Marina és Szergej Gyacsenko: Arszen és a játék hatalma

Nyilván nem kellene feltétlenül a szerzők korábbi regényéhez hasonlítgatni, ugyanakkor lássuk be, hogy ezt úgysem tudom elkerülni, úgyhogy kezdjük is ezzel: az Alekszandra… sokkal jobban tetszett.

arseznArszen tizennégy éves, lóg az iskolából és egy mmorpg-vel játszik (sokszereplős online szerepjáték). Ebben ő a Miniszter, egy nagy hatalmú figura, remek intrikus, pénze is van, senkinek sem jutna eszébe, hogy valójában a karakter mögött egy gyerek áll. Épp politikai krízis van, amikor a szülők eldugják Arszen számítógépét, mert szerintük túl sokat ül a gép előtt és iskolába se jár. Mindez csak azért egy kicsit álszent, mert Arszen apja információfüggő, egyfolytában a híradón és hírportálokon lóg és megőrül, ha tíz percig nem tudja, mi zajlik a világban; anyja pedig blogger, és másról sem tud beszélni, csak a látogatottságáról, kommentelőiről, trollokról. (Mondanom sem kell, hogy ez a szál, a blogger anya eléggé személyesen érintett, basszus, ilyen vagyok-e én is vagy ilyen leszek-e, hogy csak akkor csillog a szemem, ha a blogoszféráról beszélhetek, és közben fogalmam sincs, a gyerekemmel mi van? Á, szerintem nem. És a nyaraláson apával egymás kezéből kapkodjuk ki a laptopot? Hát, igen.) Arszen egy éjjel-nappal nyitvatartó netkávézóba kényszerül, és itt ismerkedik meg a kissé fura Makszimmal, aki munkát ajánl neki: játéktesztelői minőségben alkalmazná. Arszen szülői engedéllyel elfogadja a melót, ahol persze már az elején baljós vagy szimplán furcsa események történnek, aztán meg még furcsábbak és még baljósabbak. A regény fő kérdése ugyanaz, mint az Alekszandráé, azaz mi Valós és mi virtuális és hol végződik az egyik és lehet-e ezt tudni egyáltalán, csak amíg az Alekszandrában a nyelv és a szövegek kapcsán vetődik fel ez a kérdés, Arszennél a játékok és az internet kapcsán. Míg számomra az előző különleges és szokatlan volt, addig az online szerepjátékok és a virtuaálitás versus valóság kérdés egy kissé, hát, ha nem is elcsépelt, de azért kevéssé meglepő. Emellett Alekszandrát kedveltük, Arszen meg nem feltétlenül kedvelhető figura, inkább ellentmondásos, és a regény során még elelntmondásosabb irányba fejlődik.

Dolgok, amik zavartak a könyvben: az első 140 oldalon nagyjából semmi sem történik, már eléggé unom, amikor végre érdekessé válnak az események. A könyv vége felé pedig egyre kifejezettebb a szerzőknek ez az előző könyvből is ismert forgatókönyvszerű írásmódja, a vége olyan, mint egy film, pörgős, rövid jelenetekből áll sok akcióval és párbeszéddel. Nem tudom, hogy ez tudatos tervezés volt-e a szerzők részéről, megfilmesíteni mindenesetre könnyebb lesz így a regényt, vagy pedig csak szimplán összecsapták a végét – nekem személy szerint most nem tetszett ez a megoldás. A szöveg sem szép, erős a kísértés, hogy mindezt a fordító számlájára írjam, persze, nem tudhatjuk, milyen volt az orosz eredeti, lehet, hogy már az is döcögött és értelmetlen mondatok voltak benne, de azért az anya blogját “újság”-nak, a blogbejegyzést “közlemény”-nek nevezni mégiscsak fura.

Össszességében, a fanyalgás ellenére jó volt olvasni, sok nagyon találó kritikus észrevétel mellett izgalmas fordulatok vannak a regényben, és komolyan megszólítja a bennem élő ludditát. További érdekes kérdés, hogy vajon mennyiben befolyásolja a véleményemet az, hogy én nem játszom – lehet, hogy egy gamernek (pláne egy középiskoláskorúnak) sokkal jobban bejön a könyv, persze az is lehet, hogy pont nem.

Advertisements

Fehér Klára: Oxygénia

Az Oxygénia Fehér Klára talán kevésbé ismert scifi-regénye, habár a műfaji meghatározásban kissé bizonytalan vagyok. A történet ugyanis  a jövőben, illetve az űrben és egy másik bolygón játszódik, a tudományos megalapozottsága nemlétező. Ez annyira szembetűnő, hogy a szerző előszóban szabadkozik, és elismeri, hogy fogalma sincs a kémiáról, fizikáról és biológiáról, ő csak egy regényt akart írni. Ez a tudománytalanság a könyv fő gyengéje szerintem, mert amúgy klassz.

