Pamela Druckerman: Nem harap a spenót

Kedvenc könyvem, kétszer kiolvastam. Nem klasszikus gyereknevelős okosság, hanem egy önéletrajzi ihletésű riportkönyv: Pamela eredetileg brit, az USÁ-ban élő újságírónő, aki gyermeke születése előtt Párizsba költözik és ott egyből kultúrsokkot kap a terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos szokásoktól. Így aztán nekilát, hogy feltérképezze a különbségeket, azok potenciális előnyeit és hátrányait, anyukákkal és szakértőkkel beszélget, közben saját gyerekét, majd gyerekeit menedzseli sok nehézséggel és humorral.

nemharapaspenotAlapvetően az rajzolódik ki, hogy az angolszász nevelési stílustól eltérően a Franciaországban megszokott módszer sokkal anyabarátabb és kevésbé “kötődően” nevelő. A kötődő nevelés fanatikus hívei egyébként is ki fognak borulni ettől a könyvtől, bele se kezdjenek inkább. A francia nők nem parázzák túl a terhességet, nagyjából a gyerek háromhónapos koráig szoptatnak, viszonylag hamar visszamennek dolgozni, szájukat rúzsozzák, gyermeküket bölcsődébe járatják, a francia gyerekek pedig átalusszák az éjszakát és szépen viselkednek az asztalnál. Pamelának mindez sokkoló, mert ahhoz van szokva, hogy az ember terhesség alatt mindennek utánanéz és azon görcsöl, ihat-e koffeinmentes kávét, majd szoptat és ha nincs elég teje vagy nem megy jól a szoptatás, akkor rossz anya és bűntudatot érez, ezután mackónadrágban a játszótéren tölti a hátralévő mintegy 3 évet, miközben folyamatosan rossz anya és bűntudatot érez. Nyilván általánosítok és sarkítom a két rendszer közötti különbségeket, Pamela is így tesz, de azért van benne igazság.

A francia nevelési elvek, amiktől a gyerek aztán olyan szépen alszik és jól viselkedik, részben tudományos kutatásokon, részben pedig nemzetközileg kevésbé ismert francia pszichológus munkásságán alapulnak. Az altatás azon, hogy ne keverjük össze a REM-fázisban csak kicsit megébredő baba hangját az éhség miatt felébredő babáéval, előbbi esetben hagyjuk aludni, utóbbi esetben vegyük ki és etessük. Ezt az elvet Searstől Pantley-n át a Suttogóig mindenki leírja. Ha a baba már elmúlt négy hónapos, és még mindig nem alszik, akkor viszont Ferber-tréning és sírni hagyás. Pamela gyerekgyógyászokkal beszél erről, kipróbálják (ő is sír) és egy nap alatt sikert hoz.

A francia babák napirendet is tartanak: három hónapos korig igény szerint szoptatódnak, onnantól viszont három óránként, majd négy óránként, jellemzően ugyanabban az időpontban. Ez megkönnyíti a későbbi bölcsődei létet is, mivel ott is egyszerre kap enni az összes gyerek. Ez azzal jár, hogy néha a (szigorúan 3 hónapos kor feletti) gyerek éhes, de várnia kell, mire enni kap. A várakozás a francia nevelésben kulcsfontosságú: a gyerekek megkapják a kaját, figyelmet, de nem azonnal, hanem némi latenciával. Pamela a pillecukor-tesztet idézi, ami szerint felnőve boldogabbak azok a gyerekek, akik kiskorukban ki bírták várni a második pillecukrot. Úgy tűnik, az igények azonnali kielégítése az első élethónapokban fontos, később viszont inkább az ellenkezője, a kis várakoztatás a kívánatosabb. Egyéves gyerekhez már nem ugrunk abban a pillanatban.

