Marina és Szergej Gyacsenko: Arszen és a játék hatalma

Nyilván nem kellene feltétlenül a szerzők korábbi regényéhez hasonlítgatni, ugyanakkor lássuk be, hogy ezt úgysem tudom elkerülni, úgyhogy kezdjük is ezzel: az Alekszandra… sokkal jobban tetszett.

arseznArszen tizennégy éves, lóg az iskolából és egy mmorpg-vel játszik (sokszereplős online szerepjáték). Ebben ő a Miniszter, egy nagy hatalmú figura, remek intrikus, pénze is van, senkinek sem jutna eszébe, hogy valójában a karakter mögött egy gyerek áll. Épp politikai krízis van, amikor a szülők eldugják Arszen számítógépét, mert szerintük túl sokat ül a gép előtt és iskolába se jár. Mindez csak azért egy kicsit álszent, mert Arszen apja információfüggő, egyfolytában a híradón és hírportálokon lóg és megőrül, ha tíz percig nem tudja, mi zajlik a világban; anyja pedig blogger, és másról sem tud beszélni, csak a látogatottságáról, kommentelőiről, trollokról. (Mondanom sem kell, hogy ez a szál, a blogger anya eléggé személyesen érintett, basszus, ilyen vagyok-e én is vagy ilyen leszek-e, hogy csak akkor csillog a szemem, ha a blogoszféráról beszélhetek, és közben fogalmam sincs, a gyerekemmel mi van? Á, szerintem nem. És a nyaraláson apával egymás kezéből kapkodjuk ki a laptopot? Hát, igen.) Arszen egy éjjel-nappal nyitvatartó netkávézóba kényszerül, és itt ismerkedik meg a kissé fura Makszimmal, aki munkát ajánl neki: játéktesztelői minőségben alkalmazná. Arszen szülői engedéllyel elfogadja a melót, ahol persze már az elején baljós vagy szimplán furcsa események történnek, aztán meg még furcsábbak és még baljósabbak. A regény fő kérdése ugyanaz, mint az Alekszandráé, azaz mi Valós és mi virtuális és hol végződik az egyik és lehet-e ezt tudni egyáltalán, csak amíg az Alekszandrában a nyelv és a szövegek kapcsán vetődik fel ez a kérdés, Arszennél a játékok és az internet kapcsán. Míg számomra az előző különleges és szokatlan volt, addig az online szerepjátékok és a virtuaálitás versus valóság kérdés egy kissé, hát, ha nem is elcsépelt, de azért kevéssé meglepő. Emellett Alekszandrát kedveltük, Arszen meg nem feltétlenül kedvelhető figura, inkább ellentmondásos, és a regény során még elelntmondásosabb irányba fejlődik.

Dolgok, amik zavartak a könyvben: az első 140 oldalon nagyjából semmi sem történik, már eléggé unom, amikor végre érdekessé válnak az események. A könyv vége felé pedig egyre kifejezettebb a szerzőknek ez az előző könyvből is ismert forgatókönyvszerű írásmódja, a vége olyan, mint egy film, pörgős, rövid jelenetekből áll sok akcióval és párbeszéddel. Nem tudom, hogy ez tudatos tervezés volt-e a szerzők részéről, megfilmesíteni mindenesetre könnyebb lesz így a regényt, vagy pedig csak szimplán összecsapták a végét – nekem személy szerint most nem tetszett ez a megoldás. A szöveg sem szép, erős a kísértés, hogy mindezt a fordító számlájára írjam, persze, nem tudhatjuk, milyen volt az orosz eredeti, lehet, hogy már az is döcögött és értelmetlen mondatok voltak benne, de azért az anya blogját “újság”-nak, a blogbejegyzést “közlemény”-nek nevezni mégiscsak fura.

Össszességében, a fanyalgás ellenére jó volt olvasni, sok nagyon találó kritikus észrevétel mellett izgalmas fordulatok vannak a regényben, és komolyan megszólítja a bennem élő ludditát. További érdekes kérdés, hogy vajon mennyiben befolyásolja a véleményemet az, hogy én nem játszom – lehet, hogy egy gamernek (pláne egy középiskoláskorúnak) sokkal jobban bejön a könyv, persze az is lehet, hogy pont nem.

