Marina és Szergej Gyacsenko: Arszen és a játék hatalma

Nyilván nem kellene feltétlenül a szerzők korábbi regényéhez hasonlítgatni, ugyanakkor lássuk be, hogy ezt úgysem tudom elkerülni, úgyhogy kezdjük is ezzel: az Alekszandra… sokkal jobban tetszett.

arseznArszen tizennégy éves, lóg az iskolából és egy mmorpg-vel játszik (sokszereplős online szerepjáték). Ebben ő a Miniszter, egy nagy hatalmú figura, remek intrikus, pénze is van, senkinek sem jutna eszébe, hogy valójában a karakter mögött egy gyerek áll. Épp politikai krízis van, amikor a szülők eldugják Arszen számítógépét, mert szerintük túl sokat ül a gép előtt és iskolába se jár. Mindez csak azért egy kicsit álszent, mert Arszen apja információfüggő, egyfolytában a híradón és hírportálokon lóg és megőrül, ha tíz percig nem tudja, mi zajlik a világban; anyja pedig blogger, és másról sem tud beszélni, csak a látogatottságáról, kommentelőiről, trollokról. (Mondanom sem kell, hogy ez a szál, a blogger anya eléggé személyesen érintett, basszus, ilyen vagyok-e én is vagy ilyen leszek-e, hogy csak akkor csillog a szemem, ha a blogoszféráról beszélhetek, és közben fogalmam sincs, a gyerekemmel mi van? Á, szerintem nem. És a nyaraláson apával egymás kezéből kapkodjuk ki a laptopot? Hát, igen.) Arszen egy éjjel-nappal nyitvatartó netkávézóba kényszerül, és itt ismerkedik meg a kissé fura Makszimmal, aki munkát ajánl neki: játéktesztelői minőségben alkalmazná. Arszen szülői engedéllyel elfogadja a melót, ahol persze már az elején baljós vagy szimplán furcsa események történnek, aztán meg még furcsábbak és még baljósabbak. A regény fő kérdése ugyanaz, mint az Alekszandráé, azaz mi Valós és mi virtuális és hol végződik az egyik és lehet-e ezt tudni egyáltalán, csak amíg az Alekszandrában a nyelv és a szövegek kapcsán vetődik fel ez a kérdés, Arszennél a játékok és az internet kapcsán. Míg számomra az előző különleges és szokatlan volt, addig az online szerepjátékok és a virtuaálitás versus valóság kérdés egy kissé, hát, ha nem is elcsépelt, de azért kevéssé meglepő. Emellett Alekszandrát kedveltük, Arszen meg nem feltétlenül kedvelhető figura, inkább ellentmondásos, és a regény során még elelntmondásosabb irányba fejlődik.

Dolgok, amik zavartak a könyvben: az első 140 oldalon nagyjából semmi sem történik, már eléggé unom, amikor végre érdekessé válnak az események. A könyv vége felé pedig egyre kifejezettebb a szerzőknek ez az előző könyvből is ismert forgatókönyvszerű írásmódja, a vége olyan, mint egy film, pörgős, rövid jelenetekből áll sok akcióval és párbeszéddel. Nem tudom, hogy ez tudatos tervezés volt-e a szerzők részéről, megfilmesíteni mindenesetre könnyebb lesz így a regényt, vagy pedig csak szimplán összecsapták a végét – nekem személy szerint most nem tetszett ez a megoldás. A szöveg sem szép, erős a kísértés, hogy mindezt a fordító számlájára írjam, persze, nem tudhatjuk, milyen volt az orosz eredeti, lehet, hogy már az is döcögött és értelmetlen mondatok voltak benne, de azért az anya blogját “újság”-nak, a blogbejegyzést “közlemény”-nek nevezni mégiscsak fura.

Össszességében, a fanyalgás ellenére jó volt olvasni, sok nagyon találó kritikus észrevétel mellett izgalmas fordulatok vannak a regényben, és komolyan megszólítja a bennem élő ludditát. További érdekes kérdés, hogy vajon mennyiben befolyásolja a véleményemet az, hogy én nem játszom – lehet, hogy egy gamernek (pláne egy középiskoláskorúnak) sokkal jobban bejön a könyv, persze az is lehet, hogy pont nem.

