Daniel N. Stern: A csecsemő személyközi világa

Most először olvastam Sternt, és tökéletesen beigazolta a vele kapcsolatos előítéleteimet. Mindig az volt a benyomásom ugyanis, hogy a pszichoanalízis kezdődött valahogy, Freuddal, aztán következtek az eszement analitikusasszonyok (Anna Freud, Klein, Mahler), akik mindenfélét gondoltak a csecsemőről többé-kevésbé légből kapottan, és akkor a nyolcvanas években végre jött egy férfi, aki azzal a forradalmi újítással állt elő, hogy emberek, figyeljünk meg egy nagy csomó csecsemőt, és csak utána vonjunk le következtetéseket. Természetesen a valóságban ez nem így volt, hiszen az asszonyok is láttak csecsemőt, az asszonyok némely pszichés működésről bizonyára kiváló elméleteket alkottak, emellett közben Sullivantől Bowlby-ig különféle értelmes férfiszereplők is feltűntek elméleteikkel. De attól még megint ez volt a helyzet, olvastam-olvastam az analitikus irodalmat szép sorban, és egyszercsak jött ez a csávó azzal, hogy ő fejlődéslélektani kutatásokat végzett, el nem tudom elmondani, mennyire üdítően értelmesnek tűnt.

Daniel Stern tehát az az arc, aki “megkísérli, hogy párbeszédet teremtsen a fejlődéslélektani szemmel felfedezett és a klinikailag újraalkotott csecsemő között, annak érdekében, hogy az elmélet és a valóság közötti ellentmondást feloldja.” Magyarul megkísérli levonni a következtetéseket a csecsemőkkel végzett kutatások eredményeiből és valahogyan összeilleszteni azokat a pszichoanalitikus elmélet felnőtt páciensek patológiája alapján rekonstruált csecsemőképével. Teszi mindezt 1985-ben, és annak ellenére, hogy a csecsemőkutatások gondolom, még eléggé gyerekcipőben jártak (gyerekcipőben, értitek), nem voltak képalkotók meg szuper EEG meg eleve nagyságrendekkel kevesebbet tudtunk az emberi agyról, Stern meglehetősen meggyőző. Sajnos (és szégyellem is magam miatta) kevéssé tudok arról nyilatkozni, hogy a 2010-es évben az azóta összegyűlt adatok alapján Stern mely elképzelését tartjuk helytállónak és melyiket nem, erről kérdezzetek meg néhány könyvvel később, magam is izgatottan várom, hogy összeálljon a kép. Mindenesetre az irány, a szemlélet, ahogy Stern összerakja a csecsemő fejlődési szakaszait és emlékezetét, kísértetiesen emlékeztet a jelenlegi fejlődéslélektani kutatásokra.

Csak egy példát mondok, a preverbális szelférzetekről, ami Stern legalapvetőbb elmélete. Stern azt gondolja, hogy a csecsemő már azelőtt gondol valamit a fejében, vannak emlékképei, érzései, és tud kapcsolódni másokkal, mielőtt beszélni tudna. A szelférzet azt jelenti, hogy magunkat hogyan és minek érezzük, magyarul önérzékelésnek szokták fordítani, nem túl jó, de nincs másik. A szelférzetnek több szintje van, például a narratív szelférzet az, amikor el tudod mesélni, szavakban össze tudod rakni a saját történetedet és az vagy te. A történetem vagyok. De Stern szerint preverbális szelférzetek is léteznek, amik akkor alakulnak ki, amikor a gyerek még nem tud szavakban gondolkodni, de azért érzi, hogy ő – ő. Például olyanokból érzi, hogy van a fejében egy cselekvési terv (le kéne rúgni az a csörgőt – csak ezt nem szavakkal gondolva, mert azokat még nem tanulta meg), ugyanakkor vagy pár másodperccel később érzi, ahogy a lába mozog és rugdos egy csörgőt, majd pedig érzi és látja, hogy a csörgő már nincs az ágy felett, hanem az ágyban, mellette van. A tervből, a mozgás testérzékeléséből és az eredményből pedig összerakja, hogy “én rúgtam le a csörgőt”, vagyis van egy én. Csak a csecsemő nem gondolkodik, hanem egy szavak nélküli benyomása, élménye lesz erről, hogy én. A preverbális (szavak előtti) szelférzeteink az egész életünk során fennmaradnak, most is tudod, hogy nem csak egy történet vagy meg egy intellektus meg szavak, hanem egy ilyen testi érzésekből, megnevezetlen érzelmekből álló gomolyag.

