Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás

Bezzeg a múlt században még lehetett hinni a Tudományban. Ment minden, mint a karikacsapás, űrhajót építettünk, holdraszálltunk, penicillin, klassz gyógyszereket találtunk ki az őrültség és szomorúság ellen, egyértelműnek tűnt, hogy perceken belül meglesz a rák ellenszere is, aztán majd kezdhetünk újabb és újabb galaxisokat meghódítani, ha a miénkben már nem fér el az a sok egészséges, boldog, örökéletű ember. Úgy volt, hogy 2010-ben már legalább a harmadik Űrodisszeánál fogunk tartani, erre tessék: azóta se mentünk vissza még a Holdra sem, nem tudunk mit kezdeni a bolondokkal, a végén továbbra is nyomorultul megpusztulunk rákban meg infarktusban, a depresszióról meg ne is beszéljünk. A tudomány nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Na jó, a penicillin tényleg jó cucc, de a többi? Többet ártott, mint használt. Jobb ötletnek tűnik keresni valami ősi maja makrobiotikus ájurvédikus ezoterikus választ az élet és a diéta nagy kérdéseire. Azonban az átlagos csodatáplálkozás-könyvekkel szemben a Paleolit mégis a tudományba vetett hitünkre alapoz. Miközben párhuzamosan ki is ábrándít belőle.

Azzal érvel ugyanis, hogy a tudomány továbbra is klassz dolog, interleukin-szinteket tudunk mérni, kedvünkre ütjük ki egerek génjeit futurisztikus génsebészeti módszereinkkel, határ a csillagos ég. A probléma “csupán” a mögöttes anyagi érdekekkel van: a cégekkel, akik az amúgy színtiszta és napnál világosabb  eredményeket félremagyarázzák és torzítják. Az emberiség tutiszuper faj volt már a kőkorban is, fülei tiszták, szemei ragyogtak, az összes foga jó volt, és ugyanolyan szuper ma is, csak ki kell válogatni, mi a jó tudomány meg mi a rossz, és nem szabad engedni, hogy átverjenek minket 1. a gyógyszercégek, 2. a kardiológusok, akiket markukban tartanak a gyógyszercégek, 3. a bőrgyógyászok, akiket markukban tartanak a gyógyszercégek, 4. a pszichiáterek, akiket ld. fent, 5. a tejtermelő-lobbi. És ha elég kritikusan szemléljük a mainstream tudományt, és nem hagyjuk magunkat átverni a palánkon, akkor nagyon, nagyon sokáig fogunk élni, jó egészségben, nem lesz allergiánk, sclerosis multiplexünk, szívinfarktusunk, ízületi bántalmaink, csontritkulásunk, depressziónk, pattanásunk, és a hajunk is szép lesz. Nagyon szeretnénk hinni abban, hogy mint emberi faj, erősek vagyunk, egészségesek, és nem is kopaszodunk? Hogy a csúf betegségekért, gyenge, esendő voltunkért és rövid életünkért valami külső ellenség hibáztatható? Bejön az externalizáló attribúciós stílus? Akkor szeretni fogjuk a könyvet.

Szendi tehát prezentálja nekünk a tudomány jelenlegi állását és rengeteg, valódi, impakt faktoros szakfolyóiratból származó közleményt ismertet. Szemmel láthatóan igen alaposan áttekintette a téma irodalmát. Külön fejezet foglalkozik a gabonafogyasztással, a tejjel, a koleszterinnel, a sóval, az omega-3 zsírsavakkal, a D-vitaminnal és napozással, a csontritkulással és a depresszióval. Az alapvető koncepció mindenütt az, hogy a jelenleg tudományosan elfogadott és széles körben hirdetett dogmák (= kenyér oké, tej oké, koleszterin rossz, só rossz, stb.) valójában erősen megkérdőjelezhetőek és számos kutatás mutatta ki homlokegyenest az ellenkezőjüket (= kenyér rossz, tej rossz, koleszterin oké, só oké). A témához egyáltalán semennyire sem értek, illetve csupán annyit, hogy megtanultam egyetemen a jelenleg kritizált dogmákat, úgyhogy valódi választ itt ne várjunk tőlem, halvány fogalmam sincs, mennyi sót szabad enni meg mennyit nem.