Érdekes, és nekem egyébként ez a vonal szimpatikus, hogy a gyerekek vesznek részt a család életében és nem pedig arról van szó, hogy az anya minden más helyett a gyerekkel játszik a szőnyegen. Vekerdy szerint “jó szülő nem vasal”, szerintem meg igen, és főzzünk együtt a babával, addig ő játszhat a fakanállal, és amint tud valamit segíteni, tegye. Pici gyereknek a kevergetés meg a tésztából gombócok formázása ugyanúgy lehet flow-élmény, mint a barbizás, és ezáltal kialakíthatjuk, hogy élvezze a mindennapi tevékenységeket és merüljön el azokban. Hogy nem arról van szó, hogy a munka szükséges rossz, amit gyorsan meg kell csinálni, mielőtt mehetnénk játszani, hanem lehet azt is élvezettel csinálni. Ugyanez vonatkozik az étkezésre is, arra igyekszenek megtanítani a gyerekeket, hogy szeressenek enni, nézzék meg az ételek színét, illatát, élvezzék azokat. Általában uzsonnára kapnak édességet, de nincs olyan, hogy a kötelességből megevett szükséges rossz főzelék után a csoki a jutalom. Megjegyzem, az édességek jutalomértékével kapcsolatban ugyanezt az elvet olvastam tegnap a kötődően nevelő W. Ungváry Renáta babaszakácskönyvében is. Érdekes, hogy homlokegyenest eltérő szemléletek és iskolák között is meglepő hasonlóságok fedezhetőek fel.

Nagyon tetszett és magamra, illetve a körülöttem lévő nőkre ismertem sok dologban. Pamela a terhesség alatti információhajhászást és rágörcsölést igen találóan ahhoz hasonlítja, amikor a légörvénybe került repülőn kapaszkodunk az ülés karfájába. A terhesség félelmetes, és ha azt képzeljük, hogy valamit kontrollálhatunk, az csökkenthet a félelmetességen, de csupán látszólag. A másik a bűntudat: hogy mennyien nevezik “rossz anyának” magukat pl. mert örülnek, ha elaludt a gyerek és végre letehetik egy kicsit vagy mert egyéves szülinapján adtak egy kis csokitortát a babának és az utána rosszul aludt (saját gyűjtésem). Pamela szerint a francia nőknek is van bűntudatuk, de nem tapicskolnak benne, hanem elhessegetik, míg angolszász anyakörökben szinte kötelező hangoztatnod a bűntudatodat és a rosszanyaságot. Különösen tetszett ezenkívül az az okfejtés, miszerint a manapság uralkodó pszichológia a gyerekeket pszichésen elképesztően sérülékenynek gondolja (itt idézem).

Bár nem 100 %-ig értek egyet minden nevelési elvükkel (pl. három hónap után visszamenni dolgozni kicsit korainak tűnik), mégis nagyon jó és felszabadító érzés volt olvasni, hogy így is lehet. Hogy nem aközött kell választani, hogy a gyereked boldog és pszichésen ép lesz, de te belerokkansz vs. te jól vagy, de a gyermek a súlyos elhanyagolás miatt évekig fog analízisbe járni. Emellett Pamelának remek humora van és mindenfajta nehézségen meg az egyes iskolák becsületsértésig fajuló vitáin is humorizál, hangosan nevettem párszor.

Advertisements

Dr. William Sears: Éjszakai gondoskodás

A csecsemő alvása az egy annyira súlypont kérdés, hogy külön polcot foglalhatnak el az erről szóló könyvek, itt az egyik nagy klasszikus. Dr. William Sears amerikai gyermekorvos a kötődő nevelés öregapja (nyolc gyereke van és számos, gondolom, hatvannégy unokája), és az ő nevéhez fűződik az az iskola, miszerint aludjon a szüleivel egy ágyban a gyermek. A babaaltatásban két véglet létezik, az egyik a sírni hagyós módszer (“feltalálója” után Ferber-tréningnek szokták hívni), a másik véglet pedig Sears. A könyv lényegi üzenete, hogy a csecsemő még kis állatkölyök és ott akar lenni a többi állattal a meleg alomban, és ha külön szobába teszed külön ágyba, akkor fél, hogy megeszik a ragadozók, ezért sokkal többet fog sírni, érthető okból. Sears szerint nappal és éjszaka is azonnal reagálni kell, ha a baba sír, nem szabad hagyni, mert ha azonnal reagálunk, akkor a baba megtanulja, hogy mindig van kire számítania. A kötődéskutatásokra hivatkozva Sears úgy gondolja, az ilyen babák felnőve képesebbek lesznek szeretetteli, biztonságos kapcsolatokra, mint a kiságyukban magányosan zokogó babák. (A valóságban az a helyzet, hogy a biztonságos kötődés nem attól függ, hogy a csecsemőt hány perc nyekegés után vettük ki az ágyából, illetve volt-e egyáltalán ágya vagy a mi ágyunkban aludt, illetve babakocsiban vagy kendőben hurcoltuk-e, hanem hogy összességében biztonságban érezte-e magát egy szeretetteli környezetben vagy elhagyatottnak és bántalmazottnak érezte magát. Külön szobában altatott csecsemő is érezheti magát biztonságban és körül lehet véve szeretettel, ugyanígy a családi ágyban alvó csecsemőt is lehet elhanyagolni, nem ezen múlik. Ezt csak úgy mondom.)

