Unoka Zs., Purebl Gy., Túry F., Bitter I. (szerk): A pszichoterápia alapjai

pszichoterapiaalapjaiEz egy egész jól sikerült könyv. Valamelyest elfogult vagyok irányába, de ha attól elvonatkoztatunk, még akkor is azt kell mondanom, hogy klassz, végre valaki írt egy normális könyvet erről magyarul. Eredetileg orvostanhallgatóknak készült, akik semmit sem tudnak a pszichoterápiáról, bár annál szerintem részletesebb, és inkább ajánlható pszichoterápia iránt érdeklődő szakmabelieknek. Egyes részeit laikusok is fogják érteni, más részeit talán kevésbé. Azért nagy szám, mert iskolafüggetlen: a pszichoterápiás könyvek kivétel nélkül valamelyik pszichoterápiás irányzat könyvei, vagy eleve az analízisről vagy a kognitív terápiáról vagy valamelyikről szólnak, vagy ugyan általános pszichoterápiáról szólnak, mégis a szerző irányultságának megfelelő iskolát túlhangsúlyozzák. Itt is van némi elhajlás kognitív-viselkedésterápiás irányba, de talán nem vészes.

A könyv első része a pszichoterápia alapelveiről szól, ezek azok a dolgok, amelyek mindegyik módszerű pszichoterápiában jelen vannak. A pszichoterápiás folyamat szakaszai: a diagnózisalkotás, esetkonceptualizáció, szerződéskötés,  lezárás. Kis kitekintés a pszichoterápia biológiai hatásairól (agyi képalkotók, korai stressz és idegrendszer, immunrendszer stb.). A második rész a pszichoterápiás módszerek, kezelési formák leírása, de az első fejezetet a szerzők a pszichoterápia közös hatótényezőinek szentelik, amikről esküszöm, sehol máshol nem olvastam, pedig sok pszichoterápiás könyvet olvastam már. Főleg az empátia és a terápiás szövetség tartoznak ide, mindkettőről a könyv nyomán írtam a blogomban (empátia, terápiás szövetség). Ezután az egyes iskolák és technikák ismertetése következik egy-egy fejezetben, mégpedig ezek: a pszichoanalízis és a pszichoanalitikus terápiák alapelvei; a viselkedésterápia; a kognitív terápia; a személyközpontú terápiák; az interperszonális pszichoterápia; családterápia; csoportterápia; relaxáció, szimbólum – és hipnoterápia. Mindegyikből pont meg lehet érteni, hogy az adott terápiás módszer milyen elméleti alapokon nyugszik, mire jó, és nagyjából mit csinálnak a művelői. Ha szeretnénk átfogó képet kapni a pszichoterápiás módszerekről, akkor ezt kell olvasni.

A könyv harmadik részében a leggyakoribb pszichés zavarok specifikus pszichoterápiájáról szól néhány fejezet, mint például a testi betegség okozta stressz, a szorongás, a depresszió, öngyilkossági veszély, szomatizáció, addikciók, evészavarok, alvászavar, szexuális problémák, pszichózis. A harmadik rész utolsó fejezetének az a címe, hogy “nehéz betegek az orvosi gyakorlatban”, és arról szól, hogy ha az ember orvos (nem pszichoterapeuta, hanem bármilyen), akkor vannak olyan betegek, akikkel nehéz együttműködni, mert hisztiznek meg ránk tapadnak meg ugyanazt ezerszer megkérdezik meg okoskodnak meg különleges bánásmódot igényelnek és sorolhatnánk. A könyv szerint ezeknek a viselkedéseknek a hátterében különféle személyiségzavarok / személyiségtípusok állnak, és konkrét tanácsokat kapunk, miről ismerszik meg egyik vagy másik, és mit lehet velük csinálni, hogyan lehet hozzájuk viszonyulni.

A könyv negyedik részének az a címe, hogy az orvosi pszichoterápia kiegészítő kérdései, igazából az “Egyéb” címet is kaphatta volna, azok vannak itt, amik nem passzolnak más fejezetekbe: e-pszichoterápia; egy komplett fejezet a kiégésről; etikai és jogi kérdések; hatékonyságvizsgálatok.

Többszerzős könyv, így természetesen vannak jobb és rosszabb fejezetei is, ugyanígy változik a közérthetőség, míg például a pszichoterápia közös hatótényezőit bármelyik laikus megérti, a hatékonyságvizsgálatokhoz már nem árt némi statisztikai előképzettség. Ugyanakkor, és ez gondolom a szigorú szerkesztésnek köszönhető, nem viseli magán a többszerzős könyvek tipikus hibáit. Nem önismétlő, nem kalandozik el, nem terjengős, mi több, minden fejezet nagyjából egyforma hosszú, és még hasonló felépítésű is. Tankönyvnek íródott, ezért külön dicséretet érdemel a valóban tankönyvszerű tördelés (sok táblázat, sok alcím, felsorolások), a fejezetek végén a lényeg rövid, ismételt összefoglalása és kérdések. Tetszett még továbbá, hogy majdnem mindegyik fejezet, úgy tűnik, igyekszik az aktuális tudományos eredményekre hivatkozni. Természetesen ez is lehet vitatható. A legtöbb pszichoterápiás könyv a régi, nagy elméletalkotók műveire hivatkozik (csak), és teljesen figyelmen kívül hagyja a modern hatékonyságvizsgálatokat. Bár az is tény, hogy a pszichoterápiás hatékonyságvizsgálatoknak is megvannak a maga korlátaik. Ezzel együtt ez egy üdítően modern és igényesen összerakott könyv lett.

Nem tudom, ez mennyire általános manapság, meg én amúgy is ókonzervatív módon ragaszkodom a papírhoz, de a kiadó honlapján fejezetenként is meg lehet venni vagy kölcsönözni az e-könyvet.

