Pamela Druckerman: Nem harap a spenót

Kedvenc könyvem, kétszer kiolvastam. Nem klasszikus gyereknevelős okosság, hanem egy önéletrajzi ihletésű riportkönyv: Pamela eredetileg brit, az USÁ-ban élő újságírónő, aki gyermeke születése előtt Párizsba költözik és ott egyből kultúrsokkot kap a terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos szokásoktól. Így aztán nekilát, hogy feltérképezze a különbségeket, azok potenciális előnyeit és hátrányait, anyukákkal és szakértőkkel beszélget, közben saját gyerekét, majd gyerekeit menedzseli sok nehézséggel és humorral.

nemharapaspenotAlapvetően az rajzolódik ki, hogy az angolszász nevelési stílustól eltérően a Franciaországban megszokott módszer sokkal anyabarátabb és kevésbé “kötődően” nevelő. A kötődő nevelés fanatikus hívei egyébként is ki fognak borulni ettől a könyvtől, bele se kezdjenek inkább. A francia nők nem parázzák túl a terhességet, nagyjából a gyerek háromhónapos koráig szoptatnak, viszonylag hamar visszamennek dolgozni, szájukat rúzsozzák, gyermeküket bölcsődébe járatják, a francia gyerekek pedig átalusszák az éjszakát és szépen viselkednek az asztalnál. Pamelának mindez sokkoló, mert ahhoz van szokva, hogy az ember terhesség alatt mindennek utánanéz és azon görcsöl, ihat-e koffeinmentes kávét, majd szoptat és ha nincs elég teje vagy nem megy jól a szoptatás, akkor rossz anya és bűntudatot érez, ezután mackónadrágban a játszótéren tölti a hátralévő mintegy 3 évet, miközben folyamatosan rossz anya és bűntudatot érez. Nyilván általánosítok és sarkítom a két rendszer közötti különbségeket, Pamela is így tesz, de azért van benne igazság.

A francia nevelési elvek, amiktől a gyerek aztán olyan szépen alszik és jól viselkedik, részben tudományos kutatásokon, részben pedig nemzetközileg kevésbé ismert francia pszichológus munkásságán alapulnak. Az altatás azon, hogy ne keverjük össze a REM-fázisban csak kicsit megébredő baba hangját az éhség miatt felébredő babáéval, előbbi esetben hagyjuk aludni, utóbbi esetben vegyük ki és etessük. Ezt az elvet Searstől Pantley-n át a Suttogóig mindenki leírja. Ha a baba már elmúlt négy hónapos, és még mindig nem alszik, akkor viszont Ferber-tréning és sírni hagyás. Pamela gyerekgyógyászokkal beszél erről, kipróbálják (ő is sír) és egy nap alatt sikert hoz.

A francia babák napirendet is tartanak: három hónapos korig igény szerint szoptatódnak, onnantól viszont három óránként, majd négy óránként, jellemzően ugyanabban az időpontban. Ez megkönnyíti a későbbi bölcsődei létet is, mivel ott is egyszerre kap enni az összes gyerek. Ez azzal jár, hogy néha a (szigorúan 3 hónapos kor feletti) gyerek éhes, de várnia kell, mire enni kap. A várakozás a francia nevelésben kulcsfontosságú: a gyerekek megkapják a kaját, figyelmet, de nem azonnal, hanem némi latenciával. Pamela a pillecukor-tesztet idézi, ami szerint felnőve boldogabbak azok a gyerekek, akik kiskorukban ki bírták várni a második pillecukrot. Úgy tűnik, az igények azonnali kielégítése az első élethónapokban fontos, később viszont inkább az ellenkezője, a kis várakoztatás a kívánatosabb. Egyéves gyerekhez már nem ugrunk abban a pillanatban.

Érdekes, és nekem egyébként ez a vonal szimpatikus, hogy a gyerekek vesznek részt a család életében és nem pedig arról van szó, hogy az anya minden más helyett a gyerekkel játszik a szőnyegen. Vekerdy szerint “jó szülő nem vasal”, szerintem meg igen, és főzzünk együtt a babával, addig ő játszhat a fakanállal, és amint tud valamit segíteni, tegye. Pici gyereknek a kevergetés meg a tésztából gombócok formázása ugyanúgy lehet flow-élmény, mint a barbizás, és ezáltal kialakíthatjuk, hogy élvezze a mindennapi tevékenységeket és merüljön el azokban. Hogy nem arról van szó, hogy a munka szükséges rossz, amit gyorsan meg kell csinálni, mielőtt mehetnénk játszani, hanem lehet azt is élvezettel csinálni. Ugyanez vonatkozik az étkezésre is, arra igyekszenek megtanítani a gyerekeket, hogy szeressenek enni, nézzék meg az ételek színét, illatát, élvezzék azokat. Általában uzsonnára kapnak édességet, de nincs olyan, hogy a kötelességből megevett szükséges rossz főzelék után a csoki a jutalom. Megjegyzem, az édességek jutalomértékével kapcsolatban ugyanezt az elvet olvastam tegnap a kötődően nevelő W. Ungváry Renáta babaszakácskönyvében is. Érdekes, hogy homlokegyenest eltérő szemléletek és iskolák között is meglepő hasonlóságok fedezhetőek fel.

Nagyon tetszett és magamra, illetve a körülöttem lévő nőkre ismertem sok dologban. Pamela a terhesség alatti információhajhászást és rágörcsölést igen találóan ahhoz hasonlítja, amikor a légörvénybe került repülőn kapaszkodunk az ülés karfájába. A terhesség félelmetes, és ha azt képzeljük, hogy valamit kontrollálhatunk, az csökkenthet a félelmetességen, de csupán látszólag. A másik a bűntudat: hogy mennyien nevezik “rossz anyának” magukat pl. mert örülnek, ha elaludt a gyerek és végre letehetik egy kicsit vagy mert egyéves szülinapján adtak egy kis csokitortát a babának és az utána rosszul aludt (saját gyűjtésem). Pamela szerint a francia nőknek is van bűntudatuk, de nem tapicskolnak benne, hanem elhessegetik, míg angolszász anyakörökben szinte kötelező hangoztatnod a bűntudatodat és a rosszanyaságot. Különösen tetszett ezenkívül az az okfejtés, miszerint a manapság uralkodó pszichológia a gyerekeket pszichésen elképesztően sérülékenynek gondolja (itt idézem).

Bár nem 100 %-ig értek egyet minden nevelési elvükkel (pl. három hónap után visszamenni dolgozni kicsit korainak tűnik), mégis nagyon jó és felszabadító érzés volt olvasni, hogy így is lehet. Hogy nem aközött kell választani, hogy a gyereked boldog és pszichésen ép lesz, de te belerokkansz vs. te jól vagy, de a gyermek a súlyos elhanyagolás miatt évekig fog analízisbe járni. Emellett Pamelának remek humora van és mindenfajta nehézségen meg az egyes iskolák becsületsértésig fajuló vitáin is humorizál, hangosan nevettem párszor.

