Joachim Bauer: A testünk nem felejt

Alcím: Kapcsolataink és életmódunk hatásai génjeink és idegrendszerünk működésére, és ez nagyjából össze is foglalja a lényeget. Ez az ismeretterjesztő könyv laikusoknak szól arról, hogy a test és a lélek nem két különböző dolog, a descartes-i paradigmát túlhaladtuk, erre számos tudományos bizonyíték is létezik, idegtudományoktól genetikáig. Ez egy határtalanul érdekes téma. A kedvenc témám. Nyilván elfogult vagyok emiatt, mindenesetre én egy fokkal többet vártam a könyvtől. A lényeg benne van, csak elnagyolt, felszínes és eléggé csapongó. Szerintem a laikusoknak simán el lehet magyarázni tudományos kérdéseket hatásvadászat nélkül is. Nyilván magasra teszem a mércét, mert a Bauer által idézett tudományos cikkeknek például egy részét én is olvastam, és meggyőződésem, hogy jobban, okosabban, összeszedettebben is el lehetett volna magyarázni azokat.

testunknemfelejtHát mindegy, mivel én nem írtam meg ezt a könyvet, Bauerrel kell beérnünk. Elmondom, miről szól. Először a nature vs. nurture problémát feszegeti, ez azt a vitát jelenti, hogy bizonyos tulajdonságaink genetikailag öröklöttek-e, vagy pedig a környezeti tényezők hatására jöttek létre, azaz tanultak. Az elmúlt években kiderült, hogy nem létezik ez az éles határ, ugyanis a génjeink működését (kissé leegyszerűsítve ki- vagy bekapcsolt állapotát) a környezeti tényezők nagyban befolyásolják. Tehát hiába öröklünk valamilyen géneket, ha aztán olyan környezetbe kerülünk, ahol azok kikapcsolódnak és kész. És fordítva. A jelenséggel foglalkozó tudomány az epigenetika.

A másik dogma, amin ideje felülemelkednünk, az a már említett test-lélek megkülönböztetés. Ugyanis minden, amit a fejünkkel végzünk, a lelkünkkel érzünk, a kapcsolatainkban alakul, az hatást gyakorol testi működéseinkre. Ha az ember személyközi kapcsolatai romlanak, akkor megnő a testi betegségek kockázata. Ugyanis mindazt, amit a kapcsolatainkban átélünk, az agyunk észleli és biológiai jelzésekké alakítja, meglátod a titkos szerelmedet vagy az idegesítő szomszédot és máris mindenféle neurotranszmitterek szabadulnak fel az agyadban, amitől megváltozik a pulzusod, a bőrellenállásod, az izmaid feszültsége, az egyes szervek vérellátása, stb. Bauer úgy fogalmaz, hogy “az agy folyamatosan biológiává alakítja a pszichológiát”.

A továbbiakban a stresszről van szó, mert a környezeti hatások közül arról tudunk a legtöbbet. Stressz hatására termelődik egy jelzőanyag az agyunkban, ami a stresszgének működését aktiválja – jó esetben rövid távon átmenetileg, de ha ezt gyakran csinálja, akkor az tartós változásokhoz is vezet. Ha a CRH gén (az egyik stresszválaszban fontos gén) túl sokáig van “bekapcsolva”, akkor például ennek következményeként a nemi hormonok termelése csökken, más kutatások szerint koraszülés is felléphet. A stresszhormonok az immunrendszerre is hatnak, ugyanis a kortizol nevű stresszhormon az immunválaszban részt vevő gének (IL és TNF) működését gátolja, ezért krónikus stressz alatt rosszabb a sebgyógyulás, és könnyebben elkapunk felső légúti fertőzéseket. Az immunrendszer csökkent működése miatt a krónikus stressz hatására a nem stressz okozta testi betegségek lefolyása is súlyosabb, például mellrák, egyes szívbetegségek, autoimmun betegségek. Ez nem minden, a huzamos ideig emelkedett kortizolszint károsítja az agyat: kapcsolati stressz hatására majmok hippocampus-térfogata csökken (A kapcsolati stressz az volt, ha a majom a harapási sor alján volt és szekálták vagy kiközösítették a többi majmok. A hippocampus a memóriában, tanulásban kulcsfontosságú agyterület, nem örülünk, ha csökken a mérete. Mielőtt végképp pánikba esnénk, elárulom, hogy rendszeres sport hatására nő, úgyhogy ha a mindennapjainkban majmok stresszelnek minket agyon, akkor menjünk futni. A szerk.)