Advertisements

Karterud S., Monsen J. T. (szerk): Szelfpszichológia a Kohut utáni fejlődés

A szelfpszichológia azon, a pszichológiában nem ritka dolgok egyike, amely igazából nagyon klassz, értelmes, életközeli és hasznos meglátásokat (is) tartalmaz, amelyeket kihívás megtalálni a nehéz, túlbonyolított és erőltetetten teoretikus szövegeikben. Tisztelet a kivételnek. Ez a könyv nem a kivétel, hanem igazi hardcore elméleti tanulmányok gyűjteménye. Sajnos tankönyvként, vizsgára tanuláshoz kellett olvasnom, amire egészen alkalmatlan. Akkor olvassuk inkább, ha már tisztában vagyunk az alapfogalmakkal és gondolatébresztő tanulmányokat szeretnénk olvasgatni már létező pszichológiai műveltségünk mélyítése és elménk pallérozása végett.

szelfpszichologiaA szelfpszichológia alapjait Kohut fektette le, kiváló meglátásokkal főként a nárcizmust illetően, révén maga is az volt (mindegyik nagy iskolaalapító nyilván nárcisztikus, de Kohut nem is nagyon titkolta). Kohut nagy újítása a klasszikus analízishez képest egyrészt a nárcizmus fogalmának újradefiniálása volt, amely szerint bizonyos típusú és mértékű nárcizmus nem betegség, hanem teljesen normális. Ha a normális nárcisztikus igények gyerekkorban elhanyagolódnak, akkor az ember azokat felnőttkorban tovább keresi, esetleg kóros mértékben vagy módon, amely már vezethet patológiákhoz. Utolsó könyvében bevezeti a tripoláris szelf fogalmát is, amely szerint a szelf (a szelfre sosem találtak megfelelő magyar kifejezést, az Én-ünknek meg önérzékelésnek is szokták fordítani, egyik se túl jó) három pólusú rendszer: létezik a grandiózus, az ikerkereső és az ideálkereső szelf. Ez mind a három a nárcizmusnak egy-egy formája, a grandiózus, amikor azt akarjuk, hogy klasszak legyünk és imádjanak, az ikerkereső, amikor arra vágyunk, hogy találjunk olyanokat, akik ugyanolyanok, mint mi (“jé, neked is ez a kedvenc Hitchcock-filmed?”), az ideálkereső pedig az az igény, hogy találjunk példaképeket vagy eszméket vagy jó ügyeket vagy valamit, amiben lehet hinni / követni / rajongani. Hogy ezek kinél mennyire dominálnak, az meghatározhatja, hogyan működik a kapcsolataiban. Kohut szerint a pszichoterápia is kapcsolat, a klasszikus felállást, amiben a terapeuta racionális kívülállással és rezzenéstelen arccal jegyzetel, majd megmondja a tutit, ő elutasítja, az empátiára és a terápiás kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. Ezt sokan félreértették, és “szeretet-terápiának” csúfolták, pedig Kohut az empátiánál csak arra gondolt, hogy a terapeuta próbálja meg elképzelni, mit gondolhat, mit érezhet most a páciens, tehát beleérzőképességre, nem babusgatásra gondolt. Erről, azaz Kohutról és újításairól szól a könyv első fejezete, nagyon érthetően és követhetően.

A következőkben megtudjuk, hogy Kohut halála után a szelfpszichológia több irányzattá alakult, és mindegyikről szól egy-egy fejezet. Ezek A fejlődéslélektan és szelfpszichológia, ami Sternről szól, Sternt pedig különösen szeretjük még eredetiben is olvasni, sajnálatosan itt elég bénán foglalja össze a fejezet szerzője. A szelfpszichológia és a modern affektuselmélet hasonlóképpen nehezen emészthető. Tomkins, Lichtenberg, Basch érzelem- és motivációelméleteivel ismerkedhetünk meg itt, Lichtenbergről aztán egy külön fejezet is szól.  A harmadik irányzatféleség az alanyköziség elmélete, amelyet a ma is élő Stolorow és Atwood dolgoztak ki és amelyben a szelfpszichológia találkozik a fenomenológiával. A tudat, a szubjektivitás fogalmait emelik be a szelfpszichológiába Husserl, Heidegger, Sartre alapján, és aztán gyakorlati, terápiás szempontokat is levezetnek. Külön kitérnek a borderline zavarra, amely az alanyközi elméletből jól megérthető.

A könyv további részében még kapunk egy fejezetet arról, hogy a több irányzattá alakulás után akkor most mi is történt az eredeti szelfpszichológia-elmélettel, mi hasznosítható belőle, kik és hogyan kritizálták; a szelfpszichológia és a hermeneutika viszonyáról; illetve egy részletes tanulmányt az étkezési zavarok szelfpszichológiai értelmezéséről és ezek terápiás vonatkozásairól.

Mondom, egy érdekes könyv, nekem kicsit sok volt és nehéz, mivel nem ismertem még Kohut munkásságát sem, mindent ebből kellett megértenem, ez pedig még véletlenül sem tankönyv, inkább tanulmánykötet vagy esszégyűjtemény.

S.A. Mitchell, M.J. Black: A modern pszichoanalitikus gondolkodás története

Ezzel a könyvvel kellett volna kezdeni, nem itt fogalom nélkül olvasni az analitikusokat eredetiben (nem mintha kettőnél többet olvastam volna, de ez mellékszál). Mitchell és Black megismerteti az olvasót a pszichoanalitikusok lényegével egy kisméretű, olvasmányos, de nem buta, és alig leegyszerűsítő kötetben. Természetesen rengeteg elvész ilyen módon az analitikus irodalom bosszantó, valóságtól elrugaszkodott, nyakatekert szépségéből, de ne engedjük, hogy ez elvegye a kedvünket. A szerzők elmagyarázzák, ki ki volt és mi volt a legfőbb gondolata. Ha nem készül az ember analitikusnak és nem szeret nagyon sokat olvasni, ugyanakkor mégis szívesen kapna egy képet arról, miben is mesterkedtek ezek Freud óta, vagy esetleg vizsgáznia kell belőle, akkor ez a megfelelő könyv. Kognitív pszichoterápiás iskolában képződött terapeutajelölteknek pszichoterapeuta szakvizsgára való készüléshez kiváló. Igen, jobban meg lehet érteni belőle a lényeget, mint a Szőnyi-könyv kapcsolódó fejezeteiből.