konyv_oxygenia_medPeter és July nászútra utaznak az űrbe, ez a jövőben igen divatos szórakozás. (A földi jövő egyébként igen hasonlatos A földrengések szigete jövőképéhez, világbéke, lemosható műanyag). Egy furcsa, lila színű bolygó közelében egy apró meghibásodás miatt Peternek rövid űrsétát kell tennie, amin eltűnik, és a bolygón találja magát. A bolygó rettenetesen nyomasztó, és még annál is nyomasztóbb, ez pedig részben a környezetszennyezésből, részben a társadalmi berendezkedésükből ered. Van egy alsó népréteg, akik egyforma városaikban (a Kiszolgálóvárosok) vegetálnak. Itt minden közös, a magántulajdon nem létezik. Mindenkinek ingyen jut ruha, élelem, játék, igaz, hogy csak egyféle ruha van, csizmából is csak egyféle, és a gyerekek játéka is egyféle. Mindenki futószalag mellett dolgozik gyárakban, ahol nem lehet tudni, mit termelnek. Könyvek nincsenek, csak néhány tankönyv, ami az uralkodó eszmét sulykolja, és a tévéadásban is csak a népbutítás megy. Néhány másik város az értelmiségi réteg lakhelye, náluk jobb a levegő és a kaja, de nekik tilos máson gondolkodniuk, mint ami a munkájuk. Összejárniuk, barátkozniuk sem nagyon szabad, illetve ha igen, akkor berúghatnak és játszhatnak, de ha véletlenül komolyabban gondolkodnának dolgokon, pláne együtt, akkor a havi ellenőrzésen az kiderül, és lecsukják őket. A fenti rendszer előnyeit a néhány kiválasztott családból álló “felső tízezer” élvezi. Most szerintetek ez nem az ötvenes évek Magyarországa? Nagyon kíváncsi lennék véleményekre, mert számomra nagyon annak tűnik, de sehol a széles interneten nem olvastam a könyvről ilyesmit, mindenhol a környezetszennyezős tanulságot emelik ki.

Szóval Peter belekeveredik ebbe a disztópiába, barátokra tesz szert, akik bajba jutnak, megismerkedik az Ellenállással, kaland, izgalom, autósüldözés. Fehér Klára stílusa kissé modoros, főleg a szövegen, a szóhasználaton látszik, hogy nem ma íródott a könyv. A tudományos megalapozottság hiányáról már beszéltem, emellett kicsit zavaró még a túlzottan sulykolt tanulság, hogy ne szennyezzük a környezetet, gyerekek, mert a végén még mi is így fogunk járni. Amikor tizenéves koromban olvastam, rendkívül nyomasztó és izgalmas volt, és most újraolvasva a hibái ellenére is pontosan értem, miért. Oxygénia szó szerint belélegezhetetlen levegője és átvitt értelemben is elnyomó légköre ma is ugyanolyan nyomasztó, és a történet valóban izgalmas. Jó volt olvasni, sok más újra elővett gyerekkori olvasmányélménnyel szemben ezt nem éreztem kínosnak.

China Miéville: Konzulváros

Nagyon szerettem a Konzulvárost, klasszikus scifi, nyelvészeti, filozófiai, esetleg társadalmi kérdésekkel, pont megfelelő mértékben izgalmas, nyomasztó és megrázó történettel, meglepő ötletekkel és érdekes szereplőkkel. Miéville magához (mondjuk a Perdido street stationhöz) képest sokkal kevésbé barokkos, ehelyett jóval tisztább és lényegretörőbb és ezt is szerettem.

konzulvarosA történetet egy csaj, Avice Benner Cho meséli E/1-ben, részben a múltat, visszaemlékezéseit, gyerekkorát, részben a jelent, amikor épp kritikus események zajlanak. Avice a Konzulvárosban nőtt fel, ez pedig nem más, mint egy határvidéki bolygó, ahol az emberek kis légbuborékjukban éldegélnek a bolygót eredetileg benépesítő idegen faj városának kellős közepén. A könyv első nagyjából ötven oldala Avice néhány kislánykori élménye meg a város leírása, semmiben sem különbözik bármilyen tucatscifitől, unom is, de aztán. Megtudjuk, hogy az itt lakó idegen faj, a Gazdák egy nagyon különleges Nyelven beszélnek, ami nem csak szavaiban és nyelvtanában, hanem egész felépítésében és funkciójában is különbözik minden ismert nyelvtől. Hogy pontosan miben különbözik, azt talán nem árulnám el, nagyon jó fokozatosan rájönni, Miéville pont megfelelő dózisban adagolja az információt ahhoz, hogy először semmit se értsünk, aztán kezdjük sejteni, aztán egyre inkább megértjük mélységében is a különbség mibenlétét és következményeit. A Gazdákkal csak a Konzulok tudnak kommunikálni, akik ugyan emberek, de bizonyos szempontból ők is egészen különlegesek.

Konzulváros az ismert univerzum szélén van, lakói nem szoktak elutazni innen, és kintről is ritkán érkezik tárgyakat és híreket szállító űrhajó. Avicéról azonban kiderül, hogy van tehetsége az immerüléshez, vagyis ahhoz, hogy hajókat tudjon navigálni az immerben. Míg a normál tér és idő, ami változékony és amiben élünk, az a manchmal, addig az immer az univerzum állandó és változatlan… része? tere? dimenziója? az a valami, amiben az űrutazás zajlik. Az emberek többségénél nagyon súlyos tengeribetegséghez hasonló tünetekkel jár az immerben való utazás. Avice kivétel, ép és tünetmentes marad az immerben is, ezért navigátor lesz, elhagyja Konzulvárost és bejárja az ismert űr kikötőit. De a valódi cselekmény azután bontakozik ki, amikor Avice visszatér Konzulvárosba. Nem sokkal később egy új Konzul is érkezik, akinek az érkezése felborítja az addigi rendet. És akkor enyhén fogalmaztam. Mondjuk az apokalipszis talán jobban fedi a valóságot.