Nem csak a felnőttkori kapcsolati stressz csinál mindenfélét a testi működéseinkkel, hanem a kora gyermekkori traumák is. Ha kispatkányokkal nem törődik az anyukájuk, akkor klasszikus epigenetikai hatás: már kispatkány-korukban kikapcsolódik a glukokortokoid-receptor-génjük, ami felnőve nagyobb stresszérzékenységhez vezet, vagyis érzékenyebben reagálnak majd a felnőttkori nehéz helyzetekre. Ez nem minden, ha terhes majmokat ijesztgettek, akkor a kismajomnál később emelkedett CRH-választ találtak, ez azt jelenti, hogy ugyanakkora stresszre a magzatkorban ijesztgetett kismajmok nagyobb stresszhormon-felszabadulással reagáltak.

És akkor még egy izgalmas dolog, aztán nem mesélem tovább a könyvet, de van még a tapasztalatfüggő neuroplaszticitás nevű jelenség, ami azt jelenti, hogy élményeink hatására megváltozik az agyszerkezetünk, agyterületek megnőnek, lecsökkennek. A kevésbé használt idegsejtkapcsolatok elenyésznek, a sokat használtak burjánoznak. Az emberi kapcsolatokból származó észlelési és viselkedési mintázatokat is idegsejthálózatok tárolják. A múltbeli élményeink és tapasztalataink olyan idegsejthálózatokat hoznak létre, amelyek egyúttal a jövőbeli helyzetek felismerésének és leküzdésének mintái is lesznek. Magyarul a korábbi kapcsolataink nyomot hagynak az agyunkban és befolyásolják azt, hogy hogyan értékeljük, esetleg értjük félre a jövőbeli kapcsolatainkat.

A további fejezetekben a depresszióról van még sok szó testi-lelki szempontból egyaránt, illetve a depresszió, a stressz, az immunrendszer és a tumoros betegségek összefüggéseiről, erre is van pár kutatás. Aztán a fájdalom-szindrómákról, a gyerekkori bántalmazásról, és végül a pszichoterápiák testi-lelki hatásairól. A fő üzenet végig az, amit én is gondolok, hogy basszus, lépjünk már túl azon az idejétmúlt dogmán, hogy vannak lelki dolgok, amit függetlenek a testünktől és fordítva. Igen sajnálatos, hogy a test-lélek összefüggést annyira túlhasználta és magáévá tette az ezotéria, hogy ettől aztán a materialista ember előítéletekkel viseltetik a paradigmaváltás iránt. Ne legyünk korlátoltak, attól, hogy sok ezoterikus könyv hirdet mindenféle test-lélek összhangot, attól még az epigenetika meg a tapasztalatfüggő neuroplaszticitás tudományos tények. Bauer ezeket az érdekes tudományos kutatásokat meséli el, nekem néhol egy kissé túl hatásvadász módon, és kritika nélkül. De ha pár oldalanként emlékeztetem magam, hogy ez nem egy doktori disszertáció, hanem ismeretterjesztő könyv, annak végülis oké. Olvasmányos, maga a téma meg elég izgalmas.

Advertisements

Szendi Gábor: Isten az agyban

Régóta szemezek már ezzel a könyvvel, csak sokalltam az árát, de most le volt értékelve. Arról szól, hogy milyen agyi struktúrák, idegrendszeri változások, neadjisten betegségek állhatnak a különféle vallásos/misztikus élmények hátterében. Szendi mintegy tízoldalanként igyekszik leszögezni, hogy ez nem egy ateista könyv, és attól, hogy tudjuk, hogy a megtérésélményt a temporális lebenyünkben megfigyelhető mikrokisülések okozzák, az még nem jelenti azt, hogy nincs Isten, maximum azt jelenti, hogy az Úr a temporális lebenyünkön keresztül szól hozzánk. Egyébként is végig igyekszik kerülni ezt a témát, hogy akkor van-e bármiféle isten vagy nincs, miközben azért kiderül, hogy a stigmák konverziós tünetek, Szent Pál meg egy szimpla epilepsziás volt. Kicsit következetlen ettől a könyv, vagy inkább ilyen… bocsánatkérő. Mintha mentegetőzne a szerző, amiatt, hogy “beszól” a vallásnak, holott még csak be sem szól rendesen. Mindenesetre azért pluszpont a pártatlanságra való törekvésért, még ha kissé ügyetlenül is valósul meg néha.