A kötet hét fejezetből áll, a főbb irányokat mutatja be. Az első természetesen Freud, a második az énpszichológia Anna Freuddal, Margaret Mahlerrel és Hartmannal, a harmadik Sullivan. Ezután megint következik egy nehezebb rész, Melanie Kleinnel, de még mindig jobb, mintha eredetiben kéne olvasnunk Kleint, nem igaz? (Nem mintha valaha próbáltam volna, az ember legyen tisztában saját korlátaival). Az ötödik a tárgykapcsolatok, Fairbairn és Winnicott, a hatodik Erikson, Kohut, szelfpszichológia, a hetedik fejezetben pedig Újraértelmezők címszó alatt a kortárs vagy majdnem kortárs furcsa alakokat foglaljuk össze, úgy is mint Kernberg, Schafer, Loewald és Lacan. Tessék, meg is volt mindenki.

N. G. Hamilton: Tárgykapcsolatelmélet a gyakorlatban

Ó, ez a remek könyv. Kevés könyv idegesített ennyire az életben (komolyan, olvasás közban fennhangon beszéltem a könyvhöz, ilyeneket, hogy ‘bazmeg, te normális vagy??!‘), mindamellett a témához teljesen laikusként remekül megértettem belőle a tárgykapcsolatelmélet lényegét egyszer s mindenkorra. Hasznos volt. Eléggé “for dummies” ahhoz, hogy okosnak érezhessem magam, de elég megalapozatlan és egyben hagyományőrző ahhoz, hogy projekciós felületként használhassam, miközben észrevétlenül internalizálom a szemléletet a szelfembe.

De a lényegre térek. Hamilton könyvében arra tesz kísérletet, hogy a kissé szerteágazó tárgykapcsolatelmélet lényegét egyetlen könyvben foglalja össze, és érthetővé tegye kezdők számára is. Ez sikerül is neki. A tárgykapcsolatelmélet történetileg fontos művelői természetesen mindig mást és mást értettek ugyanazon homályos fogalmak alatt, de Hamilton ettől nem esik kétségbe, hanem közli, hogy mi mostantól ezt fogjuk érteni szelf alatt, azt pedig ego alatt, és punktum. A könyv első négy fejezete az alapfogalmak meghatározása, úgy is, mint: 1. a tárgy, 2. a szelf, 3. a tárgykapcsolati egység, 4. az ego. Világos, érthető, klassz, analitikus irodalomhoz képest még tömör is.

A második nagyobb rész a tárgykapcsolatok fejlődéséről szól, először is Mahler fejlődési szakaszait magyarázza el nekünk Hamilton remekül és érthetően. Egyszer s mindenkorra felfogja belőle az ember a Margaret Mahler által javasolt fejlődési korszakokat és azok sajátosságait, sajnálatos, hogy mint utóbb kiderült, ezek közül némelyik nem létezik a valóságban, de ne engedjük, hogy ez összezavarjon minket. Mit is mondhatnék erre. Bárcsak olyan, integratív műveket írnának a pszichoterapeuták, ahol a klasszikus elméleteket tudományterületük új eredményeivel való párhuzamban értelmezik (létezik ilyen is, nyugi, majd írok róla). Hamilton megjegyzi, hogy a felnőttek valamiért nehezen hajlandóak elfogadni a normál autzmus szakaszának létezését, szerinte azért, mert “ők maguk ragaszkodnak és kötődnek a csecsemőhöz. Minden nő, aki gyereket szül, aki látja annak csillogó szemeit, hallja a hangját, érzi az ölében a mocorgását és melegét, ismeri ezt a kötődést. Minden férfi, aki beöltözött a szülőszobai zöld ruhába, és látta az újszülött felbukkanását, hallotta a sírását, megfogta és felemelte az utódot, ismeri ezt a gyerekével való egységet. Ilyen körülmények között a felnőttek egy részleges összeolvadás állapotába kerülnek, melyben az összetartozásról szóló saját érzéseiket a kisbabának tulajdonítják.” A modern csecsemővizsgálatok tényszerűnek tűnő tudományos eredményei szerint ugyan a pár napos csecsemő mégiscsak felismeri az anyját és normál autizmus meg tényleg nincs, de erről nem ebből a könyvből fogunk értesülni.

Ezután kapunk egy fejezetet, amelyben a szerző elmagyarázza az alapvető pszichés mechanizmusokat – mint például az integrálás, differenciálás, projekció, projektív identifikáció, ésatöbbi. Ezzel a fejezettel is kissé ambivalens vagyok, ugyanis egyrészt remekül meg lehet érteni belőle az adott fogalmakat, másrészt már-már téveszmeszinten általánosít és minden projekció, de amikor a csecsemő anyjára köpi a spenótot, így próbálva megszabadulni a rossz tárgytól, az is az, meg Wordsworth is milyen szépen integrálta a szelfjébe a nárciszmező látványát a vonatkozó versben. A fenti mechanizmusok legtöbbje alapvetően patológiás működés, bár sok fejezet végén maga Hamilton veti fel, hogy khm, furcsa módon normál népességben is gyakran megfigyelhetőek ezek a mechanizmusok, sőt, nem is csak a művészek körében, hanem a teljesen normális normálisok körében is. Természetesen az a gondolatmenet, hogy milyen pszichológiai fogalmat / lelki működést nevezzünk normálnak és melyiket betegnek, bonyolult, messzire vezető kérdés, melynek kifejtésére a blogbejegyzés szabta terjedelmi korlátok bizonyosan elégtelenek lennének.