Az apokaliptikus események oka talán leginkább baleset, és szorosan kapcsolódik a Gazdák Nyelvéhez, a Nyelv különlegességéhez. A Nyelv mássága pedig sokkal több, árnyaltabb és izgalmasabb annál, mint hogy nem tudnak hazudni – a hazugságra való képtelenségük csak egy tünete a Nyelv és az elméjük nem szokványos kapcsolatának. Valahol olvastam, hogy lassú a könyv és pont a kríziskor lassul be, nekem kifejezetten tetszett, hogy nem zombifilmekhez hasonlóan egyik napról a másikra máris világvége van és mindenki egyből lövöldözni kezd, hanem napok, hetek telnek el, esetleg felesleges vagy mindennapi tevékenységekkel és közben azért tudjuk, hogy zajlik a dráma, de persze nem tudjuk, mindez hová vezet. Ezek a napok-hetek nem annyira kalandosak, mint inkább megrázóak és elszomorítóak. Aztán, ahogy Avice egyre inkább a történések középpontjába kerül, úgy az események is felpörögnek.

Bár vannak harcok is, a Konzulváros távolról sem akció-scifi, inkább gondolkodós, filozofikus könyv, és nem árt szeretni hozzá a kognitív nyelvészetet, amelynek mindig is távoli, de elkötelezett rajongója voltam.  A város klassz helyszín, nyomasztó, élő épületekkel, ugyanakkor igazából csak háttér az alapkonfliktushoz, ahogy néha maguk a szereplők is. Szerettem.

Mások ezt gondolták róla:

Könyvesblog

Endless

Dan Simmons: The Rise of Endymion

Rise+of+Endymion+-+Dan+SimmonsA Hyperionok és az Endymion folytatásáról van szó, ott kezdődik, ahol az Endymion befejeződött, vagyis nagyjából amikor megtudtuk, milyen durva cuccot fejlesztett ki és küld Aenea ellen a Pax (még a Shrike-nál is durvább). A Rise of Endymionban tovább folytatódik az üldözés, de az előző kötethez képest itt már lassan válaszokat is kapunk a kérdéseinkre, hogy tudniillik Aenea és Raoul között mi is van pontosan, Aenea miért olyan fontos és fenyegető a Pax számára, mit tud ő és mitől különleges, valamint miben mesterkednek manapság a mesterséges intelligenciák. Az Endymionnál mozgalmasabb, kiszámíthatatlanabb a kötet, és egészen sokáig komolyan fogalmam sincs, hogyan és milyen válaszokkal fogja Simmons ezt az egészet lezárni és megnyugtató keretbe helyezni.

A Pax ebben a kötetben már egyáltalán nem finomkodik, sok az akció, szereplők sérülnek és hullanak. Nagyon szerettem, hogy a Pax berendezkedése és hangulata nagyjából megfelel a katolicizmus és a pápaság fénykorának, inkvizícióval, rengeteg intrikával, valódi hívőkkel és agyafúrt politikusokkal (épp a könyv olvasása közben néztünk bele a Borgiák c. sorozatba, hát pont ugyanaz a légkör, még a ruháik is hasonlóak). A vallás és a keresztény államforma szerepe egyébként nagyon hangsúlyos téma a könyvben, és Simmons nem bánik kesztyűs kézzel a témával, ateistáknak különösen ajánlom, szerintem szeretni fogják.

Simmons, amellett, hogy irodalmilag művelt, gyanúsan ökoharcos, szemlátomást sok vallásfilozófiát, tudományfilozófiát olvas, még hegyet mászni is imád a valóságban, ezért szereplői is fognak. Konkrétan többektől hallottam már, hogy a “hegymászós jelenet”-nél majdnem abbahagyták az olvasást, mert több tíz oldalon keresztük a szereplők csak másszák a hegyet, és ott majd ne ijedjek meg, ez utána elmúlik, ha akarom, lapozzam át. Nekem a világon semmi bajom nem volt vele, tényleg hegyet másznak, de csomószor majdnem meghalnak, szóval egyrészt nem izgalmak nélküli, másrészt Simmons szépen megírta, hangulatos, az embernek kedve támad hegyet mászni. Csak gondoltam, szólok, hátha mások is elbizonytalanodnának vagy unatkoznának ennél a résznél, akkor nyugodjunk meg, ez az általános.