A szerző mindenütt nagyon sok vizsgálatot idéz, amelyek állítását alátámasztják. Az objektivitás kedvéért idéz egy vagy két olyan vizsgálatot is, amelyek a mainstream dogmát támasztották alá és a Szendi-féle verziót nem, de ezeknek a vizsgálatoknak mindig alapos és mindenre kiterjedő kritikáját is megkapjuk: kicsi volt az esetszám, rosszak voltak a beválasztási kritériumok, a módszer nem passzolt a kérdésfelvetéshez, kicsi volt a statisztikai erő, egyéb tetszőleges metodikai hibák, majd a szerzők a közölhetőség / anyagiak érdekében félremagyarázták az eredményeket. Igen meggyőző. A Szendi érvelését alátámasztó vizsgálatokról sohasem kapunk efféle kritikát. Kicsit gyanús. Sokszor idéz meta-analíziseket is, hiszen azok több másik vizsgálat eredményei, mint ilyen, nyilván ez mondja ki a végső szót. Kivéve akkor, amikor az idézett meta-analízis eredménye nem támasztja alá megfelelően az érvelést (pl. az jött ki, hogy a tej nem növeli a mellrák kockázatot, pedig Szendi szerint növeli), mert akkor hirtelen kiderül, hogy a meta-analízisek számos korláttal rendelkeznek és egyáltalán nem biztos, hogy csak úgy hihetünk nekik. Egyes mainstream vizsgálatok hibásan oksági kapcsolatot tételeztek fel olyan tényezők között, amik együtt járhattak pl. azért is, mert ugyanaz a harmadik dolog okozta őket – kivéve, amikor Szendi érvelését alátámasztó vizsgálatról van szó, mert ott nyilvánvaló, hogy egyszerre előforduló jelenségek között oksági kapcsolat van. Hát, kicsit gyanús.

Különben ezek mellett / ellenére igen érdekes lenne a könyv, mert remekül rámutat, hogy tudományos eredményeket hányféleképpen lehet értelmezni (ahogy akarod), és ez izgalmas és bátor dolog, és komolyan azon kapom magam, hogy kedvem lenne belemélyedni a témába és utánaolvasni és vitázni. Ami miatt mégis kissé kiábrándító számomra, az az, hogy Szendi ugyanazt teszi ebben a könyvben, mint az “ellenség”: vizsgálatokat a saját nézőpontja szerint értelmezve azt állítja, hogy megtalálta az igazságot, és aki őt követi, az rendbe jön. Azt sugallja, hogy valójában már tudjuk a hosszú, egészséges élet titkát, csak eltitkolták előlünk, de most, hogy lelibben a fátyol, most már senki nem lesz depressziós és nem fog meghalni rákban. Részemről maradok biszkeptikus, és hajlandó vagyok elhinni, hogy a tej ártalmatlan volta nincs megfelelően bizonyítva, de hogy az ellenkezője sincs, az is tuti. Eleve bármilyen olyan állítás, hogy ha ezt vagy azt az étrendet követed, akkor mostantól minden rendbe jön, hazug ígéret, és mint ilyen, nem szép.

Egyéb dolgok, amik kissé zavartak. Szendi sokszor érvel azzal, hogy azért kell neki hinnünk és nem a mainstreamnek, mert míg az utóbbi mögött kemény érdekek állnak és el akarnak adni nekünk valamit, addig ő nem akar eladni nekünk semmit, hanem vértanú forradalmár. Rendben, személyes történetének fényében érthető, de tudományos eredmény magyarázatánál ez nem érv. Az, hogy valami fickót meghurcoltak, mert azt mondta, sok tojást kell enni – az bizonyíthatja, hogy a tudományos világ merev és dogmatikus, de semmit sem bizonyít a tojással kapcsolatban. Még gyanakvóbb vagyok attól, hogy állandóan arra a következtetésre jutunk, hogy nagy dózisú vitaminokat kell szedni. A kőkori ember sokat volt napon, a napfény hatására a bőrünkben D-vitamin keletkezik, ezért nekünk, dobozban élő városiaknak tablettában kell azt bevenni. Énszerintem meg biztos van valami különbség a saját bőrünkön tapasztalt és a tablettában bevett D között, és először mutasson nekem húszéves követéses vizsgálatokat, amiben emberek megadózis D-vitamint szedtek, és nem kaptak tőle rákot. Az omega-3-zsírsavaknál már egészen paranoid vagyok, mert Szendi szerint sok halat kellene enni, de a hal nem finom, plusz tele van higannyal, ezért ne együk, hanem szedjünk rengeteg omega-3 tablettát. És akkor az almáról még nem is beszéltem, ötoldalanként bedobja, hogy reggelire együnk meg egy almát, ha megéhezünk, együnk meg egy almát. Vajon ki áll emögött? Ez kinek az érdeke? (Férjem szerint az almatermesztők maffiája, az Alma Mater.)