Advertisements

Marilyn French: Nők

Ez egy nagyon jó regény.

nokMarilyn French 1977-ben írta, és az USÁ-ban, az ötvenes-hatvanas években játszódik. Középiskolás koromban olvastam a kilencvenes években egy magyar kisvárosban, és lenyűgöző, hogy mennyire nekem szólt, rólam szólt, és a saját gondolataimat és problémáimat fedeztem fel benne. A könyvet bulváros és nagyon ronda borítóval adták ki, plusz a romantikus regényt ígérő fülszöveg, emlékszem, hogy csak azért vettük meg anyukámmal valami könyvvásáron, mert nevetségesen le volt árazva, hátha jó. Sokkal később (nagyjából két hónappal ezelőtt) értesültem róla, hogy a feminista irodalom egyik fontos regényéről van szó, mi több, egyesek szerint a Nők (eredeti címe The women’s room) olyan a nőknek illetve a feminizmusnak, mint a Ne bántsátok a feketerigót! a feketék ügyének. Úgyhogy most újraolvastam. Még mindig jó.

Egy Mira nevű nőről szól, kislánykorától úgy negyvenöt éves koráig. Mira életén kívül megismerjük még rengeteg nő életét, akikkel Mira a regényben kapcsolatba kerül. Mivel Mira megfordul élete során békés amerikai kertvárosban és a Harvardon is, ezért barátnői és ismerősei is valamennyire változatos társadalmi rétegekből kerülnek ki és sokféle világnézetet vallanak. Közben zajlik az amerikai történelem, Kennedy-gyilkosság, vietnámi háború, diáklázadások – ezek számomra kissé túlreprezentáltak a könyvben, Mira és egyetemista társai rengeteget vitáznak politikáról, ezek a hosszadalmas viták inkább elnyújtják és vontatottá teszik a könyvet számomra, ha én szerkesztem kivágtam volna őket, ugyanakkor el tudom képzelni, hogy mások, főleg USA olvasók számára izgalmas viták ezek.

Nem akarom elmesélni a regényt, mert bár nincsenek benne kifejezetten spoilerezhető fordulatok, mégis emlékszem, milyen volt először olvasni, izgultam, hogy így vagy úgy alakuljon a történet, izguljatok. Ez úgysem könyvkritika-blog, úgyhogy inkább elmondom, mi volt az egyik dolog, amiben magamra ismertem: Mira introvertált, okos, sokat olvasó kislány, általános iskolában nincsenek nagyon barátai, talán részben ennek tudható be, hogy nem ismeri meg időben vagy pontosan a nők és férfiak közötti nagy játéknak a szabályait és egy csomószor naivan belefut abba a helyzetbe, amibe én is: Mira azt hiszi, hogy egyedülálló középiskolás, majd főiskolás lányként nyugodtan haverkodhat fiúkkal, lehetnek fiú barátai, mi több, elmehet sörözni, akár táncolni velük. Később esik le neki, hogy ilyen helyzetekben mind az adott fiúk, mind a kívülálló szemlélő azt gondolja, hogy Mira le akar feküdni azokkal a fiúkkal. És nem arról van szó, hogy Mira átgondolta és nem akar lefeküdni velük, hanem hogy eszébe sem jutott, hogy fiú-lány kapcsolatokban állandóan ezen kell gondolkodni. Leszámítva azt a kevés fiút, aki tényleg tetszett neki, a többieknél nem merült fel benne a szex mint lehetőség és mint problematika. Hát el nem tudom mondani, hány alkalommal történt meg velem, hogy megismerkedtem valami jófej fiúval, összehaverkodtam vele, aztán kiderült, hogy vagy ő, vagy mindenki más azt hiszi, hogy mi járunk vagy járni fogunk, és amikor világossá tettem, hogy ja, szerintem csak jó fej ez a fiú és azt hittem, összebarátkoztam vele, akkor kiderült, hogy én őt “megszívattam”. Így aztán, mivel továbbra is szeretek fiúkkal haverkodni (csomó jó fej, érdekes van köztük, most mit csináljak), általában egy ponton elő kellett vennem ezt a témát és lefektetni a szabályokat többé vagy kevésbé kínos beszélgetés keretében. Amikor elmulasztottam, mert mondjuk azt képzeltem, hogy ha már férjnél vagyok és elviszem a hozzám beosztott, nálam fiatalabb, jó fej rezidens orvos fiút magammal kétnapos kongresszusra, az “ér”, olyankor többnyire kiderült, hogy az sem ér, mert mindenki tudja a munkahelyen, hogy együtt hálunk. Pontosan ezért aztán, ugyanúgy, ahogy Mira is, a többiekkel kapcsolatban is naiv vagyok és hajlamos vagyok elhinni például kollégákról, hogy csak sokat röhögnek együtt, esetleg beszélgetnek, és nyilván nem igaz a pletyka, hogy dugnak is, aztán leesik az állam, amikor igaz. A feminista vonallal is tudok persze azonosulni, mivel olyan családban nőttem fel, ahol meglehetősen patriarchális viszonyok uralkodtak, azaz a férj megmondhatta a feleségnek, hogy elmehet-e délután valahova a barátnőivel vagy nem. Nevetséges.

