Neil Gaiman, Terry Pratchett: Good omens

Korábban már olvastam magyarul a könyvet, de lehet, hogy többször is, és most kedvet kaptam hozzá angolul. Nem mesélem el még egyszer, miről szól, még mindig zseniális és imádom és hangosan nevetek rajta, és a növényeimet azóta is Crowley (a főszereplő démon) iskolája szerint nevelem. Én nagyon szerettem a fordítást, és az az igazság, hogy nem volt jobb eredeti nyelven olvasni, hanem nagyjából ugyanolyan élményt nyújtott, kivéve Agnes Nutter régies szövegeit, melyeket én sokkal viccesebbnek találtam a magyar fordításban, mint az eredeti régieskedő angol szövegben.

Advertisements

Neil Gaiman: The Graveyard Book

Amikor Gaiman itt volt Magyarországon, és vettem neki magyar népmeséket és rajongtam, akkor mesélte, hogy lesz ez az új regénye, a temetős. 

Az első oldalakon egy bérgyilkos késével kiirt egy családot, egyedül a hiperaktív, épp hogy járóképes kisfiú menekül meg. (Nem az első eset a világirodalomban, hogy hiperaktív figyelemzavar menti meg a fiatal főszereplőt a biztos haláltól, gondoljunk csak a kis Vukra). A kisgyerek tehát ahelyett, hogy ágyában maradna, kimászik onnan és az utcán bóklászik, elbóklászik egészen a temetőig, kihagyva így a vérfürdőt. 

A temetőben meg jószándékú holtak veszik pártfogásukba és neveli fel,  gyakorlatilag egy Maugli-történet, csak a dzsungel lakói helyett halottak (kísértetek) vannak, és időnként néhány vámpír vagy a sátán kutyája is becsúszik. A kisfiút Bodnak nevezik el (a Nobody becézése) és szépen felnevelik a holtak, ezalatt mindenféle kalandokba keveredik, megismerkedik egy (élő) lánnyal, valamint lassan kiderül az is, kik és miért nyírták ki a felmenőit. Csomó vicces helyzet adódik abból, hogy Bod sírfeliratokon tanul meg olvasni, és viszonylag kevés ismerettel rendelkezik a való világról, pedig szigorú orosz nevelőnője is van.

"Name the different kinds of people," said Miss Lupescu. "Now."
Bod thought for a moment. "The living," he said. "Er. The dead." He stopped. Then, "….cats?" he offered uncertainly.

A temetős környezet ellenére ez volt az egyik legkevésbé ijesztő Gaiman-könyv, amit olvastam, a történet nem túlzottan fordulatos, inkább kiszámítható, és feleannyira sem bizarr vagy morbid vagy nyomasztó, mint pl. a Coraline. Egynek jó volt, hangulatos, a húgom szerint téli könyv (konkrétan visszaadta nyáron, mert "ezt nem lehet nyáron olvasni, ez téli könyv", ami nem tudom, mit jelent, de találónak érzem). 

Neil Gaiman: Coraline

A Coraline gyerekkönyv, mese, de az a fajta, amit egyrészt a felnőttek is szeretnek, egyesek egy délután alatt képesek kiolvasni, másrészt időnként olyannyira hátborzongató, hogy konzultálnék a nevelési tanácsadóval, mielőtt a gyerekem kezébe adom.

Coraline egy kislány, szüleivel beköltöznek egy hatalmas házba. A házban rajtuk kívül még két lakás van, a földszintiben két nyugdíjas színésznő lakik számos kutyájukkal, a tetőtérben pedig egy furcsa, vélhetően Kelet-Európai származású öregember. A nénik többnyire régmúlt dicsőségükön nosztalgiáznak és különös dolgokat jósolnak tealevélből, az öregember pedig állítása szerint egereket idomít zenére és táncra, bár az említett egereket még senki se látta. Coraline szülei mindketten otthon dolgoznak a számítógépükön, de egyáltalán nem figyelnek a kislányra, szórakozottak és elfoglaltak, sosem érnek ráfoglalkozni vele. Coraline ezért hosszú felfedező utakra indul a kertben, majd a ködös-esős időjárás beköszöntével a lakásban. 