szendi isten az agybanNostehát. A következő jelenségeket járjuk körül. Az első fejezet a temporális (halánték-) lebenyről szól, és arról, hogy melyik történelmi személy vallásos élményeiben játszhatott szerepet temporális lebeny epilepszia, illetve a fenti agyterület bármilyen eredetű túlműködése. Főleg Szent Pál apostol a gyanús, mert ő még grafonámiás is volt (ami a bloggereken kívül a TL-epilepsziások ismertetőjele), meg Jean D’Arc. A második fejezet a jelenlétérzésről szól, az az érzés, amikor érzed, hogy valaki (őrangyalod, Isten, a sátán) ott van melletted, de nem látható. Ez például alvási paralízisnél fordul elő gyakran, de a földmágnesességgel és mágneses viharokkal is kapcsolatba hozzuk itt, ami ugyan kicsit meredeknek tűnik, de Szendi mindenféle tudományos bizonyítékokkal jön.

A harmadik fejezetben olyan kutatásokról olvashatunk, ahol képalkotó vizsgálatokkal (PET-tel vagy funkcionális MRI-vel) vizsgáltak misztikus élményeket, pl. apácákat ima közben, buddhista szerzeteseket. Ez nagyon érdekes rész, az a baj, hogy kicsit ilyen felsorolásszerű, nekem innen hiányzott, hogy az idézett vizsgálatokból levonjunk valami konklúziót esetleg. Plusz eléggé leegyszerűsítő az a modell, hogy agyunknak ez a része erre való, az a része meg arra, mert az agyunk ugyanis nem legókockákból van összerakva, hanem egyszerre sok területe aktiválódik mindenféle mintázatokban a különféle működésekhez. Szóval az azért nem teljesen igaz, hogy ha a jobb alsó sárga legókocka működik, akkor megvilágosodás-élményünk van, ha a bal piros, akkor meg viszket a talpunk. Nem baj, azért így is érdekes.

A következő nagyobb fejezetben kicsit eltérülünk a parapszichológia felé, a távima hatékonyságvizsgálatai következnek (jót mosolyogtam azon, hogy nem tudunk kettős vak randomizált kontrollált vizsgálatokat tervezni a kérdésben, mert Isten sosem lesz vak, mindig tudni fogja, kiért imádkozik valaki és kiért nem). Valamint az ufóélmények, kísértetek lehetséges élettani magyarázatai és a jobb félteke szerepe mindezekben.  Az utolsó fejezetben (kicsit furcsa a könyv felépítése ebből a szempontból) ismét visszakanyarodunk a kereszténységhez, amennyiben a stigmákról lesz szó. Sok-sok stigmában szenvedő (így kell ezt mondani?) egyén történetét olvashatjuk, akik közül pár csaló volt, pár pedig nem, ebben az esetben a bőrjelenségek hátterében konverziós mechanizmust gyanítunk.

Összességében érdekes, néha elveszik a részletekben, néha leegyszerűsít. Néha még ironizál is a vallásos élményekkel kapcsolatban, máskor meg furcsán visszafogott. Semennyire sem ismerem a téma irodalmát, a könyv azt a benyomást kelti, hogy a szerző viszont alaposan körüljárta a témáját. Elég olvasmányos, néha még vicces is. Minden adandó alkalommal jól beszól a pszichiátriára, amit elnéző mosollyal nyugtázunk.