Marilyn French tehát meglehetősen sötét és nyomasztó képet fest a női sorsokról, és elég keményen nyilatkozik a férfiakról. Tegyük hozzá, hogy az ötvenes években még fogamzásgátló tabletta sem volt, ami (vagyis a hiánya) jóval kiszolgáltatottabbá tette a nőket. French pár évvel ezelőtt azt nyilatkozta, nagyon örül, hogy ma már nem ezt a nyomasztó és pesszimista könyvet kellene megírnia, hiszen a regényben foglaltakhoz képest jóval egyenrangúbbak és szabadabbak a nők. Bizonyos szinten ez valóban így van, szedhetsz tablettát, van eldobható pelenka, ugyanakkor a sok-sok apróság, amivel a kapcsolaton belül tönkreteszik a nőket a férfiak (tudom, egyes nőket egyes férfiak, nem mindenki mindenkit), szerintem nagyon sokat nem változott az évtizedek során.

Kerestem más magyar nyelvű könyvismertetőt a neten, de nem találtam. Senki se olvasta?

Hárs László: Biri és Bori

biriesboriÁltalában elég elnéző vagyok gyermekkori kedvenceimmel, de a Biri és Bori tényleg csalódást okozott. Érdekes, mert a kedvenc könyvem volt tizenegy-tizenkét éves koromban, és úgy emlékeztem, hogy az a tanulság, hogy a félénk kislányokból (mint én) is lehet vagány csaj. És valóban részben ez a tanulság, azonban emellett még ez is, hogy a vagány csajok nem kellenek a fiúknak, hanem a lesütött szemű, védelemre szoruló leányok kellenek inkább. Tehát ha pasit akarsz, akkor inkább ne vagánykodjál túlzottan. Érdekes, hogy ez anno elkerülte a figyelmemet.

A történet alapötletét bevallottam az Istenhegyi székely leány c. Jókai-novella szolgáltatta, ahol is az apuka és egy db lánya a külvilág felé eljátszották, hogy valójában két lánya van. Erre azért volt szükség, mert a férfias, kemény nő meg tudja majd védeni a várat, de nem fog tudni férjet szerezni, míg a szende cukiság pont elllenkezőleg. Épp Lóna és Szendile történetét olvassa a nagyvárosba szakadt vidéki fruska, Biri is, amikor a gonosz fiúcsapat beleköt a parkban. Birinek az az ötlete támad, hogy “lesz” egy vagány ikernővére, Bori, aki majd szembeszáll a fiúkkal és megvédi a kis Birit is. Biri és Bori természetesen nem járnak együtt a parkba, mert utálják egymást, így felváltva mutatkoznak csak. Kissé sikerül a házbeli gondnokot, Bircsák nénit is megtéveszteni, így egy ideig ő is azt hiszi, hogy a lakók csak egy unokahúgot jelentettek be, holott kettő lakik ott.

Mindez a hetvenes években játszódik Budapesten, a főszereplők 14 évesek. A vagányság itt csőnadrág, tupírozott frizura, és “apafej”. A vagányság gyakran erőltetett, az emberek nem beszélnek így az életben, a szöveg humorosnak szánt fordulatain egyáltalán nem nevetek, bár be kell látnom, hogy nem én vagyok a célcsoport, és emlékszem, hogy kiskoromban sokadszorra is nagyon viccesnek találtam azt, hogy “vigyázz, mert feldobok egy pofont és alátartalak”. Leginkább a szöveg nem tetszett, rosszul megírtnak tűnt, tele felesleges poénkodással. Kár, mert az alapötlet jó, és maga a történet is elmenne. A mellékszereplők közül Bircsák néni, a mindig vánszorgó gondnok a legjobb, ő tényleg vicces néha.

Számomra ez mindig kérdés, hogy vajon jogos-e egyáltalán újraolvasva megítélni ezeket a könyveket, hiszen annak idején, amikor még én voltam a célcsoport, tényleg nagyon tetszett, izgalmas volt és vicces, és azt az üzenetet vettem le belőle, ami akkor nekem épp aktuális volt.

