Rados Virág: Bipoláris

Egy betegemtől kaptam ajándékba a könyvet, és sokáig nem volt kedvem elolvasni (nem akarok pszichiátriáról olvasni, amikor végre eljöhetek onnan), míg végül rávettem magam. Gondolom, az emberek szerint szeretnem kéne ezt a könyvet, ha meg nem szeretem, akkor biztos azért, mert pszichiáter vagyok és, mint ilyen, biztos nem a betegekkel lojális, úgyhogy szeretném leszögezni, hogy nem szerettem ezt a könyvet mint ember. De komolyan, bocsánatot kérek, én nem tehetek róla, hogy nem tetszett.

Először is, untam, márpedig én egészen ritkán unok könyvet. El tudom képzelni, hogy az unalmasságában esetemben valamekkora szerepet játszott a szakma-faktor, és laikus olvasónak határtalanul izgalmasak a pszichiátria udvarán cigiző különleges figurák, én meg tíz éve őket látom, ha kinézek az ablakon. Egyszer valaki mesélte, hogy a kolumbiai haverja fel nem bírja fogni, mit eszünk Marquez-en, semmi extra.

A főszereplő csaj, Péceli Rita tehát bipoláris zavarban szenved. A bipoláris zavar azt jelenti, hogy az embernek depressziós fázisai vannak, amikor nagyon levert, az önbizalma nulla, rosszul alszik, nincs étvágya, indokolatlan bűntudata van, a legapróbb dolgokban sem bír dönteni, és legszívesebben meghalna; valamint vannak mániás fázisai, amikor alig alszik, pörög ezerrel, nagyon felelőtlen, és az élet királyának érzi magát. A bipoláris zavar biológiailag meghatározott kórkép, vagyis a fenti fázisok kezdete és vége nem ilyen-olyan élethelyzeti krízis kapcsán indul, hanem csak úgy magától.

Rita tehát néha depressziós, néha mániás, ezekben az esetekben néha pszichiátriára kerül, majd kikerül onnan, ezek között pedig az emberek rendes életét éli, dolgozik, pasizik. Sajnos nem nagyon szimpatikus. Nem azért, mert bipoláris, hanem mert egy önző… lány. A párkapcsolati zűrjeit egytől egyig a bipoláris zavar számlájára próbálja írni. Valóban nehéz kiegyensúlyozott párkapcsolatot fenntartani, ha az ember bipoláris, de Rita kapcsolataiban, nos, nem ez tűnik a problémának, vagy legalábbis nem csak ez, és nem tetszik, hogy önzését betegségével takarja. Még a végén azt hiszik az olvasók, hogy az összes bipoláris önző hisztérika, ami nincs így.

Emellett a történet felszínes, nem elég mély és nincs jól megírva, hanem lapos és klisékkel teli. Maga a szöveg, a megfogalmazás, a mondatok, a szavak, stílustalan, semmilyen. Sajnálom, mert szívesen szerettem volna a könyvet.

A pszichiátriai részével egészen kevés problémám van, a betegséget, a gyógyszerelést, a környezetet viszonylag valósághűen ábrázolja. Amellett, hogy nem tetszett a könyv, azért azt el kell mondanom, hogy alapvetően klassz dolognak tartom, hogy megíródott, mégpedig azért, mert mint minden pszichiátriai betegséggel, így a bipoláris zavarral szemben is rengeteg az előítélet és semmit sem tudnak róla a népek, épp a múltkor olvastam egy blogon, hogy Széchenyi István naplóit olvasgatva lejön belőle, hogy elmebeteg!!!! és akkor ezen vitáznak ott a jó képességű kommentelők, hogy a legnagyobb magyar egy őrült. (Széchenyi bipoláris volt, vagyis néha depressziós volt, de akkor nagyon, néha meg pörgött ezerrel). Biztos, hogy a könyvet olvasva a bipolárisok is örülnek, hogy mások is érzik magukat úgy, mint ők, és a hozzátartozók talán jobban megértik, min megy keresztül ilyenkor a beteg. Szóval mindenképpen hasznos és bátor dolog felvállalni a betegséget és könyvet írni róla, ezt meg kell hagyni.

Advertisements