Advertisements

Elizabeth Pantley: Békés álom – könnyek nélkül

pantleybekesalomHa össze kellene állítanom egy túlélőcsomagot kismamáknak, akkor Pantley könyve lenne benne az altatóskönyv (ezenkívül az Ungváry szoptatóskönyve meg a Nem harap a spenót szerepelne a csomagban). A babák altatása nehéz, mert nem alszanak, illetve nem akkor és úgy és annyit, mint amennyit a szülők várnak tőlük. A különböző könyvek szerint az a normális, ha a csecsemő rendesen alszik, és ha ezt nem teszi, akkor alvászavaros, más könyvek szerint az a normális, ha nem alszik, mert ez a  csecsemőnek tulajdonsága. Mindegy, a különböző felmérések szerint a csecsemők kb. fele rendes alvó (az azt jelenti, hogy van éjszaka egy 5-6 órás egybefüggő alvásuk), a másik fele meg nem rendes, azaz 1-2 óránként felkel. A könyv leginkább az utóbbi csecsemők szüleinek szól, de a másik csapat is talál benne hasznos dolgokat.

A babaaltatásnak kb. két nagy iskolája van, a csináljunk mindent úgy, ahogy baba akarja, és ha fel akar kelni félóránként három évig, akkor ez van, nyugodjunk bele; és a sírni hagyós. Pantley ezekkel szemben kíméletes viselkedésterápiás technikákkal segít az alvási szokások kialakításában. Tetszett a könyvben, hogy empatizál a szülőkkel és biztatja őket, nem ígér azonnali, csodás eredményt, hanem legalább tíz hétig gyakorolnunk kell a technikákat, mire történik valami, és természetesen az, hogy konkrétumokat, konkrét technikákat javasol. A szemlélet klasszikus viselkedésterápia, először alvási naplót kell vezetnünk, felmérni, mi a probléma és min szeretnénk változtatni, majd kiválasztani a könyvből az ehhez tartozó és nekünk szimpatikus technikákat, ezeket következetesen alkalmazni, az eredményt rendszeresen feljegyezni.

A való életben nem próbáltam Pantley módszerét, mert a gyerek éjszaka egész rendesen alszik, de miután elolvastam a könyvet, jöttem rá, hogy egy csomó technikát már eleve csináltunk, mert az tűnt jó ötletnek. Egy-kettőt még bevezettem pluszban, de a komplett programot – felmérés, alvásnapló, következetesség – nem csináltuk, így az eredményességről nincs sajátélményem. Pantley különböző tanácsokat ad a különböző életkorú gyerekekhez, és külön éjszakai meg nappali alváshoz. Az összesnek a lényege a szokások kialakítása, márpedig szokásokat megfelelő viselkedéstréninggel ki lehet alakítani. Ha valaki esetleg rendesen megcsinálta élesben, saját gyerekén a teljes programot, akkor meséljen, javult-e a helyzet.

Mimke javasolatára olvastam el, itt ír róla.

Dr. William Sears: Éjszakai gondoskodás

A csecsemő alvása az egy annyira súlypont kérdés, hogy külön polcot foglalhatnak el az erről szóló könyvek, itt az egyik nagy klasszikus. Dr. William Sears amerikai gyermekorvos a kötődő nevelés öregapja (nyolc gyereke van és számos, gondolom, hatvannégy unokája), és az ő nevéhez fűződik az az iskola, miszerint aludjon a szüleivel egy ágyban a gyermek. A babaaltatásban két véglet létezik, az egyik a sírni hagyós módszer (“feltalálója” után Ferber-tréningnek szokták hívni), a másik véglet pedig Sears. A könyv lényegi üzenete, hogy a csecsemő még kis állatkölyök és ott akar lenni a többi állattal a meleg alomban, és ha külön szobába teszed külön ágyba, akkor fél, hogy megeszik a ragadozók, ezért sokkal többet fog sírni, érthető okból. Sears szerint nappal és éjszaka is azonnal reagálni kell, ha a baba sír, nem szabad hagyni, mert ha azonnal reagálunk, akkor a baba megtanulja, hogy mindig van kire számítania. A kötődéskutatásokra hivatkozva Sears úgy gondolja, az ilyen babák felnőve képesebbek lesznek szeretetteli, biztonságos kapcsolatokra, mint a kiságyukban magányosan zokogó babák. (A valóságban az a helyzet, hogy a biztonságos kötődés nem attól függ, hogy a csecsemőt hány perc nyekegés után vettük ki az ágyából, illetve volt-e egyáltalán ágya vagy a mi ágyunkban aludt, illetve babakocsiban vagy kendőben hurcoltuk-e, hanem hogy összességében biztonságban érezte-e magát egy szeretetteli környezetben vagy elhagyatottnak és bántalmazottnak érezte magát. Külön szobában altatott csecsemő is érezheti magát biztonságban és körül lehet véve szeretettel, ugyanígy a családi ágyban alvó csecsemőt is lehet elhanyagolni, nem ezen múlik. Ezt csak úgy mondom.)

searsA lényeges újdonság, amit a könyvből megtanultam, az a babák alvásciklusának ismertetése, és ez tényleg hasznos volt. A babák ugyanis alvásuk jelentős részét töltik REM-fázisban és ilyenkor nyöszörögnek, néha sírnak is, ugrabugrálnak az ágyukban (vagy a miénkben), kicsit fel is ébredhetnek. Sok baba nem tudja még összekötni az egymás után következő alvásfázisokat és minden REM-szakaszban felébred. A szülő azt hiszi, hogy na, felébredt a baba, kiveszi a kiságyból, megeteti, stb., ezzel viszont azt éri el, hogy a baba még kevésbé lesz képes összekötni az alvásciklusokat és minden REM-szaakszból fel fog ébredni továbbra is. Ehelyett meg kell figyelni a baba különféle hangjait, fel kell ismerni, melyik az éhes hang és melyik a sima REM nyekergés, az előbbi esetben ki kell venni és etetni (lehetőleg csendben és sötétben, nehogy azt higgye, hogy reggel van), az utóbbi esetben pedig megvárni, hátha visszaalszik, vagy ágyában simogatva visszaaltatni. Sok könyvben, pl. a Suttogóban is írják, hogy éjszaka ne vedd ki az első zajra, itt végre megkaptuk az indoklást is.

A másik újdonság, hogy a Sears által idézett kutatások szerint ha baba és anyuka fizikailag jó közel alszanak egymáshoz (egy ágyban, de legalább egy szobában), akkor a baba és az anya REM-fázisai összehangolódnak, vagyis kb. egyszerre fognak mély alvásban lenni és egyszerre lesznek felszínes alvásban. Ez azt jelenti, hogy pár hét után már nem lesz olyan, hogy a baba a legmélyebb álmodból ébreszt fel, amikor azt se tudod, hol vagy, hanem felszínes alvásból ébreszt, amiből könnyű felébredni. Sokkal kipihentebb az ember, ha “jó” fázisban ébresztik. Ez tényleg így történt, nálunk a szülői ágy mellett van a baba külön ágyban, és tényleg beszinkronizálódtam és gyakorlatilag soha nincs olyan, hogy rossz fázisban ébreszt a baba.