Fehér Klára: Oxygénia

Az Oxygénia Fehér Klára talán kevésbé ismert scifi-regénye, habár a műfaji meghatározásban kissé bizonytalan vagyok. A történet ugyanis  a jövőben, illetve az űrben és egy másik bolygón játszódik, a tudományos megalapozottsága nemlétező. Ez annyira szembetűnő, hogy a szerző előszóban szabadkozik, és elismeri, hogy fogalma sincs a kémiáról, fizikáról és biológiáról, ő csak egy regényt akart írni. Ez a tudománytalanság a könyv fő gyengéje szerintem, mert amúgy klassz.

konyv_oxygenia_medPeter és July nászútra utaznak az űrbe, ez a jövőben igen divatos szórakozás. (A földi jövő egyébként igen hasonlatos A földrengések szigete jövőképéhez, világbéke, lemosható műanyag). Egy furcsa, lila színű bolygó közelében egy apró meghibásodás miatt Peternek rövid űrsétát kell tennie, amin eltűnik, és a bolygón találja magát. A bolygó rettenetesen nyomasztó, és még annál is nyomasztóbb, ez pedig részben a környezetszennyezésből, részben a társadalmi berendezkedésükből ered. Van egy alsó népréteg, akik egyforma városaikban (a Kiszolgálóvárosok) vegetálnak. Itt minden közös, a magántulajdon nem létezik. Mindenkinek ingyen jut ruha, élelem, játék, igaz, hogy csak egyféle ruha van, csizmából is csak egyféle, és a gyerekek játéka is egyféle. Mindenki futószalag mellett dolgozik gyárakban, ahol nem lehet tudni, mit termelnek. Könyvek nincsenek, csak néhány tankönyv, ami az uralkodó eszmét sulykolja, és a tévéadásban is csak a népbutítás megy. Néhány másik város az értelmiségi réteg lakhelye, náluk jobb a levegő és a kaja, de nekik tilos máson gondolkodniuk, mint ami a munkájuk. Összejárniuk, barátkozniuk sem nagyon szabad, illetve ha igen, akkor berúghatnak és játszhatnak, de ha véletlenül komolyabban gondolkodnának dolgokon, pláne együtt, akkor a havi ellenőrzésen az kiderül, és lecsukják őket. A fenti rendszer előnyeit a néhány kiválasztott családból álló “felső tízezer” élvezi. Most szerintetek ez nem az ötvenes évek Magyarországa? Nagyon kíváncsi lennék véleményekre, mert számomra nagyon annak tűnik, de sehol a széles interneten nem olvastam a könyvről ilyesmit, mindenhol a környezetszennyezős tanulságot emelik ki.

Szóval Peter belekeveredik ebbe a disztópiába, barátokra tesz szert, akik bajba jutnak, megismerkedik az Ellenállással, kaland, izgalom, autósüldözés. Fehér Klára stílusa kissé modoros, főleg a szövegen, a szóhasználaton látszik, hogy nem ma íródott a könyv. A tudományos megalapozottság hiányáról már beszéltem, emellett kicsit zavaró még a túlzottan sulykolt tanulság, hogy ne szennyezzük a környezetet, gyerekek, mert a végén még mi is így fogunk járni. Amikor tizenéves koromban olvastam, rendkívül nyomasztó és izgalmas volt, és most újraolvasva a hibái ellenére is pontosan értem, miért. Oxygénia szó szerint belélegezhetetlen levegője és átvitt értelemben is elnyomó légköre ma is ugyanolyan nyomasztó, és a történet valóban izgalmas. Jó volt olvasni, sok más újra elővett gyerekkori olvasmányélménnyel szemben ezt nem éreztem kínosnak.

Fehér Klára: A földrengések szigete

foldrengesekIfjúsági scifi-kalandregény az ötvenes évekből, ennek megfelelően bájos és elavult. Fehér Klára 1957-ben írta a könyvet, ami 2057-ben játszódik. A boldog jövőben egyáltalán nincs háború, nincsenek országhatárok, az időjárást kontrollálni tudjuk, minden ingyen van és minden lemosható műanyagból van. Általában almazöld lemosható műanyagból. A társadalmi berendezkedés kommunista utópiára emlékeztet, amennyiben, mint már említettem, szinte minden ingyen van, csak a luxuscikkekért kell fizetni – például, ha valaki a házához nem egy, hanem két úszómedencét szeretne. A technikai vívmányok persze így több mint hatvan év távlatából kissé nevetségesek, bár az eternométer – az okos karóra, amivel lehet telefonálni, fotózni, zenét hallgatni és tévét nézni – elég pontos jóslásnak bizonyult.