További aggályaim: a kőkori ember átlag életkora nagyjából harminc év volt, mert utána megette a kardfogú tigris. A kőkori ember étrendje lehet, hogy akkoriban bevált, de azóta egészen máshogyan élünk, lehet, hogy ilyen környezeti hatások mellett már káros. Kizártnak tartom, hogy tízezer év alatt nem jött rá az emberiség, hogy a tej vagy a gabona halálos méreg (a gyógyszerlobbi csak az elmúlt max 100 év találmánya, az előtte lévő 9900-ban hová tettük az eszünket?). A paleolit étrend egészen biztosan nagyon rossz a bolygónak és nem gazdaságos, eleve ezért tértünk át anno növénytermesztésre, mert abból több embernek lehet enni adni. A kőkori ember tutira nem szedett megadózis vitamint. A depresszió (gyanítom, hogy a többi betegség is, de a depi biztosan) nem egy konkrét betegség, hanem tünetegyüttes, amit számtalan dolog és azok interakciója okozhat, genetikától a neveltetésen át a munkahelyi kudarcainkig, okok színes kaleidoszkópja, és hajlandó vagyok elfogadni, hogy az étrendnek van valamennyi, akár oksági szerepe, de az egyetlen tényező a nagyonsok között. Az étrend megváltoztatása ugyan jól hangzik, de ugyan már: amíg összezsúfolt városokban élünk dobozokban, egész nap értelmetlen munkát végzünk isten szent ege helyett valami monitor fényénél, addig kicsit jelentéktelennek és hiábavalónak tűnik müzli helyett egy almát enni reggelire. Az emberek változatos genetikai konstellációban jönnek világra, ésszerűnek tartanám, ha nem mindenkinek pontosan ugyanaz az étrend lenne hasznos (=lehet, hogy van, akinek nem kéne tejet inni, de én elpusztulnék tejeskávé nélkül). Ennek megfelelően a paleolit diétarendszer számomra ugyanúgy minimum túláltalánosítónak tűnik, mint a mainstream koleszterinelméletek. Nem vitatom, hogy egyes betegségek összefüggenek az étkezési szokásainkkal, de hiába a sok tanulmány, ezt a paleolit cuccot sajnos egyszerűen nem hiszem el.

Stílusát tekintve egyébként nem valami olvasóbarát könyv, a tudományos megalapozottság az olvasmányosság rovására megy, bár néha humoros, de többnyire inkább száraz. Kevesebb szimplán felsorolt idézett vizsgálatot, több szintézist kérünk legközelebb.

Összességében érdekes kísérlet megkérdőjelezni a tudományos dogmákat, látni, hogy az evidenciák lehet, hogy nem is evidenciák, és érdekes ennek a módszertana is, milyen tényezőkből áll össze és mitől lesz populáris egy ilyen ellenhipotézis. És hogy tényleg milyen nehéz eldönteni valamiről, hogy meddig tudomány és honnantól dogmák vs. szekta. Nem bántam meg, hogy elolvastam. Persze attól még semmilyen szabadgondolkodó nem fog ilyen könnyen lenyomni a torkomon a saját szája íze szerint értelmezett vizsgálatokat meg kétes ígéreteket a hosszú, boldog életről. Sem megadózis vitaminokat. Sem almát.