Ami a legdurvább, hogy viszonylag sok olyan kérdésre, ami már az első Hyperionban felvetődött, itt kapjuk meg a választ: többet tudunk meg a Shrike-ról, kiderül, hogy Duré atya anno miért hallucinált halottakat a labirintusbolygók belsejébe, valamint hova is tűnt a Shrike-zarándoklat kellős közepén a templomos, a Fa igaz hangja. Sok kérdésre olyan jelenségek révén kapunk választ, amiknek az előző három kötetben még csak a létezése sem merült fel, de ezek szerint Simmons már négy könyvvel ezelőtt tudta, hogy mi lesz, ami igazán dicséretes. Egyrészt azért, mert nagyon bonyolult témák és történetszálak összjátékáról van szó, amit mind fejben kellett tartania, másrészt pedig azért, mert biztos vagyok benne, hogy sok sorozatíró nem tudja az első kötetnél, hogy mi lesz a negyedikben és ez látszik is. Ezek azok a könyvek, amik trilógiának indulnak, aztán mégis megjelenik már a hatodik kötet is, és hiába jó, nincs íve, nem érzed, hogy tartunk valamerre, kilátástalan, hogy valaha is odaérjünk (próbálom legyőzni a kísértést, hogy leírjam George R. R. Martin nevét példának). Simmons ugyan néha tévutakra vezet, és van, amikor szívesebben haladnánk gyorsabban, de pontosan tudja, hogy merre tartunk és hogyan fogunk oda megérkezni. A végén zseniális módon minden a helyére kerül, maradnak ugyan elgondolkodtató filozófiai kérdések a vallást és a poszthumanizmust illetően, de elvarratlan szálak vagy ellentmondások nem maradnak.

Dan Simmons: Endymion

Az Endymion egy tetralógia harmadik része, konkrétan az a sorrend, hogy Hyperion, The Fall of Hyperion, Endymion, The Rise of Endymion. A Hyperionokat magyarul olvastam, az Endymionokat angolul, mert nem bírtam kivárni az azóta már megjelent fordítást.

endymionAz Endymion és a Rise of Endymion messze nem különül egy egymástól annyira, mint a Hyperionok, ezért így pár hónappal később már egyáltalán nem is emlékszem, meddig tartott az egyik és hol kezdődött a másik. Lényeg, hogy a Hyperion-sztori folytatásáról van szó, azonban nem rögtön folytatódik, hanem 300 évvel később. Az Endymion egy Raoul Endymion nevű pasas szemszögéből meséli el a maga történetét, visszaemlékezésszerűen, így sok kalandban maga is részt vett, de olyan szálakról is mesél, amiknek a történetéről csak később értesült. Rögtön azzal indít, hogy ha azéert olvasod a visszaemlékezéseit, mert szeretnéd tudni, mi történt a Hyperion-beli Shrike-zarándokokkal, akkor az rossz motiváció, mert nem fog kiderülni, ezt azonban meg kell cáfolnom: ki fog derülni, sőt. Nem minden az Endymionban derül ki, van, ami a Rise of Endymionban.

Az Endymion részben szerelmi történet, részben egy road movie különböző világokon keresztül. Főszereplőnk, Raoul a Hyperion bolygón él, és épp bajba keveredik, amikor kap egy megbízatást: össze kell szednie és megmentenie egy tizenkét éves lányt, aki az Időkriptákból fog kilépni eegy előre pontosan tudható időpontban. A megbízatást a Hyperionból ismert Költő adja, aki már akkor is iszonyú öreg volt, most még öregebb, és valamiért sokkal kevésbé idegesítő, gyanítom, hogy angol nyelven olvasva talán kevésbé vulgáris. A lány az ő rokona. Megvédeni pedig azért kell, mert a Pax (a pápa által irányított világméretű enyhén militarista államforma vezetősége) számára is fontos, valamiért fenyegetést jelentő személyről van szó, és ők is tudják a dátumot, nyilván komplett fegyveres erőkkel fogják őt várni az Időkripták ajtajában. Arra persze senki nem számít, hogy a leány nem egyedül érkezik. Hanem a Shrike-kal. Az Aenea nevű leány, Raoul, és egy A. Bettik nevű android ezután különféle világokon keresztül haladnak végcéljuk felé, az út egy részében a Konzul ébenfekete űrhajóján, más részében csónakon. A Hegemónia idejében működő térkapu-portálok már nem működnek, de Aenea valamiért képes őket kinyitni. Ennek okára, Aenea egyéb különleges képességeire és személyének fontosságára csak a vége felé vagy a következő kötetben derül fény. Az utazás persze kalandokban bővelkedő, és üldözi őket a Pax is, azaz Federico da Soya kapitány atya és legénysége egy legmodernebb, Arkangyal típusú katonai űrhajóval. Az Arkangyalok olyan sebességgel tudnak közlekedni, amitől utasaik meghalnak, de ez nem baj, mert emlékszünk a Hyperionból a bikurákra meg az őket feltámasztó kis kereszt alakú parazitákra? Nos, az egyház időközben továbbfejlesztette azt a technikát.

Az Endymion erről szól, az üldözésről, Raoul és Aenea kapcsolatának kezdeteiről, valamint a katolicizmus-uralta univerzum berendezkedéséről. Az út érdekes és különböző, lakott és lakatlan világokon keresztül vezet, és Simmons jól ír és jó ötletei vannak, mégis néha már-már megunom és nem azt szeretném, hogy menjünk, fedezzünk fel még egy izgalmas bolygót, hanem inkább derüljenek már ki a rejtélyek, haladjon a cselekmény. A Hyperionokban megszokotthoz képest az Endymion talán kevésbé bonyolult (szerkezetileg mindenképpen kevésbé bonyolult, hiszen ugyanaz az egy pasas meséli), kevesebb a világirodalmi utalás (bár az Endymion is Keats-vers*), kevésbé technokrata, és bár sokat lőnek itt is, mégis az a benyomásom, hogy valamivel békésebb.