Advertisements

Marina és Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a teremtés növendékei

Kislány beszélt nekem erről a könyvről úgy, hogy azonnal meg akarjam venni, és tényeg jó. Mint megtudtam, az ukrán szerzőpáros férj és feleség, akik közül az egyik pszichiáter végzettségű is, mindketten forgatókönyvírók, és ez, valamint filozófiai műveltségük elég komolyan érződik a regényen. De részletezem.

boritoAlekszandra (Szaska) tizenhat éves, anyukájával nyaral, amikor egy fekete szemüveges férfi kezdi követni és furcsa feladatokat ad neki. És mintha mindig valami katasztrófa történne, ha nem teljesíti őket Tulajdonképpen lehet véletlen is, hogy ha Szaska nem úszik el reggel pontosan ugyanabban az időben pontosan ugyanahhoz a bójához, vagy nem követi pontról pontra az aktuálisan elvárt irracionális cselekvéssort, akkor anyukáját valami nagy baj éri. Hajszálra ugyanaz a helyzet, mint bármely kényszerbetegnél, akik kényszercselekvéseikkel valami irracionális katasztrófát akarnak megelőzni, csakhogy ebben a könyvben az irracionális katasztrófák valóban megtörténnek, ha nem teszed a dolgodat pontosan.

Szaska ennek megfelelően nagyjából akarata ellenére beiratkozik a Különleges Technológiák Főiskolájára, ahol nem lehet tudni, mit tanulnak, de rettenetes szigor van, igen furcsa tanárok, és még annál is különösebb módszerek. A főiskolai tantárgyak egyre elszálltabbá és többrétegűbbé és metafizikusabbá válnak, és sima kényszerbetegségből egyre jobban közelítünk a komplett pszichózishoz, miközben a hétköznapokban zajlik az ukrán főiskolások mindennapi élete. Matracos koleszszobák, ahol állandóan elromlik a radiátor, vodkát csempésznek a közös konyhába, elszeretik egymás pasiját, szar a menza, rongyokkal kell betapasztani a rosszul szigetelt ablakréseket.

A fülszövegben többször a Harry Potterhez hasonlítják a könyvet, amihez persze köze nincs. Az Alekszandra és a teremtés növendékeinek főiskolája ugyanis semennyire sem hasonlít holmi varázslóiskolához, és nem csak a lepukkant koleszos élet miatt. Alekszandráék nem “varázslást” tanulnak, hanem valami egészen mást, ami túlmutat a hétköznapi mágián és amelynek kiötléséhez valóban kellett a filozófia és a pszichotikus élmények beható ismerete. Derealizációs élményektől a térélmény és a sajáttest-érzékelés megváltozásáig hallucinációkon át minden van benne, a szubjektív idő és a “valós” idő nem feltétlenül fedi egymást, a newtoni fizikát elfelejthetjük, tér és az idő úgy alakul egymásba, “mint az Escher-képeken”. Nagyon szerettem a könyvben, hogy végig már-már ijesztő profizmussal egyensúlyozik a lehető leghétköznapibb valóság (vizsgák és kollégiumi tusoló és a szobatársam pulcsija) és a létező Világ mögött rémisztő jelentőséggel meghúzódó metafizikus törvényszerűségek érthetetlensége között.

Egyetlen problémám volt a könyvvel, az pedig az írásmód, ami lehetett volna szebb, gördülékenyebb és jobban megírt. Bár szeretem a szép szöveget, nem szoktam hiányolni ponyvában, de ez a könyv megérdemelt volna szebb szöveget. Ez részben a szerzők választása volt, látszik, hogy forgatókönyvírók, eléggé forgatókönyszerű ez a regény is, sok, rövid jelenettel, gyakori váltásokkal, sok párbeszéddel és viszonylag kevés belső monológgal vagy leírással, én elbírtam volna többet. Másrészt a fordítás néha kissé esetlen, szóismétléses, nem gördülékeny (persze, az eredetiről nem tudok nyilatkozni, lehet, hogy az sem volt az). Engem ez néha idegesített. De azért, félreértés ne essék, nem egy kifejezetten rosszul megírt könyv.

A legjobb az egészben, ahogy fokozatosan derül ki, mit is tanítanak ezen a kissé pszichedelikus főiskolán a félelmeik révén idekényszerített növendékeknek, mindig azt hiszem olvasás közben, hogy na, már előre kitaláltam a triviális végkifejletet, de nem. Sokkal szokatlanabb könyv ez annál, minthogy egy előre kitalálható, triviális végkifejlete legyen. Új és szokatlan és izgalmas és kicsit beteg és szürreális és ha akarom, akkor elgondolkodtat a Valóság mibenlétét illetően.

– Szöveg az egész világ – Kozsennyikov felkapcsolta a villanyt a fürdőszobában. – És szó benne minden férfi és nő.”