John C. Markowitz: Interpersonal psychotherapy for dysthymic disorder

Miután a múltkor elolvastam egy (egész jó) könyvet az interperszonális pszichoterápiáról, kaptam egy másikat is. Az előző, alapokkal foglalkozó könyvvel ellentétben a mostani a módszer konkrétan dysthymiára* kidolgozott változatáról szól.

Az író nem feltételezi, hogy bármit is tudnánk… bármiről, de legalábbis a dysthymiáról biztosan nincs fogalmunk, úgyhogy ennek mibenlétét röviden ismerteti. Ezután kapunk egy áttekintést az interperszonális pszichoterápiáról, ebben a részben pontosan ugyanaz van benne, mint az előző könyvben. (Négyféle interperszonális probléma okozhat az embernek depressziót: gyász, szerepvita, szerepváltás, szerepdeficit; és melyikkel mit kell csinálni.) Ezt követően pedig ismerteti annak művészetét, hogyan alkalmazzuk az interperszonális pszichoterápiát dysthymiás páciensek esetében. Nagyon világos, gyakorlatias, már-már szájbarágós.

Úgy különben nem rossz, de azért két problémám van ezzel a könyvvel. Az egyik egy elvi probléma, az interperszonális iskola szerint ugyanis kb nem léteznek személyiségvonások, hanem minden olyasmi csak a dysthymiának, mint betegségnek a tünete. Ezt kell megértetni a beteggel, hogy ő nem félénk, szociális fóbiás, ő nem gátlásos, vagy önbizalomhiányos alapból, sok ember ugyanis tévesen azt hiszi magáról, hogy "ő ilyen". Pedig nem: az csak a disztímia, ami 16 ülés alatt meggyógyul, és ki fog derülni, hogy áldozatunk ugyanolyan széles mosolyú, emberszerető, jó amerikai, mint bárki más. Na, ez nekem egy kicsit sok. Részben igazat adok nekik, mert legalább egyetlen huszárvágással elintézi a személyiségzavarokat övező terápiás nihilizmust, másrészt viszont úgy gondolom, hogy én amikor három éves koromban félénk voltam az oviban, majd azt követően is mindig, azt nem holmi disztímia okozta, hanem személyiségvonás. És azt sem gondolom, hogy minden szociális fóbiásból mindenáron népszerű, társasági embert kell faragni 16 hét alatt, mert csak úgy lehet boldog az élete. De persze ezen túlteszem magam, szerintem úgyis az adott páciens dönti el, hogy akar-e a személyiségvonásain változtatni és akarja-e azokat betegségnek tartani, vagy sem.

A másik, amitől a végén már borzalmasan ideges voltam, amennyire szájbarágós ez a könyv. Rengeteg konkrét instrukciót ad, és sokszor szó szerinti példát arra, hogy mit kell mondanom, ami egy bizonyos mértékben segítség, de adott mennyiség felett már idegesítő. Például, idézem. "Ha az első választott kezelés nem vezet elegendő sikerhez egy páciens esetében, akkor a terapeuta vegye észre a beteg reményvesztettségét és hangsúlyozza, hogy van még remény. Például mondja ezt: Természetes, hogy egy kissé lelombozódott, miután ennyit dolgoztunk és mégsincs megfelelő eredmény. De ne essen kétségbe! Először is: a kezelési forma bukott meg, nem maga. És szerencsére még számtalan másfajta kezelési alternatíva létezik."
Oké, magamtól is rájöttem, hogy valami ilyesmit kell mondani, nem kell szóról szóra leírni és a száma rágni minden mondatot. Szóval végig az az érzésem, hogy a könyv mind a terapeutát, mind a klienst egy kissé, hát, sötét butának nézi, és ez bosszantó.

A függelékben van mindenféle segédanyag, tesztek, és tényleg mindent megtudunk a könyvből, amit a témáról tudni érdemes. Csak, ha az ember már tudja, mi az a dysthymia, valamint máshol olvasott az interperszonális pszichoterápiáról, akkor az égvilágon semmi újat nem mond.