Egyetlen dolgot nem sikerült az emberiségnek az ellenőrzése alá vonni, ezek pedig a földrengések. Hősünk, Bencze András geológus expedíciót indít egy kis, lakatlan szigetre, ahol extrém gyakoriak a földrengések. A sziget sajnos abban a zónában fekszik, ahol nem kontrollált az időjárás, így itt extrém időjárási viszonyok uralkodnak, az expedíció támogatását pedig egy ügyetlen, khm, malőr miatt megvonja az akadémia. Ezért Bencze András felkészült tudósok helyett egy végzős hallgatót, egy százéves professzor bácsit és három kiscsajt kényszerül magával vinni. Elképesztően felkészületlenek mindannyian, ezt ifjúkoromban viccesnek találtam, most inkább idegesített. A történetbe belekeveredik továbbá Bencze András tizennégy éves kisöccse is, kalandvágyó kis barátaival.

Nem könnyű felnőtt fejjel megítélni az ember anno kedvenc ifjúsái regényeit, és nem is akarom. Tizenegy-két éves koromban imádtam és szanaszét olvastam ezt a könyvet, egyáltalán nem izgatott, hogy  a”tudományos” része inkább blabla, az expedíció szánalmas, Bencze professzor és Eszter szerelmi szála kész röhej, és direkt tetszett az almazöld, lemosható műanyag. Így 35 évesen újraolvasva már nem izgultam magam halálra, de nem okozott fájdalmat, a vicces részeken néha nevettem, és odaadnám a gyerekemnek. Azért olvastam újra, mert Vaslédinél szóba jött, és hát igen, lássuk be, bár a csajok a maguk módján néha még ügyesek is, azért ez valóban nem feminista irodalom.

“Hű, mi ez a reccsenés? És végig égnek a piros lámpák az ellenőrző táblán. Persze, nem figyelt… egy kiló só helyett egy mázsát tett a főzelékbe. Ha ebből nem lesz fegyelmi! Ki fogja megenni azt a rengeteg kelkáposztát? – Lenyomta a Technikai Központ gombját.
– Itt Kovács Eszter élelmezéstechnikus. Selejtet csináltam a kelkáposztából, elsóztam…igen szíveskedjék a Bérelszámolóba leszólni. Megtérítem a kárt. 
– Most elnézzük a hibát, máskor vigyázzon. A kelkáposztát tessék átküldeni a műanyagüzem hármas részlegéhez, csináljanak belőle férfizoknit.” 

Dan Simmons: Káli dala

kalidalaNem rossz könyv, egynek jó, de semmi átütő, végig az az érzésem, hogy egy jobban sikerült Leslie L. Lawrence-et olvasok. Aki szintén szórakoztató, de azért nem World Fantasy-díjas. Lineáris történetvezetésű, egyszerű nyelvezetű, korrekt kis misztikus horror.

Robert Luczak amerikai költő Indiába megy, hogy felkutassa egy állítólag régebben meghalt indiai költő újabban felbukkant kéziratát, esetleg magát a költőt, ha mégis él még, illetve cikket írjon fordulatos utazásáról. Robert felesége eredetileg indiai, így őt is viszi, és viszi hét hónapos kislányukat is. Kalkuttába. Most tekintsünk el attól, hogy épeszű ember nem viszi el a nyugati világból Kalkuttába a héthónapos kislányát, az első pillanattól kezdve lehet tudni, hogy a kislány csak azért van beleírva a történetbe és viselkedik cukin néhány oldalanként, hogy aztán minimum veszélybe kerüljön. Robertet utazása előtt már figyelmezteti egy barátja, hogy Kalkutta nem olyan jó hely, odaérve mégis kultúrsokkot kap a mérhetetlen mocsok, betegség, szegénység, reménytelenség és erőszak láttán, leprás koldusok mindenütt, ráadásul pont a monszun idején utaznak, úgyhogy mocskos víz hömpölyög mindenhol, nyomornegyedek, az utcán alvó további leprás koldusok, amelyek egy része reggelre halott, plusz az élő indiai emberek is mind minimum furák. Robert erre mintha nem számított volna, dehát akkor mégis mire számított Kalkuttában? Mindegy, ha már ott van, a kézirat és a halott vagy nem halott költő nyomába ered, így keveredik kapcsolatba Káli szektájával. Tudjátok, Káli az erőszakos, vérszomjas istennő, akinek embereket szokás áldozni és aztán a koponyájukon táncol. Sejthetjük, mi következik. Igen, pontosan az, amire számítottunk, különösebb meglepetések nélkül. A könyv morális üzenetet hordoz az emberiségben rejlő alapvető gonoszsággal kapcsolatban, nem kicsit szájbarágós formában.

Az egyszerű nyelvezet, kiszámítható fordulatok és morális üzenet ellenére azért ez egy jó könyv, nyilván nem szerencsés a Hyperion és a WF-díj miatt túlzott elvárásokkal olvasni és akkor nem okoz csalódást.