Egyébként nem nagyon értettem, hogy ha ezeket Stern ilyen szépen, okosan leírta 1985-ben (mintegy 25 éve), akkor hogy az istenbe’ tartunk még mindig ott, hogy számtalan könyv az ezelőtti, idejétmúlt vagy megcáfolt elméleteket veszi alapul. Hogy le kell vizsgáznom a mahleri fejlődési szakaszokból is, meg a kleiniekből is, meg a többiből is. De aztán figyeltem tovább a pszichoanalitikusokat, és rájöttem, hogy itt nem is csupán konzervativizmusról van szó, hanem komoly tudományfilozófiai nézetkülönbségekkel állunk szemben, hogy én itt természettudományos megközelítést akarok ráerőltetni valamire, ami inkább valamiféle bölcsészettudomány. Ezek konkrétan nem értik azt a kifejezést, hogy “tények”, hanem csak azt értik, hogy van ilyen szemlélet meg olyan, és tartozhatsz ehhez az iskolához vagy amahhoz. És amikor hisztizek, hogy az isten áldjon meg, emberek, akkor most normál szimbiózis létezik a valóságban vagy interszubjektivitás, akkor nem értik a kérdésnek azt a részét, hogy “létezik a valóságban”, mert őszerintük a szubjektív élményt úgysem lehet megmérni. A természettudományos megismerés és a teoretikus elméletalkotás közötti határtalanul izgalmas zónába jutottunk, ahol nincsenek szabályok, kaland, izgalom, és az öreg Stern is pontosan ugyanitt egyensúlyozik, egészen kedvünkre való módon.

Advertisements

Susanne Forward: Mérgező szülők

A két, családon belüli erőszakról szóló, magyarul megjelent alapkönyv közül ez a másik. Azt kell mondanom, hogy míg a Trauma és gyógyulás nagyon jól megírt, terapeutáknak szóló, professzionális mű, addig a Mérgező szülők egy tipikus önsegítő könyv: olvasmányos, laikusoknak szóló, esetenként kissé hatásvadász, de alapvetően jó fajta, hasznos.

A könyv tehát elsősorban laikusoknak íródott, de szakmabeliek is haszonnal forgathatják, sőt, a második fejezetben egy csomó működőképes gyakorlati tanácsot kapunk traumatúlélők segítésére. De kezdem az elején.

Két részből áll a könyv, az első felében szülőtípusokat sorol fel a szerző, és megtudhatjuk, melyikkel miért nehéz felnevelkedni. Az összes szülőtípushoz egy csomó esetismertetést mellékel, és elég jól lefedi a nevelési hibákat, tehát elég valószínű, hogy valamelyik fejezetben az ember a saját szüleire ismer rá. Az összesen hat szülőtípus a legelviselhetőbbtől kezdődik ("Az alkalmatlan szülő") és fokozatosan durvul be (irányító; alkoholista; szavakkal verő) egészen a lehető legdurvábbakig (testi erőszak; szexuális erőszak). Rengeteg esetet közöl, amik nagyon életszerűek, és míg az első fejezetekben hajlamos vagyok kissé mentegetni a történetekben szereplő szülőket (miért kell valakit mindjárt mérgező szülő-nek nevezni azért, mert nem állt mindig a helyzet magaslatán), addig az utolsó fejezetben már legszívesebben személyesen keresném fel és lőném tökön a leányát megerőszakoló nyomoroncot.   