A regény végére nagyjából lekerekedik a történet, de azért sok nyitott kérdés marad a következő kötetre.

*A thing of beauty is a joy for ever: 
Its lovliness increases; it will never 
Pass into nothingness; but still will keep 
A bower quiet for us, and a sleep 
Full of sweet dreams, and health, and quiet breathing.

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Ez állítólag egy nagyon jó könyv, számtalan díjat is kapott, én utáltam. Igen, érdekes volt és jó ötletekkel teli, ugyanakkor annyira idegesített, hogy nagyon gyorsan, pár nap alatt kiolvastam, csak, hogy legyen már vége.

felhúzhatós lányA felhúzhatós lány egy Thaiföldön játszódó disztópia. A jövőben már túl vagyunk az olajválságon, az energiát bioenergiából meg mechanikus energiából nyerik és tárolják (hatalmas, elefántszerű állatok forgatják az erőművet, és a termelt energiát rugókban tárolják el, ilyesmi). A fő probléma az élelmiszerhiány, ami nagyrészt az élelmiszernövények emberre is ártalmas, folyamatos mutálódásának köszönhető (ha megeszed a hólyagüszöggel fertőzött banánt, akkor te is elkapod a hólyagüszögöt, vért köpsz, meghalsz). Az élelmiszerpiacot multicégek, a Kalóriatársaságok tartják a kezükben, ők genetikusaikkal próbálnak lépést tartani és új, ellenállóbb növényeket kifejleszteni. Thaiföld legalábbis részben azért politikai nagyhatalom, mert tiszta génekkel rendelkező, titkos magraktára van, és a fehéringesek néven emlegetett nemzeti gárda nagyon szigorúan és kíméletlenül kordában tartja a génmanipulációt, a génszennyezett területeket felégetik.

A főszereplő férfi, Anderson egy lendrugókkal foglalkozó lepusztult gyárat vezet Thaiföldön, de valójában ügynök, és az a célja, hogy megbízóinak megtalálja Thaiföld titkos magbankját. Van egy beosztottja, egy öreg kínai menekült, aki leginkább a saját, főként anyagi boldogulását keresi akármilyen korrupt csalás révén is érhető el az; és egy ponton belép a történetbe maga Emiko, a “felhúzhatós lány”, aki egy génmanipulált teremtés, szolgálatra fejlesztették ki a japánok, darabos mozgása miatt hívják őt és társait “felhúzhatós”-nak. Thaiföldön illegális az ilyesmi, de Emiko-t japán gazdája egyszerűen itthagyta, így különféle perverzek játékszereként éldegél egy kuplerájban, napi megaláztatásoknak kitéve. A thai politika és korrupció összefonódott rétegeibe pedig a hű fehéringes Tyájdi százados története révén tekintünk bele.

Ez mind nagyon érdekes. A disztópia jól ki van találva, mai életünkből simán levezethető, hogy pár száz év múlva ez lesz. Akkor meg mi a probléma? Engem részben a szájbarágós, erőltetett nyomasztás zavart. Nem arra gondolok, hogy túl nyomasztó volt a könyv vagy a környezet, ennél sokkal többet is el bírok viselni, szeretem a sötét antiutópiákat korrupcióval, robotokkal, szakadó esővel, de kortárs magyar irodalmat is olvastam már, sokat bírok. Ennél azonban jóval árnyaltabb nyomasztáshoz vagyok szokva. Az elején még úgy érdekes és hangulatteremtő minden oldalon a rothadt szennyvíz, a hólyagüszög miatt vért köpő, elüszögösödött tüdejű rokonok, a különféle perverz módokon megalázott lány, de erre úgy öt oldal után immúnissá válok és már csak idegesít. Jól van bazmeg, felfogtam, hogy szörnyű életetek van, lépjünk tovább, nem kell mégegyszer ötszázhatvanadjára is leírni, hogyan pusztít a cibiszkózis és a génhekkelt zsizsik. Bosszantó, önismétlő, már nem teremt hangulatot, nem továbbszínez, csak sulykol. Én ennél kevesebből is értek.

Továbbá nem szerettem a szereplőket. Nehéz elmagyarázni, mert ez se lenne baj, unszimpatikus főszereplőkkel is lehet klassz regényeket írni, itt azonban valahogy igényelte volna a cselekmény, hogy a szereplőknek az ember drukkoljon, vagy ha antihősök, akkor legalább drukkoljon annak, hogy elbukjanak. Hogy érdekeljen, Tyájdi századost legyűri-e a korrupció, Emiko megmenekül-e megalázó helyzetéből, Anderson megtalálja-e a magbankot vagy lelövik, a csaló öreg kínai pénzhez jut-e vagy csúnyán megpusztul. Semennyire sem érdekel, tőlem aztán az egész banda felfordulhat ott, ahol van. Vagy győzhetnek is, nekem mindegy. Nem tudom megmondani, Bacigalupi milyen írói eszközökkel érte el nálam a fenti hatást, de tény, hogy sikerült.