Az egy ágyban, vagy magunkhoz közel altatás mellett más tanácsokat is kapunk, pl. hogy ne fektessük le túl korán a babát csak azért, hogy a szülőknek legyen este egy kis idejük egymásra, hanem szokjuk meg, hogy a gyerek is része a családnak és ő is folyton ott van. Ezek a tanácsok már nem az alváskutatások eredményein alapulnak, csak Sears tapasztalatain, neki bevált, nekünk meg vagy be fog, vagy nem. Számomra nem teljesen világos, hogy Mr. és Mrs. Sears hogyan (mikor?) hozott össze nyolc gyereket úgy, hogy a baba egy ágyban aludt velük és egyszerre feküdtek le este, de nyilván találékonyabbak voltak nálam. Egyébként a Sears által vázolt elvek, ti. hogy legyünk sokat együtt a gyerekeinkkel, figyeljünk rájuk és szeressük azokat, nyilván jó és követendő elvek. Azt hiányolom a könyvből, hogy kevéssé veszi figyelembe a szülők igényeit, illetve feltételezi, hogy a szülők igényei megegyeznek a babáéval, pedig ez nem mindig így van; és hogy kissé démonizálja a külön alvást, pedig az azért nem teljesen az ördög műve. Ennek ellenére nagyon hasznos volt, hogy elolvastam.

W. Ungváry Renáta: A szoptatás kézikönyve

szoptatásHa szoptatásról akarunk olvasni, akkor ezt kell olvasni, rövid, értelmes, lényegretörő, naprakész. Felmerülhet a kérdés, hogy miért akarna bárki is szoptatásról olvasni. A legtöbb babás-mamás könyv, amelyik a terhességről, szülésről, meg a csecsemő altatásáról szól, többnyire úgyis kitér a szoptatással kapcsolatos kérdésekre, nehézségekre (pl. a Suttogó is). W. Ungváry könyve abban különbözik a fentiektől, hogy modern. Létezik ugyanis a szoptatással kapcsolatban egy olyan paradoxon, miszerint ősi tudás, többmillió éve csináljuk, mindenki tud szoptatni, még a szomszéd macska is, amelyik kilencet kölykedzett, másrészt viszont rengeteg tévhit övezi és pár évtizedenként mást talál ki róla a tudomány. Hogy csak néhány példát említsek, anyáink még szigorúan háromóránkénti szoptatásra voltak nevelve, és arra, hogy ha szopi után még tej marad a mellben, azt ki kell fejni. Ma már jobban ismerjük  a tejtermelődés élettanát, és tudjuk, hogy a kereslet-kínálat vezérli, ebből a szempontból jobb igény szerint szoptatni, főleg az első hetekben, és a fejés növeli a tejmennyiséget, így ha túl sok tejünk van, akkor fejéssel csak még több lesz, és ha nem fejjük, akkor lesz kevesebb. Stb. A szoptatással kapcsolatos felvilágosítás eredetileg a védőnők feladata, és van is védőnő, aki továbbképzi magát és ért a dologhoz, de van olyan is, aki az elmúlt harminc év hibás tanácsait osztja meg velünk, és ilyen esetben például jól jön a könyv.

A könyv a legújabb tudományos eredményekre támaszkodva ad gyakorlati tanácsokat a szoptatáshoz, kezdve a felkészüléstől (terhesség alatt mit csinálj, mit szerezz be stb., hogy majd jól menjen a szoptatás), majd a szülést követő órák és napok következnek, aztán a gyermekágy, majd a nagyobb csecsemőkkel kapcsolatos kérdések. Minden fejezetben vannak kismamák által felvetett problémák, gyakori kérdések, amelyekre a szerző válaszol. Ezeknek a kérdéseknek jelentős hányada bennem is felmerült a szoptatás előtt-közben, és jó látni, hogy mások is küzdöttek hasonló problémával. Kitér a leggyakoribb nehézségekre, a tejpangás, mellgyulladás, aluszékony baba, nem alvó baba, befelé forduló mellbimbó, valamint a testkép megváltozása, a párkapcsolat stb. A függelékben hozzátáplálási útmutató, “sírásnaptár” és alváskalauz. A szerző a La Leche Liga nevű, szoptatást népszerűsítő szervezet volt elnöke, nemzetközileg akkreditált szoptatási tanácsadó, vagyis elég komolyan szoptatáspárti, ő nem fogja azt tanácsolni, hogy ha nem megy, hagyd a fenébe, úgyhogy ha ezt szeretnénk hallani, akkor ne ezt a könyvet vegyük.

Anita Diamant: A vörös sátor

Ez egy regény, de a Babamama kategóriába is beletettem, mert annyira nagy szerepet kap a regényben a női lét, a szülés, a bábaság, hogy témájában inkább oda illik. Nem is igazán tudom eldönteni, mennyire lehet érdekes olvasmány olyasvalaki számára, aki épp nem terhes vagy nem ezek a kérdések foglalkoztatják.

vorossatorA regény bibliai környezetben játszódik, Jákob feleségeinek és egyetlen lányának története. Bibliát kevésbé ismerők kedvéért: Jákob idejében a férfiak állattenyésztéssel foglalkoznak, törzsekben élnek és több feleségük van. Jákob a bibliai történet szerint beleszeret Ráhelbe, de először el kell vennie annak idősebb nővérét, Leát, és csak utána veheti el Ráhelt. Ezután még két feleséget is beszerez, és ezektől születik nagyon sok fia, akik közül az egyik József, aki aztán egyiptomba megy és ott a fáraó bizalmasa lesz; és születik egy lánya, Dína, akiről csak nagyon keveset ír a Biblia. Ezek a nők a bibliai történetben mellékszereplők, A vörös sátorban pedig ők a főszereplők. A regény arról szól, miféle dinamika zajlik ugyanazon férfi különböző feleségei között, pláne, ha azok eredetileg testvérek, mi a helye a szerelemnek és nem utolsósorban a testi szerelemnek egy ilyen sokfeleséges, félnomád törzsben, hogyan lehet kislányból nővé érni, annak lelki nehézségeivel és az adott törzsben honos pogány ceremóniáival együtt.

A vörös sátor az asszonyok sátra, ide vonulnak el, amikor menstruálnak, meg amikor szülnek. A törzsben élő asszonyok ciklusa természetesen nagyjából szinkronizálódik, ezért a hónap ugyanazon három napján pihennek a vörös sátorban. A gyerekeik, úgy emlékszem, csak addig jöhetnek be, amíg szoptatják őket, de Dína nagyobb korában is bemehet közéjük, mivel lány. A nők közül sokan megtanulnak alapvető szülésvezetési technikákat, nagyobb nehézségek esetén pedig hívják a bábát, aki több praktikát tud és vannak gyógynövényei is, de ebben nagyjából ki is merül a szülés alatt nyújtható segítség. Dína sok mindent elles a bábától, sok szülésnél segédkezik, és felnőttkorára ő maga is bába lesz. Sok szülés zajlik a könyvben, és Anita Diamant nem nagyon szépít a dolgokon: a pusztában vagyunk egy sátorban, az asszonyok szeretettel és az elérhető legnagyobb hozzáértéssel támogatják egymást, és így is sok asszony belehal a szülésbe és sok a magzati halál is. Sok gyerek nem marad életben, sok a fájdalom és a veszteség. Egyrészt nagyon jó érzés olvasni, hogy a ciklusok, a terhesség, a szülés, a szoptatás asszonyok generációinak hosszú sora óta ugyanúgy megy, és így is fog menni még évszázadokig, másrészt azért megnyugtató, hogy létezik a nyugati orvoslás és egy fokkal kevésbé vagyunk kiszolgáltatva a természetnek vagy a véletlennek vagy az isteneknek, vagy aki épp eldönti, életben marad-e egy anya és gyereke. Dína aztán felnő, közben vándorol a törzs is, harcokba keveredik és különféle szellemi áramlatok érik, Dína szerelmes lesz, aztán további nehézségek és megpróbáltatások következnek, részben egy idegen országban, de szerencsére kiderül, hogy ott is ugyanúgy szülnek a nők és Dína bábatudására ott is nagy szükség van.

