Paul Auster: Láthatatlan

Eléggé tipikus Paul Auster-regény, de nem rossz, ez most egész jól sikerült. Van benne minden, ami szokott lenni: identitáskeresés, önazonosság megkérdőjelezése, akár azon a gyakorlati síkon, amikor simán ugyanazon a néven többféle szereplő is létezik, vagy nem is úgy hívják az illetőt, sem a várost, vagy végülis ki tudja. Objektív valóság nem létezik, csak szubjektív van, és több szereplő teljesen máshogy láthatja ugyanazt a történetet. És természetesen mindig van a ‘regény a regényben’ szerkezet, a könyv egy részét a főszereplő írja E/1-ben, másik részét egy másik szereplő a főszereplő jegyzetei alapján, meg ilyenek. Kis bűnügy, nyomozás, rejtélyek, meg pár furcsa szerelmi szál. Mondom, a szokásos.

lathatatlanA történet: Adam Walker írónak készülő húszéves egyetemista New Yorkban, itt megismerkedik egy vendégprofesszorral (Born) és annak a szeretőjével (Margot). Born afféle mecénása lesz, persze kissé belehabarodik a titokzatos Margot-ba, aztán szemtanúja lesz, amint a prof leszúr egy utcai támadót. Ez az eset annyira megrázza, hogy elmegy inkább ügyvédnek. Később már Walker volt évfolyamtársa, Freeman rendezi össze és kommentálja Walker fiatalkori jegyzeteit, aki meglehetősen bűnös szerelmi viszonyt folytat NY-ban, majd Párizsban próbál bosszút állni Born-on. És akkor van még Cecile, Born szeretőjének lánya, aki fiatalon Walkerbe volt szerelmes és az ő naplójából is kiderül egy s más, aztán pedig Walker nővérének szempontjai is új és meglepő fénybe helyezik a történetet. Ez egy kiváló detektívregény, azzal a különbséggel, hogy ahelyett, hogy végül összeállna a kép és kiderülne az igazság, az derül ki, hogy nincs ilyen. Nincs kép, vagy ami van, az nem szép, logikus, összeállt, hanem homályos és sokféle szereplő szubjektív és emlékezés meg érzelmek torzította, össze nem illő darabkáiból áll.

Ha sok Austert olvas az ember, elég egyértelmű, hogy a Holdpalotánál és a NY Trilógiánál volt a topon és azóta néha önismétlő. És tényleg, vannak jól bevált technikái, vannak olyan fordulatok, amik minden regényben megjelennek, ennek ellenére az utóbbi pár könyve nagyjából felváltva meglepően semmilyen és unalmas, illetve nahát, egész jó. Mindig, amikor azt hiszem, hogy Auster már kiöregedett és lassan abba kéne hagynia az írást, előáll valami érdekesebbel. A Máról holnapra rossz volt, a Man in the dark nagyon klassz, az Utazások a szkriptóriumban felejtős, a Brooklyni balgaságokra egyáltalán nem is emlékszem, Az orákulum éjszakája nagyon jó. A Láthatatlan éppenséggel a jobbak és érdekesebbek közé tartozik.

Paul Auster: Máról holnapra

Ez nem regény, hanem Paul Auster önéletrajza. Inkább azt mondanám, hogy visszaemlékezései. A történet egy bizonyos életszakaszt ölel fel, nagyjából az író 20-30 éves koráig terjedő éveket. Ebben az időben Austernek semmi pénze nem volt, dolgozni eleinte nem akart, mert írni akart, alkalmi munkákból élt, és saját bevallása szerint bármihez nyúlt is, abból kudarc lett.

Hát Paul Austernek nem kellene önéletrajzokat írnia, az világos. Ez nem jó könyv, és csak azok a rajongók fogják olvasni, mint én, akiket szimplán érdekel, kicsoda is Paul Auster valójában. Nem mintha túl sokat megtudnánk erről.   