A lakásban egy ajtót talál, ami mögött csak téglafal van, ez a házban lévő negyedik, jelenleg üresen álló lakásba vezetett, mielőtt befalazták volna. Egy másik alkalommal viszont már nem téglafal van az ajtó mögött, hanem egy sötét, titokzatos folyosó. Coraline átmegy a folyosón, ahol a másik apukája és a másik anyukája már nagyon várja, olyan ételekkel, amit szeret, és csak vele akarnak törődni. Főleg anyu. Egy probléma van tulajdonképpen az új szülőkkel, hogy a szemük helyén gomb van, azt akarják, hogy Coraline maradjon velük, és ő is essen át ezen a kis ártalmatlan beavatkozáson. Tudniillik, hogy gombokat operáljanak a szeme helyére. Coraline nem akar gombot, mire a másik anyuka eltünteti az igazi szüleit. Nincs más választása, mint visszamenni a hátborzongató Túloldalra és megpróbálni megmenteni őket. Innentől aztán kísértetek, szörny, meg ami kell, a japánok jó kis horrort tudtak volna ebből forgatni. Mégis inkább attól (is) félelmetes, hogy az összes kisgyerekkori félelem – a szüleink itt hagynak, nem szeretnek, titkon gonoszak – valóra válik benne. Szerencsére van macska, aki egy kissé fennhordja ugyan az orrát, de azért lehet rá számítani. 

Nagyon szerettem a könyvet, és külön nagyon megszerettem Coraline-t, az a fajta kis okos, magányos gyerek, aki elvan a saját világában, a felnőttek mind kisgyermekként kezelik, de amikor magára marad, kiderül, hogy valójában mennyire ügyes és önálló. Örökbe fogadnám rögtön. 

A regényből készült filmet márc.12-én mutatják be hazánkban, trailerek megtekinthetők pl. itt

Előtte, azaz várhatóan február közepén megjelenik a könyv magyar fordításban is, amellyel kapcsolatban szerkesztőségünk kissé gyanakvó, de végülis nem biztos, hogy rossz lesz. A Coraline-ban, mivel gyerekeknek íródott, kevesebb a nyelvi humor és egyszerűbb a megfogalmazása, hátha sikerül. 

Kritika az endless-en

Neil Gaiman oldala

Neil Gaiman: Sosehol

Továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy ez az egyik legjobb könyv, amit valaha írtak. Párszor olvastam már angolul ezelőtt, most jelent meg a magyar fordítás, és kíváncsi lettem rá. Persze, jobb az eredeti, de még így, harmadszorra, néha kissé ügyetlenül lefordítva is fantasztikus jó és letehetetlen könyv, én például kénytelen voltam tegnap hajnali negyed háromig olvasni.

Műfaját tekintve legyen talán urbánus fantasy, de részemről posztmodern szépirodalomnak is simán elmegy, pláne, hogy egyik kategória pontos jelentéséről sincs halvány fogalmam sem, úgyhogy hagyjuk is a műfajt, inkább elmesélem, miről szól. Richard nevű fiatalember valami multinál dolgozik Londonban, gyönyörű menyasszonya van, akivel kiállításokra járogat, meg egyáltalán, úgy tűnik, rendben van az élete. Aztán talál egy sebesült lányt az utcán, Door nevűt (akit a magyarban Ajtónak hívnak, hm), hazaviszi, kicsit ápolja, és ezzel végleg belekeveredik egy olyan kalandba, amiről még csak halvány elképzelése sem volt. London alatt ugyanis, a metróban és a csatornákban és egyéb rég elfeledett földalatti alagutakban és terekben egy másik London létezik. Ide kerülnek azok, akik/amik "kihullottak az Idő résein": rég elfeledett hidak, labirintusok, és furcsábbnál furcsább lények, emberek, félig emberek és egyebek. A lányról kiderül, hogy Alsó Londonban közismert nemesi család sarja, családját épp a napokban irtották ki, és őt is üldözi két bérgyilkos, Mr. Croup és Mr. Vandemar, akik, esküszöm, hogy a leggonoszabb figurák a világirodalomban, elképesztően, néha viccesen, és mérhetetlenül gonoszak.


Richard még a legelején megjegyzi egyszer, hogy a londoni metrómegállók neve milyen meseszerű időnként. Alsó Londonban kiderül, hogy mindez nem véletlen. Az Earl's Court nevű megállónál van például az earl udvara; a Blackfriars-nél/alatt egy domonkosrendi kolostor; a Shepherd's Bush-nál állítólag valami nagyon gonosz pásztorok élnek; a Down Street egy végtelenül hosszú, spirálban lefelé futó utca, és sorolhatnám. Az angol állomásneveket persze nem lehet lefordítani, hiszen így hívják őket, így viszont magyarban mindig el kell magyarázni, mit is jelentenek és az mért vicces. Persze, van, amit még így is lefordíthatatlan. A londoni metróvonalakon egyébként több tucat lezárt állomás létezik (a valóságban), például a regényben szereplő British Museum nevű, amelyet 1933-ban zártak le a forgalom és a nagyközönség előtt, azóta ott megállt az idő, harmincas évekbeli plakátok porosodnak a falakon, és csak az alsó-londoniak használják a helyet. A metróvonalakon és megállókon kívül is sokszor valós londoni történelmi eseményekbe vagy helyekbe botolhatunk a könyvben, pl megvan odalent a londoni szmog egy darabja, de a Harrods áruházban is játszódnak jelenetek.