Alekszandr R. Lurija: Válogatott tanulmányok

Egészen kedvetlenül vettem a kezembe ezt a könyvet még a PhD-szigorlatom kapcsán*, Lurija nagyon híres szovjet neuropszichológus 1970-ben kiadott értekezései, hát nem hangzik valami veszettül izgalmasnak. Ehelyett igazán érdekes. Tény, hogy nem ebből fogjuk megtanulni a kognitív idegtudományokat, de érdemes belelapozni. A téma iránt érdeklődőknek. Hogy elmondhassák magukról, hogy olvastak Luriját. Mert égő, ha nem. Meg mert szórakoztató. 

Nézzük akkor, mi van benne. Eléggé random témájú tanulmányok, összesen 12 darab. Olyanokról szólnak, hogy különböző agysérülések esetén fellépő szindrómák, emlékezetzavarok, neurolingvisztika, szemantikai rendszerek. 

Az egyik kedvencem az a tanulmány, ami amellett érvel, hogy az ember magasabb szintű agyműködése változik és változtatható. Például itt van az absztrakciós készség. Lurija és mtsai erre a következő kísérletet végezték el: feltételezték, hogy primitív, kelet-ázsiai földművesek máshogyan gondolkodnak, mint az okos városi ember; de ha a primitívnek elvisszük a kultúrát, akkor az is úgy fog. Elmentek a távoli szovjet falvakba, ahol vágottszemű emberek primitíven földműveltek. Volt olyan falu, ahol tényleg csak a kapálás ment, de volt olyan, ahová már elérkezett a szocializmus fénye és az írástudatlan parasztokat állambácsi kolhozba tömörítette és írni tanította és egyáltalán, szintre hozta őket. A kutatás során például a következő feladatot adták: négy kép, fűrész, balta, fahasáb és lapát közül melyik 3 tartozik össze? A primitív paraszt azt mondta, hogy a fűrész, balta és fahasáb, mert ez mind a favágáshoz kell. Hiába magyarázták meg neki, hogy léteznek ám szemantikai kategóriák is, mint például "szerszámok", és ide tartozik a fűrész, balta, lapát, a fahasáb pedig nem, ezt nem volt hajlandó felfogni az ebadta parasztja, ragaszkodott hozzá, hogy nem kell a lapát. Mindeközben azok az ifjú legények és kolhozaktívák, akik már egy éve beléptek a kolhozba és írni tanultak ottan, azok rögtön elsőre helyesen osztályoztak.

Ezzel különben semmi baj nincs, érdekes és szellemes kísérlet, ami mai szemmel viccesen, ööö, retró, az az eredmények tálalása. "A kollektív gazdálkodás, a termeés közös megszervezése alapjaiban rendítették meg a régi gazdasági alakult pilléreit, a nagyszabású fevilágosító és propagandamunka elősegítette az osztályöntudat fejlődését, amelyet addig a falu mindennapi élete determinált." Mintha az absztrakt gondolkodás képessége bármiféleképpen is összefüggene az osztályöntudattal. Ezt persze így nem is állítja Lurija, csakhát… sugallja. 

Az utolsó, izgalmas tanulmány Lurija S. nevű "pácienséről" szól, aki nem beteg volt, hanem egy emlékezőművész, gyakorlatilag bármit meg tudott jegyezni, hosszú számsorokat, akárhány szót, epizodikus emlékeket, helyeket. Lurija és munkatársai rengeteget vizsgálták ezt az embert élete során, ebből néhány vizsgálatot idéz, de különben inkább történeteket mesél S.-ről, illetve S. élménybeszámolóit idézi. S.-nek jelentős szinesztéziás képessége volt (amikor az ember egy érzékszervi benyomáshoz másik érzékszervet köt, pl. a számoknak színe van, vagy Baudelaire a zöld szagokkal**), de S. nem csak két érzékszervet kötött össze, hanem többet és mindig. Ez volt, amiben könnyítette az életét, másban nehezítette; emellett kiemelkedő képzelőerejével és önhipnotikus képességével szabályozni tudta a saját pulzusát és fájdalomküszöbét, viszont megrögzött álmodozó maradt. Az ember nem győz sajnálkozni, hogy akkoriban nem volt fMRI, és nem nézhettük meg, mi folyik ennek az embernek az agyában. 

Különben összességében nem valami sok neuropszichológiát tanultam ebből a könyvből, viszont tetszett a hamisítatlan korhű szovjet tudományos élet hangulata.