A könyv kritikusai szerint ha ez történelmi regény akar lenni, akkor annak csapnivaló, mert abban a korszakban egyáltalán nem így éltek a Közel-Keleten, sem a törzsek, sem az asszonyok, és Diamant igazán elolvashatott volna legalább néhány forrásmunkát. A másik kritika, amivel illetik a könyvet, hogy ugyan a Bibliában kevés szó esik Dínáról és a többi asszonyról, de amennyi történet szól róluk, Diamant azok közül is figyelmen kívül hagy vagy eltorzít néhányat: az “eredetei” történetben Dínát kislány korában megerőszakolják és bátyjai ezért véres bosszút állnak. A regényben ez egészen máshogy történik, a megerőszakolóból Diamant kölcsönös szerelmet és hősszerelmes férfit farag – ez valóban egy kicsit visszásnak hangzik így összességében. A bibliai nőalakok erősek és hősiesek, a regényben meg ugyanolyan hétköznapi, féltékenykedő, esendő teremtések, mint a mai nők. Ugyanakkor ha nem bibliaértelmezésnek olvassuk, csak egy random női könyvnek, akkor érdekes regény, nagyon “női”, szerettem olvasni.

Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez

utmutato-szuleshezBevallom, ez volt a kedvenc könyvem a szülésről: közvetített egy olyan érzést vagy szemléletet, amit nem biztos, hogy meg tudok fogalmazni jól, de amikor elkezdtem olvasni a könyvet, még nem tudtam, hogyan fogok szülni, félelmetesnek, riasztónak és rettentő kiszolgáltatott helyzetnek tűnt, amikor befejeztem, akkor meg ugyanúgy nehéznek hangzott, de magabiztosabb lettem és úgy éreztem, oké, csináljuk, és hogy majd tudni fogom, mit kell csinálni és hogyan. Nagyon röviden is össze tudom foglalni, miért állt közel a könyv a saját szemléletemhez, és miért tudott megszólítani: a szerző egy erős nő, hippi, és okos. Én erős nő vagyok, lélekben természetkedvelő hippi, és okos. Engem meg lehet azzal venni, hogy ha emlékeztetnek az erőmre, emellett lehet az erdőben sétálva vajúdni, meztelenül szülni és utána örömödben énekelni a tűz körül, és mindehhez a kortást szaklapokra, az evidence-based orvoslásra és a Cochrane-adatbázisra hivatkozni. Csak az egyik, vagy csak a másik kevés, de Gaskin mindegyiket csinálja.

A könyv első része szüléstörténetek, és ez az első 100 oldalt jelenti: 100 oldalon keresztül nők mesélik a szüléseiket. Van közte könnyű meg nehéz, kalandos meg komplikációkkal teli és egyszerű is. Általában nehéz, fájdalmas, örömteli. Némelyik történethez fotók is tartoznak, ahol meztelen nők szőrös puncijaiból kilógó babatestrészekkel is találkozhatunk, de gondolom, aki nem akar ilyesmit látni, az nem olvas efféle könyveket. Érdekesek, bár kicsit sok már a vége felé a történet és unom, és várom, hogy most már akkor térjünk a lényegre.

A 100. oldal után következnek a tudnivalók a szülésről. Gaskin és az általa idézett irodalom szerint test és lélek nem különálló dolgok, hanem összefüggenek (ez ma már tudományos tény, ne kívánjuk, hogy nekiálljak bizonygatni). A méhszáj, a gátizomzat és annak viselkedése is részben lelki tényezőktől függ, gondoljunk csak az orgazmusra, ami fizikai dolog, de lelki tényezők azért tudják befolyásolni a meglétét, nemlétét vagy intenzitását. Gaskin szerint a záróizmoknak van az a tulajdonsága, hogy stressz hatására nem nyílnak könnyen, gondoljunk csak arra, hogy milyen nehéz mások előtt pisilni vagy kakilni. Viszonylag könnyen levezethető a fentiekből, hogy biztonságos környezetben, ha olyanokkal vagyunk körülvéve, akikben úgy nagyjából megbízunk vagy a szeretteink, akkor könnyebb szülni, mint vadidegen, goromba emberek között.

A könyv ismerteti a női nemi szervek anatómiáját és élettanát, hogy néz ki a méh, méhszáj, placenta, mire való, és mi történik vele a vajúdás és a szülés alatt az egyes szakaszokban. Kitér arra, milyen hormonok szabályozzák a vajúdást és a szülést, majd sok oldalt ír a fájdalomról. Szerinte a szülési fájdalom különbözik más fájdalmaktól, mert míg a sérülés okozta fájdalomnak az az üzenete, hogy “bántanak, harcolj vagy menekülj”, addig a vajúdás fájdalmának az az üzenete, hogy lazulj el és hagyd, hogy történjen, aminek történnie kell. Ennek ellenére a legtöbb nő úgy reagál a szülési fájdalomra, mintha az sérülésből eredne, ez a hozzáállás pedig további szorongás forrása és akkor még jobban fog fájni. Gaskin hangsúlyozza, hogy nem ígér fájdalommentes szülést, és attól, hogy stresszmentes környezetben vagy és ott vannak a szeretteid és “engeded” a fájdalmat, még fájni fog, csak valamivel könnyebb lesz. Tippek, amik csökkentik a fájdalmat vagy könnyítik a vajúdást: nevetés, lassú, mély légzés, a száj és környékének ellazítása (ezt nem tudom, miért lehet), csókolózás és a mellbimbó ingerlése (oxitocin szabadul fel, ami fájáserősítő hatású), különféle testhelyzetek. Sokat ront még a helyzeten, ha illedelmesen akarunk viselkedni vajúdás és szülés közben, mert egyrészt ne ezzel legyünk elfoglalva, másrészt úgyse fog sikerülni. “Ha valaki egy olyan univerzális tanácsot kérne tőlem, amely bármilyen körülmények között segíthet neki a szülésben, akkor a válaszom ez lenne: nyugodtan viselkedjünk úgy, mint a majmok.” Gaskin ez alatt nem azt érti, hogy kakival és banánhéjjal dobáljuk az orvost, hanem hogy nyugodjunk bele, hogy ez nem fog menni agyból, hagyjuk, hogy a bennünk élő ösztönlény vegye át az uralmat és viselkedjünk spontánul. Tetszik, ahogyan ír a szülésről, hitelesnek tűnik, nem titkolja, hogy nehéz lesz, de mégsem ijesztő. Valahogy úgy állítja be, hogy ez egy nehéz, de egy normális dolog.