(*Disztímia = krónikus depresszió, vagyis levert hangulat legalább két évig a napok többségében, valamint legalább kettő a következő tünetek közül: étvágytalanság vagy fokozott étvágy, álmatlanság vagy túlalvás, kevés energia vagy fáradtság, alacsony önértékelés, koncentrációzavar vagy döntésképtelenség, reménytelenség érzése.)

M. M. Weissman, J. C. Markowitz, G. L. Klerman: Clinician’s guide to interpersonal psychotherapy


Az interperszonális pszichoterápiáról akartam olvasni valamit, konkrétan, hogy mi az, de semmiféle magyar nyelvű forrást nem találtam. ami azért szomorú, mert az egyik legjobban bizonyított hatású pszichoterápiás módszerről van szó, ami mellesleg rém egyszerű (persze ezt akkor még nem tudtam). Végül annyira megelégeltem, hogy semmit nem tudok erről, de még azt se, hogy nagyjából mi az, hogy megrendeltem az első kezem ügyébe eső könyvet az amazonról. Hálistennek jól választottam, rövid, közérthető, gyakorlatias és hasznos leírás a terápiás módszerről.

Az elején mintegy hetven oldalban megtudjuk, mi az interperszonális pszichoterápia (továbbiakban IPT). Persze, nem árulom el, mert fel vagyok háborodva a magyar pszichoterápiás irodalom hiányosságán, akit érdekel, rendelje meg magának.

Na jó, nem. Az IPT-t depresszióra dolgozták ki eredetileg, és azon alapszik, hogy a hangulatunk függ az emberi kapcsolatainktól. Ki gondolta volna. Szóval, ha javítani akarunk a hangulatunkon, akkor itt nem a gondolkodásunkon kell változtatni (mint a kognitív terápiában) és nem az elfojtott izéinkkel kell dolgozni (mint az analitikusban), hanem az emberi kapcsolatainkkal kell effektíve megtenni ezt vagy azt.

Az elején a pácienseket négy nagy csoportba sorolja, attól függően, hogy milyen interperszonális probléma dominál náluk. Ez a négy csoport a gyász (ha valaki azért depressziós, mert elveszített egy fontos személyt), a szerepvita (hogy mi a szerepem a kapcsolatban, arról mást gondolok én és mást pl. a férjem), a szereptranzíció (megváltozik az életben betöltött szerepem felfelé vagy lefelé: beteg leszek, munkanélküli leszek, nyugdíjba megyek, előléptetnek, gyerekem születik stb., és a Változástól leszek depressziós), illetve a szerepdeficit (ha valaki szimplán nem tudja, hogyan kell kapcsolatokat építeni és azokban működni, mert világéletében magának való szociális fóbiás magányos volt). Ezek mindegyikére pontról pontra kidolgozott terápiás módszer van.

A könyv másik felében arról van szó, hogy mivel a depresszióra annyira jól bevált az IPT, ezért más kórképekben is kipróbálták, ehhez néha kellett módosítani picit, pl. szorongás, evészavarok, bipoláris zavar. A függelékben még Hamilton depresszióskála is van, meg leírják, hol tanulhatsz meg mindent az IPT-ről, ha ezt akarod csinálni. Ezt szeretem az amerikaiakban, komolyan, hogy a sok elméleti ködösítés, Titkos Társaságok, nagymúltú ősök, misztikus próféták meg egyéb helyett kézzelfogható, gyakorlatias pszichoterápiás irodalmat képesek írni. Mindazonáltal azt gondolom, hogy az IPT egy kissé túlságosan leegyszerűsítő, az emberi lélek azért bonyolultabb ennél, de nem minden pszichoterápiában akarjuk az emberi lelket egészében boncolgatni. Kisebb változások eléréséhez pedig az IPT hasznos lehet. Persze, sose próbáltam, csak olvastam róla egy könyvet.