Apróság, mégis rettentően idegesített az egzotikus hangulatkeltés céljából használt thai nevek és szavak fonetikus átirata. Egy hozzáértő már elmagyarázta nekem azóta, hogy helyesírásilag ez így helyes, but still. Olyan, mintha magyar szövegben angol szavak esetén az lenne odaírva, hogy letette az ájfónját meg a nótbúkját az íróasztalra a bedzse mellé. Értem, helyesírás, az én hibám, de nekem felállt tőle a szőr a hátamon, amikor kiderül, hogy a szomdét tyáophrajá a nyitottság politikáját támogatja.

Lehetett volna ez egy jó könyv is, az ötletek jók voltak, csak ahhoz jobban kellett volna megírni. Én kérek elnézést.

A korrekt tájékoztatás jegyében linkelek két éltető kritikát is: az sfmag-on és az endless-en is szeretik.

Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj

Az ember időről időre elbizonytalanodik, hogy egyáltalán írnak-e még manapság jó sci-fi-t, vagy modern világunkban a műfaj halálraítélt és a jelen felhozatal kimerül a klasszikusok másolásában és az űroperákban. A Kvantumtolvaj kiváló példája annak, hogy wow. Iszonyú jó, nagyon szerettem, nem szabad kihagyni.

Kvantumtolvaj_kozepesA szerző egy finn matematikus, és ez látszik is. A modern matematikáról nincs fogalmam, de az feltűnt, hogy mind a matematika, mind a fizika terén a nagyon konkrét jelenségek konkrét magyarázata felől a megfoghatatlan és a bizonytalansági tényezőket hangsúlyozó teóriák felé haladunk, kezdve a relativitáselmélettel, folytatva a kvantumelmélettel. Az egész könyvet kompletten áthatja ez a hangulat, nincs szilárd talaj, nincs rendes határ élőlények és nem élőlények között vagy emberek és nem emberi értelmes entitások között, különösen hiányzik a határ a valódi valóság, a szubjektív valóság és a virtuális világok között, a csaj hajójának összes része egyfolytában mozog és átrendeződik, a Marson lévő mozgó városban az idő a fizetőeszköz, stb. Ezt erősíti a szerzőnek az a szokása, hogy a különféle jelenségeket és dolgokat eddig ismeretlen, új szavakkal, fogalmakkal ír le, amiket nem magyaráz el, így csak homályos elképzeléseid lehetnek a szövegkörnyezetből, hogy mit is jelent az adott dolog – fokozatosan persze mindig kiderül, vagy legalábbis nagyjából, de ettől még kifejezettebb az az érzés, hogy semmi sem kézzelfogható. Ez sokakat zavar, számomra épp ebben rejlett a könyv zsenialitása, csodálatos, könnyed, rémisztő bizonytalanság, imádtam.

A történet főhőse Jean le Flambeur, a híresen kiváló tolvaj, egyébként úriember, az első jelenetekben egy játékelméleti paradigmákon alapuló virtuális börtönben sínylődik épp. Innen kiszabadítja egy Mieli nevű titokzatos nő (az oorti nevű szárnyas faj tagja), mert közös megbízójuknak Flambeur tolvajképességeire van szüksége. A Marson lévő mozgó városba mennek, ahol felbukkan a harmadik főszereplő is, a detektív. Szóval franciásan udvarias, úriember tolvaj, briliáns mesterdetektív, rejtélyes nő. A mozgó város a Mars felszínén közlekedik, nem lehet helyhez kötött, mert az emberek által korábban létrehozott biológiai fegyverek üldözik. Lakói, mint említettem, az időt használják fizetőeszközként, ha pedig elfogy az illető ideje, akkor Hallgataggá válik, ami egyfajta közmunkát jelent, de inkább nem definiálom ezt sem, mert a pontos jelentése útközben derül ki. Van közös exomemória, amiből bármilyen adatot lehívhatsz, de a marsi adatvédelemmel az is lehetséges, hogy akivel épp találkoztál, azt azonnal elfelejtsd. Nem mesélem tovább, rengeteg ötlet van a könyvben, amit én amúgy kifejezetten utálni szoktam: van az a jelenség, amikor az űroperákban öncélúvá válik az ötletelés és hiába talál ki a szerző még öt új élőlényfajt és tizenöt új szót és plusz három univerzumot, az már nem árnyalja és nem viszi előre a történetet, csak unalmas és felesleges. Rajaniemi ötletei nem csak jók, hanem passzolnak a világba, gazdagítják a történetet, van helyük és értelmük.

Műfaját tekintve klasszikus krimi és hard scifi keveréke a könyv, megfejelve azzal, amit, úgy látom itt a neten, a poszthumanista / transzhumanista kifejezéssel szokás illetni. (Nagyjából azt jelenti, amikor az emberi faj már annyira evolválódik, hogy a végén már egyáltalán nem is emberi.) Még azt is írják a neten, hogy nehéz olvasmány, nekem nem tűnt nehéznek, de mondom, engem nem zavart, ha nem értettem egy szót, hanem direkt élveztem. Ha már itt tartunk, jó a szöveg is, Rajaniemi jól ír, és a fordítás is klassz.