Auster elmeséli a történeteket, amik eszébe jutnak, főként a pénzhez és a munkához való viszonyára helyezve a hangsúlyt: mikor hol mit dolgozott. Időnként felbukkannak emberek, akik segítettek neki, meg akik nem. Semmit, de semmit nem tudunk meg az apja haláláról (egy félmondatban elintézi, hogy ja, meghalt az apám, az szörnyen megviselt akkoriban), sem a válásáról (kb. abban az évben elváltunk), de a feleségéről már eleve az égvilágon semmit nem tudtunk a nevén kívül (hogyan ismerkedtek meg, vagy egyáltaln, ki volt ez a nő). Az emberi kapcsolatok és azzal járó érzelmek teljes egészében kimaradtak ebből a könyvből, gondolom, ez koncepció, Auster ehelyett anekdotázik, történeteket mesél. Sajnos, egyiket sem fejti ki eléggé, így aztán az az érzésem van, hogy becsaptak: ilyeneket ír, hogy Mexikóban szörnyű volt, nem volt pénze, és ott volt az őrült kiscsaj, aki hindu istenségnek hitte. Az ember azt gondolná, hogy ebben van egy történet, amit mindjárt elmesél, de nem, ennyiben hagyja. És ugyanígy nagyon sok más történetet is csak két sorban megemlít. 

Kétféle jó önéletrajz van szerintem, az egyik a lelkizős, elgondolkodós, amiben megkapjuk a szerző érzéseit és benyomásait az eseményekről, a másik pedig az aprólékos történetmesélés, ami részletességével teremt hangulatot, mint pl. Bob Dylan-é, az ember szinte fizikailag ott érzi magát a hetvenes években New Yorkban egy lemezstúdió előtt a hóesésben. Auster egyiket sem csinálja, ehelyett minimalista. Felsorol, megemlít. Kevés történetet mesél el egy oldalnál hosszabban. Ez a fajta írásmód persze remekül működik regényben, amikor a legfontosabb dolgokat félmondatban veted oda, vagy amikor egyébként súlyosan érzelmes szituációkat távolságtartással kezelsz, de úgy látszik, önéletrajzban valahogy kevésbé működik. Én kíváncsi voltam Paul Austerre, és a kíváncsiságomat nem igazán elégítette ki semmilyen szempontból. Azért persze nem volt rossz, vannak benne jó pillanatok meg érdekes figurák, de ennél jóval többet vártam.

Különben 1997-ben írta, nem tudom, miért épp most kellett kiadni magyarul, és miért nem a Man in the Dark-ot fordították le inkább, ami klassz, de biztos megvan az oka. 

Itt felolvas belőle egy részt, ha valaki éppen Paul Auster hangját akarná hallani. 

Paul Auster: Man in the Dark


Life goes on, after all, even under the most painful circumstances, goes on until the end, and then it stops.
Az egyik kedvenc könyvem idén, a maga kis száznyolcvan oldalával. Ebben a könyvben Paul Auster megmutatja, hogy nem csak a bizarr kitalált történetek egymásba gabalyodáshoz és a Véletlenekhez van tehetsége, de egészen jól tudja, hogyan működnek az emberek a valóságban. A borítóján az Independent magazin jellemzése szerint "this time Paul Auster breaks your heart, too", és valóban, ez egy szomorú könyv, ez arról szól, hogy az élet szenvedés, a halál is szenvedés, maximum annyi, hogy valamelyest vigaszt nyerhetünk az emberi kapcsolatainkban. Valamelyest.

August Brill 72 éves, nemrég halt meg a felesége, valamint az unokája pasiját, Titust nemrég megölték. August erre a két dologra nem akar gondolni: a feleségére meg Titusra, az egyik túl fájdalmas, a másik túl szörnyű, ezért nappal filmeket néz dvd-n, egyiket a másik után, meg néha dohányzik, és megvitatja a filmeket unokájával, aki filmművészetet tanult. Nagyon érdekes dolgokat beszélnek egyébként filmekről. A nappalok elmennek ezzel, éjszaka azonban nem tud aludni, és hogy ne gondoljon, amikre nem akar, elkezd magával egy történetet mesélni a fejében. A kitalált történetben polgárháború van Amerikában az iraki háború helyett, és a főhőst egy furcsa merénylettel akarják megbízni. A regény felépítése egy kicsit emlékeztetett Salingerre, miután valójában nem történik benne semmi, "csak" August Brill gondolatai vannak, meg két beszélgetés az unokájával, ennyiből áll a könyv, és persze ebben benne van minden, amiről érdemes írni. 

Nagyon jó és klasszikus paulausteres, ahogy a kitalált történet meg a valóság elemei keverednek, érdekesek a filmes beszélgetések is, valamint az írótól talán szokatlan módon valódi érzelmeket is kapunk, kissé távolságtartóan ugyan, semmi könnyes összeborulás, épp, mint az életben. 

