Chrissy Manby: Crazy in love

Ez egy rossz könyv volt, dehát tudjátok, hogy szeretem az angol nyelvű chicklitet, mit lehet tenni. Abból is van persze jobb meg rosszabb, a Crazy in love talán leginkább az ‘olyan rossz, hogy az már vicces’ kategóriába illik.

crazyinloveA főszereplő egy elkényeztetett örökösnő, Birdie Sederburg, akinek megtetszik egy fiatal színész, és azt betegesen üldözi szerelmével onnantól. Trükkök sokaságát veti be, ami mind túlmegy az épelméjűség, de még a szerethető bolondság határán is, és egészen bizarr helyzeteket teremt. Mindehhez van valami stylist-ja is, aki a lehető legdurvább cuccokba öltözteti, de olyanokba, ami nem is ruha és Lady Gaga is csak kiemelt eseményeken viselné. A könyv első része nagyjából arról szól, hogy Birdie mennyire üresfejű és mennyire gazdag és elkényeztetett, annyira eltúlzott módon, ami már egészen abszurd. Egy idő után kissé unalmas is. Mindenesetre randizni kezdenek, mivel Birdie ismert celeb, ezért a fickó karrierjének jót tesz, ha együtt mutatkoznak, de igazán nem szereti viszont. Ezért Birdie megszervezi, hogy elrabolják őt, mert attól majd a pasas rájön, hogy mégis szereti? Már nem pontosan emlékszem a mögöttes érvelésre. Az elraboltatás természetesen nem megy zökkenőmentesen, de közben megismerkedik egy nagyon helyes és elkötelezett ökoterrorista fiatalemberrel, aki pont Birdie apjának a környezetszennyező cégét akarja kicsinálni, ezért Birdie apja is belekeveredik a cselekménybe. Menekülnek egy csomót hatalmas fenyőerdőkben bűnözők meg hegyi oroszlán vagy puma vagy mi elől, meg pszichiátrián is kikötnek, és mit gondolunk, kivel jön össze a végén Birdie, az önző, üresfejű színésszel, vagy a borostás, de tiszta szívű környezetvédővel? Karakterábrázolás, fordulatok, kaland, izgalom, féltékenység, abszurditás. Úristen, mekkora hülyeség volt.

Advertisements

Fejős Éva: Hello, London

Hát igen, engem is elért a végzet. Én különben sose akartam Fejős Évát olvasni, hiába, hogy a baráti körömben sláger, mert én egyáltalán nem értem azt az elgondolást, hogy olvassunk rossz könyveket és röhögjünk azon, hogy milyen rosszak. Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz könyveket olvassak. Azonban anyukám Fejős Évát kért karácsonyra, úgyhogy megvettem ezt, és hazafelé a vonaton kiolvastam.

Valójában én annyira rettenetesen rosszra számítottam, hogy ahhoz képest ki lehetett bírni. Kellemesen csalódtam Fejős Évában, mondhatni. Annyi rosszat hallottam már róla, meg még pluszban erről a könyvről is, hogy annál mondjuk tényleg csak jobb lehetett. Egy buta limonádé, tele klisékkel és életszerűtlen párbeszédekkel, de különben szórakoztató.

A történet azzal kezdődik, hogy Luca felébred a kómából hat év után. A kóma előtt jól menő modell volt, csak aztán belekeveredett valamibe. Hogy mibe, arra persze nem emlékszik pontosan, de majd szép fokozatosan kiderül. További szereplők: egy Helen Schmidt nevű nő, aki régen evészavaros modell volt, most már idősebb, gyereket szeretne, de egy orosz béranya révén, úgyhogy a történet ezen szála néha Moszkvában játszódik. És van még egy pasi, basszus, nem emlékszem, hogy hívják, aki elvált, van egy kisfia, és cukrász egy pékségben, de lehet, hogy befut webes sorozatával. A kisfiú baromi idegesítő módon mindenre azt mondja, hogy “az nagyon lol”, de olyan helyzetekben is, ahová egyáltalán nem passzol.

Tehát több szálon fut a történet, amelyek persze összeérnek. Van krimi és szerelmi szál is, valamint a női lét vívódásai meg a modellszakma nehézségei. Mondom, én rosszabbra számítottam.