Gaskin ír a terhesség alatti vizsgáló módszerekről, amelyeket többnyire inkább elutasít, bár ezt eléggé mértéktartóan teszi. Figyelmeztet például, hogy a boholybiopszia és az amniocentézis mire való, hogy nagyon kis százalékban okozhat vetélést, hogy ha úgy gondoljuk, hogy amúgy is felnevelnénk Down-kóros gyerekünket, akkor nyugodtan hagyjuk ki, és hogy az amniocentézisnél arra is gondoljunk, hogy mire annak megvan az eredménye, addigra már mozog a baba és tudod a nemét is, és az eléggé visszás helyzet (elfogadni, hogy az ember gyereket vár és ott mozog benne, de közben azzal a tudattal lenni, hogy rossz vizsgálati eredmény esetén kinyírom. Tényleg kissé ambivalens helyzet.) Leírja, hogy az AFP elavult és nem jó túl sok mindenre (ez valóban így van). Vércukorszintet ő és bábatársai is mérnek ujjbegyből, a Streptococcus-szűréssel kapcsolatban ambivalens. A szülésindító módszereket ugyanígy összefoglalja, összességében egyikről sem írja azt, hogy az ördögtől való, a legtöbbnek a rutinszerű alkalmazását viszont túlzásnak tartja. Ilyen pl. a rutinszerű burokrepesztés, amikor még nem illeszkedett be a fej. A prosztaglandinos szülésindítást ellenzi, több tanulmányt idéz, amik szerint több a hátránya és mellékhatása, mint az előny, ami főleg a prosztaglandin nem megfelelő dozírozásából ered (az ondóban is van prosztaglandin, csak sokkal kevesebb, azzal a módszerrel nincs probléma). Kutatásokat idéz arra vonatkozóan, hogy a vajúdás alatti folyamatos magzati CTG nem csökkentette a magzati halandóságot, azzal azonban egyetért, hogy néha rá kell hallgatni a magzati szívhangra, csak nem folyamatosan CTG-hez láncolva kell vajúdni. Stb. Összességében inkább a lehető legkevesebb vizsgálatot és beavatkozást javasolja, de nem fanatikusan, mindegyiknél leírja az esetleges előnyeit is. Gaskin szerint a rutinszerű gátmetszés hülyeség (ez így igaz a tudományos eredmények és a WHO szerint is), de egyes esetekben valóban szükség lehet rá – szerinte olyan kórházat vagy orvost érdemes választani, ahol a gátmetszések aránya 20% körül van, mert nagyjából az esetek ekkora részében lenne valóban indokolt. Nem tudom, erről mi most az álláspont, Magyarországon mennyire rutinszerű, illetve reális-e ez a 20%. Valójában nagyon kíváncsi lennék, mit gondolna a könyvben írottakról egy szülész-nőgyógyász – persze, vannak nyilvánvaló szemléletbeli különbségek, hogy erdőben sétálva vajúdni jobb-e (a függőleges testhelyzet miatt segít a gravitáció, és csókolózhatsz a férjeddel, ami meg oxitocin) vagy szülőágyon CTG-vel a hasadon. Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy ha nem avatkozom be a vajúdásba és hagyom, hogy tartson, ameddig tart, oxitocin, gátmetszés, miegyéb csak legvégső esetben, akkor azok a magzatok nem lesznek túl sokáig oxigénhiányosak és nem lesznek butábbak, mint amúgy lehettek volna? Nem hiszem, hogy erre léteznek követéses vizsgálatok vagy valódi válaszok jelenleg. Na mindegy, ebben a vitában nyilván nem itt teszünk igazságot.

Ina May Gaskin egyébként az otthonszülés támogatója, de náluk nagyon közel van egy kórház is és orvosi háttér, és ő maga beviszi a kórházba a vajúdóját, ha úgy látja jónak (ilyen történetek is vannak a könyvben). Gaskin a szülés természetességét és háborítatlanságát hirdeti, mondom, meztelenül, borotválatlanul és énekelünk közben, de olyannyira nem utasítja el az orvosi ellátást, hogy Geréb Ágnes pont emiatt kritizálja Gaskint egy másik könyve kapcsán: “Biztos vagyok benne, hogy ma már Ina May is bátrabban bánik a természetes gyógymódokkal, kevésbé használja az ebben a könyvben még sok helyen szereplő gyógyszeres kezelést, valamint sok esetben bátran részesíti előnyben saját tapasztalataiból gyökerező tudását az orvosi beavatkozásokkal szemben.” Nekem tetszik, hogy Gaskin ennyire hippi (nem átvitt értelemben használom a szót, tényleg igazi hatvanas évekbeli kommunában élő spirituális hippiasszony), és közben mégis értelmes. Semmilyen alternatív gyógymódról nem esik szó a könyvben, hacsak a masszázs nem számít annak. Ezzel, hogy képes tudományt is olvasni, nem démonizálja az orvosi ellátást és mértéktartóan tud fogalmazni, sokkal többet használ a kevésbé medikalizált szülés ügyének, mint a mi full fanatikus Geréb Ágnesünk, aki szerintem szélsőségességével sokakat inkább elriaszt, nem bátorítja a vitát és a közös gondolkodást. De ebbe az ügybe inkább nem kezdenék bele, mert messzire vezetne és ez mégiscsak egy könyvismertető.

Ingeborg Stadelmann: A bába válaszol

babavalaszolEzt a könyvet sokan ajánlották és a neten is csak jókat olvasni róla, és ez volt a legrosszabb az összes közül, amit a terhesség – szülés – gyereknevelés témában olvastam. Utáltam az egészet. Felületes szemlélő esetleg azt gondolhatná, hogy biztosan a nyugati orvoslás befolyása alá kerültem és nem vagyok elég nyitott, úgyhogy szeretném leszögezni, hogy itt nem erről van szó, Ina May Gaskinnél nagyon szívesen szülnék, pedig ők aztán klasszikus hippik, meztelenül szülnek az erdőben, de az ő könyvét nagyon szerettem, arról is lesz szó. A bába válaszollal csak az egyik jelentéktelen problémám volt, hogy tele van homeopátiás és aromaterápiás tippekkel, ezeket nyugodtan át is lapozhatja az ember, ha nem érdekli, bár az azért elég bosszantó, hogy az összes létező problémára az ő (Ingeborg Stadelmann) által kifejlesztett teakeverékek és aromaolajkeverékek használnak kizárólag. Az összes esetismertetés arról szól, hogy X asszony hányt, vagy dagadt a lába, vagy nem tágult, vagy mittudomén, és semmi nem használt, és akkor jött Ingeborg az illóolajkeverékével és akkor egyszerre jobban lett. További problémám a stílus, és leginkább ez bosszantott fel, annyira fájdalmasan modoros és negédes, hogy jaj. Nekem odajönne ez a nő, amikor épp terhesen hányok, vagy vajúdok, vagy más bajom van, és szólna két mondatot ebben a szívélyes és őszintétlen modorában, hát mit mondjak, nem esne jól. Nem szerettem ezt a nőt.