Ekultura

SFmag

Endless

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg

Hannu_rajaniemi_fraktalhercegA Fraktálherceg a Kvantumtolvaj folytatása, és még annál is olyanabb. Wow. Ezalatt azt értem, hogy lenyűgöző történet fantasztikus ötletekkel, amelyet csak félig értünk, mert kevés a konkrétum, kevés a fogódzó, fogalmak és jelenségek maradnak egészen sokáig megmagyarázatlanok és csak sejteni lehet, hogy mi van. A meghatározó érzésem olvasás közben az volt, hogy “egy szót sem értek, de iszonyú jó”. Élveztem a bizonytalanságot, szerettem azt a ritmust, ahogy elveszettnek érzi magát az olvasó, aztán kiderül valami és összeáll a kép, vagy mégsem? Érdekes, hogy sokakat épp ez a konkrétumok nélküliség frusztrált, amit én már az előző kötetben is és itt is kifejezetten pozitívumnak tartok.

Az előző kötetből ismert tolvaj, Jean le Flambeur, valamint Mieli és a hajója a Földre tartanak, közben időnként üldözik őket, meg felbukkan a pellegrini is néhányszor, valamint valamivel többet tudunk meg a Szobornosztról és Mieli múltjáról. Ezalatt a Földön lévő furcsa városban egy furcsa fiatal lány próbálja visszanyerni családja elvesztett jóindulatát. Ebben a városban dzsinnek vannak, a legnagyobb fenyegetést a káoszkód jelenti, a kitalált történetek be vannak tiltva, mivel veszélyesek (átírják az agyadat), és egyáltalán, csodálatosan keveredik az arab mesevilág és a science fiction, ahol a science alatt gyakran idegtudományokat értünk. Politikai játszmák, árulás, szerelem, misztikus jelenségek a sivatagban. A regény egy trilógia második kötete, ennek megfelelően a történetszálak egy része elvarródik, mások átvezetnek a következő kötetbe, alig várjuk.

Könyvesblog

SFmag

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan

Marija_Morevna_es_a_Halhatatlan_közepesA fekete autó úgy ismerte az erdőket, akár egy vaddisznó. Megszaglászta a csontfényes nyírfákat, és halkan, jajongva dudált, mintha a többi vadat szólítaná elő a fenyőfákkal szabdalt árnyékokból. Marija Morevna reszketett a hallatán, de amikor megborzongott, Koscsej magához ölelte és átkulcsolta ujjait. – Megőrizlek – mondta halkan, édesen, akár a fekete tea – , és felmelegítelek. – De az ő bőrét dér lepte be, körmei gyöngykéken csillogtak.

Ilyesmi. Gyönyörű, felkavaró és kegyetlen történet háborúról és szerelemről, lenyűgöző képekkel, költői szöveggel és varázslatos orosz népmesei motívumokkal. Utáltam. Nagyjából a felétől kezdve már egyfolytában hátralapozgattam megnézni, mégis hány oldal van még hátra.

Marija Morevna tehát kislánykorában meglátja az ablakból, amikor a szemközti fáról madarak válnak legénnyé és csöngetnek be, hogy feleségül vegyék nővéreit. Később is mindig látja a dolgok mögötti mágiát, így a háborús, majd kommunista Szovjetunióban játszódó szerelmi háromszög lebilincselő képekben gazdag népmesévé szövődik. A népmesei elemek természetesen orosz mesékből származnak, házimanók, vízitündér, tűzmadár, Baba Jaga, mágikusak, csillogóak. Így alakul, hogy az elején még lebilincselő képekből egy ponton elegem lesz és bosszantani kezd, hogy itt minden fekete csipkéből van, minden ékkövekkel kivarrt, mindenből bíbor vércseppek serkennek, mindenről maradak bucskáznak le, és nemigaz bazmeg, hogy egy húszoldalas fejezet szükséges Fagy Tábornok kutyáiról ás szakálláról, miért nem lehet csak annyit mondani, hogy “tél volt”. Sok, túlírt, nem kell ennyi látványos kép, mert ettől a rideg kegyetlenség is inkább szadomazo pozőrködéssé fajul, ami alól kiütközik az abúzív párkapcsolat dicsőítése. Marija Morevna szerelmeiben és barátságaiban ugyanis szinte kizárólag a kegyetlenkedés és a dominanciaharc létezik, és számomra ettől üres lesz és hiteltelen és unalmas, és már nem is érdekel, ki kit és mennyire költőien kötöz vagy nem kötöz ki a pincében. Sajnálom.

