Sophie Kinsella: Mini shopaholic

Kicsit elfáradt így a… hányadik könyv ez? Ötödik? Hatodik? Szóval kicsit elfáradt érzésem szerint a sorozat, vagy én, nem tudom, mindenesetre nem kötött le annyira. A tétek is csökkennek, hiszen míg az első és a második részben is Becky Bloomwood teljes jövője, anyagi helyzete és szerelme forgott kockán, nem beszélve az esküvőről, ezzel szemben a Mini Shopaholic fő konfliktusa egy szülinapi zsúr. Konkrétan arról van szó, hogy Becky és Luke dolgai nem jól alakulnak, mert gazdasági válság van, Becky elköltött egy vagyont ruhákra, mert kétéves gyermeke nyilván csak Marc Jacobsban és Pradában kúszhat a Louis Vuitton járókában, Luke-ot meg ugye ismerjük, mindig túl sokat dolgozik szegény, és gondterhelt. Ezért Becky elhatározza, hogy titkos meglepetéspartit szervez Luke-nak, és végig azon kell izgulni, hogy Luke vajon rájön-e idő előtt, vagy sem. Mondom, már nem akkora a tét.

Attól még persze aranyos, szórakoztató, a maga idegesítő módján szerethető is, szerepel benne az összes kedvenc karakterünk Luke jégkirálynő anyjától Beck hippi tesójáig. Én bírom ezt a sorozatot, de nem ez a legjobb darabja.

Advertisements

Sophie Kinsella: The Undomestic Goddess

Thaiföldön olvastam ezt a könyvet, szóval kis késéssel írok róla, de akkor is írok. Annyira nem tetszett, hogy haza se hoztam, hanem otthagytam a szállásunkon Ko Phi Phi-n. Pedig kifejezetten azért vettem meg (antikváriumban Bangkokban), mert kifejezetten Kinsellára vágytam, azaz agyatlan csajlimonádéra, és még így sem tetszett sajnos.

A történet szerint Samantha Sweeting 29 éves és menő ügyvéd Londonban. Azért menő ügyvéd Londonban, mert 1. olyannyira munkamániás, hogy egyáltalán semennyire nincs élete és hét éve nem volt szabin és nincsenek barátai sem, 2. szuperokos, valahol a regényben szerepel a szám is, asszem 170-es az IQ-ja. (Ez már eleve problémás kissé, ugyanis Samanthánál nyilvánvalóan okosabb vagyok, és az enyém csak valami 135 körül van. De ne szaladjunk előre.) Samantha családja is szuperokos munkamániás, ezért aztán a szülinapján egy családtagja se ér rá, mert mind tárgyal, de sebaj, mert Samantha valószínűleg partner lesz az ügyvédi irodánál, a legfiatalabb és egyetlen női partner, ami iszonyatosan sok pénzzel is jár.

És akkor kiderül, hogy Samantha (aki sohasem követett még el hibát az életében) (mert szuperintelligens) valami apró hibát követett el a papírmunkában, ami végül irtózatos veszteségekhez vezet a cégben. Amikor a leány rájön erre, akkor sokkot kap és kisétál az épületből és felszáll az első vonatra. És leszáll valami kisvárosban az angol vidéken, és becsönget az első házba, hogy egy pohár vizet kérjen. Mert annyira készen van. A ház lakói viszont azt hiszik, hogy megjött az ügynökség által küldött bejárónő. Száz szónak is egy a vége, a szuperintelligens sztárjogász előéletét természetesen eltitkolva bejárónő lesz. Csak épp nem tud főzni meg nem tudja bekapcsolni a mosógépet, de megtanulja. És akkor ott rájön, hogy az Élet az nem egy munkahely és nem tárgyalások és szerződések, hanem bokorról szedett málna meg a frissen sült kenyér illata. És hogy milyen jó pasi a kertész.

Csomó vicces helyzet adódik abból, hogy Samantha nem tud főzni meg takarítani, valamint izgalom, hogy mikor derül ki az inkognitója. Közben otthon a Cégnél is mindenféle történik, ármány, szerelem, kb. a tizedik oldalon jövök rá, hogy mi lesz a végén a csavar. De nem ez a baj, Kinsella sosem a detektívregényeiről volt híres, hanem hogy szerethetően csacskák voltak a női szereplői és szerethetően borostásak a férfiszereplői.