Esetenként sajnos tesz néhány olyan kijelentést is, ami mindenféle reális alapot nélkülöző baromság. Nem tudom, mennyire várható el egy ismeretterjesztő könyvtől, hogy szakirodalmi hivatkozások legyenek benne, az az igazság, hogy az általam olvasott ismeretterjesztő könyvek többségében vannak. Vagy ez nem ismeretterjesztő könyv? Mindegy, itt nincsenek, ami nem lenne akkora baj, nem is vettem volna észre, ha nem lenne benne néhány olyan tényközlés, amihez szívesen láttam volna, mégis hol olvasta ezt a szerző. Nem tudom például, tényleg jó ötlet-e vajon, ha a hátrahajló méhű kismama a szülést követő napokon erőteljes hasizomgyakorlatokat végez, hogy a gyermekágyi folyás el tudjon távozni. Mármint, a hasizomgyakorlatok tök jók meg minden, de szülés után egyből? Hát nem tudom. “Sok szülőszobán a mai napig napirenden van a morfiumtartalmú gyógyszerek használata, hoha köztudott, hogy ezek nem csak közvetlenül a születés után okoznak légzési zavart a gyermeknél, de az esetleges későbbi függőség is visszavezethető alkalmazásukra”. Hogy ha szülés alatt az anya morfintartalmú fájdalomcsillapítást kap, akkor felnőve a gyerek drogos lesz? Vagy az anya lesz drogos? Sajnos, a szerző nem idézi a vonatkozó követéses vizsgálatot, pedig szívesen elolvasnám. Egyébként a magyar kiadás szaklektora dr. Geréb Ágnes, és néha valóban lábjegyzetben helyesbít, például hogy a mellbimbó szoptatásra való edzését inkább mégse kezdjük meg sokkal a szülés időpontja előtt, mert a bimbóingerlés beindíthatja a szülést (oxitocinfelszabadulást okoz).

Az orvosi beavatkozásokkal szemben meglehetősen elutasító a könyv, amit egy pontig meg tudok érteni és megbocsátani, valóban vannak a nyugati orvoslásnak túlkapásai, indokolatlan például rutinszerűen minden szülőnőnek oxitocint adni vagy gátmetszést végezni, azonban vannak indokolt esetek is. Sőt mi több, vannak olyan esetek, ahol a nyugati orvoslás létezése nélkül az anya, vagy a gyerek is meghalna vagy súlyosan károsodna. Ingeborg erre is kitér, és nem szeretem, ahogy a témáról ír: szerinte ugyanis el kell fogadnunk a halált, és az a baj a mai emberrel, hogy nem az élet részeként tekintünk a halálra. Ez szerintem is baj a mai emberrel, azonban ne tekintsünk már az élet részeként arra a magzati halálra, ami megelőzhető lett volna orvosi beavatkozással. Hát mindegy, ha nem mentünk orvoshoz és meghal a babánk, Ingeborgnak arra is van Bach-virágterápiás cseppje, amelyek “kiváló eredménnyel használhatóak. A magam részéről soha nem indulok el egy gyászoló asszonyhoz vagy családhoz e cseppek nélkül. A Bach-virágok csodálatos lélekvigasztalók.” Aha, elképzelem, hogy halva születik a gyerekem és másnap beállít Ingeborg asszony a cseppekkel, napi 3-3 csepp és minden rendben lesz.

Hát, ugye érezzük, hogy a könyv stílusa és szemlélete nem találkozik az én stílusommal és szemléletemmel. Természetesen ettől még lehetséges, hogy valakinek bejön. Még ebben az esetben is javasolnám ezért, hogy némi kritikával kezeljük a tényként lefektetett dolgokat, és nézzünk utána máshol is, tényleg jó ötlet-e hasizmozni a gyermekágyban. Nem akarok igazságtalan lenni, ezért el kell mondanom, hogy a sok-sok homeopátia, Bach-virágterápia és aromaterápia, valamint a néhány butaság mellett a könyv rengeteg informatív leírást tartalmaz arról, hogy mi fog történni az emberrel. Előnye, hogy a teherbe esés kezdetétől a gyermekágyi szak végéig tart, azaz sok más terhességes-szüléses könyvtől eltérően azt is leírja, hogy vannak az utófájások, gyermekágyi folyás, milyen színűnek kell lennie, meddig tart, mikor kóros, a gátseb mennyi idő alatt hogyan gyógyul, és a szoptatással kapcsolatban is ad tanácsokat, hogyan kell, hogyan különítsük el a tejpangást a mellgyulladástól, mi a teendő – ezek hasznosak. Ezeknek a dolgoknak a nagy része nekem nem voltak újdonság, mert elmondták őket a kórház által szervezett ingyenes szülésfelkészítő tanfolyamon (nem voltam ott minden alkalommal, de volt egy pont a gyerekágyról, ahol kifejezetten ezekről a dolgokról esett szó.) Leginkább azok az olvasók a könyv célközönsége, akik arról szeretnének információkhoz jutni, hogy melyik terhességi vagy gyermekágyi tünetre milyen homeopátiás, aromaterápiás vagy Bach-virágterápiás szer való. Részemről az első trimeszteri hányáskor kipróbáltam a homeopátiás szert, amely nevetségesen haszontalannak bizonyult, most meg a 39. héten iszom a málnalevél teát, biztos, ami biztos, de ennyiben kimerül a lelkesedésem az alternatív gyógymódok irányába, szóval mondom, nem én vagyok a célcsoport.

Tessék, idézek belőle egy részt ízelítőül.

A gyermekágyasok számára esetleg ijesztő, a bábáknak viszont megkönnyebbülést hozó esemény lehet a magzatburok maradványainak kiürülése. Ahogyan például Verával történt. Egy este azzal hívott fel izgatott nővére, hogy Vera a WC-n ült, amikor valami megjelent a hüvelynyílásában (…) Néhány perc múlva megérkeztem Verához és megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy viszonylag nagy mennyiségű magzatburok-maradvány látszik a hüvelyben. A maradványokon meggyűlt a vér és sajátos, hússzínű konzisztenciát vettek fel.(…) Nem kell tehát mindig a legrosszabbra gondolni. Ha azonnal szól a bábának, ahogyan Veráék is tették, számíthat rá, hogy gyorsan tanácsot vagy gyakorlati segítséget kap. Az ilyen telefonhívások teszik a mi életünket – rövid időre – izgalmassá. 

Dr. Aletha J. Solter: A bölcs baba

Világnézetileg A bölcs baba egy fokozattal jobban tiszteletben tartja a csecsemőt és annak érzéseit, és jóval megengedőbb a Suttogónál. Ezzel nagyjából olyan nézeteket közöl, amivel egyet tudok érteni és viszonylag kevés helyen szálltam volna vele vitába (azért vannak olyanok is). Nem annyira gyakorlatias, inkább egyfajta hozzáállást közvetít pontokba szedett praktikus tanácsok helyett, cserébe nem érzed úgy, hogy hülyének tartja az olvasót és nem kell keresztülrágni magunkat olyan tanácsok hosszú során, hogy ne tedd be a csecsemőt a mikróba. A gyermek születésétől kezdődően a két és fél éves koráig tartó időszakot öleli fel. Olyan anyukáknak való, akik ennek az időszaknak minimum a nagy részét otthon tervezik tölteni a gyermekkel.