Könyvismertető Hannától az sfmagon

China Miéville: Konzulváros

Nagyon szerettem a Konzulvárost, klasszikus scifi, nyelvészeti, filozófiai, esetleg társadalmi kérdésekkel, pont megfelelő mértékben izgalmas, nyomasztó és megrázó történettel, meglepő ötletekkel és érdekes szereplőkkel. Miéville magához (mondjuk a Perdido street stationhöz) képest sokkal kevésbé barokkos, ehelyett jóval tisztább és lényegretörőbb és ezt is szerettem.

konzulvarosA történetet egy csaj, Avice Benner Cho meséli E/1-ben, részben a múltat, visszaemlékezéseit, gyerekkorát, részben a jelent, amikor épp kritikus események zajlanak. Avice a Konzulvárosban nőtt fel, ez pedig nem más, mint egy határvidéki bolygó, ahol az emberek kis légbuborékjukban éldegélnek a bolygót eredetileg benépesítő idegen faj városának kellős közepén. A könyv első nagyjából ötven oldala Avice néhány kislánykori élménye meg a város leírása, semmiben sem különbözik bármilyen tucatscifitől, unom is, de aztán. Megtudjuk, hogy az itt lakó idegen faj, a Gazdák egy nagyon különleges Nyelven beszélnek, ami nem csak szavaiban és nyelvtanában, hanem egész felépítésében és funkciójában is különbözik minden ismert nyelvtől. Hogy pontosan miben különbözik, azt talán nem árulnám el, nagyon jó fokozatosan rájönni, Miéville pont megfelelő dózisban adagolja az információt ahhoz, hogy először semmit se értsünk, aztán kezdjük sejteni, aztán egyre inkább megértjük mélységében is a különbség mibenlétét és következményeit. A Gazdákkal csak a Konzulok tudnak kommunikálni, akik ugyan emberek, de bizonyos szempontból ők is egészen különlegesek.

Konzulváros az ismert univerzum szélén van, lakói nem szoktak elutazni innen, és kintről is ritkán érkezik tárgyakat és híreket szállító űrhajó. Avicéról azonban kiderül, hogy van tehetsége az immerüléshez, vagyis ahhoz, hogy hajókat tudjon navigálni az immerben. Míg a normál tér és idő, ami változékony és amiben élünk, az a manchmal, addig az immer az univerzum állandó és változatlan… része? tere? dimenziója? az a valami, amiben az űrutazás zajlik. Az emberek többségénél nagyon súlyos tengeribetegséghez hasonló tünetekkel jár az immerben való utazás. Avice kivétel, ép és tünetmentes marad az immerben is, ezért navigátor lesz, elhagyja Konzulvárost és bejárja az ismert űr kikötőit. De a valódi cselekmény azután bontakozik ki, amikor Avice visszatér Konzulvárosba. Nem sokkal később egy új Konzul is érkezik, akinek az érkezése felborítja az addigi rendet. És akkor enyhén fogalmaztam. Mondjuk az apokalipszis talán jobban fedi a valóságot.

Az apokaliptikus események oka talán leginkább baleset, és szorosan kapcsolódik a Gazdák Nyelvéhez, a Nyelv különlegességéhez. A Nyelv mássága pedig sokkal több, árnyaltabb és izgalmasabb annál, mint hogy nem tudnak hazudni – a hazugságra való képtelenségük csak egy tünete a Nyelv és az elméjük nem szokványos kapcsolatának. Valahol olvastam, hogy lassú a könyv és pont a kríziskor lassul be, nekem kifejezetten tetszett, hogy nem zombifilmekhez hasonlóan egyik napról a másikra máris világvége van és mindenki egyből lövöldözni kezd, hanem napok, hetek telnek el, esetleg felesleges vagy mindennapi tevékenységekkel és közben azért tudjuk, hogy zajlik a dráma, de persze nem tudjuk, mindez hová vezet. Ezek a napok-hetek nem annyira kalandosak, mint inkább megrázóak és elszomorítóak. Aztán, ahogy Avice egyre inkább a történések középpontjába kerül, úgy az események is felpörögnek.

Bár vannak harcok is, a Konzulváros távolról sem akció-scifi, inkább gondolkodós, filozofikus könyv, és nem árt szeretni hozzá a kognitív nyelvészetet, amelynek mindig is távoli, de elkötelezett rajongója voltam.  A város klassz helyszín, nyomasztó, élő épületekkel, ugyanakkor igazából csak háttér az alapkonfliktushoz, ahogy néha maguk a szereplők is. Szerettem.

