Francois Lelord: Hector utazása, avagy a boldogság nyomában

Korábban olvastam a sorozat második és harmadik kötetét, úgyhogy gondoltam, akkor most már itt az ideje, hogy elolvassam az elsőt is. Nagyon hasonló a két másikhoz, de nem ez a legjobb a sorozatban. A Hector és a szerelem titkai némi neurobiológiát leszámítva eléggé banális bölcsességeket közöl, viszont cserébe izgalmas és akciódús történet; a Hector a múló idő nyomában nem olyan izgalmas, ellenben tényleg alaposan és érdekesen elmélkedik az Idő problematikáján. A Hector utazása meg se nem izgalmas, se nem különösebben bölcs, de persze, aranyos azért. És kb. másfél órába telik kiolvasni. 

Hector tehát pszichiáter, lévén első rész, itt alaposabban is elmagyarázza az író, hogy ez pontosan mit takar, ez nekem vicces. Ráadásul a barátnője egy nagy gyógyszercégnél dolgozik, és az a munkája, hogy olyan, furi neveket találjon ki a szomorúságot csökkentő orvosságoknak, amely néven az emberek jobban megveszik. Hector gyógyszereket és pszichoterápiát is alkalmaz, és azt veszi észre, hogy  praxisában egyre több az olyan ember, akinek nincs valami konkrét kézzelfogható pszichiátriai betegsége, hanem csak szimplán nem boldog. 

Hector ekkor úgy dönt, hogy világ körüli útra indul, hátha megleli a boldogság titkát. Találkozik kínai szerzetessel, rákban haldokló fiatal nővel, gyönyörű kínai prostival, afrikai gyerekekkel és bűnözőkkel, illetve egy amerikai boldogságkutató professzorral és annak funkcionális MR-gépével is. Ezektől mind tanul valamit, a tanultakat meg pontokba szedve a noteszébe jegyzi (erre nem tudom, mért van szükség, inkább idegesítő). 

A stílus a szokásos Hector-stílus, ötéves gyerekeknek szóló mesék cuki modorában esik szó komoly dolgokról, úgymint pénz, szerelem, féltékenység, halál, szaké. A végére megtudjuk, hogy az emberek nagyjából milyen körülmények között szoktak boldogok lenni, mi kell hozzá, és mit támaszt ebből alá a tudomány is (a szakét mindenképpen). Vicces, aranyos, könnyed. 

Francois Lelord: Hector a múló idő nyomában

A Hector-könyvekre Kislány dumált rá még anno, és most nem tudtam ellenállni a harmadik kötetnek. Az történt, hogy megvettem a könyvesboltban egy nap délután, és másnap reggel munkába menet a metrón befejeztem. Klassz, aranyos, könnyed, üdítő, és közben cseppet sem buta könyv, sőt. 

Hector, a francia pszichiáter észreveszi, hogy ő már nem is olyan fiatal, és hogy a betegei nagy részének valami baja van az idővel. Emlékszik, hogy egy kínai szerzetessel régebben sokat vitázott ilyen témában is, és akkor látja egy újság címlapján, hogy a szerzetes eltűnt, nemzetközi bonyodalmat okozva ezáltal. Hector ezért kitalálja, hogy a szerzetes nyomába ered, így elutazik először az eszkimók földjére, ahol egy inuit sámántól és egy amerikai glecscerkutatótól tanul az időről, majd Kínába, ahol volt szerelmétől meg egy kedves öreg angol pártól, ezt követően pedig valami Földközi-tengeri szigetre, ahol egy túlpörgött, pánikbeteg üzletembertől, majd egy pszichotikus pácienstől… és így tovább. (Mennyit keresnek Franciaországban a pszichiáterek, most komolyan?) Utazgatás közben néha filozófusokat olvas, vagy öreg pszichiáter barátjával levelez, aki még több filozófust olvas. 

Lelord szokásos stílusát hozza, ez a könyv is egy mese leegyszerűsítő és kissé gyermekded stílusában van megírva, és ebbe csomagolja bele az Időről alkotott összes kulturális, filozófiai, pszichológiai, vallási elméletet. Benne van minden Pascaltól és Szent Ágostontól kezdve a buddhizmusig, és a természeti népek cirkuláris időkezelése, és a szubjektív időélmény, nem beszélve a halálról, komoly és okos témákat érint leegyszerűsítve és cuki mesenyelven. Időnként gondolatébresztő, végig szórakoztató. A korábbi Hector-könyveknél elmélkedősebb, elgondolkodóbb, kevesebb benne a kaland, izgalom, akció, de azért van egy kicsi. Szerettem nagyon, kár, hogy a fél fogamra se volt elég. 