searsA lényeges újdonság, amit a könyvből megtanultam, az a babák alvásciklusának ismertetése, és ez tényleg hasznos volt. A babák ugyanis alvásuk jelentős részét töltik REM-fázisban és ilyenkor nyöszörögnek, néha sírnak is, ugrabugrálnak az ágyukban (vagy a miénkben), kicsit fel is ébredhetnek. Sok baba nem tudja még összekötni az egymás után következő alvásfázisokat és minden REM-szakaszban felébred. A szülő azt hiszi, hogy na, felébredt a baba, kiveszi a kiságyból, megeteti, stb., ezzel viszont azt éri el, hogy a baba még kevésbé lesz képes összekötni az alvásciklusokat és minden REM-szaakszból fel fog ébredni továbbra is. Ehelyett meg kell figyelni a baba különféle hangjait, fel kell ismerni, melyik az éhes hang és melyik a sima REM nyekergés, az előbbi esetben ki kell venni és etetni (lehetőleg csendben és sötétben, nehogy azt higgye, hogy reggel van), az utóbbi esetben pedig megvárni, hátha visszaalszik, vagy ágyában simogatva visszaaltatni. Sok könyvben, pl. a Suttogóban is írják, hogy éjszaka ne vedd ki az első zajra, itt végre megkaptuk az indoklást is.

A másik újdonság, hogy a Sears által idézett kutatások szerint ha baba és anyuka fizikailag jó közel alszanak egymáshoz (egy ágyban, de legalább egy szobában), akkor a baba és az anya REM-fázisai összehangolódnak, vagyis kb. egyszerre fognak mély alvásban lenni és egyszerre lesznek felszínes alvásban. Ez azt jelenti, hogy pár hét után már nem lesz olyan, hogy a baba a legmélyebb álmodból ébreszt fel, amikor azt se tudod, hol vagy, hanem felszínes alvásból ébreszt, amiből könnyű felébredni. Sokkal kipihentebb az ember, ha “jó” fázisban ébresztik. Ez tényleg így történt, nálunk a szülői ágy mellett van a baba külön ágyban, és tényleg beszinkronizálódtam és gyakorlatilag soha nincs olyan, hogy rossz fázisban ébreszt a baba.

Az egy ágyban, vagy magunkhoz közel altatás mellett más tanácsokat is kapunk, pl. hogy ne fektessük le túl korán a babát csak azért, hogy a szülőknek legyen este egy kis idejük egymásra, hanem szokjuk meg, hogy a gyerek is része a családnak és ő is folyton ott van. Ezek a tanácsok már nem az alváskutatások eredményein alapulnak, csak Sears tapasztalatain, neki bevált, nekünk meg vagy be fog, vagy nem. Számomra nem teljesen világos, hogy Mr. és Mrs. Sears hogyan (mikor?) hozott össze nyolc gyereket úgy, hogy a baba egy ágyban aludt velük és egyszerre feküdtek le este, de nyilván találékonyabbak voltak nálam. Egyébként a Sears által vázolt elvek, ti. hogy legyünk sokat együtt a gyerekeinkkel, figyeljünk rájuk és szeressük azokat, nyilván jó és követendő elvek. Azt hiányolom a könyvből, hogy kevéssé veszi figyelembe a szülők igényeit, illetve feltételezi, hogy a szülők igényei megegyeznek a babáéval, pedig ez nem mindig így van; és hogy kissé démonizálja a külön alvást, pedig az azért nem teljesen az ördög műve. Ennek ellenére nagyon hasznos volt, hogy elolvastam.