Samantha nem szerethetően csacska, hanem állítólag szuperintelligens, csak az a baj, hogy Kinsella meg nem az, és ettől a főszereplője sem az. Nem tudja bekapcsolni a mosógépet. Úgy sem, hogy megtalálja a használati utasítást. De nem érti meg. Mondjuk oké, sose volt 170-es IQ-m, de azt gondolnám, ennyivel megérti az ember a mosógép használati utasítását. Valamint nem tud célzottan keresni google-ben. Nem is okos, hanem buta, és mégis mindig okosnak nevezi magát és ez idegesítő. A férfi főszereplővel meg az a bajom, hogy eddig Kinsella összes férfi főszereplőjébe simán bele tudtam szeretni gond nélkül azonnal, mindegyik okos, komoly, elhivatott, fáradt, borostás, fanyar humorú, gyengéd, de egyben férfias alak volt, erről a kertészcsávóról meg nagyjából annyit tudunk meg, hogy jó a segge és jó az ágyban. Rendben van, ezek sem utolsó szempontok, meg ne várjak drámaian kidolgozott jellemrajzot és karakterábrázolást csajlimonádétól, de ennél azért többhöz voltam szokva.

És akkor a tanulság, hogy az élet nem egy munkahely, hanem a frissen sült kenyér illata, az is idegesített. Mert én ugyan hangoztatom néha kb. pontosan ugyanezt, de igazából meg azt gondolom, hogy az élet egy munkahely is, meg más is. És milyen tanulság az, hogy az ember ne vegye komolyan a munkáját és ne akarjon karriert, hanem süssön kenyeret meg élvezze a szerelmet meg a napsütést. És egyébként is túl giccsesen van előadva. Nem szerettem.

Lobo jobban szerette

Sophie Kinsella: Remember me?

Augusztusban olvastam ezt a könyvet, szabira mentem, és olyat akartam, ami könnyed, szórakoztató, butácska, biztosan nem "fajsúlyos", és tutira nem történnek benne rossz dolgok. Kinsellában lehet bízni. A Remember me? tökéletes alapanyag lenne egy romantikus komédiához, nem is értem, miért a Shopaholic…-ból csináltak filmet és nem ebből, amikor a Remember me? nemcsak megfelel a fent felsorolt kritériumoknak, hanem még fordulatos is. Meg kevésbé idegesítő a csaj.

Tehát a történet. Lexi Smart (27 éves asszem?) felébred a kórházban, bekötött fejjel. Arra emlékszik, hogy előző este barátnőivel valami londoni klubban ittak túl sok banánkoktélt, lúzer pasija (akit Loser Dave-nek hívnak a gyengébbek kedvéért) feltehetőleg épp megcsalta, a munkahelyén nem kapott bónuszt, le van égve, zuhog az eső, és holnap lesz az apja temetése. Kiderül azonban, hogy a fenti események nem előző este történtek, hanem három évvel ezelőtt. Lexi egy autóbaleset kapcsán fejsérülést szenvedett, ezért került kórházba, és a fejsérülés miatt kiesett az emlékezetéből az előző három év. (Különben tényleg van ilyen, csak ritka). 

Lexinek tehát fogalma sincs, mivel töltötte elmúlt három évét, de ez lassan kiderül. Például, hogy azalatt valahogyan (??) Louis Vuitton-táskára és Mercedes gépjárműre tett szert; vezető beosztásba került a cégénél, férjhez ment egy milliomoshoz, ruhatárát bézs színű kosztümökre cserélte, lepattant barátnőit pedig milliomosfeleségekre. Hogyan, miért? A könyv arról szól, hogy Lexi próbál helytállni a számára ezáltal teljesen új élethelyzetben, közben pedig igyekszik kinyomozni, hogy mi is történhetett az elmúlt három évben. Aztán persze tovább bonyolódnak a szálak. Aztán még tovább. A végén meg kiderül minden, és le a kalappal Kinsella előtt, egészen hitelesen megmagyarázza Lexi feltörését és az elmúlt éveket. Valamint azért is, mert az amnéziával kapcsolatban sem ír hülyeségeket, egyszer sem, hanem például remekül beleírta a könyvbe, hogy amnéziásoknál a szemantikus (tények) és az epizodikus (életesemények) emlékezet totális kiesése mellett a procedurális (készségek) emlékezet akár sértetlen is maradhat – magyarul Lexi az üzletfeleinek a nevére sem emlékszik, viszont képes járni tűsarkú cipőben. 