bolcsbabaA bölcs baba alapvetően azt célozza, hogy a gyerekünkben biztonságos kötődési mintázatot alakítsunk ki. Az emberek kötődésí stílusa valóban csecsemőkorban alakul ki, és felnőttkorban ugyan változtatható, de csak nehezen, lassan, sok pszichoterápiával (a kötődési stílusra vonatkozó kutatások ismertetésétől most hadd tekintsek el). A legtutibb a biztonságos kötődési stílus, mert akkor leszünk kapcsolatainkban kiegyensúlyozottak – ez azt a “hiedelmet” jelenti, hogy a szeretekapcsolatainkban az emberekre lehet számítani, nem fognak minket egyik percről a másikra ok nélkül elhagyni, tehát nyugodtan lehet kötődni hozzájuk. Ezen kívül létezik még elkerülő kötődési stílus, amikor az illető személy inkább kerüli a túl szoros vagy intim kapcsolatokat, valamint bizonytalan, amikor nem tudja eldönteni és hol túl szorosan akar kötődni, nagyon szoros barátságokban és intim párkapcsolatokban, de ezek nem stabilak, hanem egyik pillanatról a másikra megszűnnek vagy felbomlanak. A nyugati kultúrában jelenleg a biztonságos kötődési stílus a normális, ilyennek kell lenni, és A bölcs baba arról szól, mit kell csinálnunk a csecsemőnkkel, hogy jó eséllyel ilyen legyen. Engem, mint eredetileg bizonytalan / elkerülő kötődőt, rettenetesen idegesít végig ez a nyomás a normalitás felé, szerintem nem annyira rettenetes, ha vannak nem biztonságosan kötődő embertársaink is, sőt, azok sokszor nagyon érdekesek, vagy boldogtalanok és magányosak, és kompenzációképpen kiváló írók vagy más művészek vagy elhivatott kutatók vagy akármi, dehát ez egy nagyon messzire vezető vita lenne, úgyhogy inkább visszatérek a könyvhöz. Ja, nem, még egy másik kitétel is van benne, amivel nem értek egyet, ez pedig az, hogy ha biztonságosan kötődő gyerekekekt nevelünk, akkor azokban nem lesz agresszió és nem lesz háború és vandalizmus és béke lesz a Földön, szerintem meg mi emberek mindig képesek leszünk agresszióra és akár kegyetlenségre, bennünk van ez a potenciál, mindig is megvolt, álszentség lenne letagadni. Mindenesetre gyakran van az az érzésem, hogy a könyv nyomást gyakorol rám, hogy békés, nem agresszív, biztonságosan kötődő gyermeket neveljek, akinek még plüssállatra sincs szüksége az elalváshoz, mert annyira kiegyensúlyozott. És ha plüssállatra van szüksége? Akkor mi van?

Nade nyilván azt akarjuk, hogy a mi gyerekünk boldog, biztonságosan kötődő legyen, és agresszív se legyen meg kegyetlen se, akkor pedig ez a megfelelő könyv. A könyv egyes fejezetei konkrét élethelyzetekkel foglalkoznak, és alaposan körbejárják, hogy az adott helyzettel mit lehet kezdeni. Ezek: a sírás, a szoptatás, az alvás, a játék, a konfliktusok. A sírással kapcsolatban egy új szempontot hoz, amit eddig még nem olvastam, de nem hangzik hülyeségnek: a csecsemőnek igénye van a sírásra, hogy kisírja magát, ezért nem feltétlenül mindig az a cél, hogy elhallgattassuk. Tehát az olyan trükkök, hogy sétálj vele, meg cumi, meg mellretevés meg rázogatás helyett meg kell neki engedni, hogy sírjon, de úgy, hogy közben a karjaidban tartod. Az átlag csecsemő Solter szerint napi két órát sír, hát, ember legyen a talpán, aki két vagy több óra hosszat tütelmesen a karjában tartja és nem kezd bele nagyjából bármibe, amitől abbahagyhatná a sírást.

A könyv kiemelkedő erőssége, hogy a szülő érzéseivel is fogllakozik, de nem csak a szokásos “normális, ha kiborulsz, beszéld meg másokkal” módon, hanem ennél árnyaltabban: mindegyik fejezetnél arra bátorít, hogy vizsgáld meg és gondold át a saját érzéseidet az adott témával kapcsolatban, gyerekkori emlékeket is beleértve. A gyerekkori élményeink ugyanis jelentősen befolyásolják a nevelési stílusunkat, vagy azért, mert pont úgy akarjuk csinálni, mint anyánk, vagy bárhogy, de nem úgy – mindenképpen van a fejünkben erről valami. A könyv minden fejezet végén “gyakorlatokat” tartalmaz, ezek valójában kérdések, amik mentén átgondolhatod a hozzáállásodat. “Általában mit tettek a szüleid, amikor sírtál? Milyen szavakkal próbálták elérni, hogy abbahagyd a sírást? Hogyan érezted ettől magad? Emlékszel-e olyan, konkrét helyzetekre, amikor elérték, hogy abbahagyd a sírást? Milyen érzést ébreszt benned a kisbabád, amikor sír és nem tudsz rájönni, mire van szüksége? Haragot, aggodalmat, alkalmatlanságérzést, bűntudatot, frusztrációt, szomorúságot? Mit tennél ilyenkor a legszívesebben?” stb. , ugyanígy az evéssel, a konfliktuskezeléssel és a többi témával kapcsolatban is. Amellett, hogy komolyan veszi a csecsemő igényeit, azért igyekszik a szülőket sem kiborítani teljesen. Alapvetően tetszik a világnézete, mert olyan elveken alapul, mint bizalom, empátia, tisztelet. De azért nehéznek tűnik betartani a tanácsait, hát, majd meglátjuk.

A könyvet az Agykontroll kiadó adta ki, de ez ne tévesszen meg minket, nem agykontrollos könyv, nincs köze hozzá.

Tracy Hoggs, Melinda Blau: A suttogó titkai I.

Erről és a következő néhány könyvről is el kell mondanom elöljáróban, hogy egyrészt nem vagyok elkötelezett híve semelyik gyereknevelős iskolának, másrészt még nem született meg a gyerekem. El tudom képzelni azt, hogy ami most tetszik és értelmesnek hangzik, arról egy hónap múlva azt fogom mondani, hogy a lehető legnagyobb baromság. Ami az iskolákat illeti, ott azért elég szigorúan azt gondolom, hogy nem létezik üdvözítő válasz és a szélsőségeket (és itt olyanokra gondolok, hogy bántalmazás, elhanyagolás) leszámítva mindig lesz olyan anya-csecsemő páros, akinek a szigorúbb és rendezettebb, és olyan, akinek az igény szerintibb és kötődőbb nevelés fog beválni, és ha az válik be, akkor az a jó. Whatever works. De komolyan, ez a világnézetem, amiből nem engedek és amit szerintem minden babamama-fórumozónak észben kellene tartania: hogy attól, hogy nekünk bevált és közel áll hozzánk egyik nézet és módszer, az még nem jogosít fel arra, hogy ítélkezzünk a másik módszer követői felett.

suttogóA Suttogó valahol középtájt helyezkedik el a kötödőnevelés – Dr. Spock skálán, azaz nem nagyon szigorú, nem hagyjuk egyedül sírni a csecsemőt, de azért fontos elvnek tartja, hogy a csecsemőnek legyen napirendje és a szülők érdekeit is figyelembe vegye. A Spock-követők furcsának fogják találni, hogy ha sír a csecsemő, akkor oda kell hozzá menni és kapcsolatba lépni vele, azaz ágyból való kivevés nélkül megsimogatni, vagy felvenni és letenni. A kötődő nevelés hívei kegyetlenségnek fogják találni, hogy nem szoptatod meg az éjszaka síró csecsemőt és nem teszed át a saját ágyadba, és a Suttogó a kendőben hordozást sem preferálja, mert szerinte az túl nagy áldozat az anya részéről. És igen, mindig lesznek anyák, akik szívesen hordoznak, lesznek, akik kicsit kényelmetlennek találják, de a bébi érdekében bevállalják, és lesznek, akik számára túl nagy áldozat, és azok szerintem se csinálják.

