Bodor Ádám: Sinistra-körzet

A rövid megfogalmazásom az volt a könyvről, hogy nagyjából olyan érzés volt, mintha gyönyörű emberek zseniálisan koreografált mozdulatokkal agyonvertek volna. Csodálatos volt; ne csináljuk többször. Tényleg ilyen. Nem mondhatom, hogy nem figyelmeztettek, mert többen is mondták, hogy ez egy nyomasztó könyv, de azt nem gondoltam, hogy ennyire erőteljes és átütő. Úgy kb 150 oldal, és nem is kell több, ennyi is pont lenyűgöz és agyoncsap. Nagy élmény.

sinistrakorzetA történet nagyjából annyi, hogy a főszereplő pasas, Andrej Bodor elmegy megkeresni fogadott fiát, akit egyszer internáltak a Sinistra-körzet néven ismert helyre – erről annyit lehet tudni, hogy a Sinistra folyó környéki falvakat plusz egy természetvédelmi területet jelent, némi internálótáboros – katonai diktatúrás hangulattal. Úgy kezdődik, hogy az újonnan érkező férfi minden papírját és eredeti nevét is gyorsan el kell, hogy felejtse, új álnevet kap (ez az Andrej Bodor), amelyet dögcédulán a nyakában hord onnantól. Azt gondoltam így a könyv elején, hogy jaj, majd biztos az lesz a nyomasztó, hogy még a nevét is elveszi az embertől a diktatúra, meg ilyen és hasonló átvitt értelmű, fennkölt erkölcsi nyomasztásra számítottam, de nem: a Sinistra-körzetben a rettenetes szörnyűségek tökéletesen kézzelfoghatóak, valóságosak, földhözragadtak és életközeliek. A szörnyűségek abban vannak, hogy hogyan töltik a napjaikat az emberek, mit esznek, hova mennek, és főleg hogyan bánnak egymással.

De nem csak úgy szimplán kegyetlenkednek egymással néha, és akkor az jaj, de nyomasztó, nem, még ennél is rosszabb. A regény csodálatos természeti környezetben játszódik (“valahol a Kárpátokban”), egy nagyon szép hegyvidéken. Az itt élők szerves részei a környezetnek, bogyókat gyűjtenek a medvéknek, benne élnek a természetben. Az olvasó számára borzalmas dolgok pontosan ugyanilyen természetességgel történnek, mint ahogy az időjárás – olyannyira meglepetés és hatásvadászat nélkül, hogy van, amikor csomó ideig észre sem veszem. Csak gyönyörködöm a szép szövegben vagy a lenyűgöző képekben vagy a tájban és tíz oldal múlva kapom fel a fejem, hogy jézusom, mivan?! Ja, rájuk gyújtottátok a házat? Ja, karóba húzta magát? Oké. Mi sem természetesebb. Vannak jelenetek, amiknek a borzalmassága már egyáltalán fel sem tűnik, és csak miután már elolvastam a könyvet, jut eszembe egyik- másik, hogy jaj, tényleg, még az is volt. A szereplők nem feltétlenül egykedvűen tűrik a rossz dolgokat – van, amikor egykedvűek, még többször inkább félnek és kiszolgáltatottak és megalázottak, de az is teljesen természetes. Fel sem merül, hogy lehetne másképp. Fel sem merül, hogy a világ az amúgy nem a Sinistra-körzet, és az emberek amúgy alapértelmezésben nem ilyenek. Vagy ilyenek? Megvan bennük ez is, nyilván.

Különben nagyon érdekes világ a körzet, kicsit a mágikus realizmus határán, bár a mágikus elem kevés és elvétve létezik. A különleges furcsaságnak számító vörös hajú kislány szemei az első menzesze után világítani kezdenek, a pszichiátriáról idehozott nőbetegnek hosszú szőr borítja a testét, mert ott férfihormonnal adagolták túl valamiért. Amúgy az emberek élik mindennapjaikat, denaturált szeszt isznak (le kell szűrni szénen keresztül, akkor nem annyira káros), csempésznek, üzletelnek, dugnak, öngyilkosok lesznek.

Mindehhez Bodor gyönyörűen ír, le kell fékeznem és újraolvasnom a mondatait, mert olyan szépek. Csak hát néha fájdalmat okoz újraolvasni, mert kegyetlen. Ez egy nagyon bátor könyv, és ez alatt azt értem, hogy mérhetetlenül bátor lehet az az ember, aki íróként ilyeneket tárol a fejében, és nem csak a rémálmaiban, hanem még direkt előveszi őket és forgatja és történetté szövi és szépséges mondatokban leírja. Meg is néztem, ki ez a Bodor Ádám, hát pont úgy néz ki a fotón is, mint aki képes ilyesmire.

A regény kategóriába sorolom, mert bár műfaja “egy regény részletei”, és igazából több, rövid történetből áll össze, de számomra összességében egyértelműen regény benyomását keltette, úgyhogy az és kész.

Advertisements