Az utóbbi időben már kicsit letettem Paul Austerről, mivel az utóbbi regényeiben már önmagát ismételte, a Brooklyni balgaságok nem volt jó, az Utazások a szkriptóriumban meg kifejezetten búcsúzkodásnak hangzott. A Man in the Dark viszont megint várakozáson felül klassz, megvan benne, amit szeretünk Austerben, de újat is tud mutatni. Eléggé nyíltan, már-már szájbarágósan háborúellenes regény, amit viszont nem akarok hibaként felróni, mert legyen az, a háború tényleg rossz, és nem lépi át azt a határt a könyv, hogy ez zavaró lenne, nem válik demagóggá. Ha hibát akarok találni mindenképpen, akkor túl rövid, többet is ki lehetett volna hozni ebből a történetből, elolvastam volna szívesen ugyanezt ötszáz oldalon. 

Érdekes, most beleolvastam más review-kba az interneten (nem linkelem be, mert túl spoileresek szerintem, kvázi mindenki elmeséli a teljes történetet), és egyesek szerint a könyv egyrészt túlságosan érzelemmentes, másrészt nem mond újat. A maga módján persze mindkét állítás igaz, csak éppen szerintem épp ezektől ütős a regény. Egyrészt, nem kellenek nagy, drámai egymás vállán zokogások és könnyek ahhoz, hogy megértsük annak a fájdalmát, hogy ha valaki meghal, azt sohasem tudjuk sehogyan visszahozni. Másrészt, én azt hittem, hogy ez volt az egyik célja a könyvnek, az egyik pozitívuma, hogy valójában tényleg nem mond újat, csak annyit mond el, hogy az élet ilyen és nem más. And the weird world rolls on. Egyelőre a magyar fordítás épp "lekerült a napirendről." Szóljatok és szívesen lefordítom pár forintért.

Paul Auster: A szem önéletrajza

Alapvetően Paul Auster-rajongó vagyok (és már akkor az voltam, amikor még nem volt trendi! :), ezért aztán megvettem a verseskötetét is. Mert A szem önéletrajza verseskötet, Auster, amikor még fiatal volt, és még nem jött rá, hogy különös hangulatú regényeket kell írnia, versekkel is próbálkozott, amit igazán nem róhatunk fel neki.

Egyébként Paul Auster prózai munkásságának és életrajzának ismeretében nekem személy szerint nekem végig az a gyanúm, hogy ő se vette komolyan ezeket a verseket, úgyhogy annyira nekem se kell őket komolyan vennem. Remélem.

Szabad vers, szabad asszociációk, többnyire egymás mellé dobált szavak vannak főleg, amikből néha összeáll valamilyen különleges hangulat, néha meg nem nagyon áll össze semmi. Néhány mondat vagy szófordulat tetszik, és visszatérek rá; van, ami szörnyen rossz; a legtöbb igazából semmi extra. Egyébként, ha megkérdeztek volna, vajon milyen verseket írt az ifjú Paul Auster pályája kezdetén? Akkor pontosan ilyeneket mondtam volna. Elrugaszkodott, művészieskedő, megfoghatatlan, hű-de-iszonyúan absztrakt és szürreális, ami néha még működik is, de nem világrengető. Ha középiskolás lány lennék, és a két évfolyammal felettem járó jóképű srác írta volna ezeket a verseket, akkor talán lelkesednék, hogy uramisten, mekkora költő. És asszem középiskoláslány-koromban tényleg nem írtak rosszabbul a fiúismerőseim.

Szóval nem, Paul Auster versei nem valami jók, nem tudom igazán utálni őket mégse, mert egy elfogult olvasó vagyok. De bárki másnak a versei lennének ezek az ÉS-ben, már rég az esőerdőket emlegetném felháborodottan. Beírok ide egyet, mégis, lássuk, miről van szó.

Látható

A villámlás tekercsei kifelé tekerednek
a kettéhasadt téli éjszakában: mennydörgést
cipel egy csillag – mintha

a kísérteted haladt volna át, égve
a tű fokán és ékelte volna be
magát a semmi
mélyébe.

A fordításra kell még mindenképpen beszólnom. Kezdjük ott, hogy persze, ki tudja, milyenek voltak a versek eredetiben, lehet, hogy világrengetően jók, csak a fordításban ez nem jött át, mondjuk ezt azért kétlem. De. A lábjegyzet.

