a pszichiátriai rehabilitáció egyáltalán nem érdekel, mégpedig azért, mert engem a hatékony, működő, valóságos dolgok érdekelnek. A pszichiátriai rehabilitáció elméletben, esetleg más országokban az. Magyarországon néhány ritka helyszínt leszámítva leginkább nemlétező. Most engem ez idegesít, ha meg kell tanulnom egy könyvet arról, hogy az éjszakai szanatórium meg a védett szállás milyen klassz átmeneti intézmények, amikor közben egyik sem létezik. Meg hogy így meg úgy visszaintegráljuk a társadalomba a szegény pszichiátriai betegeket, jaj, ugyan már, a pszichésen egészségesek is képtelenek munkát találni, a pszichiátriai betegek rehabilitációjában már az is klassz eredmény, ha nem hajléktalanok lesznek belőlük. Szóval én úgy látom, hogy ez itthon rendkívül rossz hatásfokkal működik, aminek nyilván sok oka van, a finanszírozás hiányától a stigmatizációig. És akkor engem halálra idegesít egy könyv, amiben optimistán elmagyarázzák, hogy ez milyen jól működik és egy team dolgozik minden eseten és esetmenedzser van meg gyógytornász meg miegyéb. Egyébként hajlamos vagyok elhinni, hogy Kosza Ida intézményében tényleg működik, vagy legalábbis a könyv megírásakor működött valami ilyesmi.

Egyszerzős könyv, leginkább Kosza Ida elmeséli a tapasztalatait, meg hogy ő hogyan szereti csinálni a rehabilitációt és mit gondol róla. Betekintést nyerhetünk a rehabilitáció magyarországi fejlődéstörténetébe, vannak esetismertetések, jó a hangulata, szemléletet nyújt, szeretettel ír a betegekről és a szakmáról. Ha valami olyasmit szerettünk volna olvasni, amiben mondjuk egyes a rehabilitáció során használt módszerekről, technikákról, ezek randomizált vizsgálatok általi tudományos igazolásáról, gyakorlati kivitelezéséről, költséghatékonyságáról vagy ilyesmiről van szó irodalmi hivatkozásokkal, akkor nem ezt a könyvet keressük.