Susan Orlean: Saturday night

Susan Orlean még mindig a NY Times riportere és riportkönyveket (pontosabban literary nonfictiont) ír, ebben a könyvében konkrétan arról, hogy USA-szerte a legkülönfélébb emberek mivel töltik a szombat estét. A könyvet több mint húsz évvel ezelőtt írta, és a jelenlegi kiadáshoz néhány régi helyet / embert felkeresett, ahol lehetett, megtudta, mi történt az illetőkkel azóta, és ezzel az utószóval kiegészítette a könyvet.

saturday-night-lgÖsszesen 24 rövid írás, azaz “szombat este” szerepel a könyvben, Susan elutazott ezekbe a városokba, megismerkedett a nagyon különböző közösségek tagjaival, mindenféle furcsa és érdekes emberrel találkozott, és ezeket megírta. Susan Orlean írásaiban, ebben és a többiben is azt lehet szeretni, hogy teljes egészében a valóságról szólnak, egyáltalán nem színezi ki a képet, nem szépít és nagyon messze áll a hatásvadászattól is, csak megfelelő éleslátással és humorral leírja, amit lát és amit megtud az emberektől, ami mindig nagyon érdekes. Így aztán minden alkalommal rácsodálkozom, hogy basszus, tényleg mennyiféle ember van (ebbe az is beletartozik, hogy mennyi jófej és mennyi hülye) és milyen érdekes a világ.

Húsz évvel ezelőtt tehát ilyesmivel töltötték az amerikaiak a szombat estéiket. Autóikkal fel-alá lófráltak lassú tempóban városkájuk főutcáján (cruising a kifejezés), amit a polgármester épp be akart tiltani. A spanyol katolikusok tizenötéves leányaik elsőáldozóbáljain vettek részt vagy azokat szervezték. A marylandi öregasszonyok polkázni jártak egy polkaklubba. A los angelesi hipszterek ugyanazt csinálták, mint most a los angelesi hipszterek. Egy Joan nevű nő lelőtte a pasiját egy adott szombat este, mellesleg sok családon belüli gyilkosság és pár egyéb bűnözéstípus is gyakran esik szombat estére, más típusok a hét egyéb napjait preferálják. Susan ellátogat egy manhattani milliomosnő híres zártkörű partijainak egyikére, pontosabban inkább annak szervezésébe tekint be, illetve megnézi, hogyan szenvednek a szerencsétlen résztvevők egy bentlakásos fogyókúraprogramban Miamiban. Ilyesmi. A tőle megszokott módon jól ír és jó megfigyelő, szeretjük. 

A könyvhöz tartozik egy előszó is, ami elég elgondolkodtató és arról szól, hogy a szombat este miért érdekes és miben különbözik a hét többi részétől és ez hogyan alakult ki; valamint arról, hogy hogyan van ez eltűnőben (illetve, volt eltűnőben már húsz évvel ezelőtt is). Régebben sokkal többet számított, milyen nap van: pénteken kapták meg az emberek a heti bérüket, szombat-vasárnap nem voltak nyitva a bankok, sem a boltok, nem volt videó, így akkor tudtad csak megnézni a filmet a tévében, amikor adták, max vonalas telefon volt, így akkor tudtál beszélni az ismerőseiddel, amikor azok otthon voltak, stb. Ma az emberek sokkal inkább hektikus beosztások szerint dolgoznak, ma már hétköznap is simán elmehetsz moziba vagy bulizni, bankautomatából kivehetsz pénzt a hét bármelyik órájában, a sorozatodat felveheted vagy letöltheted. Régen a hozzád hasonló gondolkodású vagy ugyanolyan hobbival rendelkező emberekkel együtt töltött idő ritka és ezért nagyon értékes esemény volt, manapság “ha ’55-ös Chevy-rajongó vagy, nem kell megvárnod a szombat estét, hogy a többi, a városodbeli ’55-ös Chevy-rajongóval lóghass, sőt, nem is kell, hogy éljenek ilyenek a városodban, beléphetsz a Chevy 55 google- vagy faceboook-csoportba, követheted a #chevycruising-ot twitteren, és a hét bármelyik napján csetelhetsz más rajongókkal.” Ennek (az internetnek, és a hétvége-hétköznap kisebb mértékű elkülönülésének) nyilván megvannak az előnyei és hátrányai is, Susan felvet pár szempontot, de nyitva hagyja a kérdést.