Az alapelv, amiből a cím is származik, a lovakkal foglalkozó suttogókra utal, tudjátok, vannak azok az idomárok, akik mintha telepatikusan tudnák, mit akar a ló. Ezek igazából a ló és idomár közötti testbeszéd apró jeleivel kommunikálnak, ami nagy figyelmet és összehangolódást követel. Tracy Hoggs szerint a csecsemővel is ezt kell csinálni, vagyis apró jeleit figyelni és hangolódni: például megfigyelni, hányféle sírása van, és melyik mit jelent; megfigyelni, a mi csecsemőnknél mik a jelei az álmosságnak és amikor ezeket látjuk, akkor kell lefektetni; megfigyelni, mikor pörgettük túl és mikor unatkozik stb. “Megállok, fülelek, figyelek, értékelek”, ami alatt a csecsemő érzelmeinek tiszteletben tartását és kommunikációjának értelmezését érti. Ez az a rész, amivel teljesen egyet tudok érteni és nagyon értelmesnek tűnik. Tracy csecsemő-alaptípusokat is megkülönböztet, ezek általam nem ismert kategóriák, a csecsemő viselkedését kell megfigyelni és az alapján besorolhatod a tiédet, hogy az Morcos vagy Mimóza vagy Mintababa, Talpraesett vagy Kisangyal, és mindegyikhez ad tippeket, hogy mire számíthatunk tőlük és hogyan lehet hozzájuk viszonyulni.

A másik fontos alapelve a napirend, vagyis hogy próbáljunk kialakítani egy rendszert, ahol néhány óránként ugyanazok a programok követik egymást, ezt a fordításban a négy É-nek nevezik: étkezés (szoptatás / tápszer), ébrenlét (pelenkázás, játék stb), édes álom (altatás, és mit kell csinálni, hogy működjön), Én (az a kis idő, amit anyu magára fordíthat, illetve a segítők fontossága). Általában hangsúlyozza, hogy ne áldozd fel és készítsd ki magadat teljesen a bébi érdekében, de az önállóság nem egyenlő az elhanyagolással – például szerinte nem kell felvenni és ölelgetni a síró csecsemőt, de sohasem hagyjuk magára, hanem mellette maradunk.

Meg kell még jegyezni, hogy a Suttogó-t amerikaiaknak írták, ahol a szülési szabadság sokkal rövidebb, és ha a nő fizetése, esetleg karrierje is érdekes, akkor sokkal hamarabb vissza kell menned dolgozni, mint itthon. Ez a középeurópai szokásoktól nagyon távol áll és elég kegyetlennek tűnik mind az anyával, mind a gyerekkel szemben – van ismerősöm, aki tényleg összesen hat hét szabit kap a szüléséhez. Tracy Hoggs ennek az ottani rendszernek a figyelembevételével írta meg a könyvét, tehát lehet, hogy esetenként olyasfajta “önállóságra” nevelné a csecsemőt, ami idehaza nem szükséges – ha néhány heted van otthon lenni vele, akkor azalatt tényleg nem érdemes kendőben hordoznod, mert utána szegénynek elég megrázó lesz, hogy hétfőtől meg napi 8 órában nem lát. Ezt csak azért mondom, mert az az érzésem, hogy ha fél-két évet otthon tudunk lenni a babával, akkor talán nem kell annyira siettetnünk az önállóságra nevelését, mint Tracy meg a szerencsétlen amerikai anyák, és szerintem ez az, ami miatt sokan “kegyetlennek” meg túl szigorúnak tartják a Suttogót, nem a mi rendszerünkre készült. Ezt leszámítva viszont úgy tűnik, hasznos tippek vannak benne.

A Suttogó tippjei közül elég sok olyan van, amire az ember szerintem magától is rájön, ha egy kissé odafigyel a csecsemőjére, legalábbis általam ismert anyukák szokták látni a gyerekükön, hogy most álmos vagy nyűgös vagy éhes vagy unatkozik, anélkül, hogy olvasták volna a könyvet. Ha a csecsemővel játszani akarsz, de ő elfordítja a fejét és becsukja a szemét, akkor értelmes ember könyv nélkül is kikövetkeztetheti, hogy most nem játszani akar. De ha valamelyik viselkedését nem tudod értelmezni, a Suttogó ehhez jó támpontokat ad, mert nagyon részletesen leírja, hogy pl az álmos baba hogyan viselkedik, több szakaszban.

Részemről nehezen tudom elképzelni, hogy ne vegyem fel a síró csecsemőt, és a hordozás is szimpatikus, de persze, majd meglátjuk, mi válik be. Mindemellett a Suttogó értelmes könyvnek tűnik, legfőképpen azért, mert optimista. Sok esetismertetést közöl, amiben a kétségbeesett szülők kiborulva hívták Tracy-t, aki átjött és pár nap alatt megoldotta a problémát. Ezeknek persze részben az a tanulsága, hogy Tracy mekkora profi, mert mindent tud, másrészt viszont az is, hogy a problémákat meg lehet oldani. Ezek gyakran röhejes problémák, amire épelméjű ember magától is ráérez (csendben és sötétben könnyebben alszik a csecsemő, mintha Doors-ot hallgatna), de nekem alapvetően tetszik az a nézet, hogy a problémákat meg lehet oldani.

Szily László: Kitolás

kitolasEz a vicces könyv a terhességről, szülésről és gyermekágyról, arról szól, hogy Szily Lászlónak gyereke születik. A Szily amúgy újságíró, és ha már olvastunk tőle nagyjából bármit, akkor azt tudom mondani, hogy ez a könyv is pont olyan, mint amilyenre számítunk.

Úgy kezdődik, hogy “terhes a csajom”, aztán a csajának mindenféle tünetei vannak, mint például érzékeny a szagokra, meg átalakítja a lakást, meg eljárnak szülésfelkészítő tanfolyamra is, meg vizsgálatokra, aztán vajúdás, szülés, otthon csecsemőzés. Kicsit erőltetetten humorosnak érzem az elején és nem nevetek, hanem húzom a számat, minek minden mondatba egy poén most komolyan, sokallom, aztán egy ponton elkezdek valamin nevetni és onnantól már az egész könyvön végig hangosan nevetek. Műfaja leginkább börleszk, amire egyébként is jellemző, hogy először nem nevetsz, amikor valakinek tortát dobnak az arcába, de ha egyszer mégis elkezded, akkor nehéz abbahagyni. Mintegy másfél óra leforgása alatt lehet elolvasni.

Lehet, hogy van, aki szerint sértő vagy ízléstelen a várandósságon és a gyermekágyon tréfálkozni, és Szily valóban nem figyel arra, hogy ne legyen sértő és ízléstelen. Szerintem mindenen lehet viccelni és Family guyon és South Parkon nevelkedtem, szóval én nem nagyon akadtam fenn semmin, finomabb lelkű teremtéseknek talán kevésbé ajánlom.