Miután megismerkedtünk a szülők által elkövethető leggyakoribb hibákkal, a könyv második felében a terápiás lehetőségek jönnek. Ez főként arról szól, egyedül mit tehet az ember otthon a sérelmeivel, anélkül, hogy pszichoterápiára menne. Elég értelmes kis gyakorlatok, írásos feladatok és végiggondolnivalók szerepelnek a könyvben. Arra azért kitér a szerző, hogy ha bántalmaztak, pláne megerőszakoltak a szüleink (vagy egyéb gondviselőink), akkor ne egyedül csináljuk, hanem legyen kéznél egy terapeuta vagy valami önsegítő csoport legalább. Mert az túl nehéz. Szerintem amúgy elég jó ez a rész, mivel egyrészt a gázos szülőkkel rendelkező olvasó rájön, hogy nem egyedi eset, számtalan emberrel történtek hasonló dolgok, esetismertetésekben magára / szüleire ismerhet, másrészt gyakorlati tanácsokat is kap a megküzdéshez. Harmadrészt kap egy képet arról, hogy mégis milyen lehet a pszichoterápia, és esetleg korábbi előítéleteit legyőzve akár el is mehet. 

Egy dologban nem értek feltétlenül egyet Susan Forwarddal. Bántalmazottak terápiáját illetően a trauma feldolgozása nagyjából ugyanúgy zajlik a legtöbb terápiás irányzat szerint, ugyanaz a lényeg. Abban különböznek, hogy kell-e konfrontálódni személyesen a bántalmazókkal, vagy sem. Susan Forward szerint kell, és konfrontáció nélkül nincs teljes gyógyulás. Ő is leírja, hogy más terapeuták ezt máshogy (rosszul) gondolják, de attól még így van: muszáj odaállni apád elé és közölni vele, hogy téged mindig is zavart, hogy ivott, megvert és letaperolt. Ebben nem értek egyet Forwarddal, mert szerintem a konfrontáció nem elengedhetetlen feltétel. Meg különben sincs olyan pszichoterápiában, hogy valamit "muszáj". De tény, hogy neki több tapasztalata van bántalmazottakkal, mint nekem, szóval tiszteletben tartom a véleményét.

Kicsit félrevezető a könyv bevezetője / címe / fülszövege, mert bár tényleg főként a bántalmazó szülőkre koncentrál, azért nem csak erről szól: olyan szülőkről is egy csomó szó esik, akik nem verték agyon a gyereküket, csak mondjuk sokat kritizálták vagy ilyesmi. Tehát olyanoknak is jól jöhet a könyv, akiknek nem mindjárt mérgezőek a szüleik, hanem csak valami hétköznapi érzelmi zsarolásban utaznak.    

Csépe Valéria: Kognitív fejlődés-neuropszichológia

Ezt is akkor vettem, amikor a Changuex-t, meg még egy pár ilyesmit, és ha esetleg úgy tűnne, hogy mostanában szépirodalom helyett neuropszichológiát olvasok, akkor az az igazság. Persze, ideje lenne lassan tisztába jönnöm az alapfogalmakkal, például, hogy létezik olyan szó, hogy fejlődés-neuropszichológia, és az mennyiben különbözik a "sima" neuropszichológiától, de nem baj, legalább tágul a látóköröm. Szóval a könyv első részében engem érdeklő témákról esik szó (végrehajtó funkciók, figyelem, tesztek), és nagyon örültem, a második felében meg beszédfejlődési zavarokról, diszlexiáról, meg egyéb gyógypedagógus-dolgokról, de azért az is elég érdekes volt ahhoz, hogy végigolvassam. Egyébként abszolút hiánypótló darab, nem hiszem, hogy ebben a megközelítésben írtak már gyerekpszichológiáról; viszont nem az a kifejezett "érdeklődő laikusoknak" szóló könyv, kell hozzá előtanulmány. Vali néni időnként ugyan kísérletet tesz arra, hogy az esetleg betévedő laikus olvasónak elmagyarázza a PET vagy a fMRI működését, de inkább ne tette volna. Ellenben hozza, amit a cím ígér: tele van vicces, számomra ezelőtt ismeretlen összetett szavakkal, mint például "jobbfülfölény" meg "egérölés-reakció" meg "álljjelzés-feladat".