Anngel is olvasta és ő még idézetekkel is szolgál

Sophie Kinsella: Mini shopaholic

Kicsit elfáradt így a… hányadik könyv ez? Ötödik? Hatodik? Szóval kicsit elfáradt érzésem szerint a sorozat, vagy én, nem tudom, mindenesetre nem kötött le annyira. A tétek is csökkennek, hiszen míg az első és a második részben is Becky Bloomwood teljes jövője, anyagi helyzete és szerelme forgott kockán, nem beszélve az esküvőről, ezzel szemben a Mini Shopaholic fő konfliktusa egy szülinapi zsúr. Konkrétan arról van szó, hogy Becky és Luke dolgai nem jól alakulnak, mert gazdasági válság van, Becky elköltött egy vagyont ruhákra, mert kétéves gyermeke nyilván csak Marc Jacobsban és Pradában kúszhat a Louis Vuitton járókában, Luke-ot meg ugye ismerjük, mindig túl sokat dolgozik szegény, és gondterhelt. Ezért Becky elhatározza, hogy titkos meglepetéspartit szervez Luke-nak, és végig azon kell izgulni, hogy Luke vajon rájön-e idő előtt, vagy sem. Mondom, már nem akkora a tét.

Attól még persze aranyos, szórakoztató, a maga idegesítő módján szerethető is, szerepel benne az összes kedvenc karakterünk Luke jégkirálynő anyjától Beck hippi tesójáig. Én bírom ezt a sorozatot, de nem ez a legjobb darabja.

Salinger Richárd: Apám beájulna

Akkor essünk túl azon, hogy szabadkozom, meg hogy guilty pleasure, meg hogy jaj mennyire kínos meg mekkora butaság, én szeretem ezt a könyvet. Tényleg szeretem, mit lehet tenni. Sok évvel ezelőtt olvastam, és azóta is klasszikus szövegeket idézgetek belőle*, most meg megláttam anyáméknál, és két napozás között elolvastam gyorsan.

nem olyan szép borítóA kerettörténet annyi, hogy a Szarka becenevű főszereplő tizenhétéves kiscsaj könyvet ír nyári élményeiről az ősz során. Főleg óra alatt írja, mert akkor van ideje. Nyári élményei abból állnak, hogy lestoppol Siófokra, ott elkezd dolgozni egy sörözőben, és megismerkedik a Barbival. Míg hősnőnk alacsony, barna zselézett hajú deszkásgatyás csaj, addig a Barbi egy szőke szexistennő ribanc tizenhétéves kiadása. Ezek ketten aztán kalandokba keverednek, egyből kb. az ötödik oldalon Izraelben találják magukat pénz nélkül, aztán különféle pasikat hajkurásznak különféle európai nagyvárosokban. Eközben (legalábbis a szerzőnek ez volt a szándéka szerintem) a legfontosabb és kimondatlanul is mindenekfelett hangsúlyos szál Szarka és a Barbi enyhén homoerotikus, ám annál hülyepicsásabb barátsága, a könyv tanulsága szerint ugyanis nők között nem létezik barátság. Ennek megfelelően itt játszmázás van, meg mélylélektan, meg karakterfejlődés, nekem tulajdonképpen teljesen mindegy, tőlem lehet az is. Azok a kedvenc részeim, amikor Szarka előadja a véleményét a világról, és bár teljesen nyilvánvalóan egy idősebb íróember eszmefuttatásait halljuk eszementen vagánynak szánt kiscsajos szövegbe burkolva, mégis.

A könyvből készült film is, amely elviselhetetlenül, rettenetesen siralmas volt, majdnem végig befogtam a szemem.

*Ezeket pl.:
“Éljen tudatosan, aki tud. Én nem tudok, meg nem is akarok, bár szeretnék.”
“Az ember soha ne adja fel szülei nevelését. Persze reménytelen vállalkozás, de épp ez benne a magasztos.”
“Nem szeretem, hogy minden a szexről szól, miközben nem is, pedig de.”

Sophie Kinsella: The Undomestic Goddess

Thaiföldön olvastam ezt a könyvet, szóval kis késéssel írok róla, de akkor is írok. Annyira nem tetszett, hogy haza se hoztam, hanem otthagytam a szállásunkon Ko Phi Phi-n. Pedig kifejezetten azért vettem meg (antikváriumban Bangkokban), mert kifejezetten Kinsellára vágytam, azaz agyatlan csajlimonádéra, és még így sem tetszett sajnos.