Fordítók között ősi vita, hogy lábjegyzeteljünk-e vagy inkább magyarítsunk vagy semmit. Részemről nagyon komolyan a lábjegyzetelés elkötelezett híve vagyok. De versben becsillagozni és lábjegyzetelni azért egy kicsit gáz szerintem. Ott van például a Braille c. vers, ami mindjárt az elején olyanokról szól, hogy mi olvasható meg mi nem. Amúgy szerintem az azért valamennyire köztudott, hogy a Braille-írás az a kis dombornyomott jelrendszer, amit a vakok a mutatóujjukkal olvasnak. Vagy nem? Itt a fordító mindenesetre becsillagozta a vers címét(!), és alul odaírta, hogy" Louis Braille (1809-1852), vak francia oktató, a vakírás megalkotója." A vers szempontjából szerintem tökéletesen irreleváns, hogy Braille ki és mikor élt. Persze, lehet, hogy valaki jónak tartja ezt a fajta megoldást, engem mérhetetlenül idegesített. 

Például egy Auster-vers angolul
A Visible c. vershez (ld. fent) zenét írt Wuorinen nevű kortárs hegedűművész, itt meg lehet hallgatni belőle mintát, de erről nem tudok véleményt mondani, mivel fogalmam sincs a komolyzenéről. 

Paul Auster: Utazások a szkriptóriumban

Egy öregember ül egy szobában, nem tudjuk, miért. Ő sem tudja. Valószínűleg bezárták oda, valamiféle tárgyalása lesz (?) vagy legalábbis valakik számon akarnak kérni tőle valamit. A szoba összes berendezése egy ágy és egy íróasztal, a redőnyt meg nem lehet felhúzni. Az íróasztalon fotók, amiket többnyire nem ismer fel, és írások, amiket néha elolvas. Időnként látogatói érkeznek, mi meg lassan sejteni véljük, hogy ez itt az öreg író valószínűleg, a látogatók meg a regényalakok, akiket megteremtett. Többnyire neheztelnek rá, bár nem mindenki. Abszurd, nyomasztó, szokásos Paul Auster-sztori, egyetlen hibája, hogy kissé rövid, egy óra alatt el lehet olvasni. És hát persze akkor élvezetes igazán, ha az ember olvasta előzőleg a Paul Auster-életművet, és felismeri a látogatókban, hogy jé, hát ez a csaj A végső dolgok országából, és érti, hogy Peter miért ragaszkodik hozzá, hogy fehérbe legyen öltözve, meg hogy egyáltalán, adott szereplő miért utálja a szegény öregembert. Én legalábbis nagy részüket felismertem, volt, akiket nem. Kicsit az az ember benyomása, vagyis az enyém, hogy az író itt elbúcsúzik a képzeletbeli ismerőseitől. A misztikus Szobákat meg külön szeretem. Ha ez az utolsó Paul Auster-könyv – mert az író már valóban öregember – akkor ez egy remek és Austerhez méltó utolsó könyv.

Paul Auster: Brooklyni balgaságok

Háát… Nem ezt szoktuk meg Austertől. A Brooklyni balgaságok a szokásos módon emberek élettörténeteiről szól, értelemszerűen Brooklynban, ugyanúgy történnek benne a szokásos austeres véletlenek, csakhogy az eddigi összes művénél sokkal könnyedebb. Hiányzik belőle a jól ismert és méltán szeretett nyomasztó hangulat, vagy a groteszk elemek, vagy nem is tudom, mi. Túl humoros, és nem mindig tetszenek a viccei, túl érzelmes, túlságosan sok nő szerepel benne, túl sok kisgyerek, túl optimista, túl felszínes.
Nathan, miután felgyógyult tüdőrákjából és elvált, Brooklynban telepszik le, és nem tud mit kezdeni magával, ezért elkezdi írni a Brooklyni balgaságokat: sztorikat ez emberi hülyeségről és balszerencséről. Eközben véletlenül összefut Tom nevű unokaöccsével, aki antikváriumban dolgozik, bár többre hivatott. Később felbukkan még néhány családtag, fény derül erre-arra… satöbbi. Auster sokat kritizálja Amerikát (és Bush-t), amit eddig sosem szokott, és a regény fő motívuma az elvonulás a csúf világtól – eldugott vidéki házba, mint Thoreau, vagy csak az ember saját képzeletébe.
Nem rossz könyv ez, nem arról van szó, csak olyan… öreges. 