Susan Orlean honlapja

Advertisements

Susan Orlean: My kind of place

Mint megtudtam, a műfaj, amelyben Susan Orlean ír, az a literary nonfiction. Nem tudom, van-e ennek magyar megfelelője, ha valaki tudja, írja meg kommentben. Szépirodalmi igényességgel megírt ismeretterjesztő- vagy riportkönyv, nagyjából ezt jelenti. A My kind of place esetében még felmerül az útleírás, mint műfaj is, de úgy istenigazából nem is útleírások ezek, hanem helyekkel, utazással kapcsolatos valós történetek, riportok.

my-kind-of-place-lgSusan kiváló riporter és riportkönyv-írásban örök példaképem, elmegy egy helyre vagy egy eseményre, ahol pont annyira ássa bele magát a háttéranyagba, amennyire kell, ebből annyit oszt meg velünk, ami nem unalmas, hanem feldobja és kontextusba helyezi az adott történetet, kiváló megfigyelő, mindenféle emberekkel leáll csevegni, ezekből remek lényeglátással kiválogatja, mi az érdekes, emellett jól ír és szeretem a humorát, mert okos, intelligens, néhol szarkasztikus. Ja igen, még azt is szeretem, amennyire kívülálló versus szubjektív résztvevő az eseményekben, pont jól egyensúlyoz a kettő között.

A könyv kis történeteket tartalmaz, Susan elutazik valahova és arról mesél. Van, amikor a hely miatt utazik oda, és van, amikor egy-egy esemény, esetleg ott élő érdekes ember miatt, így vannak történetek, amik inkább útleírások, mások inkább riportok. A könyv első részében az USÁ-n belül játszódó történetek vannak, a második részében egyéb földrészeken. Pár példa, hogy érthetőbb legyen. Az USÁ-ban elutazik Springfieldbe a 2003-as Állatkitömő Világbajnokságra; a texasi Midland nevű városba, ami olajvidék és ahonnan George Bush származik; az alabamai Pratville-be egy gyerekszépségversenyre; a manhattani Martin Luther King középiskolába, ahol a diákönkormányzat elnöke egy érdekes csaj. A külföldi útjai is ugyanilyen változatos témájúak: egy kubai étterem; egy érdekes tulajjal és profillal rendelkező párizsi lemezbolt; a butáni buddhista kolostor és zarándokhely, ahol meddő nők meggyógyulnak, ha megáldja őket a szerzetes, de Bután önmagában is lenyűgöző hely; gyógyhatású radioaktív tó, Hévíz, Hungary*. Van, ahol több időt tölt és elmélyül a hely történetében és részleteiben, vagy a személy mindennapjaiban, és vannak rövid, kétoldalas pillanatfelvételek, ahol csak megragadja valaminek a hangulatát (Hévíz pl ilyen).

Az összesen 33 sztori közül óhatatlanul van, amelyik unalmas, vagy csak engem nem érdekel az adott téma (pl. a sport témájúakkal nem tud lekötni); van, amelyik határtalanul lenyűgöző helyről vagy személyről szól; és van, amelyik totál unalmas sztori lenne, de valamiért sikerült olyan klasszul megírni, hogy mégis izgalmas és jó olvasni. Összességében azt az hatást kelti a könyv, mint egy fényképalbum vagy diavetítés a Földről, amikor rácsodálkozol, hogy úristen, mennyire színes ez, mennyi különböző, furcsa ember és történet, mennyi különböző, érdekes helyszín keveréke.

Susan Orlean honlapja

*Mint szinte mindenki a világon, így Susan Orlean is magyar származású, anyukájával volt Hévízen. Amikor 2012 júliusban olvastam ezt a könyvet, akkor kicsit megdöbbentem, hogy milyen radioaktív tó, ez miről beszél? Én is voltam Hévízen, de sose hallottam ezt a hülyeséget. Aztán pár hét múlva olvasom az indexen, hogy tényleg van benne radonizotóp és a külföldieknek tényleg ezzel marketingelik a helyet.