A történet szerint Samantha Sweeting 29 éves és menő ügyvéd Londonban. Azért menő ügyvéd Londonban, mert 1. olyannyira munkamániás, hogy egyáltalán semennyire nincs élete és hét éve nem volt szabin és nincsenek barátai sem, 2. szuperokos, valahol a regényben szerepel a szám is, asszem 170-es az IQ-ja. (Ez már eleve problémás kissé, ugyanis Samanthánál nyilvánvalóan okosabb vagyok, és az enyém csak valami 135 körül van. De ne szaladjunk előre.) Samantha családja is szuperokos munkamániás, ezért aztán a szülinapján egy családtagja se ér rá, mert mind tárgyal, de sebaj, mert Samantha valószínűleg partner lesz az ügyvédi irodánál, a legfiatalabb és egyetlen női partner, ami iszonyatosan sok pénzzel is jár.

És akkor kiderül, hogy Samantha (aki sohasem követett még el hibát az életében) (mert szuperintelligens) valami apró hibát követett el a papírmunkában, ami végül irtózatos veszteségekhez vezet a cégben. Amikor a leány rájön erre, akkor sokkot kap és kisétál az épületből és felszáll az első vonatra. És leszáll valami kisvárosban az angol vidéken, és becsönget az első házba, hogy egy pohár vizet kérjen. Mert annyira készen van. A ház lakói viszont azt hiszik, hogy megjött az ügynökség által küldött bejárónő. Száz szónak is egy a vége, a szuperintelligens sztárjogász előéletét természetesen eltitkolva bejárónő lesz. Csak épp nem tud főzni meg nem tudja bekapcsolni a mosógépet, de megtanulja. És akkor ott rájön, hogy az Élet az nem egy munkahely és nem tárgyalások és szerződések, hanem bokorról szedett málna meg a frissen sült kenyér illata. És hogy milyen jó pasi a kertész.

Csomó vicces helyzet adódik abból, hogy Samantha nem tud főzni meg takarítani, valamint izgalom, hogy mikor derül ki az inkognitója. Közben otthon a Cégnél is mindenféle történik, ármány, szerelem, kb. a tizedik oldalon jövök rá, hogy mi lesz a végén a csavar. De nem ez a baj, Kinsella sosem a detektívregényeiről volt híres, hanem hogy szerethetően csacskák voltak a női szereplői és szerethetően borostásak a férfiszereplői.

Samantha nem szerethetően csacska, hanem állítólag szuperintelligens, csak az a baj, hogy Kinsella meg nem az, és ettől a főszereplője sem az. Nem tudja bekapcsolni a mosógépet. Úgy sem, hogy megtalálja a használati utasítást. De nem érti meg. Mondjuk oké, sose volt 170-es IQ-m, de azt gondolnám, ennyivel megérti az ember a mosógép használati utasítását. Valamint nem tud célzottan keresni google-ben. Nem is okos, hanem buta, és mégis mindig okosnak nevezi magát és ez idegesítő. A férfi főszereplővel meg az a bajom, hogy eddig Kinsella összes férfi főszereplőjébe simán bele tudtam szeretni gond nélkül azonnal, mindegyik okos, komoly, elhivatott, fáradt, borostás, fanyar humorú, gyengéd, de egyben férfias alak volt, erről a kertészcsávóról meg nagyjából annyit tudunk meg, hogy jó a segge és jó az ágyban. Rendben van, ezek sem utolsó szempontok, meg ne várjak drámaian kidolgozott jellemrajzot és karakterábrázolást csajlimonádétól, de ennél azért többhöz voltam szokva.

És akkor a tanulság, hogy az élet nem egy munkahely, hanem a frissen sült kenyér illata, az is idegesített. Mert én ugyan hangoztatom néha kb. pontosan ugyanezt, de igazából meg azt gondolom, hogy az élet egy munkahely is, meg más is. És milyen tanulság az, hogy az ember ne vegye komolyan a munkáját és ne akarjon karriert, hanem süssön kenyeret meg élvezze a szerelmet meg a napsütést. És egyébként is túl giccsesen van előadva. Nem szerettem.

Lobo jobban szerette

Sophie Kinsella: Remember me?

