Roger Zelazny: A fény ura

Roger Zelazny a hatvanas években írta a könyvet, Hugo-díjat kapott érte, és a borító hátulján Neil Gaiman életi a regényt. Zelazny a hatvanas években ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik megváltoztatta a sci-fi műfaját, ő például mitológiát kevert bele, némelyik könyvében a görög, másikban az amerikai indián mitológiát dolgozza fel sci-fi-ben. A fény urában a hinduk kerülnek sorra. Ez egy híres könyv, nagyon sok embernek tetszik, senkit se riasszon el tőle, hogy én személy szerint itt fanyalogni fogok. Meh.

A történet a következő. A Föld már nem létezik, egy telepesbolygón vagyunk, ahol két kaszt van, a pórnép meg az istenek. Az istenek gyakorlatilag egy csapat ember, akik magukhoz ragadták a technológiai fejlődés feletti irányítást és ezt megtartották maguknak, valamint ezáltal tökélyre fejlesztettek egyes szunnyadó képességeket, így némelyiknek ilyen-olyan “szuperképessége” van. Ezek hindu istenek neveit viselik és úgy is viselkednek, emellett testcsere révén az öröklét kérdését is megoldották. Azonban egy Sziddhártra nevű herceg, aki valaha maga is az istenek közé tartozott, most inkább mégis segíteni szeretne az embereken. Ebből adódóan aztán cselszövés, árulás, intrika, valamint démonok, istenek és emberek közötti látványos csatajelenetek adódnak. Látványos, meseszerű, csillogó, akárcsak a hindu mitológia. Természetesen felvet néhány vallási, illetve társadalmi kérdést is, melyeket részben válaszol meg.

Nyaraláson olvastam, jó volt, lekötött. Valószínűleg a hatvanas években elképesztően nagy újdonság volt egy ilyen regény, ahol a műfaji határokat feszegetve szépirodalmat, mitológiát, mesét és science fictiont keverünk össze némi társadalomkritikával és akciódús csatajelenetekkel. Sajnos azóta született több száz hasonló történet, így A fény ura így 2011-ben olvasva cseppet sem érződik újszerűnek. Ettől még persze szórakoztató.

A másik, még szubjektívebb szempont, hogy én különösebben nem rajongok ezért a megoldásért, amikor létező mitológiai mondát másik korba helyezünk, ráadásul nem is szeretem ezt a fajta meseszerű, fantasyvel, misztikummal kevert scifit, mert én személy szerint a klasszikus scifit szeretem, vagy a cyberpunkot, vagy az akciót. Ez van, nem akarok tűzevő démonokat és aranyszínű trónon ülő tüllfátylas istennőket a scifimbe.

Minden más blogon éltetik a könyvet, például itt meg itt meg itt.

Advertisements