Van még egy rész arról, hogy melyik betegséget milyen tárgykapcsolati fogalmakkal lehet megmagyarázni (személyiségzavarok, bipoláris zavar, skizofrénia), itt főként az utóbbiaknál meglehetően nehéz levetkőzni a biológiai szemléletemet, de ha szimbolikus történeteknek fogom fel az egészet és nem tudománynak, akkor ki lehet bírni. Négy további fejezetet szentel Hamilton a terápia során felmerülő nehézségeknek tárgykapcsolatelméleti szempontból, itt számtalan esetismertetést kapunk, néhány idegesítő, ugyanakkor ez egy igen hasznos rész és komolyan tudtam hasznosítani a gyakorlatban az itt olvasottakat. Érdekes, hogy hogyan lesz egy megalapozatlan, homályos, szimbiotikus elméletrendszerből a gyakorlati életben könnyedén használható dolog, de tény, hogy a konténerfunkció, a hasítás a csoportban és az egyéb áttételi-viszontáttételi fogalmak olyanok, amikkel időnként lehet mit kezdeni. Ha léteznek, ha nem.

Az ötödik részben szélesebb keret közé helyezzük az elméletet, úgy is, mint folklór, mítoszok, illetve a valóság, ebben a részben a Bibliát és a Piroska és a farkast elemezzük tárgykapcsolati szempontból, atya-úr-isten, emberek, egy tankönyvben, a farkas internalizálja Piroskát meg a nagymamát. Végül – érdekes, hogy ez az utolsó fejezet és nem az első, de tetszik – rövid összefoglalót kapunk az elmélet fejlődéséről, illetve némi lélekelemzést arról, min veszett össze Melanie Klein és Anna Freud meg Kernberg és Kohut.

Nem is tudom, mit mondjak. A tárgykapcsolatelmélet nem hülyeség, szerintem ha az ember fejében benne vannak ezek a fogalmak, gondolkodásmód, az igen hasznos. Ebből a könyvből remekül meg lehet érteni az alapokat hozzá, mert megfelelően lebutított formában kapjuk. Bár emellett a könyv túlnyomó része bosszantó hülyeség, összességében nem bántam meg, hogy elolvastam.

Tényi Tamás: A pszichodinamikus pszichiátria a legújabb pszichoanalitikus eredmények tükrében

Úgy gondoltam, elegánsan kihagyom az analitikus irodalom mintegy nyolcvan, sötétben támolygó évét, és inkább elolvasom, mi megy most. Tényi 2000-ben írta a könyvet, tehát a tíz évvel ezelőtti legújabb eredmények tükréről van szó, de a lényeg így is benne van. Én iszonyú boldog voltam ezzel a könyvvel, egyrészt, mivel régen, "süldő pszichiáter koromban" sose értettem a kongresszusokon, hogy a Tényi mit beszél, most meg minden bonyolult és kizárólag szakzsargonból álló mondatát tökéletesen értem, és ettől okosnak érzem magam és ez klassz. Másrészt meg olyanokról ír, amit mindig is sejtettem, de erről mindjárt bővebben. 

Pszichodinamikus irányzat, ha Freudot vesszük alapító prófétának, nagyjából egy évszázada létezik. Ezalatt művelői különféle elméletekkel álltak elő 1. a betegségek kialakulásával, 2. a normál személyiségfejlődéssel kapcsolatban, különös tekintettel a csecsemőkorra. Ezek többnyire abból indultak ki, hogy a fejlődés szakaszokra osztható, és ha valamelyik szakaszban trauma vagy egyéb miatt nem halad a fejlődés, akkor megragad abban a szakaszban és speciális, az adott szakaszra vonatkozó tüneteket mutat felnőttkorban is. Például nagy kedvencem, Melanie Klein azt találta ki, hogy van a csecsemő normál fejlődésében egy paranoid-skizoid fázis, és ha itt elakad, akkor skizofrén lesz, utána meg van egy depresszív fázis, és ha itt elakad, akkor depressziós lesz. Ezeket az elméleteket általában felnőtt páciensek kezeléséből vezették le, aztán megfigyeltek csecsemőket is, de azokra csak ráhúzták a saját elméletüket, aztán kész. "A fentiek közös jellemzője azonban, hogy a megfigyelés során tett észlelések az adott irányzat metapszichológiai elméletrendszerében nyertek értelmezést, illetve alapvetően patomorfikus fejlődésmodellt rajzoltak ki." 

Ezekről én olvastam itt-ott korábban, kézikönyvek egy-egy fejezetében, és ugyan életemben kb. sose találkoztam csecsemővel, de mindig is éreztem intuitíve, hogy ez totál baromság, és sose értettem, felnőtt emberek hogyan képesek elhinni a csecsemő normál autizmus szakaszát meg hogy a kis fejében ott üldöző tárgyreprezentációk marcangolják egymást. Úgyhogy nagy örömmel olvastam, hogy a pszichodinamikus elméletek is túlléptek ezen, és hogy képesek fejlődésre és megújulásra és új eredmények integrálására. 

A megújulásnak több eredete van, az egyik Stern és követőinek csecsemőmegfigyeléses kísérletei, azaz olyan kutatócsoportok, akik próbálták objektíven megfiyelni a csecsemőt, kis feladatokat adni neki, nézni, hogy reagál, és ezekből vontak le következtetéseket. A másik a kognitív idegtudományok és a képalkotók fejlődése, vagyis ma már többet tudunk arról, hogy mi az epizodikus emlékezet és hogyan működik, meg meg is tudjuk nézni PET-tel a csecsemő agyát működés közben, ha az anyukája megengedi. 

Ezek miatt aztán megdőlt a fent vázolt fázikus elmélet, valamint kiderült, hogy a csecsemő tök normális. Az is kiderült még, hogy az egyes érzékszerveinken bejött ingereket nem külön dolgozzuk fel és a végén összesítjük, hanem már közben összesítjük, a csecsemő is (amodális percepció). Valamint, hogy a szelf-érzetek (ahogy az ember önmagát megéli, átérzi, önmagára gondol) egymás után alakulnak ugyan ki, de a nyelv megtanulása előtti korszakban létező preverbális szelférzetek nem múlnak el akkor, amikor megtanulunk beszélni, hanem párhuzamosan fennmaradnak és az életünk során tovább fejlődhetnek, de sérülhetnek is. Ez már olyasvalami, amit nagyon szívesen elhiszek. 