Rövid sfmag-kritika a fordítótól

Kicsit talán túl részletes, de jó kritika a geekz blogon

Éljen, éljen, mindjárt megjelenik a folytatás, a Fraktálherceg, és Rajaniemi jön a Könyvfesztiválra is

William Gibson: Neurománc

neuromanc Mit is mondhatnék. A Neurománc igazi klasszikus, 1984-ben jelent meg, ezzel megalapozva a cyberpunk műfaját. Sokan, akik ajánlgatták, hogy olvassam el, egyúttal féltően hozzátették, hogy lehet, hogy nem állta ki az idő próbáját meg azóta már több ezer cyberpunk-ot írtak, Gibson és mások is, és így már unalmas lesz, meg hogy azóta már a könyvben leírt science fiction egy jelentős része a mindennapi valóságunk részévé vált, más része pedig nevetségesen máshogy alakult és hátha ez is rombol az élvezeten, meg ilyenek.

Nem rombol. Ha teljesen elvonatkoztatok attól, hogy ez egy klasszikus, és elképzelem, hogy tegnap vettem a plázában ismeretlen kortárs szerző ismeretlen műveként, csak mert le volt árazva, úgy is egy klassz, izgalmas, hangulatos és élvezhető könyv.

A történet eleinte egy igen lepusztult japán nagyváros lepusztult negyedében játszódik, ahol a Case nevű egykori konzolcowboy (csodálatosan retró kifejezés) vegetál, drogozik és a helyi alvilággal vívja kisstílű harcait. Case régen nagymenő programozó volt, csak aztán meglopta megbízóit, akik büntetésből megmérgezték, amivel elrontották az agya és a számítógép közötti interfészt, így nem tud hackerkedni többé. Egészen addig, amíg felfogadja őt az Armitage nevű üzletember, átmeneti jelleggel megjavítja az idegrendszerét, cserébe adatlopást, egyéb hackermunkákat kell elvégeznie, illetve néha valódi betörést is. A segítője a Molly nevű csaj, Armitage másik “alkalmazottja”, a cyberpunk akcióhős csaj prototípusa mesterségesen felturbózott reflexekkel és implantátumokkal. Miközben teljesítik a megbízásokat (el kell lopni egy Dixie Flatline nevű legendás hacker eltárolt emlékezetét egy mamutcégtől egy anarchistacsoport segítségével meg ilyenek), Case és Molly a megbízójuk, Armitage múltja és titkai után is elkezdenek nyomozni, akiről mindenféle, itt nem részletezett dolgok derülnek ki. A továbbiakban pszichopata tolvajok, hibernált milliomosklán, mesterséges intelligenciák, valamint az utóbbiakat kordában tartó Turing-rendőrség részvételével bonyolódik a történet.

Korrekt cyberpunk regény a kötelező sötét hangulattal, szakadó esővel, idegrendszeri implantátumokkal és többnyire szociopata szereplőkkel, 2013-ban is.

Valami rémlik, hogy többféle fordítás létezik és az eredeti fordító is újrafordította meg ilyenek, én a képen szereplő borítóval olvastam, mert az volt meg itthon. Nem volt bajom a fordítással. Időről időre felmerül, hogy film is készüljön a műből, nem tudom, lesz-e belőle valami, bár el tudok képzelni egy klassz filmet, itt nagyjából leírják, hol tart most a dolog.

Roger Zelazny: A fény ura

Roger Zelazny a hatvanas években írta a könyvet, Hugo-díjat kapott érte, és a borító hátulján Neil Gaiman életi a regényt. Zelazny a hatvanas években ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik megváltoztatta a sci-fi műfaját, ő például mitológiát kevert bele, némelyik könyvében a görög, másikban az amerikai indián mitológiát dolgozza fel sci-fi-ben. A fény urában a hinduk kerülnek sorra. Ez egy híres könyv, nagyon sok embernek tetszik, senkit se riasszon el tőle, hogy én személy szerint itt fanyalogni fogok. Meh.

A történet a következő. A Föld már nem létezik, egy telepesbolygón vagyunk, ahol két kaszt van, a pórnép meg az istenek. Az istenek gyakorlatilag egy csapat ember, akik magukhoz ragadták a technológiai fejlődés feletti irányítást és ezt megtartották maguknak, valamint ezáltal tökélyre fejlesztettek egyes szunnyadó képességeket, így némelyiknek ilyen-olyan “szuperképessége” van. Ezek hindu istenek neveit viselik és úgy is viselkednek, emellett testcsere révén az öröklét kérdését is megoldották. Azonban egy Sziddhártra nevű herceg, aki valaha maga is az istenek közé tartozott, most inkább mégis segíteni szeretne az embereken. Ebből adódóan aztán cselszövés, árulás, intrika, valamint démonok, istenek és emberek közötti látványos csatajelenetek adódnak. Látványos, meseszerű, csillogó, akárcsak a hindu mitológia. Természetesen felvet néhány vallási, illetve társadalmi kérdést is, melyeket részben válaszol meg.

Nyaraláson olvastam, jó volt, lekötött. Valószínűleg a hatvanas években elképesztően nagy újdonság volt egy ilyen regény, ahol a műfaji határokat feszegetve szépirodalmat, mitológiát, mesét és science fictiont keverünk össze némi társadalomkritikával és akciódús csatajelenetekkel. Sajnos azóta született több száz hasonló történet, így A fény ura így 2011-ben olvasva cseppet sem érződik újszerűnek. Ettől még persze szórakoztató.

