Szőnyi G., Füredi J. (szerk): A pszichoterápia tankönyve

Írnom kell végre a tankönyvekről is, hogy elrakhassam őket az asztalról, szóval kezdjük a klasszikussal. A pszichoterápia tankönyvét egyszer nagyon régen már elolvastam csak úgy hobbiból, most meg tanulni kellett belőle. A két időpont között új, átdolgozott kiadás jelent meg, új fejezetekkel bővítve, valamint én is öregedtem mintegy négy évet. Ehhez képest nagyjából ugyanolyan véleménnyel vagyok róla, mint akkoriban (nem igaz, hogy nem lehet egy normális könyvet írni, az isten szerelmére), ami részben talán annak is köszönhető, hogy viszonylag keveset változott a könyv (és úgy tűnik, én is).

A könyv új fejezettel kezdődik, amelynek címe a pszichoterápia története, ez egyszerűen az analitikusan orientált pszichoterápia elnagyolt és kissé zavaros története, hagyjuk is. Ezután az 1. részben (200 oldal kb.) Szőnyi ír a pszichoterápiák általános kérdéseiről, ez a jó része a könyvnek. Igaz, hogy kissé redundáns, ugyanazt a dolgot számtalanszor átvesszük, és igaz, hogy néha furcsán gyakorlatias vagy feleslegesnek tűnő részletekbe megy, van egy ilyen “for dummies”- beütése, mégis azt kell mondanom, hogy aki pszichoterapeuta akar lenni, az igenis olvassa végig. Olyan témákat érint ugyanis – a terápiás kapcsolat, a terápiás rezsim, a pénz, a környezet, a hiányzás, a szerződés, a gyógyszerek – amik előbb vagy utóbb fel fognak merülni a pszichoterápiás praxisban. Jó, hogy ezek le vannak írva és a pszichoterapeuta szakvizsgára készülő népek elolvassák, nagyon helyes. Kifejezetten jó pont, amit már az előző olvasáskor is észrevettem, hogy ugyan Szőnyi analitikus, mégsem a pszichoanalízisről írta az első fejezetet, hanem általánosságban a pszichoterápiáról, és meg tudott maradni áttekintőnek és elfogulatlannak. Talán egyedül a pszichoterápiás rezsimről szóló fejezet hosszú kissé, ahhoz képest, hogy itthon legjobb tudásom szerint csak két ilyen hely van. Ha engem kérdezünk, ezt lerövidítettem volna, és többet írok a terápiás kapcsolatról, más, új szempontokból is, azt sose lehet eleget taglalni.

A második részben módszerspecifikus fejezeteket találunk, régebben ezeket nem értettem, és azt se értettem, miért a módszer történetét, titkos társaságait és ellenfeleit kell bemutatni egy-egy ilyen fejezetben, ahelyett, hogy érthetően leírnánk, miről is szól az a módszer. Minden fejezetet más írt, némelyik egész jó, másokból meg egy árva szót sem értettem (most se), és voltak egyenesen elrettentőek (ti. ha nem ismertem volna máshonnan az adott módszert, akkor ez alapján tuti nem akarom megismerni). Ebben a részben egyébként a Pszichoterápiás Tanács által akkreditált módszerekről esik szó, így a rész bővült az első kiadás óta akkreditált mozgás- és táncterápiáról szóló fejezettel. Persze, ez igazságosnak tűnhet, másrészt viszont felmerül a kérdés, hogy miért pont ezeket akkreditálta a Pszichoterápiás Tanács. Nem is, ez túl messzire vezető kérdés, inkább tegyük fel úgy, hogy miért nincs szó olyan, külföldön egyébként elfogadott, és/vagy hatékonyságvizsgálatokkal alátámasztott módszerekről, amelyeket mondjuk még nem akkreditált a Tanács, de azért a nemzetközi szakirodalomban sokat lehet róluk olvasni.

A harmadik részben a pszichoterápiák néhány speciális alkalmazási területéről van szó, ezek néhány kivétellel használható, jól megírt, gyakorlatias fejezetek. A végén meg némi etika, kutatás, törvényi szabályozás. A kutatás-részben vannak értelmes dolgok, talán ennyit elég egy pszichoterapeuta szakvizsgára készülőnek tudnia a témáról, az etikai fejezet is oké, persze, ha én írnám, akkor tele lenne habzó szájú feminista gyűlölettel mindazon kollégák iránt, akik pszichoterápiás keretek között megdugják a betegüket. Én kérek elnézést, egyszerűen túl sok ilyen sztorit hallottam az elmúlt években, reméljük, az illetőket elsőnek fogja falhoz állítani a forradalom.