A könyv maga 100 oldal, az első felében a fent vázolt szelf-szerveződés elméletét, illetve az affektus-szerveződés elméletét taglalja, mire alapoznak ezek az elméletek és milyen korábbi teóriák dőlnek meg miattuk. Némi neurobiológia is van benne, röviden. Ezután néhány fejezet a gyakorlati jelentőségükről szól, úgy is, mint nonverbális terápiák, vagy a borderline személyiségzavar és a skizofrénia kóroktana és terápiája (a skizofréniánál volt egyedül olyan érzésem, hogy na ez már egy kicsit sok, túl teoretikus, nem hiszem el), csomó esetismertetéssel. 

Nos, egy jó szerkesztőt elbírt volna a könyv, aki mondjuk legalább tördeli és tagolja a szöveget, hogy az ne ömlesztve legyen sok oldalon keresztül. Így elég tömény. Először azt gondoltam, micsoda rossz címválasztás, mármint marketing szempontból, ki vesz meg ilyen hosszú és bonyolult című könyvet, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nagyon is találó. A cím azt sugallja, hogy "ez a könyv modern dinamikus elméleteket tartalmaz, és csak akkor vedd meg, ha szereted a hosszú, bonyolult mondatokat", és tényleg. Én most szerettem. Túlmentem egy megállót a metrón miatta.

F. Barton Evans III: Harry Stack Sullivan – Interpersonal theory and psychotherapy

A "Makers of Modern Psychotherapy"-sorozat egy darabjáról van szó, amit még egyszer régebben véletlenül beszereztem (khm, tudjátok, hogy van ez, véletlenül beszerez az ember könyveket), és a múltkor pedig felmerült Sullivan neve, és nekem eszembe jutott, hogy mintha lenne tőle/róla valami könyvem, és elolvastam ezt.

Kétszáz oldalas, viszonylag könnyen befogadható műről van szó. Evans az elején elmeséli Sullivan kalandos életét, ez komolyan izgalmas, majd pedig tudomásunkra hozza, hogy Sullivan nagyon fontos és nagyhatású, viszont rendkívül nehéz olvasni, mert nem éppen olvasóbarát stílusban írt. De nem baj, nekünk nem is kell eredetiben olvasni, ugyanis Evans összefoglalja nekünk Sullivan teóriáinak lényegét a maradék 150 oldalon, időnként néhány bekezdéses Sullivan-idézetekkel tűzdelve, hogy azért az eredeti szöveg se maradjon ki az életünkből. Szerintem ez egy remek koncepció. 

Sullivan az 1920-as években egy új személyiségelmélettel állt elő, aminek az a lényege, amit én is gondolok, hogy "embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél." A részletekbe nem mennék bele, de lényegileg betámadta a kor két nagy uralkodó elméletét a pszichiátriáról: Freud és Kraepelin dogmáit. Így:

1. Freud és követői szerint a személyiségünk úgy alakul ki, a tüneteink-problémáink abból adódnak, hogy egyik személyiségrészünk harcol a másikkal, és a lelkünkben egy háború dúl odabent. Sullivan szerint meg közben úgy mellesleg van körülöttünk ám egy Világ egy csomó emberrel, akik hatnak ránk, és a személyiségünk ehhez mérten formálódik, és ha anyánk ver, akkor másfajta személyiségünk alakul ki, mintha nem verne, de ez hagyján, az se mindegy, hogy kiközösítenek-e általános iskolában a többi gyerekek, meg milyen a tanár, meg hogy a tinédzserkori szexuális fejlődésünk milyen környezetben történik. Sullivan ezt persze részletezi, mikor, hogyan, miért hat ránk a többi ember, a jelenségeknek a kor szokásainak megfelelően fura neveket ad, de sokszor az az érzésem, hogy "na, pont így gondoltam én is". Későbbi évtizedek kutatásai Sullivan számos ilyesfajta ötletét alátámasztották.

2. Kraepelin szerint az úgy van, hogy vannak a normálisak meg a pszichiátriai betegek, akiknek az agyával valami nincs rendben. Alaposan meg kell tehát figyelnünk a beteg egyén tüneteit, leírni, kategóriába sorolni, és akkor kiderül, melyik csoportba tartozik. Sullivan viszont azzal állt elő, hogy nem, hanem a depresszió, a szorongás, sőt, mi több, a pszichotikus tünetek olyan jelenségek, amik az embereknél jelen lehetnek életük egyes szakaszaiban, máskor meg nem, attól függ, hova kerülnek és ott ki a többi ember. Ezért nem lehet csak úgy ráaggatni valakire egy diagnózist az alapján, hogy éppen miféle tünetei vannak. Későbbi évtizedek kutatásai ezt is valamelyest alátámasztották, pl. hogy a pszichotikus tünetek is meglepően gyakoriak a normál népességben. Szorongani meg gondolom, már mindenki szorongott.* A biológiát mondjuk totál figyelmen kívül hagyja, pedig azért az is létezik, de ne legyünk telhetetlenek (ennek ellenére neuroanatómusokkal is kutatott együtt, de erről valamiért nem esik szó a könyvben).  

A könyv második, hosszú része Sullivan elméleteit fejtegeti a különböző fejlődési szakaszokról, leghosszabb és hangsúlyosabb a csecsemőkor, de szerinte ugyanolyan fontos a kisiskoláskor is, az nem latencia, hanem lényeges dolgok mennek végbe. A felnőttkort már kicsit összecsapta, de legalább megemlíti, az is nagy szó.