W. Ungváry Renáta: A szoptatás kézikönyve

szoptatásHa szoptatásról akarunk olvasni, akkor ezt kell olvasni, rövid, értelmes, lényegretörő, naprakész. Felmerülhet a kérdés, hogy miért akarna bárki is szoptatásról olvasni. A legtöbb babás-mamás könyv, amelyik a terhességről, szülésről, meg a csecsemő altatásáról szól, többnyire úgyis kitér a szoptatással kapcsolatos kérdésekre, nehézségekre (pl. a Suttogó is). W. Ungváry könyve abban különbözik a fentiektől, hogy modern. Létezik ugyanis a szoptatással kapcsolatban egy olyan paradoxon, miszerint ősi tudás, többmillió éve csináljuk, mindenki tud szoptatni, még a szomszéd macska is, amelyik kilencet kölykedzett, másrészt viszont rengeteg tévhit övezi és pár évtizedenként mást talál ki róla a tudomány. Hogy csak néhány példát említsek, anyáink még szigorúan háromóránkénti szoptatásra voltak nevelve, és arra, hogy ha szopi után még tej marad a mellben, azt ki kell fejni. Ma már jobban ismerjük  a tejtermelődés élettanát, és tudjuk, hogy a kereslet-kínálat vezérli, ebből a szempontból jobb igény szerint szoptatni, főleg az első hetekben, és a fejés növeli a tejmennyiséget, így ha túl sok tejünk van, akkor fejéssel csak még több lesz, és ha nem fejjük, akkor lesz kevesebb. Stb. A szoptatással kapcsolatos felvilágosítás eredetileg a védőnők feladata, és van is védőnő, aki továbbképzi magát és ért a dologhoz, de van olyan is, aki az elmúlt harminc év hibás tanácsait osztja meg velünk, és ilyen esetben például jól jön a könyv.

A könyv a legújabb tudományos eredményekre támaszkodva ad gyakorlati tanácsokat a szoptatáshoz, kezdve a felkészüléstől (terhesség alatt mit csinálj, mit szerezz be stb., hogy majd jól menjen a szoptatás), majd a szülést követő órák és napok következnek, aztán a gyermekágy, majd a nagyobb csecsemőkkel kapcsolatos kérdések. Minden fejezetben vannak kismamák által felvetett problémák, gyakori kérdések, amelyekre a szerző válaszol. Ezeknek a kérdéseknek jelentős hányada bennem is felmerült a szoptatás előtt-közben, és jó látni, hogy mások is küzdöttek hasonló problémával. Kitér a leggyakoribb nehézségekre, a tejpangás, mellgyulladás, aluszékony baba, nem alvó baba, befelé forduló mellbimbó, valamint a testkép megváltozása, a párkapcsolat stb. A függelékben hozzátáplálási útmutató, “sírásnaptár” és alváskalauz. A szerző a La Leche Liga nevű, szoptatást népszerűsítő szervezet volt elnöke, nemzetközileg akkreditált szoptatási tanácsadó, vagyis elég komolyan szoptatáspárti, ő nem fogja azt tanácsolni, hogy ha nem megy, hagyd a fenébe, úgyhogy ha ezt szeretnénk hallani, akkor ne ezt a könyvet vegyük.

Dr. Aletha J. Solter: A bölcs baba

Világnézetileg A bölcs baba egy fokozattal jobban tiszteletben tartja a csecsemőt és annak érzéseit, és jóval megengedőbb a Suttogónál. Ezzel nagyjából olyan nézeteket közöl, amivel egyet tudok érteni és viszonylag kevés helyen szálltam volna vele vitába (azért vannak olyanok is). Nem annyira gyakorlatias, inkább egyfajta hozzáállást közvetít pontokba szedett praktikus tanácsok helyett, cserébe nem érzed úgy, hogy hülyének tartja az olvasót és nem kell keresztülrágni magunkat olyan tanácsok hosszú során, hogy ne tedd be a csecsemőt a mikróba. A gyermek születésétől kezdődően a két és fél éves koráig tartó időszakot öleli fel. Olyan anyukáknak való, akik ennek az időszaknak minimum a nagy részét otthon tervezik tölteni a gyermekkel.