Meg még annyi klassz dolog van, amiket bele lehetett volna írni, klassz új módszerek, klassz új idegtudományi eredmények a kötődésről, szociális kognícióról, egyébként ez egy érdekes kérdés, vajon tényleg hiányzik-e egy ilyen fejezet vagy csak nekem hiányzik. Nekem mindig hiányzik az a fejezet, amikor idegtudományi kutatásokat idézünk a pszichoterápia alátámasztására, mert ezt határtalanul érdekesnek tartom, hogy fMRI-vel valamelyest bejósolható, hogy ki fog reagálni kognitív terápiára, hogy milyen változások mennek végbe melyik agyterületeinkben az érzelmi hatások újraértelmezése során, hogy milyen elegánsan helyezi bele Freudot az idegtudományi modellekbe Friston, hogy mi az valójában, hogy implicit kapcsolati tudás és mi köze van a szomatoszenzoros kéreghez meg anyádhoz. Nehéz eldönteni, hogy mindezek csupán ínyencségek, a tudomány világába valók, és gyakorló pszichoterapeutának úgysem segítenek a gyakorlatban, vagy pedig azért illik tudni a buszsofőrnek, hogy hogyan működik a busz motorja. Nem tudom. Én azért írnék (nem, inkább megíratnám valakivel) egy ilyen fejezetet, mégiscsak a 21. században vagyunk.

Visszatérve a lényegre, oké, összességében nem annyira rossz könyv ez, nem kéne ennyit fanyalognom, célnak megfelel, kicsit régies, de legalább nincsenek benne eszement hülyeségek, el lehet olvasni, meg van szerkesztve, lehet belőle tanulni, lehet belőle használható dolgokat is tanulni, akkor meg mi a probléma. (Most mondtam el, mi a probléma.) (Tudom, írjak jobbat.)

Szőnyi Gábor, Füredi János (szerk.): A pszichoterápia tankönyve

A koncepció remek, a megvalósítás hibái pedig híven (esetleg: elszomorítóan) tükrözik a mai pszichoterápiás "világ" hibáit. Az első kb 200 oldalt Szőnyi Gábor írta a pszichoterápiák általános jellemzőiről. Ez a rész érthető, összefüggő, talán a kelleténél kicsit részletesebb időnként, de mindent összevetve jó, Szőnyi klasszikus analitikus létére többé-kevésbé felekezeti hovatartozás nélkül képes írni, ami dicséretes.
A második 200 oldal a főbb pszichoterápiás módszerek – összesen 13 – ismertetése. Itt minden fejezetet más írt, gondolom, a téma hazai szakértőjét kérték meg, ami remek ötletnek tűnik, kár, hogy ettől aztán elég vegyes lesz a könyv minősége. A rövid, terület-specifikus fejezetek nagy része sajnos borzasztó: vagy egyszerűen érthetetlen, mert az író nem bírt elvonatkoztatni az iskola szakzsargonjától, és természetesnek tartja, hogy az általuk használt szakkifejezéseket mi is értjük; vagy nem bírja megállni, hogy ne tegyen becsmérlő megjegyzéseket az övétől különböző pszichoterápiás módszerekre vagy a biológiai terápiákra; vagy kötelességének érzi bemutatni a módszer történetét, olyan részletekbe menőkig, hogy nyolc évvel ezelőtt melyik társaságot melyik (ma élő) hazai szaktekintély alapította meg. Mintha a fejezetek írói előtt nem lett volna világos a koncepció, azaz, hogy írjanak tíz oldalt a saját iskolájukról olyasvalakinek, aki most kezd pszichoterápiát tanulni, és szeretne valamilyen összképet kapni a különböző módszerekről. Ez a rész kb a Brian élete c. filmre emlékeztetett, amikor a Júdeai Népfront mereven elhatárolódik a Júdea Népe Fronttól, nem beszélve a Júdeai Nemzeti Fronttól. Nyilván hiányzik belőlem mindenfajta hagyománytisztelet, de engem nem az érdekel, melyik titkos társaságot ki alapította, illetve milyen misztikusan hangzó kifejezéseket használnak egymás között, hanem azt szerettem volna, ha érthetően elmagyarázzák, mire való és hogyan működik az adott módszer. Persze, tisztelet a kivételnek, erre is van példa, a 13 fejezetből azért legalább 3 értelmes és követhető. 
Néhány fejezet szól még a speciális alkalmazási területekről (gyermek-, és serdülőterápia, illetve bizonyos kiemelt kórképek terápiája), itt szintén előfordul pár remek összefoglaló, meg pár rossz is, a könyv végén pedig visszaadjuk a szót Szőnyinek, aki ír még néhány oldalt képzésről, kutatásról, illetve etikáról.
Arra jó a könyv, hogy az ember összefoglaló képet kapjon a magyar pszichoterápiás gyakorlatról, legalábbis az alapokról; abban meg lehet reménykedni, hogy az egyes fejezetek nem veszik el senkinek a kedvét attól, hogy más könyveket is elolvasson az adott módszerről. Nem tudok róla, hogy létezne ennél jobb, illetve átfogóbb pszichoterápiás tankönyv a piacon, és ez sem rossz, csak… sokkal jobb is lehetett volna, ha a pszichoterápiás iskolák néha körülnéznének kicsit az elefántcsonttornyaikból.
A történeti hűség kedvéért még elárulom, hogy nem az elmúlt egy hétben olvastam ki a könyvet, ugyanis elég hosszú, hanem jó ideje időnként elolvasok belőle egy-egy kis részt és most fejeztem be.