A harmadik fejezetben a betegségekről alkotott elméletei és terápiás javaslatai jönnek, részben a leíró pszichiátria kritikája, részben meg annak ecsetelése, hogy hogyan használjuk az emberi kapcsolatot a pszichoterápiában. Nem hasonlít a modern pszichoterápiás könyvekhez, amennyiban nem ír le egy szakácskönyvszerű receptet, hogy pontról pontra mit kell csinálni, ha a betegednek ez a baja, inkább szemléletmód. Szerinte a pszichoterápia lényeges eleme a biztonságos környezet fenntartása, és hogy abban a környezetben a páciens tanulni tudjon.

Alapvetően még így modern szöveggel is néha nehezen olvasható a könyv, mivel Sullivan utálta a rendelkezésre álló pszichiátriai nomenklatúrát és ezért mindent megpróbált a szakzsargon helyett érthető nyelven elnevezni, de ezáltal csak egy újabb szakzsargont alkotott. Ennek ellenére sosem volt olvasás közben az az analitikus irodalomnál megszokott WTF??!-élményem, hanem mindig úgy éreztem, hogy létező jelenségekről van szó. Evans azt is mindig alaposan kifejti, hogy későbbi korok hogyan magyarázták Sullivant, mások hogyan nevezték ugyanazt, milyen kutatások támasztották alá vagy cáfolták az adott elméletét, ez így klassz, remekül kontextusba tudom helyezni. Sullivan egyes gondolatai ma már evidenciának számítanak (hatnak ránk az emberek, a maszturbálástól nem szárad le a kezed stb), de van néhány, ami ma is vita tárgya (már akkor kritizálta a DSM IV-et, amikor még nem is létezett). Mindent összevetve sok újdonságot nem tudtam meg, de szerettem ezt a könyvet, mert jobban hasonlított a saját gondolkodásomra, mint az analitikuskönyvek általában szoktak.

*"Quite simply, for Sullivan, those who come to the attention of the psychiatrist have problems of interpersonal living, which vary from so-called normals not in the kind, but in the degree or pervasiveness of difficulty."

Katya Bloom: The Embodied Self

Van alcíme is: "Movement and Psychoanalysis". A mozgásterápiás képzéshez olvastam ezt a könyvet és többnyire nagyon ideges voltam tőle.

Kezdem azzal, miről szól. Katya Bloom egy eredetileg amerikai, majd brit pszichoanalitikus hölgy, aki mozgás- és táncterápiát csinál, illetve a két módszert (ti. a mozgást és az analízist) ötvözi. A táncterápiák egy külön, nagy múltra visszatekintő módszer, a pszichoanalízis szintúgy, a kettőnek az ötvözése pedig egy igen izgalmas és előremutató terület, amelynek létjogosultságát az idegtudományok is alátámasztották. Ez utóbbiról sajnálatosan kevés részlet derül ki, két olyan fejezet is van, aminek "Evidence from neuroscience" vagy hasonlóan ínycsiklandozó címe van, ezektől mindig felébredtem, hogy végre valami, amit majd érteni fogok és értelme van és nyújtani fogja az objektivitás illúzióját, de sajnos ezek fél oldalnyi fejtegetések és rendkívül kevés tényt tartalmaznak, Bloomot szemmel láthatóan nem ez érdekli, maximum megemlítés szintjén foglalkozik a témával. Kár, engem ez érdekelt volna. 

A könyv az alábbi részekből áll: az elején ír egy fejezetet a táncterápia fejlődésének eddigi irányvonalairól, történetéről, majd pedig arról lesz szó, hogy milyen pszichoanalitikus perspektíva alkalmas arra, hogy integráljuk a mozgásterápiával. Melanie Klein, Bion, Winnicott, Stern és hasonló nevek merülnek fel. Majd ezt követően Bloom leírja a Laban-féle mozgásanalízist: Laban egy afféle szótárat alkotott ahhoz, hogy hogyan írjunk le bizonyos nem szabályos mozgásformákat. Hogy ha valaki bármilyen mozdulatot tesz, akkor annak a mozdulatnak milyen tulajdonságai vannak – nyilván tempója, kiterjedése, lehet célorientált vagy sem, stb. Laban létrehozott egy nyelvezetet ennek leírására. És most figyeljünk, Bloom szerint a különböző labani kategóriák (szimbolikusan?) megfeleltethetőek bizonyos érzelmi állapotoknak és analitikus fogalmaknak. Mittudomén, az XY labani kategória az a tárgyvesztéssel kapcsolatos szorongás, meg ilyesmi. Ez alapján, ha analitikusok vagyunk, ráhangolódunk a páciens mozdulataira és figyeljük azt, akkor egy csomó mindent megtudhatunk róla. 

Nonverbális kommunikáció analitikus szemmel, meg interszubjektivitás. Egyik kifejezést sem írja le így szó szerint, de attól még szerintem ezekre utal a maga homályos, szimbolikus, életidegen nyelvén.

Ezután Bloom egy fejezetnyi csecsemőmegfigyelést közöl, amikor azt írta le, hogy a szereplő csecsemők hogyan fejezték ki érzelmeiket mozdulataik révén, ez érdekes rész, érthető. Majd pedig néhány esetismertetést saját analitikus praxisából, ahol a mozgás, illetve annak megfigyelése is szerepet játszott. Hogyan használhatjuk a mozgás nyelvét a pszichoanalízisben. Ez is többnyire érdekes és értelmes, esetenként idegesítő rész, Bloom nem azt a fajta mozgásterápiát csinálja, amit én ismerek, hanem egyéni terápiában, ő ül, a páciens mozog, és közben beszélnek. Érdekes. 