Advertisements

Szendi Gábor: Isten az agyban

Régóta szemezek már ezzel a könyvvel, csak sokalltam az árát, de most le volt értékelve. Arról szól, hogy milyen agyi struktúrák, idegrendszeri változások, neadjisten betegségek állhatnak a különféle vallásos/misztikus élmények hátterében. Szendi mintegy tízoldalanként igyekszik leszögezni, hogy ez nem egy ateista könyv, és attól, hogy tudjuk, hogy a megtérésélményt a temporális lebenyünkben megfigyelhető mikrokisülések okozzák, az még nem jelenti azt, hogy nincs Isten, maximum azt jelenti, hogy az Úr a temporális lebenyünkön keresztül szól hozzánk. Egyébként is végig igyekszik kerülni ezt a témát, hogy akkor van-e bármiféle isten vagy nincs, miközben azért kiderül, hogy a stigmák konverziós tünetek, Szent Pál meg egy szimpla epilepsziás volt. Kicsit következetlen ettől a könyv, vagy inkább ilyen… bocsánatkérő. Mintha mentegetőzne a szerző, amiatt, hogy “beszól” a vallásnak, holott még csak be sem szól rendesen. Mindenesetre azért pluszpont a pártatlanságra való törekvésért, még ha kissé ügyetlenül is valósul meg néha.

szendi isten az agybanNostehát. A következő jelenségeket járjuk körül. Az első fejezet a temporális (halánték-) lebenyről szól, és arról, hogy melyik történelmi személy vallásos élményeiben játszhatott szerepet temporális lebeny epilepszia, illetve a fenti agyterület bármilyen eredetű túlműködése. Főleg Szent Pál apostol a gyanús, mert ő még grafonámiás is volt (ami a bloggereken kívül a TL-epilepsziások ismertetőjele), meg Jean D’Arc. A második fejezet a jelenlétérzésről szól, az az érzés, amikor érzed, hogy valaki (őrangyalod, Isten, a sátán) ott van melletted, de nem látható. Ez például alvási paralízisnél fordul elő gyakran, de a földmágnesességgel és mágneses viharokkal is kapcsolatba hozzuk itt, ami ugyan kicsit meredeknek tűnik, de Szendi mindenféle tudományos bizonyítékokkal jön.

A harmadik fejezetben olyan kutatásokról olvashatunk, ahol képalkotó vizsgálatokkal (PET-tel vagy funkcionális MRI-vel) vizsgáltak misztikus élményeket, pl. apácákat ima közben, buddhista szerzeteseket. Ez nagyon érdekes rész, az a baj, hogy kicsit ilyen felsorolásszerű, nekem innen hiányzott, hogy az idézett vizsgálatokból levonjunk valami konklúziót esetleg. Plusz eléggé leegyszerűsítő az a modell, hogy agyunknak ez a része erre való, az a része meg arra, mert az agyunk ugyanis nem legókockákból van összerakva, hanem egyszerre sok területe aktiválódik mindenféle mintázatokban a különféle működésekhez. Szóval az azért nem teljesen igaz, hogy ha a jobb alsó sárga legókocka működik, akkor megvilágosodás-élményünk van, ha a bal piros, akkor meg viszket a talpunk. Nem baj, azért így is érdekes.

A következő nagyobb fejezetben kicsit eltérülünk a parapszichológia felé, a távima hatékonyságvizsgálatai következnek (jót mosolyogtam azon, hogy nem tudunk kettős vak randomizált kontrollált vizsgálatokat tervezni a kérdésben, mert Isten sosem lesz vak, mindig tudni fogja, kiért imádkozik valaki és kiért nem). Valamint az ufóélmények, kísértetek lehetséges élettani magyarázatai és a jobb félteke szerepe mindezekben.  Az utolsó fejezetben (kicsit furcsa a könyv felépítése ebből a szempontból) ismét visszakanyarodunk a kereszténységhez, amennyiben a stigmákról lesz szó. Sok-sok stigmában szenvedő (így kell ezt mondani?) egyén történetét olvashatjuk, akik közül pár csaló volt, pár pedig nem, ebben az esetben a bőrjelenségek hátterében konverziós mechanizmust gyanítunk.

Összességében érdekes, néha elveszik a részletekben, néha leegyszerűsít. Néha még ironizál is a vallásos élményekkel kapcsolatban, máskor meg furcsán visszafogott. Semennyire sem ismerem a téma irodalmát, a könyv azt a benyomást kelti, hogy a szerző viszont alaposan körüljárta a témáját. Elég olvasmányos, néha még vicces is. Minden adandó alkalommal jól beszól a pszichiátriára, amit elnéző mosollyal nyugtázunk.