Mások ezt gondolták róla:

Könyvesblog

Endless

Anita Diamant: A vörös sátor

Ez egy regény, de a Babamama kategóriába is beletettem, mert annyira nagy szerepet kap a regényben a női lét, a szülés, a bábaság, hogy témájában inkább oda illik. Nem is igazán tudom eldönteni, mennyire lehet érdekes olvasmány olyasvalaki számára, aki épp nem terhes vagy nem ezek a kérdések foglalkoztatják.

vorossatorA regény bibliai környezetben játszódik, Jákob feleségeinek és egyetlen lányának története. Bibliát kevésbé ismerők kedvéért: Jákob idejében a férfiak állattenyésztéssel foglalkoznak, törzsekben élnek és több feleségük van. Jákob a bibliai történet szerint beleszeret Ráhelbe, de először el kell vennie annak idősebb nővérét, Leát, és csak utána veheti el Ráhelt. Ezután még két feleséget is beszerez, és ezektől születik nagyon sok fia, akik közül az egyik József, aki aztán egyiptomba megy és ott a fáraó bizalmasa lesz; és születik egy lánya, Dína, akiről csak nagyon keveset ír a Biblia. Ezek a nők a bibliai történetben mellékszereplők, A vörös sátorban pedig ők a főszereplők. A regény arról szól, miféle dinamika zajlik ugyanazon férfi különböző feleségei között, pláne, ha azok eredetileg testvérek, mi a helye a szerelemnek és nem utolsósorban a testi szerelemnek egy ilyen sokfeleséges, félnomád törzsben, hogyan lehet kislányból nővé érni, annak lelki nehézségeivel és az adott törzsben honos pogány ceremóniáival együtt.

A vörös sátor az asszonyok sátra, ide vonulnak el, amikor menstruálnak, meg amikor szülnek. A törzsben élő asszonyok ciklusa természetesen nagyjából szinkronizálódik, ezért a hónap ugyanazon három napján pihennek a vörös sátorban. A gyerekeik, úgy emlékszem, csak addig jöhetnek be, amíg szoptatják őket, de Dína nagyobb korában is bemehet közéjük, mivel lány. A nők közül sokan megtanulnak alapvető szülésvezetési technikákat, nagyobb nehézségek esetén pedig hívják a bábát, aki több praktikát tud és vannak gyógynövényei is, de ebben nagyjából ki is merül a szülés alatt nyújtható segítség. Dína sok mindent elles a bábától, sok szülésnél segédkezik, és felnőttkorára ő maga is bába lesz. Sok szülés zajlik a könyvben, és Anita Diamant nem nagyon szépít a dolgokon: a pusztában vagyunk egy sátorban, az asszonyok szeretettel és az elérhető legnagyobb hozzáértéssel támogatják egymást, és így is sok asszony belehal a szülésbe és sok a magzati halál is. Sok gyerek nem marad életben, sok a fájdalom és a veszteség. Egyrészt nagyon jó érzés olvasni, hogy a ciklusok, a terhesség, a szülés, a szoptatás asszonyok generációinak hosszú sora óta ugyanúgy megy, és így is fog menni még évszázadokig, másrészt azért megnyugtató, hogy létezik a nyugati orvoslás és egy fokkal kevésbé vagyunk kiszolgáltatva a természetnek vagy a véletlennek vagy az isteneknek, vagy aki épp eldönti, életben marad-e egy anya és gyereke. Dína aztán felnő, közben vándorol a törzs is, harcokba keveredik és különféle szellemi áramlatok érik, Dína szerelmes lesz, aztán további nehézségek és megpróbáltatások következnek, részben egy idegen országban, de szerencsére kiderül, hogy ott is ugyanúgy szülnek a nők és Dína bábatudására ott is nagy szükség van.

A könyv kritikusai szerint ha ez történelmi regény akar lenni, akkor annak csapnivaló, mert abban a korszakban egyáltalán nem így éltek a Közel-Keleten, sem a törzsek, sem az asszonyok, és Diamant igazán elolvashatott volna legalább néhány forrásmunkát. A másik kritika, amivel illetik a könyvet, hogy ugyan a Bibliában kevés szó esik Dínáról és a többi asszonyról, de amennyi történet szól róluk, Diamant azok közül is figyelmen kívül hagy vagy eltorzít néhányat: az “eredetei” történetben Dínát kislány korában megerőszakolják és bátyjai ezért véres bosszút állnak. A regényben ez egészen máshogy történik, a megerőszakolóból Diamant kölcsönös szerelmet és hősszerelmes férfit farag – ez valóban egy kicsit visszásnak hangzik így összességében. A bibliai nőalakok erősek és hősiesek, a regényben meg ugyanolyan hétköznapi, féltékenykedő, esendő teremtések, mint a mai nők. Ugyanakkor ha nem bibliaértelmezésnek olvassuk, csak egy random női könyvnek, akkor érdekes regény, nagyon “női”, szerettem olvasni.