Lássuk akkor a könyvvel kapcsolatos indulatáttételemet. Vannak azok a típusú analitikuskönyvek, ahol végig az az érzésem, mintha egy alkímista tankönyvet olvasnék. Az az érzésem, hogy amit ír, abban lehet valami, amögött sejthető valami létező jelenség, nem totál baromság, de mégis annak hangzik. Teljesen mintha azt olvasnám, hogy akkor a vörös sárkány összeolvad a sátán füstjében a zöld kígyóval, és sejti az ember, hogy itt valami létező kémiai reakcióról lehet szó, csak hát mégis istentelen sötét babonaságnak hangzik. Ettől én ideges vagyok. Ennek több oka lehet. Lehet persze, hogy a pszichoanalízis sötét babonaság és alkímia, de ezt nem gondolom. A másik, reálisabb ok, hogy én sose olvastam ezeket rendes sorrendben, hanem totál összevissza, így nem sajátítottam el szép fokozatosan a nyelvezetet és a látásmódot, ezért ennyire idegen számomra. Sőt, mi több, én rogersi és kognitív viselkedésterápiás iskolákon nevelkedtem, ahol alapvető szempontok a humanizmus/együttérzés és a logika/tudományosság, vagy legalább annak illúziója, és én mindig ezeket keresem illetve hiányolom egyes pszichoterápiás könyvekben.

Mindent összevetve ez egy igen érdekes könyv, nekem nagyon nehéz és olykor rém idegesítő volt olvasni, de olyanoknak, akik analitikusok vagy már sok analitikus irodalmat olvastak (különös tekintettel a brit tárgykapcsolat-elméletre) nem lesz ennyire idegen, hanem érthető és izgalmas lesz. Összességében még számomra is érdekes volt. Kétoldalanként mondjuk a sarokba vágtam volna, ha nem került volna egy vagyonba a könyv, de talán egy plusz nézőpontot adott a maga kleiniánus módján.

Ha valaki esetleg az én fanyalgásomon kívül többre lenne kíváncsi, annak itt a fülszöveg

Raffai Jenő: Megfogantam, tehát vagyok – Párbeszéd a babával az anyaméhben

Az elmúlt időszakban meg hirtelen lett néhány várandós páciensem, plusz ugyanannyi várandós barátnőm, és majdnem mindegyik szóba hozta így vagy úgy a magzattal való kapcsolatot, a terhesség elfogadását és/vagy az anya-magzat kapcsolatanalízist, úgyhogy végül megelégeltem, hogy fogalmam sincs, mi az, és elolvastam ezt a könyvet. Az alábbiakban a szubjektív véleményem következik a könyvről, és szeretném leszögezni, hogy nem vagyok szakértője a terhesség alatti pszichés folyamatoknak, plusz sosem voltam még terhes. viszont sok pszichoterápiás könyvet olvastam. Ez a “nem túl jó, bár kétségkívül érdekes” kategóriába tartozik. Raffai Jenő írta, aki a téma hazai szakértője egyébként.

Nostehát. A kis könyvecske (zsebben elfér) a következő fejezetekből áll: a prenatális pszichológia születése, az intelligens magzat, prenatális stressz – posztnatális személyiségfejlődés, az intrauterin kötődés, anya-magzat kapcsolatanalízis, kapcsolatfejlesztő program, új társadalmi tudat és felelősségérzet. A fejezetek többségében a szerző amellett érvel, hogy az anyaméhben eltöltött idő hatással van a későbbi személyiségfejlődésünkre, hiszen egy nagy csomó ártalmat elszenvedhet az ember már ott. Néhány vizsgálatot idéz, amelyek szerint azok a babák, akiket elutasít az anyjuk nemkívánt terhessége alatt, azok rosszabbul képesek figyelni, nehezebben kezelhetők stb., és a fentiek eredőjeként esetleg kisebb lehet az IQ-juk is. Végülis minden ezoterika nélkül ezt hajlandó vagyok elhinni, hogy nem mindegy, hogy az ember primer agyhólyagjai kiegyensúlyozott, biztonságos szeretetben differenciálódnak, vagy traumatikus körülmények között. A stressz meg a düh egy csomó testi reakciót elindít az emberben, hatással van a szívverésére, a keringésére, a hormonjaira, és az anya ilyenirányú paraméterei befolyásolják a magzatét is. Ezenkívül egy csomó megfigyelést idéz a csecsemőkről, a viselkedésükről, amik érdekesek.

Sajnos a könyv egy része az élettani alapok helyett inkább az általam (hangsúlyozom, szubjektíve) kevéssé  kedvelt analitikusasszonyok elméleteit boncolgatja, Melanie Klein és a paranoid-schizoid pozíció, és bár a dinamikus irányzatok létjogosultságát a messzemenőkig elismerem, van az a szintű életidegen, valóságtól elrugaszkodott analitikus fejtegetés, amivel ki lehet kergetni a világból. Ez olyan. Az anya különben alapból gyűlöli a gyerekét, vagyis nem is az anya, hanem konkrétan az anyai immunreprezentáns. “Hipotézisemben tehát a rákos daganat az immuneredetű nárcisztikus önreprodukciós anyareprezentáns rosszindulatú magzata.” Aha, oké.

A könyv legértelmesebb, és valóban hasznos része az utolsóelőtti fejezet, ahol néhány oldalban kifejti, hogy akkor mit is kell a gyakorlatban csinálni ahhoz, hogy a magzatunkkal jó legyen a kötődés és kiegyensúlyozott legyen annak fejlődése. Az előző fejezetek fényében ez megdöbbentően ésszerű és gyakorlatias tanácsokat tartalmaz. Légzőgyakorlatok, imaginációs gyakorlatok, terhes-autogéntréning, meg efféle. Olyan dolgok, amiknek a hasznát józan ésszel is érti az ember, életszerűek és megvalósíthatóak. Ezért az igazán hasznos és informatív néhány oldalért bőven érdemes volt elolvasni.

Lehet belőle részletet olvasni itt a kiadó honlapján

Irvin D. Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia

Yalom kedvenc amerikai pszichoterapeuta-íróm, mert okos és jól ír, ezt a könyvét már egyszer nagyon rég olvastam, csak most a legutóbb olvasott regény miatt kedvet kaptam hozzá megint.