*A témavezetőm a vizsga előtti napon ebédnél beparáztatott, hogy az egyik vizsgáztató Lurija tanítványa volt, és ha nem olvastam tőle semmit, akkor végem. 

**"Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
– s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok."
/Baudelaire: Kapcsolatok/

E. S. Higgins, M. S. George: The neuroscience of clinical psychiatry

Ezt a könyvet szakvizsgára készüléshez kaptam kölcsön a főnökömtől. A biológiai pszichiátria alapjai vannak benne közérthető, amerikai stílusban, egyszerűen, röviden, képekkel, ellenőrző kérdésekkel. Az elején némi áttekintés, molekulák, neurotranszmitterek, anatómia; aztán pedig, a további fejezetekben az egyes funkciók, mint alvás, vágy, agresszió, valamint néhány kórkép neurobiológiai alapja. Nagyon érthető, sokszor remek humorral írnak, de komolyan hangosan röhögtem a vonaton némelykor. És időnként obskurus kutatási eredményeket említenek, például hogy Alzheimer ellen jó a vörösbor (de csak a jó vörösbor), vagy hogy ha az ember talpán a "szem" akupunktúrás pontját bökdösik tűvel, akkor fMRI-n látszik, hogy a látókéreg aktiválódik. Wow.

A legjobb feature egyébként, hogy a könyv belső borítóján lekaparható jelszó van, amit ha tudsz, akkor online is elérheted a könyvet kereshető formában. Hát ez a jövő.

A könyv honlapja

Borbély Katalin: Az agyi működészavarok megjelenítése funkcionális képalkotó módszerekkel

Egyszer régen azért vettem meg ezt a könyvet, mert le volt árazva nagyon. És telistele van szép, színes képekkel a címben szereplő témáról. Aztán nem nagyon lapozgattam soha, most viszont szakvizsga előtt elővettem, mivel tudtam, hogy az egyik vizsgáztató profnak ez a szakterülete.

A könyv pontosan arról szól, ami a címe, azzal a kivétellel, hogy az fMRI-ről egyáltalán nem írnak benne semmit, épp csak féloldalban megemlítik, hogy ja, egyébként van olyan is. Én ezt kicsit hiányoltam, mivel manapság már kb mindent fMRI-znek, de megértem, hogy nem fért bele a könyv terjedelmébe. A könyv tehát "csak" a nukleáris képalkotókról, vagyis a SPECT-ről (single photon emisson tomography) és a PET-ről (positron emission tomography) szól. Megtudjuk, hogyan működnek ezek a cuccok, nagyon pontosan és részletesen, milyen izotópokat használnak, melyiknek mi az előnye, melyikkel mit lehet mérni, valamint a könyv második részében azt, hogy milyen betegségben mit találtak eddig. Az első rész, bár érdekes, de időnként túlságosan részletekbe menő ahhoz, hogy nem radiológus vagy biofizikus is értékelni tudja, a második rész viszont érdekes és jó összefoglaló a neurológiai és pszichiátriai betegségekben eddig leírtakról. Nem minden fejezetet olvastam el, pl. az epilepszia és az agytumorok kimaradtak, de a pszichiátriai betegségekben és a demenciákban talált eltérésekről sokat megtudtam, ez utóbbiről talán többet is, mint szerettem volna. Meg olvastam egy csomó érdekességet, pl. tudtátok, hogy normálisan idős korban az agyféltekék közötti aszimmetria csökken? HAROLD a jelenség neve, azaz Hemispheric Asymmetry Reduction in Old adults. Dementiában pedig ez a csökkenés elmarad. 

Nem igazán jöttem rá különben, hogy kik a könyv célcsoportja, klinikusok számára túl részletes, a fenti módszereket a gyakorlati betegellátásban viszonylag keveset használjuk, mert iszonyú drágák, ha meg kutatóknak szól, azok már nem olvasnak manapság könyveket, hanem szaklapokat az interneten. Ráadásul a sok és nagyon jó minőségű színes kép miatt eredetileg nem is olcsó a könyv. 

És meg kell még említenem, hogy végre egy olyan könyv, amit az elejétől a végéig ugyanaz az egy ember írt, én pedig, a kézikönyvek elkötelezett utálója, nagyon tudom értékelni az ilyesmit.  