Szerettem ezt a könyvet, egy korrektül összerakott csajlimonádé, időnként remek szövegekkel, helyes pasikkal, és az átlag Bridget Jones- Becky Bloomwood vonalnál talán egy fokkal értelmesebb és kevésbé bosszantó főhőssel. Oké, a műfajból adódóan azért legalább egyszer veszélyesen súrolja a "nyálas cukormáz"-határt, de kategóriájában számomra idén egyértelműen a legjobb volt eddig.

Sophie Kinsella: Shopaholic & Sister

Túl sok dolog nyomasztott, munkában és magánéletben, szakmailag és emberileg egyaránt, úgyhogy gondoltam, kiolvasom a shopaholic-széria hiányzó darabját, hátha az segít. Rengeteg szomorú történetet hallottam egész nyáron, és amúgy is gondterhelt voltam, és olyan könyvet akartam, amiben tutira nem történnek drámai vagy nyomasztó dolgok és borítékolható a hepiend. És mivel már olvastam a sorozat sorrendben ezután következő részét (Shopaholic and baby), így nagyjából tudtam, mire lehet számítani a Sister-ben. Sajnos, mint kiderült, nem csak nagyjából, hanem szóról szóra. 

Becky Bloomwood tehát ismét lecsap, ezúttal hazajön világ körüli nászútjáról és próbál beilleszkedni a londoni életbe és a házaséletbe. Ezt olyan problémák nehezítik, hogy 1. legjobb barátnője, Suze időközben beújított egy másik öribarit; 2. a nászúton istentelen mennyiségű cucot vásárolt (ebédlőasztaltól a gongig), amiknek Luke nem örül és valamit tenni kéne velük; 3. nincs állása; 4. kiderül, hogy van egy nővére, akiről eddig nem tudott és aki első ránézésre cseppet sem hasonlít rá. Például spórolós. Meg okos is.

Mindegy, a végére minden megoldódik. Untam ezt a könyvet, egyrészt, mert tényleg minden történést elmesél a következő könyvben, szóval tudtam, mi lesz, másrészt meg mert kezdett idegesíteni/untatni Becky Bloomwood és felelőtlen vásárolgatása. De különben a célnak megfelelt.  

Sophie Kinsella: Shopaholic & Baby

Ez volt az a pont, ahol túladagoltam magam a sorozattal, vagyis éreztem az olvasás közben, hogy ez a könyv is valószínűleg ugyanolyan jó, mint az előzőek, csak nem kellett volna nagyjából 3 hét leforgása alatt elolvasni belőle négyet.

Mint a címből is kiderül, Becky terhes. Természetesen ez azzal jár, hogy összevásárolja a világ összes kismama- és gyerekholmiját, ami engem sajátélmény híján annyira nem szórakoztat, mint amikor ruhákat vett NY-ban, de azért persze vicces. A babakocsik mellett házat is néznek Luke-kal, és remekül szórakozom azon, amikor Kinsella a túlzottnál is sokkal jobban eltúlozza az ún. fogyasztói társadalom mértéktelen igényeit és lehetőségeit. Pl. elmennek megnézni a kiszemelt házat, ami gyönyörű, de nem akarnak túlságosan lelkesnek látszani a tulajok előtt, ezért Becky flegmán megkérdezi a csillivilli high-tech konyhában, hogy "és, van beépített elektromos szusikészítő?", mire a válasz egy döbbent "persze". Hogy is feltételezhetné, hogy nincsen. 

Becky megszerzi a sztárnőgyógyászt, akiről kiderül, hogy egy csaj, kiderül, hogy Luke volt évfolyamtársa, sőt mi több, a volt csaja, és akkor innentől minden jel arra mutat, hogy ezek túlzottan összemelegednek ismét. Ez az alapkonfliktus, hogy akkor Dr. Venetia Carter el akarja-e csábítani Luke-ot, és sikerült-e neki már. Sajnos ezen teljes mértékben képtelen vagyok izgulni, mert az előző részekből nem egy olyan Luke Brandont ismertem meg, aki terhes nejét hátrahagyva nadrágkosztümös doktornőkkel kufircolna. Nevetséges feltételezés, hogy Luke hűtlen lenne, most komolyan. 