Az egzisztenciális analízis a dinamikus pszichoterápia harmadik nagy irányzata. Az első kettőt megpróbálom összefoglalni egy laikus mondatban: az egyik a freudi analízis, aki szerint minden titkon a szexről szól, a másik pedig az adler-i individuálpszichológia, aki szerint meg titkon minden a hatalomról szól.

Yalom (és elődei) szerint persze, ez mind igaz, az emberek szexelni akarnak és hatalmat akarnak, de azért van itt még egy harmadik nagyon fontos elfojtanivaló is, ez pedig az egzisztenciális szorongások nagy családja. Yalom tehát olyan témákat vesz elő, amiről az eddigiek nem nagyon szerettek írni, vagy mert nem tartották lényegesnek, vagy mert túl ingoványos talaj, nehéz válaszokat találni. Az egzisztenciálisok szerint ugyanis az ember alapvetően a Haláltól fél, és egy csomó szorongás gyökere a saját halálunktól, úgy általában az elmúlástól, valamint a mások halálától való félelem.

Yalom szerint (a szex és a hatalom mellett természetesen) az emberek arra vágynak, hogy ne kelljen meghalni, hogy sose legyenek egyedül, és hogy az életüknek értelme legyen. Így könyvét ezen fő motívumok köré szervezi, négy nagy részből áll, az első a Halál, a második a Szabadság (ti. a saját életünkért vállalt felelősségtől való félelem*), a harmadik az Elszigeteltség (a magánytól való félelem), a negyedik pedig az Értelemnélküliség (attól félünk, hogy az életünknek nincs értelme és édesmindegy az univerzumnak, hogy mi élünk-e vagy halunk). Némi elméleti-filozófiai fejtegetést követően minden fejezet arról szól, hogyan birkóznak meg az emberek ezekkel a félelmekkel jól-rosszul, és mi történik, amikor nem tudnak megbirkózni, hogyan jelennek meg ezek a szorongások pszichopathológiai tünetekben. Csomó esetismertetést hoz, amitől érdekes és személyes lesz a könyv, valamint néhány kutatási eredményt is ismertet, mondanom sem kell, hogy nem valami sok kutatás született a témában.

Yalom, mint mondtam, jól ír, még a legteoretikusabb részek is kétségkívül olvasmányosak, egy csomószor vicces, és én külön szeretem, hogy sok pszichoterapeuta-írótól eltérően nem szidja a más pszichoterápiás iskolákat, hanem nyitott és toleráns azokkal szemben. Többször kifejti, hogy az adott pszichoterápiás "iskola" vagy teória csupán egy elméleti keret, nem pedig kőbe vésett igazság, és annak az elméleti keretnek van létjogosultsága, amelynek mentén az adott páciensnek segíteni lehet.

Persze ettől még minden elképzelhető jelenséget az egzisztenciális félelmekre vezet vissza, de szerintem ez egy szimpatikus elmélet, én elhiszem, hogy a haláltól meg a magánytól meg a döntés felelősségétől félünk, simán.

*Az örök kedvencem: "Otto Willről, egy legendás terapeutáról azt mesélik, hogy egy kényszeresen merev életvitelű betegének véget nem érő panaszkodásait rendszeresen a következő javaslattal szakította félbe: – Mondja, miért nem változtat nevet és költözik Kaliforniába?"

Judith Viorst: Szükséges veszteségeink

Értelemszerűen a veszteségekről szól a könyv, vagyis az emberi élet azon eseményeiről, amikor ki kell csekkolni az anyaméhnek nevezett luxusszállóból, testvérünk születik, le kell mondanunk valamiről, kirúgnak az állásunkból, elhagy a szerelmünk, vagy csak kiderül a szerelmünkről, hogy egy idióta, ellopják a táskánkat, meghalnak a szeretteink, aztán meghalunk mi. Hogy hogyan formálják a személyiséget ezek a veszteségek, és hogyan birkózunk meg velük (vagy hogyan nem). Szerintem ez ígéretes, érdekes és fontos téma, különösen, hogy "rohanó világunkban" szeretünk úgy tenni, mintha ilyen események nem is léteznének (és ha mégis, egyes kísérletek szerint be kell kapni pár szem béta-blokkolót, nehogy neadjisten rögzüljön a traumatikus emléknyom).
Szóval lehetett volna jó is ez a könyv, ellenben borzasztó. A csaj nem tud írni, ráadásul hatásvadász, ráadásul időnként feminista propagandát nyomat. Nagy rajongója vagyok a dinamikus elméleteknek (tudatalatti, analízis, miegymás), de itt azt gondoltam, sikítok, ha még egyszer szerepel ezen az oldalon az Ödipusz-komplexus vagy a péniszirigység, halálra idegesít ugyanis az a feltételezés, hogy az ember életében minden, a személyiségfejlődése szempontjából említésre méltó dolog ötéves kora előtt történik. Halálra idegesít, hogy az írónő, akárcsak mintha Mussolini beszédeit kellett volna megírnia, hatásvadász módon ugyanazzal a kifejezéssel kezd egymás után tizenakárhány mondatot (megmutatom). Halálra idegesít, hogy állandóan Virginia Woolfnak szól be, E/2-ben, amikor ő már meghalt és nem tud válaszolni. Halálra idegesít, hogy itt egy ilyen jó téma, és akkor nem lehetett írni róla egy jó könyvet. Halálra idegesítenek a hosszú mottók és az ömlengő versidézetek. Halálra idegesít, hogy egy csomószor a saját életét meséli, a családjáról sztorizik. Ha erről akar mesélni, írjon blogot. Halálra idegesít a fordítás is, bár nem tudom, a rossz írásból mennyi a fordító hibája.
Jó, van pár értelmes gondolat a baráti kapcsolatokról és talán néhány a házasságról.
Ha Freud egy nem túl kreatív, annyira talán nem is okos, ellenben rosszul író feminista nő lett volna, akkor ilyen könyvet írt volna pont.