Augusztusban olvastam ezt a könyvet, szabira mentem, és olyat akartam, ami könnyed, szórakoztató, butácska, biztosan nem "fajsúlyos", és tutira nem történnek benne rossz dolgok. Kinsellában lehet bízni. A Remember me? tökéletes alapanyag lenne egy romantikus komédiához, nem is értem, miért a Shopaholic…-ból csináltak filmet és nem ebből, amikor a Remember me? nemcsak megfelel a fent felsorolt kritériumoknak, hanem még fordulatos is. Meg kevésbé idegesítő a csaj.

Tehát a történet. Lexi Smart (27 éves asszem?) felébred a kórházban, bekötött fejjel. Arra emlékszik, hogy előző este barátnőivel valami londoni klubban ittak túl sok banánkoktélt, lúzer pasija (akit Loser Dave-nek hívnak a gyengébbek kedvéért) feltehetőleg épp megcsalta, a munkahelyén nem kapott bónuszt, le van égve, zuhog az eső, és holnap lesz az apja temetése. Kiderül azonban, hogy a fenti események nem előző este történtek, hanem három évvel ezelőtt. Lexi egy autóbaleset kapcsán fejsérülést szenvedett, ezért került kórházba, és a fejsérülés miatt kiesett az emlékezetéből az előző három év. (Különben tényleg van ilyen, csak ritka). 

Lexinek tehát fogalma sincs, mivel töltötte elmúlt három évét, de ez lassan kiderül. Például, hogy azalatt valahogyan (??) Louis Vuitton-táskára és Mercedes gépjárműre tett szert; vezető beosztásba került a cégénél, férjhez ment egy milliomoshoz, ruhatárát bézs színű kosztümökre cserélte, lepattant barátnőit pedig milliomosfeleségekre. Hogyan, miért? A könyv arról szól, hogy Lexi próbál helytállni a számára ezáltal teljesen új élethelyzetben, közben pedig igyekszik kinyomozni, hogy mi is történhetett az elmúlt három évben. Aztán persze tovább bonyolódnak a szálak. Aztán még tovább. A végén meg kiderül minden, és le a kalappal Kinsella előtt, egészen hitelesen megmagyarázza Lexi feltörését és az elmúlt éveket. Valamint azért is, mert az amnéziával kapcsolatban sem ír hülyeségeket, egyszer sem, hanem például remekül beleírta a könyvbe, hogy amnéziásoknál a szemantikus (tények) és az epizodikus (életesemények) emlékezet totális kiesése mellett a procedurális (készségek) emlékezet akár sértetlen is maradhat – magyarul Lexi az üzletfeleinek a nevére sem emlékszik, viszont képes járni tűsarkú cipőben. 

Szerettem ezt a könyvet, egy korrektül összerakott csajlimonádé, időnként remek szövegekkel, helyes pasikkal, és az átlag Bridget Jones- Becky Bloomwood vonalnál talán egy fokkal értelmesebb és kevésbé bosszantó főhőssel. Oké, a műfajból adódóan azért legalább egyszer veszélyesen súrolja a "nyálas cukormáz"-határt, de kategóriájában számomra idén egyértelműen a legjobb volt eddig.

Sophie Kinsella: Shopaholic & Sister

Túl sok dolog nyomasztott, munkában és magánéletben, szakmailag és emberileg egyaránt, úgyhogy gondoltam, kiolvasom a shopaholic-széria hiányzó darabját, hátha az segít. Rengeteg szomorú történetet hallottam egész nyáron, és amúgy is gondterhelt voltam, és olyan könyvet akartam, amiben tutira nem történnek drámai vagy nyomasztó dolgok és borítékolható a hepiend. És mivel már olvastam a sorozat sorrendben ezután következő részét (Shopaholic and baby), így nagyjából tudtam, mire lehet számítani a Sister-ben. Sajnos, mint kiderült, nem csak nagyjából, hanem szóról szóra. 

Becky Bloomwood tehát ismét lecsap, ezúttal hazajön világ körüli nászútjáról és próbál beilleszkedni a londoni életbe és a házaséletbe. Ezt olyan problémák nehezítik, hogy 1. legjobb barátnője, Suze időközben beújított egy másik öribarit; 2. a nászúton istentelen mennyiségű cucot vásárolt (ebédlőasztaltól a gongig), amiknek Luke nem örül és valamit tenni kéne velük; 3. nincs állása; 4. kiderül, hogy van egy nővére, akiről eddig nem tudott és aki első ránézésre cseppet sem hasonlít rá. Például spórolós. Meg okos is.