Alan Baddeley: Az emberi emlékezet

Ez már egy majdnem tökéletes könyv. Az emberi emlékezetről szól nem meglepő módon, annak pszichológiájáról, és maga az öreg Baddeley írta az egészet, aki emlékezet-témában kb az atyaúristen. Manapság a legtöbb tudományos- / tankönyvvel az a baj, hogy mivel annyira specializálódunk, többnyire senki nem képes megírni egy egész könyvet, hiszen csak részterületekhez ért, ezért minden fejezetet más ír, amit én utálok. Ez pedig végre egy egységes stílusú, egyszerzős könyv, és gyakorlatilag mindent elmond a memóriáról, ami belefér hatszáz oldalba (kb: rövid távú memória, implicit, szemantikus, epizodikus emlékezet, amnéziák). Baddeley stílusa gördülékeny és szerintem laikusok számára is érthető, néha humort is becsempész, de csak amennyi nem megy a tudományosság rovására. Nagyon sok vizsgálatot idéz, szerintem ettől lesz igazán érdekes. Minden fejezet végén röviden összefoglalja, miről szólt az a fejezet, ami szerintem nagyon sokat javít azon, hogy mennyire emlékszünk később az olvasottakra (hiába, ért hozzá). Nem is tudom, mikor tetszett ennyire egy tudományos könyv, de tényleg, néha nem tudtam letenni (na jó, lehet, hogy ez engem minősít 🙂 Külön respect a fordításnak (Racsmány), remekül áthozta a nehezen lefordítható (mert mondjuk nyelvi emlékezettel foglalkozó) részeket is.
Akkor lenne igazán csúcsszuper, ha kitérne néha kicsit a funkció mögött álló neuroanatómiára, de akkor az már nem fért volna bele egy könyve és nem is egyszerzős lenne, úgyhogy megelégszem ennyivel.

(Tudtátok pl., hogy ha sok szóból álló listákat tanítanak meg a búvároknak a víz alatt és a parton, akkor később a víz alatt jobban emlékeznek a víz alatt tanultakra, mint a parton? És fordítva. Ugyanígy a részegen tanultakra az ember jobban emlékszik részegen, tehát ha kiesett az előző este, akkor a legtudományosabb megoldás, ha…?)

Baddeley a Wikin

Vizi E. Sz., Altrichter F., Nyíri K., Pléh Cs.: Agy és tudat

A könyv a "Kognitív szeminárium sorozat" első kötete. A sorozat gyűjteményes köteteket jelent, vagyis minden meghívott hazai kutató ír egy rövid fejezetet saját témájáról. ennek megfelelően olyan, mint bármelyik antológia: 30 % olvashatatlan, 50 % nem rossz, 20 % remek írás. Mivel a kognitív tudomány "jellegzetesen szakmaközi terület", ezért megpróbálták a könyvben összeterelni a valamennyire ide kapcsolódó szakterületek szerzőit: írtak bele filozófusok, amelyekből egy szót sem értek, pszichológusok, amiből picit többet, és agykutató biológusok, amiből meg gondolom, a könyvet megvásárló filozófushallgatók nem értettek egy kukkot sem. Amiért érdemes volt elolvasni: Vizi E. Szilveszter fejtegetése a mesterséges intelligenciáról, vagyis, hogy az emberi tudathoz nagyon hasonló rendszer létrehozható-e számítógéppel, illetve, hogy ha klónoznánk Einsteint, ugyanolyan lenne-e (nem; nem) (egyébként abszolút ide kapcsolódik Zsoldos: Feladat c. regénye), érdekes, jól magyaráz, és szimpatikus, humanista tudós benyomását kelti; Gulyás Balázs hosszú és meglepően könnyen érthető magyarázata a látórendszer működésének eddigi vizsgálatáról (milyen agyterület aktiválódik, amikor rózsát látunk, és miért más, amikor csak magunk elő képzeljük a rózsát stb.), meg persze a skizofréniakutatók írásai, mivel az az érdeklődési területem. Aztán van benne olyan írás is, ahol a szerző nem fordított különösebb figyelmet arra, hogy témáját rajta kívül más is megértse, illetve, ahol a szerző a tanulmány nagy részében a vele ellenkező iskolába tartozó kutatókat "szidja", de mindent összevetve nem rossz ez a sorozat.