Egyebekben persze vicces a könyv, remekül kifigurázza a holisztikus vízben/otthon/thai masszázs közben-szülést, klassz, amikor Becky anyja és Janice elkísérik Becky-t az ezoterikus szülésfelkészítő tanfolyamra, és elmondják, hogy légzés ide vagy oda, ez kurvára fáj, és azért nem vállaltak még egy gyereket, mert akkoriban még nem volt epidurál. Becky különben még egy fokkal csacskább, mint eddig volt, amit a gyerek pénzügyeivel művel, az már tényleg mindennek az alja, dehát eddig se az eszéért szerettük, és persze ismét kiderül, hogy önzetlen és kreatív és helyén van a szíve és lojális feleség és hűséges barát. De asszem most egy kis szünetet tartok a shopaholic-könyvekben (úgyis egy van már csak, amit nem olvastam, a Sh & sister).   

Sophie Kinsella: Shopaholic ties the knot

A sorozat harmadik kötete. Rebecca Bloomwood és Luke Brandon New Yorkban élnek, West Village-ben, Becky vásárlásmániája ugyan sokat nem csillapodott, de legalább van rá pénzük. Szerencsére a bonyodalom ezúttal nem Becky shopaholizmusából adódik, az már egy kicsit unalmas lenne így harmadszorra, hanem egy egészen más típusú katasztrófából kellene Rebeccának valahogyan kikeverednie. Amibe persze a sorozat hagyományaihoz hűen maga keverte bele magát egyesegyedül.

Az alapkonfliktus tehát a következő: a könyv elején Luke megkéri Becky kezét; Becky egyszerű, ám szerető szívű anyja elkezdi szervezni az esküvőt Londonban, a házuk kertjében, Luke luxusjégkirálynő anyja pedig elkezdi szervezni az esküvőt a Hotel Plazaban, New Yorkban, ugyanarra a napra. Becky nem tudja eldönteni, hogy melyiket szeretné, és mire esetleg el tudná, addigra már mindkét szervezés túlságosan előrehaladt ahhoz, hogy arcvesztés nélkül le lehessen mondani. A kialakult helyzetet persze mindvégig mindenki előtt (Luke előtt is) titkolja, ami tovább nehezíti a megoldást. A könyv első egyharmadában csak hüldeztem, hogy Rebecca Bloomwood mennyire hülye lett, az előző könyvekben azért értelmesebb volt ennél (tényleg könyvről könyvre veszít az intellektusából. Nem a történetek, hanem konkrétan maga a főszereplő, vagyis néha kissé önmaga karikatúrájává válik, de aztán gyorsan visszavesz), és ekkora hülyeségbe hogyan keverhette bele magát. Egy idő után aztán már végtelenül izgalmas lesz a könyv, mert tényleg a leghalványabb elképzelésem sincsen, hogy az előállt helyzetet hogyan lehetne megoldani, Becky-t minden megoldási kísérlete csak mélyebbre keveri a bajba, a kitűzött időpont pedig minden perccel egyre közelebb van.

A szokásos, kedvelt mellékszereplőkön kívül (Suze, Tarquin, Becky szülei, Janice) két új arc bukkan fel a regényben: Danny, a meleg divattervező-wannabe lakótárs, aki sok kínos/vicces helyzethez vezet; valamint Luke anyja, Elinor, aki ugyan már megjelent az előző részben is, itt főszereplővé növi ki magát. Meg kell mondanom, hogy limonádéhoz képest a Luke és Elinor közötti ellentmondásos kapcsolat elég jól kidolgozott és hiteles, és a köztük lévő konfliktus, bár az esküvőkhöz képest másodrendű, azért szintén elég izgalmas.  

Igazi könnyed kikapcsolódás, nagyon szórakoztató, nyaralásra vinni kell. Ugye nyilvánvaló, hogy férfi olvasóinknak talán kevésbé ajánlom a könyvet. 

Sophie Kinsella: Pánik a plázában

Istenem, ez a borító. Istenem. Szerintem a szerkesztő megkérte a hatéves kislányát, hogy tervezzen borítót, a kislány pedig megörült, hogy mennyiféle betűtípus méret és szín van, meg még árnyékolás is! Én is szerettem így kiszínezni a házifeladatomat általános iskola elsőben, emlékszem. Meg a magyar cím is, a "Shopaholic takes Manhattan"-ből hogy lett ez? Meg miért vannak odaírva a divatmárkák a szerző meg a cím közé? Sóhaj. 