bolcsbabaA bölcs baba alapvetően azt célozza, hogy a gyerekünkben biztonságos kötődési mintázatot alakítsunk ki. Az emberek kötődésí stílusa valóban csecsemőkorban alakul ki, és felnőttkorban ugyan változtatható, de csak nehezen, lassan, sok pszichoterápiával (a kötődési stílusra vonatkozó kutatások ismertetésétől most hadd tekintsek el). A legtutibb a biztonságos kötődési stílus, mert akkor leszünk kapcsolatainkban kiegyensúlyozottak – ez azt a “hiedelmet” jelenti, hogy a szeretekapcsolatainkban az emberekre lehet számítani, nem fognak minket egyik percről a másikra ok nélkül elhagyni, tehát nyugodtan lehet kötődni hozzájuk. Ezen kívül létezik még elkerülő kötődési stílus, amikor az illető személy inkább kerüli a túl szoros vagy intim kapcsolatokat, valamint bizonytalan, amikor nem tudja eldönteni és hol túl szorosan akar kötődni, nagyon szoros barátságokban és intim párkapcsolatokban, de ezek nem stabilak, hanem egyik pillanatról a másikra megszűnnek vagy felbomlanak. A nyugati kultúrában jelenleg a biztonságos kötődési stílus a normális, ilyennek kell lenni, és A bölcs baba arról szól, mit kell csinálnunk a csecsemőnkkel, hogy jó eséllyel ilyen legyen. Engem, mint eredetileg bizonytalan / elkerülő kötődőt, rettenetesen idegesít végig ez a nyomás a normalitás felé, szerintem nem annyira rettenetes, ha vannak nem biztonságosan kötődő embertársaink is, sőt, azok sokszor nagyon érdekesek, vagy boldogtalanok és magányosak, és kompenzációképpen kiváló írók vagy más művészek vagy elhivatott kutatók vagy akármi, dehát ez egy nagyon messzire vezető vita lenne, úgyhogy inkább visszatérek a könyvhöz. Ja, nem, még egy másik kitétel is van benne, amivel nem értek egyet, ez pedig az, hogy ha biztonságosan kötődő gyerekekekt nevelünk, akkor azokban nem lesz agresszió és nem lesz háború és vandalizmus és béke lesz a Földön, szerintem meg mi emberek mindig képesek leszünk agresszióra és akár kegyetlenségre, bennünk van ez a potenciál, mindig is megvolt, álszentség lenne letagadni. Mindenesetre gyakran van az az érzésem, hogy a könyv nyomást gyakorol rám, hogy békés, nem agresszív, biztonságosan kötődő gyermeket neveljek, akinek még plüssállatra sincs szüksége az elalváshoz, mert annyira kiegyensúlyozott. És ha plüssállatra van szüksége? Akkor mi van?

Nade nyilván azt akarjuk, hogy a mi gyerekünk boldog, biztonságosan kötődő legyen, és agresszív se legyen meg kegyetlen se, akkor pedig ez a megfelelő könyv. A könyv egyes fejezetei konkrét élethelyzetekkel foglalkoznak, és alaposan körbejárják, hogy az adott helyzettel mit lehet kezdeni. Ezek: a sírás, a szoptatás, az alvás, a játék, a konfliktusok. A sírással kapcsolatban egy új szempontot hoz, amit eddig még nem olvastam, de nem hangzik hülyeségnek: a csecsemőnek igénye van a sírásra, hogy kisírja magát, ezért nem feltétlenül mindig az a cél, hogy elhallgattassuk. Tehát az olyan trükkök, hogy sétálj vele, meg cumi, meg mellretevés meg rázogatás helyett meg kell neki engedni, hogy sírjon, de úgy, hogy közben a karjaidban tartod. Az átlag csecsemő Solter szerint napi két órát sír, hát, ember legyen a talpán, aki két vagy több óra hosszat tütelmesen a karjában tartja és nem kezd bele nagyjából bármibe, amitől abbahagyhatná a sírást.