Susan Orlean: Az orchideatolvaj

Az egyik kedvenc könyvem, másodszorra olvasom. Az orchideatolvaj non-fiction, riportkönyv. Arról szól, hogy Susan Orlean, aki a NY Times újságírója, elmegy Floridába riportot írni egy orchidealopásról szóló perről: konkrétan egy indián rezervátumból (egy mocsárból) próbáltak meg kilopni nagyon ritka orchideatöveket. Susan aztán két évet tölt Floridában, találkozik egy csomó orchideagyűjtővel, kiállításokra meg egyéb eseményekre jár, természetesen ellátogat a mocsárba is, mindeközben meg beleássa magát az orchideagyűjtés határtalanul izgalmas történetébe, és hát Susan kiváló riporter. Most én értem, hogy nehéz elképzelni, mi ebben az izgalmas, de tényleg az, higgyük el, és előzőleg engem sem érdekeltek az orchideák.

orchideatolvajSusan többek között abban nagyon jó, ahogy megismerkedik mindenféle emberekkel és minket is megismertet velük: a többnyire különc figurák, akikkel az orchideás kaland alatt találkozik, mind élő és izgalmas karakterek. A legtöbb időt természetesen John Laroche-sal töltjük, aki afféle életművész, egy szakadt terepjáróval jár és az élettörténete abból áll, hogy évekig nagyon-nagyon lelkesedik valamiért, száz százalékig beveti magát, aztán azt megunja és valami másért lelkesedik. Könyvünk idejében épp az orchideákért. John a lopás ötletgazdája, ugyanis az indián mocsárban indiánok leszedhetnek dolgokat, de ő nem, ezért amikor pár indiánnal együtt orchideatöveket hoznak ki a rezervátumból, az jogilag nem egyértelműen bűntény.

Emellett a növénybűntény (növényorzás) mint olyan rendszeresen felbukkan a miami rendőrség jegyzőkönyveiben, betörők lopnak el orchideákat, törpe pálmákat kertekből és gyűjtők fullra beriasztózott és bebiztosított üvegházaiból. De nem csak miamiban, hanem nemzetközi szinten is érdekes sztorik vannak: 1988-ban Moszkvában tartóztatták le azt az amatőr biológust, aki ellopta a Cosmonautot, az egyetlen olyan orchideát, amely a világűrben nőtt, konkrétan a Szoljuz-6 űrállomáson. Sajnos a lopás során a növény elpusztult. Az orchideák egyébként a közhiedelemmel ellentétben nagyon hosszú életű növények, ami azt jelenti, hogy ha megfelelő környezetben vannak, akkor több emberöltőt (több emberöltőt!) is simán leélnek. Az orchideagyűjtők mindig megnevezik végrendeletükben az orchideaörököst. A New York-i botanikus kertben jelenleg is vannak olyan orchideák, amelyek 1898 óta ott élnek.

Az orchideák nagyon sokfélék, mert összevissza mutálódnak, ezért rengeteg családjuk, alfajuk meg egyéb alcsoportjuk létezik. A legkisebb orchidea mikroszkopikus méretű, a legnagyobb akkora, mint egy focilabda. Van egy csomó ronda, vagy nagyon extrém külsejű, meg van, amelyik jelentéktelenül néz ki, de extrém illata van, meg van, amelyik rothadó hússzagot áraszt (fekete orchidea nincs, az csak a Brenda Starr-ban van). Nem egyértelműen szép, hanem érdekes növények. Ezért is kiváló alanyai a gyűjtőszenvedélynek: mindig van egy újabb, ritkább, amit lehet vadászni. Az orchideavadászat fénykora a viktoriánus kor volt, és az akkori orchideavadászok többnyire a kalandor felfedezők és a kíméletlen fejvadászok tulajdonságait ötvözték. Veszélyes terep volt, a Viktória-kor híres orchideavadásza, William Arnold az Orinoco-folyóba fulladt, mások maláriában, tífuszban haltak meg, vagy (igen gyakran) lelőtték őket konkurens orchideavadászok vagy megették őket ellenséges bennszülöttek.

