Joachim Bauer: A testünk nem felejt

Alcím: Kapcsolataink és életmódunk hatásai génjeink és idegrendszerünk működésére, és ez nagyjából össze is foglalja a lényeget. Ez az ismeretterjesztő könyv laikusoknak szól arról, hogy a test és a lélek nem két különböző dolog, a descartes-i paradigmát túlhaladtuk, erre számos tudományos bizonyíték is létezik, idegtudományoktól genetikáig. Ez egy határtalanul érdekes téma. A kedvenc témám. Nyilván elfogult vagyok emiatt, mindenesetre én egy fokkal többet vártam a könyvtől. A lényeg benne van, csak elnagyolt, felszínes és eléggé csapongó. Szerintem a laikusoknak simán el lehet magyarázni tudományos kérdéseket hatásvadászat nélkül is. Nyilván magasra teszem a mércét, mert a Bauer által idézett tudományos cikkeknek például egy részét én is olvastam, és meggyőződésem, hogy jobban, okosabban, összeszedettebben is el lehetett volna magyarázni azokat.

testunknemfelejtHát mindegy, mivel én nem írtam meg ezt a könyvet, Bauerrel kell beérnünk. Elmondom, miről szól. Először a nature vs. nurture problémát feszegeti, ez azt a vitát jelenti, hogy bizonyos tulajdonságaink genetikailag öröklöttek-e, vagy pedig a környezeti tényezők hatására jöttek létre, azaz tanultak. Az elmúlt években kiderült, hogy nem létezik ez az éles határ, ugyanis a génjeink működését (kissé leegyszerűsítve ki- vagy bekapcsolt állapotát) a környezeti tényezők nagyban befolyásolják. Tehát hiába öröklünk valamilyen géneket, ha aztán olyan környezetbe kerülünk, ahol azok kikapcsolódnak és kész. És fordítva. A jelenséggel foglalkozó tudomány az epigenetika.

A másik dogma, amin ideje felülemelkednünk, az a már említett test-lélek megkülönböztetés. Ugyanis minden, amit a fejünkkel végzünk, a lelkünkkel érzünk, a kapcsolatainkban alakul, az hatást gyakorol testi működéseinkre. Ha az ember személyközi kapcsolatai romlanak, akkor megnő a testi betegségek kockázata. Ugyanis mindazt, amit a kapcsolatainkban átélünk, az agyunk észleli és biológiai jelzésekké alakítja, meglátod a titkos szerelmedet vagy az idegesítő szomszédot és máris mindenféle neurotranszmitterek szabadulnak fel az agyadban, amitől megváltozik a pulzusod, a bőrellenállásod, az izmaid feszültsége, az egyes szervek vérellátása, stb. Bauer úgy fogalmaz, hogy “az agy folyamatosan biológiává alakítja a pszichológiát”.

A továbbiakban a stresszről van szó, mert a környezeti hatások közül arról tudunk a legtöbbet. Stressz hatására termelődik egy jelzőanyag az agyunkban, ami a stresszgének működését aktiválja – jó esetben rövid távon átmenetileg, de ha ezt gyakran csinálja, akkor az tartós változásokhoz is vezet. Ha a CRH gén (az egyik stresszválaszban fontos gén) túl sokáig van “bekapcsolva”, akkor például ennek következményeként a nemi hormonok termelése csökken, más kutatások szerint koraszülés is felléphet. A stresszhormonok az immunrendszerre is hatnak, ugyanis a kortizol nevű stresszhormon az immunválaszban részt vevő gének (IL és TNF) működését gátolja, ezért krónikus stressz alatt rosszabb a sebgyógyulás, és könnyebben elkapunk felső légúti fertőzéseket. Az immunrendszer csökkent működése miatt a krónikus stressz hatására a nem stressz okozta testi betegségek lefolyása is súlyosabb, például mellrák, egyes szívbetegségek, autoimmun betegségek. Ez nem minden, a huzamos ideig emelkedett kortizolszint károsítja az agyat: kapcsolati stressz hatására majmok hippocampus-térfogata csökken (A kapcsolati stressz az volt, ha a majom a harapási sor alján volt és szekálták vagy kiközösítették a többi majmok. A hippocampus a memóriában, tanulásban kulcsfontosságú agyterület, nem örülünk, ha csökken a mérete. Mielőtt végképp pánikba esnénk, elárulom, hogy rendszeres sport hatására nő, úgyhogy ha a mindennapjainkban majmok stresszelnek minket agyon, akkor menjünk futni. A szerk.)

Nem csak a felnőttkori kapcsolati stressz csinál mindenfélét a testi működéseinkkel, hanem a kora gyermekkori traumák is. Ha kispatkányokkal nem törődik az anyukájuk, akkor klasszikus epigenetikai hatás: már kispatkány-korukban kikapcsolódik a glukokortokoid-receptor-génjük, ami felnőve nagyobb stresszérzékenységhez vezet, vagyis érzékenyebben reagálnak majd a felnőttkori nehéz helyzetekre. Ez nem minden, ha terhes majmokat ijesztgettek, akkor a kismajomnál később emelkedett CRH-választ találtak, ez azt jelenti, hogy ugyanakkora stresszre a magzatkorban ijesztgetett kismajmok nagyobb stresszhormon-felszabadulással reagáltak.

És akkor még egy izgalmas dolog, aztán nem mesélem tovább a könyvet, de van még a tapasztalatfüggő neuroplaszticitás nevű jelenség, ami azt jelenti, hogy élményeink hatására megváltozik az agyszerkezetünk, agyterületek megnőnek, lecsökkennek. A kevésbé használt idegsejtkapcsolatok elenyésznek, a sokat használtak burjánoznak. Az emberi kapcsolatokból származó észlelési és viselkedési mintázatokat is idegsejthálózatok tárolják. A múltbeli élményeink és tapasztalataink olyan idegsejthálózatokat hoznak létre, amelyek egyúttal a jövőbeli helyzetek felismerésének és leküzdésének mintái is lesznek. Magyarul a korábbi kapcsolataink nyomot hagynak az agyunkban és befolyásolják azt, hogy hogyan értékeljük, esetleg értjük félre a jövőbeli kapcsolatainkat.

A további fejezetekben a depresszióról van még sok szó testi-lelki szempontból egyaránt, illetve a depresszió, a stressz, az immunrendszer és a tumoros betegségek összefüggéseiről, erre is van pár kutatás. Aztán a fájdalom-szindrómákról, a gyerekkori bántalmazásról, és végül a pszichoterápiák testi-lelki hatásairól. A fő üzenet végig az, amit én is gondolok, hogy basszus, lépjünk már túl azon az idejétmúlt dogmán, hogy vannak lelki dolgok, amit függetlenek a testünktől és fordítva. Igen sajnálatos, hogy a test-lélek összefüggést annyira túlhasználta és magáévá tette az ezotéria, hogy ettől aztán a materialista ember előítéletekkel viseltetik a paradigmaváltás iránt. Ne legyünk korlátoltak, attól, hogy sok ezoterikus könyv hirdet mindenféle test-lélek összhangot, attól még az epigenetika meg a tapasztalatfüggő neuroplaszticitás tudományos tények. Bauer ezeket az érdekes tudományos kutatásokat meséli el, nekem néhol egy kissé túl hatásvadász módon, és kritika nélkül. De ha pár oldalanként emlékeztetem magam, hogy ez nem egy doktori disszertáció, hanem ismeretterjesztő könyv, annak végülis oké. Olvasmányos, maga a téma meg elég izgalmas.

One thought on “Joachim Bauer: A testünk nem felejt

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s