A könyv kiemelkedő erőssége, hogy a szülő érzéseivel is fogllakozik, de nem csak a szokásos “normális, ha kiborulsz, beszéld meg másokkal” módon, hanem ennél árnyaltabban: mindegyik fejezetnél arra bátorít, hogy vizsgáld meg és gondold át a saját érzéseidet az adott témával kapcsolatban, gyerekkori emlékeket is beleértve. A gyerekkori élményeink ugyanis jelentősen befolyásolják a nevelési stílusunkat, vagy azért, mert pont úgy akarjuk csinálni, mint anyánk, vagy bárhogy, de nem úgy – mindenképpen van a fejünkben erről valami. A könyv minden fejezet végén “gyakorlatokat” tartalmaz, ezek valójában kérdések, amik mentén átgondolhatod a hozzáállásodat. “Általában mit tettek a szüleid, amikor sírtál? Milyen szavakkal próbálták elérni, hogy abbahagyd a sírást? Hogyan érezted ettől magad? Emlékszel-e olyan, konkrét helyzetekre, amikor elérték, hogy abbahagyd a sírást? Milyen érzést ébreszt benned a kisbabád, amikor sír és nem tudsz rájönni, mire van szüksége? Haragot, aggodalmat, alkalmatlanságérzést, bűntudatot, frusztrációt, szomorúságot? Mit tennél ilyenkor a legszívesebben?” stb. , ugyanígy az evéssel, a konfliktuskezeléssel és a többi témával kapcsolatban is. Amellett, hogy komolyan veszi a csecsemő igényeit, azért igyekszik a szülőket sem kiborítani teljesen. Alapvetően tetszik a világnézete, mert olyan elveken alapul, mint bizalom, empátia, tisztelet. De azért nehéznek tűnik betartani a tanácsait, hát, majd meglátjuk.

A könyvet az Agykontroll kiadó adta ki, de ez ne tévesszen meg minket, nem agykontrollos könyv, nincs köze hozzá.

Tracy Hoggs, Melinda Blau: A suttogó titkai I.

Erről és a következő néhány könyvről is el kell mondanom elöljáróban, hogy egyrészt nem vagyok elkötelezett híve semelyik gyereknevelős iskolának, másrészt még nem született meg a gyerekem. El tudom képzelni azt, hogy ami most tetszik és értelmesnek hangzik, arról egy hónap múlva azt fogom mondani, hogy a lehető legnagyobb baromság. Ami az iskolákat illeti, ott azért elég szigorúan azt gondolom, hogy nem létezik üdvözítő válasz és a szélsőségeket (és itt olyanokra gondolok, hogy bántalmazás, elhanyagolás) leszámítva mindig lesz olyan anya-csecsemő páros, akinek a szigorúbb és rendezettebb, és olyan, akinek az igény szerintibb és kötődőbb nevelés fog beválni, és ha az válik be, akkor az a jó. Whatever works. De komolyan, ez a világnézetem, amiből nem engedek és amit szerintem minden babamama-fórumozónak észben kellene tartania: hogy attól, hogy nekünk bevált és közel áll hozzánk egyik nézet és módszer, az még nem jogosít fel arra, hogy ítélkezzünk a másik módszer követői felett.

suttogóA Suttogó valahol középtájt helyezkedik el a kötödőnevelés – Dr. Spock skálán, azaz nem nagyon szigorú, nem hagyjuk egyedül sírni a csecsemőt, de azért fontos elvnek tartja, hogy a csecsemőnek legyen napirendje és a szülők érdekeit is figyelembe vegye. A Spock-követők furcsának fogják találni, hogy ha sír a csecsemő, akkor oda kell hozzá menni és kapcsolatba lépni vele, azaz ágyból való kivevés nélkül megsimogatni, vagy felvenni és letenni. A kötődő nevelés hívei kegyetlenségnek fogják találni, hogy nem szoptatod meg az éjszaka síró csecsemőt és nem teszed át a saját ágyadba, és a Suttogó a kendőben hordozást sem preferálja, mert szerinte az túl nagy áldozat az anya részéről. És igen, mindig lesznek anyák, akik szívesen hordoznak, lesznek, akik kicsit kényelmetlennek találják, de a bébi érdekében bevállalják, és lesznek, akik számára túl nagy áldozat, és azok szerintem se csinálják.

Az alapelv, amiből a cím is származik, a lovakkal foglalkozó suttogókra utal, tudjátok, vannak azok az idomárok, akik mintha telepatikusan tudnák, mit akar a ló. Ezek igazából a ló és idomár közötti testbeszéd apró jeleivel kommunikálnak, ami nagy figyelmet és összehangolódást követel. Tracy Hoggs szerint a csecsemővel is ezt kell csinálni, vagyis apró jeleit figyelni és hangolódni: például megfigyelni, hányféle sírása van, és melyik mit jelent; megfigyelni, a mi csecsemőnknél mik a jelei az álmosságnak és amikor ezeket látjuk, akkor kell lefektetni; megfigyelni, mikor pörgettük túl és mikor unatkozik stb. “Megállok, fülelek, figyelek, értékelek”, ami alatt a csecsemő érzelmeinek tiszteletben tartását és kommunikációjának értelmezését érti. Ez az a rész, amivel teljesen egyet tudok érteni és nagyon értelmesnek tűnik. Tracy csecsemő-alaptípusokat is megkülönböztet, ezek általam nem ismert kategóriák, a csecsemő viselkedését kell megfigyelni és az alapján besorolhatod a tiédet, hogy az Morcos vagy Mimóza vagy Mintababa, Talpraesett vagy Kisangyal, és mindegyikhez ad tippeket, hogy mire számíthatunk tőlük és hogyan lehet hozzájuk viszonyulni.