Szóval, most nem fogom vissza magam: a Neverwhere, így angolul, egy csodálatos, szórakoztató és okos regény, Gaiman remek humorával és elképesztő kreativitásával, fantasztikus karakterekkel és helyszínekkel és kalandokkal és mondanivalóval. A Sosehol, magyarul, kicsit kevesebb nyelvi humort tartalmaz és kicsit döcögősebb néha, de ennek ellenére így is egy lenyűgöző és letehetetlen könyv, semmiképpen nem szabad kihagyni. Semmiképpen. Komolyan. Nem szabad.

Ja, igen, a történetet eredetileg Gaiman egy BBC-sorozathoz írta, amit nem láttam, de állítólag nagyon rossz; és csak utána írta meg regényként is.

Kritika a könyvesblogon

Gaiman oldala

Lezárt londoni metróállomások

Innen nyúltuk a képet

 

Neil Gaiman: Fragile Things

 
Új (viszonylag) Gaiman novelláskötet, kicsit jobban tetszik az előzőnél, főleg mivel nem annyira fantasy. Nem, nem, nincs semmi bajom a fantasyvel, ne bántsatok, csupán arról van szó, hogy jobban szeretem a valós környezetbe ágyazott történeteket. Nem véletlen, hogy Gaiman (valójában a fantasy, mint műfaj is) anno a Neverwhere-rel vett meg, ami ugyan fantasy, de nincs benne troll meg egyszarvú, hanem Londonban játszódik. A Fragile things novellái is néhány kivétellel inkább ilyenek, kicsit több bennük a valóságelem, és ez jó.
Novelláskötet, szóval működik a képlet, 30 % remek, 20 % mi a fenét keres ez nyomtatásban, többi átlagosan jó novella. És persze, biztos vagyok benne, hogy amik nekem nem tetszettek, másoknak éppen az fog bejönni. Mert elég sokfélék az írások, van köztük pár kissé beteg is, ami Gaimantől számomra szokatlan volt, de nem baj, belefér. Elmondom, mik voltak a kedvenceim: a Bitter grounds, ahol a főszereplő pár napra (?) valaki más életét örökli meg a puszta véletlennek köszönhetően, ez tipikus Paul Auster-fordulat, azoknak pedig örök csodálói vagyunk. Az illető éppenséggel antropológia professzor, aki New Orleans-ba igyekszik egy kongresszusra, hogy előadást tartson valami kávéárus zombikislányokról szóló haiti legendáról. Innentől kaland, izgalom, konferenciák ábrázolása remek humorral, gyöngysorok, mellmutogatás, jazz, élő holtak (?). Talán ez tetszett a legjobban, a New Orleans-i éjszaka hangulata meg a konferenciás poénok miatt.
Jó volt még a Strange Little Girls, amit Gaiman egy Tori Amos albumhoz írt; meg a Goliath, amit a Mátrixhoz írt, ennek megfelelően kicsit mátrixos, közben gaimenes, és ez együtt remek mix. El lehet olvasni a film weboldalán (nincs rá direkt link, sorry). És tetszett a How to Talk to Girls at Parties: ifjú kamasz főhősünket a házibuliba menet kioktatja szintén ifjúkamasz haverja, hogy ti. a lányok nem annyira különböznek tőlünk, "csak lányok, nem egy idegen bolygóról jöttek", úgyhogy máris sejthetjük, mi fog következni, én valami nagyon sablont vártam, de ehelyett különös és ötletes történet.
Meg még egy párat fel tudnék sorolni. Mert 31 írást tartalmaz a kötet. Ebből néhány (sajnos) vers, a legtöbb novella. Azt hiszem, a legjobban az tetszett a könyvben, hogy annyira sokféle: épp ezért vannak történetek, amiket nem szerettem, vannak, amiket nagyon, de összességében minden, csak nem egysíkú.