Mindegy, a végére minden megoldódik. Untam ezt a könyvet, egyrészt, mert tényleg minden történést elmesél a következő könyvben, szóval tudtam, mi lesz, másrészt meg mert kezdett idegesíteni/untatni Becky Bloomwood és felelőtlen vásárolgatása. De különben a célnak megfelelt.  

Sophie Kinsella: Shopaholic & Baby

Ez volt az a pont, ahol túladagoltam magam a sorozattal, vagyis éreztem az olvasás közben, hogy ez a könyv is valószínűleg ugyanolyan jó, mint az előzőek, csak nem kellett volna nagyjából 3 hét leforgása alatt elolvasni belőle négyet.

Mint a címből is kiderül, Becky terhes. Természetesen ez azzal jár, hogy összevásárolja a világ összes kismama- és gyerekholmiját, ami engem sajátélmény híján annyira nem szórakoztat, mint amikor ruhákat vett NY-ban, de azért persze vicces. A babakocsik mellett házat is néznek Luke-kal, és remekül szórakozom azon, amikor Kinsella a túlzottnál is sokkal jobban eltúlozza az ún. fogyasztói társadalom mértéktelen igényeit és lehetőségeit. Pl. elmennek megnézni a kiszemelt házat, ami gyönyörű, de nem akarnak túlságosan lelkesnek látszani a tulajok előtt, ezért Becky flegmán megkérdezi a csillivilli high-tech konyhában, hogy "és, van beépített elektromos szusikészítő?", mire a válasz egy döbbent "persze". Hogy is feltételezhetné, hogy nincsen. 

Becky megszerzi a sztárnőgyógyászt, akiről kiderül, hogy egy csaj, kiderül, hogy Luke volt évfolyamtársa, sőt mi több, a volt csaja, és akkor innentől minden jel arra mutat, hogy ezek túlzottan összemelegednek ismét. Ez az alapkonfliktus, hogy akkor Dr. Venetia Carter el akarja-e csábítani Luke-ot, és sikerült-e neki már. Sajnos ezen teljes mértékben képtelen vagyok izgulni, mert az előző részekből nem egy olyan Luke Brandont ismertem meg, aki terhes nejét hátrahagyva nadrágkosztümös doktornőkkel kufircolna. Nevetséges feltételezés, hogy Luke hűtlen lenne, most komolyan. 

Egyebekben persze vicces a könyv, remekül kifigurázza a holisztikus vízben/otthon/thai masszázs közben-szülést, klassz, amikor Becky anyja és Janice elkísérik Becky-t az ezoterikus szülésfelkészítő tanfolyamra, és elmondják, hogy légzés ide vagy oda, ez kurvára fáj, és azért nem vállaltak még egy gyereket, mert akkoriban még nem volt epidurál. Becky különben még egy fokkal csacskább, mint eddig volt, amit a gyerek pénzügyeivel művel, az már tényleg mindennek az alja, dehát eddig se az eszéért szerettük, és persze ismét kiderül, hogy önzetlen és kreatív és helyén van a szíve és lojális feleség és hűséges barát. De asszem most egy kis szünetet tartok a shopaholic-könyvekben (úgyis egy van már csak, amit nem olvastam, a Sh & sister).   

Sophie Kinsella: Shopaholic ties the knot

A sorozat harmadik kötete. Rebecca Bloomwood és Luke Brandon New Yorkban élnek, West Village-ben, Becky vásárlásmániája ugyan sokat nem csillapodott, de legalább van rá pénzük. Szerencsére a bonyodalom ezúttal nem Becky shopaholizmusából adódik, az már egy kicsit unalmas lenne így harmadszorra, hanem egy egészen más típusú katasztrófából kellene Rebeccának valahogyan kikeverednie. Amibe persze a sorozat hagyományaihoz hűen maga keverte bele magát egyesegyedül.