"Hector tisztában volt vele, hogy manapság, bármilyen témában is rendeznek szimpóziumot, feltétlen meg kellett hívni egy pszichiátert. Kicsit olyan ez, mint a füstölt lazac az állófogadáson: nem mindig jó, de ha nincs, az emberek hiányolják."

Francois Lelord: Hector és a szerelem titkai

Elég sokáig idegenkedtem a Hector-os könyvektől (nem tudom, miért), de végül Kislány rábeszélésére megvettem ezt. A Hector utazásának a második része, de nem kell hozzá olvasni az elsőt, én sem tettem. Mostanában különben lehet, hogy velem van a baj, mert olvasom ezeket a lektűröket, és mindegyikben nagy igazságokra bukkanok az Életről és nagy felismerésekre teszek szert. Hát ez van. A Hector is ilyen. Elmondom.

Hector francia pszichiáter, egész pontosan pszichoterapeuta, ami már önmagában vicces, mert csomót élcelődik a pszichiátrián, klassz humorral. Eleve a felütés, hogy van az irodájában egy kínai metszet kínai betűkkel, amiről minden betege megkérdezi, hogy mit jelent, és ő mindig olyat mond, ami az adott páciens gyógyulását előremozdíthatja. 

"Virginie egymás után szeretett bele olyan férfiakba, akik nagyon tetszettek a nőknek, ami az elején izgalmas volt, de a végén meglehetősen fájdalmas. Hectornak ezt sikerült kiötlenie: A vadásznak minden nap újra kell kezdeni a vadászatot, de aki plántál, nézheti, amint a rizs szárba szökken.
Virginie azt mondta, elképesztő, hogy a kínaiak képesek mindezt négy betűvel kifejezni, és Hector érezte, ez a nő csavarosabb eszű nála. "

Hectort érdekli a szerelem, mert az összes betege így vagy úgy arról beszél, valamint, mert vele is megesett már egy s más. Most egy Clare nevű csaja van, aki gyógyszercégnél dolgozik, és egy nap Clare cége különös megbízatással áll elő. A gyógyszercég olyan gyógyszert szeretne piacra dobni, ami szerelmet tud okozni és el is tudja mulasztani azt. Fel is fogadtak egy zseniális neurokémikus professzort, bizonyos Cormorant, aki azonban a kutatás egy pontján eltűnt. Mivel Hector korábban jó barátságban volt a professzorral, valamint érti is a projektet, meg sokat utazott a világ körül (az előző könyvben), ezért a cég megbízza őt, hogy kerítse elő valahogy a professzort és/vagy a kutatási eredményeket, amiket szintén magával vitt. Utoljára Kambodzsában látták. A cselekmény egy egészen korai pontján Hector maga is bevesz valami kísérleti fázisban lévő szert, ami persze kissé összezavarja a dolgokat. 

Kicsit a James Bond-filmekre emlékeztet a sztori, titkos vegyületek után folyik a hajsza világszerte, gyönyörű nők, mindenféle nemzetiségű katonák meg titkosszolgálatok, öreg professzor, szerelem, kaland, izgalom, féltékenység. Azzal a különbséggel, hogy a főhős nem sármőr, hanem egy kissé naiv, máskor egészen bölcs, esetleg vicces francia pszichoterapeuta.

A kaland során Hector sokat gondolkodik a szerelmen, és néha rövid bölcsességeket vet papírra róla, amik néha valóban bölcsek, máskor közhelyek. A könyvben elmagyarázzák a romantikus szerelem és a kötődés neurobiológiáját kissé leegyszerűsítve, de nagyjából helyesen. Most nem mennék bele a részletekbe, de itt volt az a pont, ahol a homlokomra csaptam, hogy "hát persze!! az oxytocin!! ez mindent megmagyaráz!!", és hirtelen megértettem egy csomó dolgot a saját bizonyos kapcsolataimban és más emberek viszonyulásaiban. Érdekes. 

A könyvben még az a fura/szokatlan, hogy stílusát tekintve nagyon egyszerűen van megírva, nagyjából mint egy mese. Erre többször utal is a szerző, hogy ez egy mese, ezért a helyszíneket pl. meg sem nevezi. (Kambodzsát is csak onnan tudtam, hogy elrepültek egy messzi országba, ahol dzsungellal benőtt romtemplomok vannak, meg rengeteg taposóakna mindenütt.) Mondom, ez egy laza, könnyed, humoros kalandregény, lehet vinni strandra, de nagyon örülök, hogy elolvastam.