Endless-kritika

Gaiman oldala

 

Neil Gaiman: Stardust

A Stardustot is olvastam már egyszer, de akkor kölcsönbe kaptam, most viszont rábukkantam egy horvátországi könyvesboltban és örömömben ki is olvastam rögtön.
Anglia, eldugott kis falu. A falu mellett Fal húzódik, amin tilos átmenni, mert mögötte kezdődik kb. Tündérország, ez alól csak a kilenc évente megrendezett Vásár jelent kivételt. A faluban rendes britek szántanak-vetnek, kivéve Tristran Thornt, aki a szokásos kissé lúzer Neil Gaiman-főhős fiatalember. Bele is szeret egy falubéli leányba, aki puszta kacérságból azt mondja neki, megcsókolhatja, ha idehozza neki az épp a szemük láttára lehullott csillagot. Sajnos (?) a hullócsillag a Fal mögé, a bűbájos vidék területére esik, így Tristran felkerekedik és elindul, hogy megszerezze. Időközben természetesen kalandokba keveredik, kiderül, hogy a csillagra többen is pályáznak, némelyek kifejezetten ártó szándékkal, valamint, hogy a csillag valójában egy meglehetősen undok lány.
Gaiman szövegét nagyon szeretem, humoros, a Stardust meg egy időnként picit sötét tündérmese, bárcsak Tim Burton filmet forgatna belőle.

Neil Gaiman: Anansi Boys

Életemben ennyit még könyvön nem stresszeltem, ezt azért elárulhatom. Nem, nem azért, mert annyira gyakran keverednek életveszélybe Gaiman regényében a szimpatikus főhősök, persze azért is. A könyvet azonban brainoiz adta kölcsön, aki ugyan amúgy békés fiatalembernek tűnik, de amikor átnyújtotta a kötetet és halkan figyelmeztetett, hogy meg ne törjem a gerincét, akkor, valljuk be, megfagyott bennem a vér. Állítólag rettenetes szenvedések közepette pusztulnak el azok, akik megtörik valamelyik könyvének gerincét vagy szamárfülessé teszik azt, így aztán nem is mertem a könyvet a megszokott szituációkban (metrón és kádban) olvasni, csak itthon a kanapén, rajta egy másik könyv borítójával, mindössze résnyire kinyitva, ezért több hétbe is beletelt.
Hálistennek Gaiman ezúttal nulla nyomasztást kevert a történetbe, így legalább a sztorin nem kellett paráznom. Cseppet sem sötét, kicsit sem nyomasztó, mondjuk nehéz is lenne, mivel a történet fele egy Karib-tengeri nyaralóhelyen játszódik, viszont nagyon vicces – Gaiman szokásos humora, amiért megszerettük. A főszereplő Fat Charlie nevű cseppet sem kövér, bár kissé lúzer fiatalember, aki apja halálát követően szembesül néhány meglepő ténnyel: apja nem egy egyszerű idegesítő fazon, hanem Anansi, a pókisten (volt), valamint van egy jóképű és ellenállhatatlan bátyja is, aki rögvest elszereti a menyasszonyát. Azután Charlienak meg kell küzdeniüe egyéb állatistenekkel, a rendőrséggel, fura öregasszonyokkal, és karaokeznia is kell többször. Nekem személy szerint hiányzik a régi, nyomasztóbb Neil Gaiman, és rosszmájúan azt gondolom, biztosan már túl sok pénze van és túl híres és túl kiegyensúlyozott. Cserébe szórakoztató (nagyon) és eredeti.

Neil Gaiman blogja
Endless-cikk

Neil Gaiman, Terry Pratchett: Elveszett próféciák

Eddig Gaiman-rajongó voltam, és egyáltalán nem szerettem Pratchettet, de ezek után esetleg kap még egy esélyt. Az elveszett próféciákat ugyanis együtt írták, és zseniális és imádom. Arról szól, hogy közeledik a világvége, megszületik az Antikrisztus, akit azon frissiben már a szülőszobán elcserélnek. Ez már önmagában számos bonyodalomhoz vezet, ráadásul a főszereplő démon, Crowley (iszonyú jó arc), és az angyal, Azirafael (antikvárius is) valójában megkedvelték a világot, és nem annyira drukkolnak az apokalipszisnak, mint az elvárható lenne. Maga az "elveszett próféciák" Agnes Nutter, a középkorban élt boszorkány jóskönyvét jelentik, amelyben kb nostradamus nehézkes, homályos, régies stílusában jósol meg olyen dolgokat, hogy pl. itt egy japán gyártmányú autó fog balesetet szenvedni. Szerepel még néhány boszorkányvadász, az apokalipszis lovasai (a Háború pl. vöröshajú maca), Madam Tracy spiritiszta és nyugalmazott prostituált, néhány gyerek, és természetesen Eb, a sátán kutyája, aki azonban a körülmények nyomásának engedve kis növésű, bozontos szőrű, kedves kutya.
Azért az látszik, hogy ketten írták, ettől néhol kicsit összedobáltnak tűnik, de a stílusa azért nagyjából egységes, a fordítás jó, csak két helyesírási hiba van a könyvben, bár az csunya (megfolyt és folytogat), a párbeszédek zseniálisak, nagyon vicces, és mindenki olvassa el. Aki szereti az ilyesmit.