A könyv amúgy az Egy boltkóros naplója c. limonádé folytatása, és kb. ugyanolyan, mint az. Becky Bloomwood és Luke Brandon már együtt járnak és New Yorkba költöznek. Becky először nem találja a helyét NY-ban, de aztán rájön, hogy rengeteg dizájnercuccot vehet kiárusításokon, így aztán megint adósságokba veri magát. Luke a cégét akarja Amerikában is kiterjeszteni, ami először jól megy, aztán hirtelen ismeretlen okból borzasztóan. Valamint felbukkan Luke fura amerikai anyja is. Több dolog miatt kell tehát izgulni, az egyik Luke cége, illetve egészsége (mivel túlhajszolja magát a szegény), másrészt a kapcsolatuk (mert egészen komolyan összevesznek), harmadrészt Becky jó híre és anyagi helyzete. Olyan nagyon különösen nem izgultam ezen a könyvön, mivel már láttam a filmet és abban ellövik a végét, tehát tudtam, mi lesz. Meg kell még jegyeznem, hogy Becky egy fokkal hülyébb, mint az első részben, de még nem zavaróan. 

Szóval egy teljesen korrekt kis csajregény ez. Az sztorim vele, hogy kb. egy hónap phD-írást követően megvettem péntek délután, beültem egy kávézóba és pontosan három óra alatt olvastam el az elejétől a végéig, és a végére frutti lett az agyam helyén és jól esett nagyon. 

A fordítás, meg egyáltalán az egész magyar kiadás viszont elég borzasztó. Vagy legalábbis szerintem Becky Bloomwood nem olyan szavakat használ, hogy "oltári kis ruci!!". (Olvastam két másik részt angolul, és nem, nem ez a stílusa.) Értem én, hogy a shopaholic-könyvek nem éppen magasirodalom, de szerintem bármilyen stílusú írott szöveg nagyobb tiszteletet és törődést érdemel ennél.   

Lobotómia még angolul olvasta és ezt gondolta róla

Sophie Kinsella: Egy boltkóros naplója

Nos, igen. Képzeljünk ide igény szerint némi mentegetőzést, meg irodalomelméleti kitekintést, hogy a chick-lit az egy külön műfaj, ésatöbbi. A shopaholic-rajongásom úgy kezdődött, hogy megnéztük a filmet, ami nem volt egy nagy szám, de húgom addig mondogatta, hogy olvassam el a könyvet, mert a könyv az jó, majd amikor ez nem volt elég, a kezembe is adta, így végül elolvastam. Tökéletes limonádé, nagyon remek, azóta megvettem majdnem az összes folytatást. 

Rebecca Bloomwood Londonban él, és valami pénzügyi lapnak ír, emellett vásárlásfüggő. Minden lehetséges hitelkártyáját túllépte, de még mindig nem tud nemet mondani egy bármilyen márkásruha-leárazásra. A bonyodalom részben ebből ered, másrészt munkahelyi és párkapcsolati nehézségekből, de a történet viszonylag kis szerepet játszik a könyvben. Alapvetően arról van szó, hogy Rebecca próbál észnél lenni, emellett vicces helyzetekbe keveredik. Romantikus vígjáték.

Több dolog miatt szerettem ezt a könyvet. Egyrészt, Rebecca Bloomwood ugyan tényleg egy kissé zakkant, de messze nem olyan hülye, mint a világirodalom nagy szinglialakjai Bridget Jones-szal az élen. Épp az a különös, hogy Rebecca egész értelmes, pénzügyi tanácsokat ad, amihez ráadásul ért is, emellett pedig, hát, vásárlásfüggő. Nagyon. Ami majdnem romba dönti az életét.

Egy csomó apróságban magamra ismerek, én egy látens vásárlásfüggő vagyok tudniillik, ugyanúgy képes vagyok szorongatni egy türkizkék táskát egy butik közepén, hogy "nekem ez kell", holott számtalan táskám van már otthon és a türkizkék egyik ruhámhoz se megy. Tényleg csak az a különbség, hogy nekem több az önkontrollom és végül visszarakom a polcra azt a táskát. Ami még durvább, hogy épp spóroltam, amikor elolvastam ezt a könyvet, és közben hirtelen feléledt bennem a sóvárgás, és mindig rohanni akartam vásárolni, és vettem is egy pár ruhát. Ilyen hatással volt rám. Szemben húgommal, aki amikor olvasta, azonnal borzasztó takarékos lett és még 5 forintot is megnézett, hogy mire adja ki. Érdekes.