Paul Auster: Holdpalota

Most farkába harap a kígyó és felmerül, hogy mit tegyek, ha újraolvasom ezt a könyvet és már szerepel az olvasónaplómban. Tekintettel a naplójellegre, úgy döntöttem, annyiszor írok egy könyvről, ahányszor elolvasom. Erről meg különösen, mert a múltkor még nem volt meg az olvasónapló-koncepció, és nem is írtam róla szinte semmit.

Austernek van egy különleges stílusa, amit szoktak bizarrnak, groteszknek, poszt-posztmodernnek, efféléknek hívni, de stílusokban nem vagyok otthonos. Egyéni és sötét, az biztos, valamint zseniális.

A Holdpalota főhőse egy fiatalember, bizonyos Fogg, aki egyetemre megy, éhezik, egy öregúr titkára lesz, barangol a vadnyugaton. Ennyit a sztoriról. A Holdpalota egyrészt arról szól, amiről majdnem mindegyik Auster-regény szól egy kicsit: hogy az életünk véletlenek sorozata. Küzdhetünk ez ellen akár, de attól még nagyon az. Fogg életét nagy részben ezek irányítják – álmodozó nagybátyja hirtelen meghal, aztán Fogg önsorsrontásba kezd (ez is egy annyira ismerős rész, amikor az ember tudja, hogy ha jót akar magának, mit kellene lépni, és valami vak, ismeretlen erő által hajtva mégis totál az ellenkezőjét teszi – ha valaki cseszte már el az idejét vizsgaidőszakban, az kicsiben megtapasztalta), egy véletlen folytán megmenekül, egy másik folytán állást kap, egy harmadik révén összefut addig ismeretlen apjával. Bőven felettünk álló erők kénye-kedve szerint.

A Holdpalotában ezenfelül hősünk életét még más is irányítja. Rejtett összefüggések mintázata mégpedig. Azok, amiket ha az életben sokszor észreveszünk és valóban összefüggéseket sejtünk mögöttük, azt paranoid pszichózisnak hívják szakmai körökben. Hogy Fogg nagybátyja a Holdfényexpressz nevű zenekarban játszik, hogy a halálát egy Neil Armstrong nevű rendőr közli vele a holdraszállás évében, hogy nyomorúságos albérlete a Holdpalota nevű kínai étteremre néz, hogy munkaadója, a bolond öregúr a Holdfény c. festményhez küldi el, és ez csak néhány példa. Mintha a véletlenek mögött mégis valami általunk érthetetlen szervező erő állna. Jelképek erdején átvisz az ember útja (mondta Baudelaire ugyanerről).

Sok Austert szeretek, és a Holdpalota a kedvencem mind közül, éppen ezek miatt. Mert én is ezekben hiszek: a véletlen semmit sem tisztelő hatalmában, az összefüggések rejtett mintázatában, meg a gyaloglásban és az egyedüllétben, és amikor a főhős gyalog átszeli kb a vadnyugatot, azt megintcsak imádom. Megnyugtató.


Egyébként van egy ilyen hiányosságom, hogy csak olyan könyvekről tudok értelmesen írni, amik nem tetszettek, ezért nem is szenvedek tovább.
Nagyon tetszik a fordítás is, ezt azért említsük meg. És ha már szóba került a pszichózis: vegyük észre inkább a szerző tiszteletet parancsolóan eszement tekintetét az alábbi képen.

Auster magyar honlapja, nem rossz
The definitive Auster website, remek
Holdpalota fülszövege, tetszik
Bestselleres interjú, régi, de jó