kognitiv.lap.hu

William H. Calvin: A gondolkodó agy

Ez egy nagyon idegesítő könyv, amit azért olvastam ki rendkívül rövid idő alatt, mert jó rövid, és mert már annyira vártam, hogy vége legyen és belekezdhessek egy következő, jobb könyvbe. Alcíme Az intelligencia fejlődéstörténete, és valóban erről is szól: agysejtekről, gleccserekről, evolúcióról, idegpályákról, csupa érdekes dologról. Én azt hiszem, nagyon nehéz lehet tudományos témákról úgy írni, hogy azt "szakemberek és a téma iránt érdeklődő laikusok is haszonnal forgathassák", ahogy mondani szokás. Calvinnek nem is sikerül. Csomót poénkodik, időnként legegyszerűbb jelenségeket is agyonmagyaráz, a legnagyobb természetességgel használja viszont pl. a neocortex meg a cortico-thamalicus pályák kifejezéseket, amit az érdeklődő laikus szerintem nem ismer. Idegesítő hasonlatokat használ folyamatosan, amitől a szakember (és az irodalomtanár is) a falra mászik*. A stílusa enyhén szólva nem gördülékeny, és erről ezúttal szerintem nem a fordító tehet, eredetileg se lehetett az; zavaróak a lépten-nyomon beszúrt mottók meg idézetek is. Alapvetően érdekes dolgokról ír, de összecsapottnak és mesterkéltnek tűnik, ezzel pedig elvesztette mind a bennem élő szakembert, mind az érdeklődő laikust. Kár, mert ez jó téma, megérte volna fogadni hozzá egy jó szerkesztőt.

*Egészében véve egyetlen neuron olyan, mint egy bokor, vagy valamilyen fűszernövény, pl. a gyömbér gyökere. Ez az agyi számítógép jellegzetes egysége, amely néhány ezer bemenő jelet összegez (többségük serkentő és gátló, mint a követelések és a tartozások), és egyetlen hangon szól több ezer hozzádrótozott hallgatóhoz. E "folyószámláról" származó üzenetek többnyire az "egyenleggel", annak is a növekedési sebességével kapcsolatosak. (…) Az ilyen társításokban szereplő agyterületek olyanok, mint egy vékony habréteg a fehérállományból álló torán. Nem maga a torta, csak a habja réteges. Mellesleg, ha már cukrászati hasonlatoknál tartunk, közelebb áll a kéreghez a levelestészta, croissant-szerű rétegekkel.

Racsmány Mihály, Kéri Szabolcs (szerk.): Architektúra és pathológia a megismerésben

"Kötetünket az idegrendszer sérülései iránt érdeklődő nem szakmabeli olvasók is haszonnal forgathatják" -állítja a fülszöveg és csúnyán hazudnak. Ez az a mondat, amit csak azért írtak a könyv hátuljára, hátha véletlenül megveszi valami eltévedt laikus, aki fura című könyveivel szeretne felvágni vacsoravendégei előtt. Egészen biztos vagyok benne, hogy aki nem pszichológus vagy orvos, az egy árva szót sem ért az egészből, és orvosok közül is csak néhányan. A könyv a "kognitív szeminárium" sorozat 2. köteteként jelent meg, ebben a sorozatban egy évenként megrendezett kognitívtudomány-konferencia előadásait foglalják össze. Ennek megfelelően vannak jól érthető, izgalmas, száraz és elszállt fejezetek is: a nyelv, az emlékezet, az észlelés, valamint a skizofrénia kognitív megközelítéséről. Mindent összevetve lenyűgöző, hogy hol tart már a tudomány, mennyi eddig megfoghatatlannak tűnő funkciót (emlékek pl) vagyunk képesek biológiai és neurokémiai jelenségekkel megmagyarázni, és hogy mennyi mindent tudunk a prefrontális kéreg glutamáterg neuronjairól. Nagyon izgalmas könyv az olyanok számára (mint én), akiket az ilyesmi izgat.