Az alapkonfliktus tehát a következő: a könyv elején Luke megkéri Becky kezét; Becky egyszerű, ám szerető szívű anyja elkezdi szervezni az esküvőt Londonban, a házuk kertjében, Luke luxusjégkirálynő anyja pedig elkezdi szervezni az esküvőt a Hotel Plazaban, New Yorkban, ugyanarra a napra. Becky nem tudja eldönteni, hogy melyiket szeretné, és mire esetleg el tudná, addigra már mindkét szervezés túlságosan előrehaladt ahhoz, hogy arcvesztés nélkül le lehessen mondani. A kialakult helyzetet persze mindvégig mindenki előtt (Luke előtt is) titkolja, ami tovább nehezíti a megoldást. A könyv első egyharmadában csak hüldeztem, hogy Rebecca Bloomwood mennyire hülye lett, az előző könyvekben azért értelmesebb volt ennél (tényleg könyvről könyvre veszít az intellektusából. Nem a történetek, hanem konkrétan maga a főszereplő, vagyis néha kissé önmaga karikatúrájává válik, de aztán gyorsan visszavesz), és ekkora hülyeségbe hogyan keverhette bele magát. Egy idő után aztán már végtelenül izgalmas lesz a könyv, mert tényleg a leghalványabb elképzelésem sincsen, hogy az előállt helyzetet hogyan lehetne megoldani, Becky-t minden megoldási kísérlete csak mélyebbre keveri a bajba, a kitűzött időpont pedig minden perccel egyre közelebb van.

A szokásos, kedvelt mellékszereplőkön kívül (Suze, Tarquin, Becky szülei, Janice) két új arc bukkan fel a regényben: Danny, a meleg divattervező-wannabe lakótárs, aki sok kínos/vicces helyzethez vezet; valamint Luke anyja, Elinor, aki ugyan már megjelent az előző részben is, itt főszereplővé növi ki magát. Meg kell mondanom, hogy limonádéhoz képest a Luke és Elinor közötti ellentmondásos kapcsolat elég jól kidolgozott és hiteles, és a köztük lévő konfliktus, bár az esküvőkhöz képest másodrendű, azért szintén elég izgalmas.  

Igazi könnyed kikapcsolódás, nagyon szórakoztató, nyaralásra vinni kell. Ugye nyilvánvaló, hogy férfi olvasóinknak talán kevésbé ajánlom a könyvet. 

Sophie Kinsella: Pánik a plázában

Istenem, ez a borító. Istenem. Szerintem a szerkesztő megkérte a hatéves kislányát, hogy tervezzen borítót, a kislány pedig megörült, hogy mennyiféle betűtípus méret és szín van, meg még árnyékolás is! Én is szerettem így kiszínezni a házifeladatomat általános iskola elsőben, emlékszem. Meg a magyar cím is, a "Shopaholic takes Manhattan"-ből hogy lett ez? Meg miért vannak odaírva a divatmárkák a szerző meg a cím közé? Sóhaj. 

A könyv amúgy az Egy boltkóros naplója c. limonádé folytatása, és kb. ugyanolyan, mint az. Becky Bloomwood és Luke Brandon már együtt járnak és New Yorkba költöznek. Becky először nem találja a helyét NY-ban, de aztán rájön, hogy rengeteg dizájnercuccot vehet kiárusításokon, így aztán megint adósságokba veri magát. Luke a cégét akarja Amerikában is kiterjeszteni, ami először jól megy, aztán hirtelen ismeretlen okból borzasztóan. Valamint felbukkan Luke fura amerikai anyja is. Több dolog miatt kell tehát izgulni, az egyik Luke cége, illetve egészsége (mivel túlhajszolja magát a szegény), másrészt a kapcsolatuk (mert egészen komolyan összevesznek), harmadrészt Becky jó híre és anyagi helyzete. Olyan nagyon különösen nem izgultam ezen a könyvön, mivel már láttam a filmet és abban ellövik a végét, tehát tudtam, mi lesz. Meg kell még jegyeznem, hogy Becky egy fokkal hülyébb, mint az első részben, de még nem zavaróan. 

Szóval egy teljesen korrekt kis csajregény ez. Az sztorim vele, hogy kb. egy hónap phD-írást követően megvettem péntek délután, beültem egy kávézóba és pontosan három óra alatt olvastam el az elejétől a végéig, és a végére frutti lett az agyam helyén és jól esett nagyon. 

A fordítás, meg egyáltalán az egész magyar kiadás viszont elég borzasztó. Vagy legalábbis szerintem Becky Bloomwood nem olyan szavakat használ, hogy "oltári kis ruci!!". (Olvastam két másik részt angolul, és nem, nem ez a stílusa.) Értem én, hogy a shopaholic-könyvek nem éppen magasirodalom, de szerintem bármilyen stílusú írott szöveg nagyobb tiszteletet és törődést érdemel ennél.   

Lobotómia még angolul olvasta és ezt gondolta róla