Paul Auster: A véletlen zenéje

Az előző rémisztő olvasmányélmény után úgy döntök, hogy soha többé nem veszek a kezembe könyvet véletlenszerűen, hanem csakis jól kipróbált, sokat bizonyított, keményfedeles, lehetőleg irodalmi Nobel-díjas írókat fogok olvasni.
A véletlen zenéje nem is okoz csalódást, mondjuk különösebb katarzist se, a szokásos jól megírt, kicsit nyomasztó, kicsit fura Auster-regény. A véletlenről szól, meg arról, ahogy az emberek pillanatnyi sugallatokra hallgatva otthagyják addigi életüket és valami érthetetlen sorsszerűségnek engedelmeskedve hülyeségeket csinálnak. Az a jó Paul Auster hőseiben (úgy általában), hogy többnyire képes úgy leírni a hülyeséghez vezető utat, hogy az olvasó cseppet sem csodálkozik, és azt gondolja, mi sem természetesebb, hogy hónapokig éhezzünk a Central parkban vagy évekig autózzunk keresztül-kasul Amerikán. A véletlen zenéjében az utóbbi történik, Jim egyszerre csak egy vagyont örököl, vesz egy autót, évekig autózik, felszed egy stoppost, aki pókerjátékos, később rabszolgamunkaként falat épít. Mi sem természetesebb.
Az egyik legjobb rész a mindent eldöntő pókerjátszma leírása kb tíz oldalon keresztül, végig akkora feszültséggel és olyan baljóslatúan, hogy még én is, aki semmit sem ért a pókerhez, halálra izgultam magam. A regény befejezése pedig egészen meglepett, nem erre számítottam.
A véletlen zenéje a többi Austerhez képest talán kevésbé nyomasztó/bizarr/szürreális, és ezeket egy kicsit hiányolom. A regényből film is készült, amiről sosem hallottam.

Bestselleres Auster-interjú
 

Paul Auster: Tükörváros

Na, most már kezdem érteni, mi ez az egész a képregénnyel.
Eddig valahol ott tartottam, hogy "minek lerajzolni, hogy mi történik, az ember úgyis el tudja képzelni", de a Tükörváros, az más. Úgy kezdődött, hogy Auster haverja, Art Spiegelman, a Maus című képregény szerzője rádumálta Austert, hogy legyen neki is képregénye, mert az a trendi. Austernek azonban nem volt kedve írni egyet, ezért fogott egy, már létező sztorit (New York Trilógia 1.: Üvegváros), és megkért két elismert képregényest (Paul Karasik és David Mazzucchelli), hogy csináljanak vele, amit akarnak.
Akik olvasták az Üvegvárost, mint pl én, azok esetleg azt képzelhetik, hogy képtelenség lenne belőle képregényt csinálni. A Tükörváros ezzel szemben érthető, követhető, remekül elkapja az eredeti regény hangulatát, és a rajzok valahogy úgy egészítik ki a sztorit, mint a zenét egy jó videoklip: nem a szöveget mesélik el képekben, hanem… illusztrálják?
A sztori: Peter Stillmannt elmebeteg tudós apja 9 évig bezárva tartotta egy sötét szobában, mert a legenda szerint azok a gyerekek, akiket nem tanítanak meg beszélni, egyszercsak majd megszólalnak Az Isteni Nyelven. 13 év telt el Peter kiszabadítása óta, apja a napokban szabadul a börtönből, és lehet, hogy még mindig ártani akar fiának, ezért Peter felesége magánnyomozót bérel fel kissé zakkant férje védelmére. Innentől bizarr, szürreális, valamint nyomasztó dolgok történnek, melyekhez Paul Auster New Yorkja épp a megfelelő helyszín. A rajzok pedig – fekete-fehér, minimalista, néha kissé noire-os, néha végtelenül egyszerű, szimbólum-szerű rajzok – aláhúzzák, kiegészítik, még ütősebbé teszik az amúgy is fura történetet. Klassz.

Paul Auster: Holdpalota

Paul Auster különben egy zseni, ha még nem mondtam volna. Imádom. Ma délután, amikor egyik munkahelyemről éppen a másikra siettem (felvenni a pénzt), megláttam az új könyvét egy könyvesbolt kirakatában, aztán olvasni kezdtem a bkv-n. Bartis Attila mellett a másik olyan író, ahogy én sosem fogok tudni írni, nem azért, mert nem vagyok elég tehetséges vagy valami, hanem mert annyira egyéni. Ehhez Paul Austernek kell lenni (aki azért jobban ír, mint Bartis Attila, ezt szögezzük le). És a fordítás is jó.
Külön szeretem az olyan mondatokat, amik pár szóval ragadnak meg remekül egy-egy helyzetet vagy szituációt. "Mint minden Foggnak, neki is leküzdhetetlen hajlama volt a céltalan képzelgésre." "Egy szál rózsaszín pongyolában lézengett ide-oda a házban, némi tántorgástól sem visszariadva." De Paul Austert nem ezért szeretjük, hanem mert okos, szürreális, utánozhatatlan és zseniálisan őrült.
Nem kéne dicshimnuszokat zengenem egy könyvről, aminek nagyjából az egynyolcadát olvastam még csak el, de… de.