Hát ilyenekről szól a könyv, Susan utazgat, ismerkedik, mocsárban jár, luxushotelekben jár, elmeséli az eseményeket, közben meg cikkeket meg történeteket gyűjt az orchideákról és a hozzájuk kapcsolódó történetekről és azt is elmeséli. Nagyon szeretem, Susan jól ír, tudja, mi érdekes a témájában, éles szeme van, fanyar humora, ugyanakkor jó riporterként nem tolja magát az előtérbe, nem róla szól a könyv, hanem a perről, John Laroche-ról, a gyűjtőszenvedélyről meg a növényekről.

Valamiért a nagyobb könyvesboltok honlapján a romantikus könyv szekcióban szerepel és a fülszöveg is romantikus könyvnek próbálja eladni, ne engedjük, hogy ez megtévesszen minket. Ez pont arra alkalmas, hogy a romantikát keresők csalódjanak, a riportkönyvek célközönsége meg sose vegye a kezébe. Ez egy riportkönyv, nem romantikus könyv, nem regény, Susan Orlean a munkáját végzi és nem jön össze a végén John Laroche-sal. Az se tévesszen meg, hogy a könyv alapján készült Charlie Kaufman forgatókönyvéből az Adaptáció c. film, mivel igen kevés köze van hozzá. Az Adaptáció arról szól, hogy egy (Kaufman nevű) forgatókönyvíró testvérpár filmet akar készíteni a könyvből, amúgy klassz film, de kb bármilyen könyv filmes feldolgozásáról szólhatna. A magyar kiadás a filmet követően jött ki, így a könyv borítója a film plakátja, de a könyvben nem a film története van, hanem maga a könyv. So meta.

Susan Orlean: Az orchideatolvaj

A könyv alapján készült az Adaptáció című remek film, és itt az "alapján" kifejezés nagyon is helytálló, ugyanis nem a könyvet filmesítették meg. A filmben azért szerepel persze a könyv és az írónő is, így kíváncsi lettem rájuk, és hát nem bántam meg, klassz könyv, bár egész más, mint amire az ember a film alapján számít.

Az egész valós történeten alapul, sőt, nem alapul, hanem dokumentumregény. Susan Orlean tulajdonképpen újságíró, akinek felkeltette az érdeklődését egy bizonyos per: Florida állam perelt egy orchideatenyésztőt, mivel védett orchideát szedett le a védett mocsárban, csakhogy az a mocsár indián terület és effektíve az indiánok tépték le a szóban forgó növényt, nem pedig a Jonh Laroche nevű fogatlan orchideafanatikus. Orleannak annyira megtetszett az eset, hogy két évet töltött Floridában, Johnnal meg más orchideásokkal meg seminole indiánokkal kertészetekbe és kiállításokra járt, valamint számos alkalommal a mocsárban gázolt derékig. Erről a két évről írt egy könyvet dokumentarista stílusban, és az egész könyv növényekről szól. A film – az Adaptáció – szerintem egy kissé lelkizős könyvet sugall, ebben viszont halvány nyoma sincs lelkizésnek vagy az élet értelme feletti merengésnek, hanem orchideákról és fanatikus orchideagyűjtőkről szól.

Miért tetszik nekem ennyire egy könyv, ami növényekről szól? Szeretem a növényeket, biztos azért, és az orchideák nagyon érdekes növények, a velük foglalkozó emberek izgalmas különcök, a Fakahatchee-mocsár pedig nagyon érdekes helyszín. Én eddig azt hittem, hogy az orchideák szép virágok, a gyűjtők pedig azért gyűjtik őket, mert szépek, de a könyvből kiderül, hogy erről szó sincs. Egy csomó orchidea ronda, az orchideák alapvetően okos, hosszú életű, különleges lények, a gyűjtők pedig oroszlánvadászok nyomdokain járó dzsungelkalandorok (vagy unatkozó milliomosok persze).

Kénytelen leszek idézni is a könyvből. Ilyenek vannak benne. Ja, a fordítás kicsit béna időnként.

 

Continue reading