A másik fontos alapelve a napirend, vagyis hogy próbáljunk kialakítani egy rendszert, ahol néhány óránként ugyanazok a programok követik egymást, ezt a fordításban a négy É-nek nevezik: étkezés (szoptatás / tápszer), ébrenlét (pelenkázás, játék stb), édes álom (altatás, és mit kell csinálni, hogy működjön), Én (az a kis idő, amit anyu magára fordíthat, illetve a segítők fontossága). Általában hangsúlyozza, hogy ne áldozd fel és készítsd ki magadat teljesen a bébi érdekében, de az önállóság nem egyenlő az elhanyagolással – például szerinte nem kell felvenni és ölelgetni a síró csecsemőt, de sohasem hagyjuk magára, hanem mellette maradunk.

Meg kell még jegyezni, hogy a Suttogó-t amerikaiaknak írták, ahol a szülési szabadság sokkal rövidebb, és ha a nő fizetése, esetleg karrierje is érdekes, akkor sokkal hamarabb vissza kell menned dolgozni, mint itthon. Ez a középeurópai szokásoktól nagyon távol áll és elég kegyetlennek tűnik mind az anyával, mind a gyerekkel szemben – van ismerősöm, aki tényleg összesen hat hét szabit kap a szüléséhez. Tracy Hoggs ennek az ottani rendszernek a figyelembevételével írta meg a könyvét, tehát lehet, hogy esetenként olyasfajta “önállóságra” nevelné a csecsemőt, ami idehaza nem szükséges – ha néhány heted van otthon lenni vele, akkor azalatt tényleg nem érdemes kendőben hordoznod, mert utána szegénynek elég megrázó lesz, hogy hétfőtől meg napi 8 órában nem lát. Ezt csak azért mondom, mert az az érzésem, hogy ha fél-két évet otthon tudunk lenni a babával, akkor talán nem kell annyira siettetnünk az önállóságra nevelését, mint Tracy meg a szerencsétlen amerikai anyák, és szerintem ez az, ami miatt sokan “kegyetlennek” meg túl szigorúnak tartják a Suttogót, nem a mi rendszerünkre készült. Ezt leszámítva viszont úgy tűnik, hasznos tippek vannak benne.

A Suttogó tippjei közül elég sok olyan van, amire az ember szerintem magától is rájön, ha egy kissé odafigyel a csecsemőjére, legalábbis általam ismert anyukák szokták látni a gyerekükön, hogy most álmos vagy nyűgös vagy éhes vagy unatkozik, anélkül, hogy olvasták volna a könyvet. Ha a csecsemővel játszani akarsz, de ő elfordítja a fejét és becsukja a szemét, akkor értelmes ember könyv nélkül is kikövetkeztetheti, hogy most nem játszani akar. De ha valamelyik viselkedését nem tudod értelmezni, a Suttogó ehhez jó támpontokat ad, mert nagyon részletesen leírja, hogy pl az álmos baba hogyan viselkedik, több szakaszban.

Részemről nehezen tudom elképzelni, hogy ne vegyem fel a síró csecsemőt, és a hordozás is szimpatikus, de persze, majd meglátjuk, mi válik be. Mindemellett a Suttogó értelmes könyvnek tűnik, legfőképpen azért, mert optimista. Sok esetismertetést közöl, amiben a kétségbeesett szülők kiborulva hívták Tracy-t, aki átjött és pár nap alatt megoldotta a problémát. Ezeknek persze részben az a tanulsága, hogy Tracy mekkora profi, mert mindent tud, másrészt viszont az is, hogy a problémákat meg lehet oldani. Ezek gyakran röhejes problémák, amire épelméjű ember magától is ráérez (csendben és sötétben könnyebben alszik a csecsemő, mintha Doors-ot hallgatna), de nekem alapvetően tetszik az a nézet, hogy a problémákat meg lehet oldani.