A másik, még szubjektívebb szempont, hogy én különösebben nem rajongok ezért a megoldásért, amikor létező mitológiai mondát másik korba helyezünk, ráadásul nem is szeretem ezt a fajta meseszerű, fantasyvel, misztikummal kevert scifit, mert én személy szerint a klasszikus scifit szeretem, vagy a cyberpunkot, vagy az akciót. Ez van, nem akarok tűzevő démonokat és aranyszínű trónon ülő tüllfátylas istennőket a scifimbe.

Minden más blogon éltetik a könyvet, például itt meg itt meg itt.

Dan Simmons: Hyperion bukása

A könyv a Hyperion folytatása, az a furcsasága, hogy magyarul megjelent 2002-ben két kötetben, rettenetes borítóval, és most kiadta újra az Agave, normális borítóval, egy kötetben. Én a kétkötetes verziót olvastam, de ne engedjük, hogy összezavarjon minket a kötetek számának ilyen változatossága, a Hyperion bukása c. regény az a Hyperion-trilógia tetralógia második része.

Ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, vagyis a zarándoklat környékén. És ha az első kötetre azt gondoltuk, hogy monumentális és tele van ötlettel, akkor ez a második lerepíti a fejünket. Eleve a regény szerkezete is megváltozik, mert míg az előzőnek egy jelentős részében a zarándokok mesélték a történeteiket, itt egy John Severn nevű figura mesél. John Severn egy kibrid (olyan android, aki egy rég meghalt ember személyiségét viseli), és az a képessége van, hogy amikor alszik, akkor azt álmodja, ami a zarándokokkal éppen történik, valós időben. Amikor ébren van, akkor a Hegemónia vezetőivel kokettál, akik általa szeretnének értesülni a zarándokokról (a Hyperionnak azon a részén, ahol az Időkripták is vannak, nincs wi-fi), ugyanis a zarándokok kívánságai, ha teljesülnek, az egész univerzumra hatással lehetnek. Jó, talán nem az univerzumra, de a Hegemónia kül- és belpolitikájára biztosan. Azonban a Shrike nem siet kívánságokat tejesíteni, az egyik zarándok eltűnik, egy korábban eltűnt megkerül, és a történet aztán egyre bonyolultabbá válik, Simmons újabb szereplőket, történetszálakat is bevet, előkerülnek a Számkivetettek, súlyos dolgokat tudunk meg az Adatszféráról meg a Konzul nagymamájáról, nem beszélve John Keatsről.

A Hyperion bukása scifi megjelölés alatt fut, habár van benne horror, fantasy, szerelem és krimi is, ugyanakkor leginkább háború van benne. A háború egyrészt a Hegemónia és a Számkivetettek között zajlik, de aztán lassan kiderül, hogy nem is csak közöttük, hanem vannak még itt egyéb érdekelt felek is, és nem mindig lehet tudni, melyik szereplő melyik oldalon is áll. Vagy soha. Külön tényező a vallás, a Shrike Egyházáról már az előző részben értesültünk, itt egyéb furcsa vallások is teret kapnak vagy szeretnének kapni, valamint a technokrata társadalom és annak korlátai. Veszélyei. Egyáltalán nem esik nehezemre elképzelni, hogy valami ilyesmi lesz a jövő, csak mondjuk talán kevésbé látványos és monumentális. Simmons jól ír, fontos problémákat vet fel, lélegzetelállító ötletei vannak és érdekes karakterei. A Hyperion bukása talán egyes részein kicsit elvont és filozofikus az első kötethez képest, és ez nem mindig válik előnyére, valamint túl sokat szerepel benne a Költő, akit utálok, de ezt a két dolgot leszámítva korrekt regény. Én néha aggódom a sci-fi műfajáért, és megnyugtató, hogy manapság is születnek értékelhető dolgok a témában (habár Simmons 1990-ben írta ezt, 22 évvel ezelőtt).

Ahogy az előző, így ez a könyv is hemzseg a világirodalmi utalásoktól, és itt még vallástudományi és evolúciós nézetek ütköztetését is megkapjuk. Megnéztem a wikipedián, kik hatottak Simmonsra vagy kikre-mikre vannak referenciák, úgyhogy elmondom nektek is. Keatset ugye nem kell külön felemlíteni. John Muir mérnök-író-környezetvédő munkássága, egy Pierre Teilhard de Chardin nevű jezsuita geológus és filozófus (ha alaposabban megnézzük, mit csinált pontosan ez a figura a valóságban, akkor akár ráismerhetünk az egyik regényszereplőre is), egy Jack Vance nevű scifi-író, akit nem ismerek, valamint Stephen Hawking. És igen, ezeket a szerzőket és még nyilván hatszáz másikat Simmons igen alaposan megismerte, a tudományfilozófiai, vallási és egyéb nézeteikben elmélyedt, és beleírta őket a könyvbe két szörny meg három lövöldözés közé úgy, hogy igen ritkán lassítják a cselekményt, nem zavaróak.

Van befejezése a könyvnek, de mint tudjuk, tetralógia, úgyhogy amint becsuktam, rohantam Noizhoz, hogy adja kölcsön a következő kötetet is, mire közölte, hogy az még nem jelent meg magyarul.