Lénárd Sándor: Egy nap a láthatatlan házban

Lénárd Sándort különben onnan ismerem, hogy még valamikor egyetemista koromban bementem a Bélához, aki a könyvesboltos Sopronban, és mondtam neki nyafogva, hogy adjon már valami jó könyvet, és ő adta a Völgy a világ végén címűt. A láthatatlan ház a Völgy…-höz hasonlóan a brazil éveiről szól, konkrétan az történt, hogy Szerb Antalné, aki lelkes levelezőtársa és rajongója volt a brazil őserdőbe szakadt romantikus vadember polihisztor hazánkfiának, megkérte, hogy írja le egy napját. Lénárd meg szerintem az életben is egy sokatbeszélő ember lehetett, ráadásul akkor már egyedül élt, úgyhogy leírta egy regénnyi terjedelemben. (Lénárd kalandos életéről írtam pár sort itt a másik könyvénél.)

Szóval elmeséli a napját, reggeltől. A nap során főként kertészkedni kell, a dzsungelben mindenféle kártevő akarja megenni az ember növényeit, Lénárdnak pedig sok növénye van, fele helyi, másik fele pedig a Föld más részéről származó haszonnövény, vagy például fenyők, amelyeket ő ültetett. Reggelizik, ebédel. Néha közben beesnek orvosi ellátásért emberek, mindenféle korú és nemű, változatos problémákkal. Délután a szerző inkább már olvas, ír, fordít és leveleket ír a világ minden táján meglévő levelezőtársainak minden nyelven.Természetesen a nap során erről vagy arról eszébe jutnak gondolatmenetek, és így azt is megtudjuk, miről mi a véleménye, valamint sok emléket idéz fel, a Micimackó latin kiadatásának történetétől kezdve a helyi bűnügyekig.

Megmondom, miért szeretem ezt a könyvet. Hát, ez elég közhelyes lesz, de így van. Lénárd Sándort az életben én egyáltalán nem kedvelném, szerintem pontosan az a fajta mindenkivel haverkodó, nagyhangú, fontoskodó, kultúrsznob nárcisztikus férfi lehetett, akiket nem kedvelek. Aki csak Bachot hajlandó hallgatni, aki egyáltalán nem nyitott a modern világra, aki a Micimackót képes latinra lefordítani (klassz dolog; én azokat a tevékenységeket szeretem, amiknek van értelme). Az a tipikus magyar férfi, aki mindig mindent jobban tud. És akkor észre kell venni, hogy pár dologban hasonlítunk, és ezért szeretem, mert tetszik nekem, hogy egy tőlem ennyire különböző ember egy másik korban néha az én véleményemet írja le dolgokról. Az egyik az, hogy Lénárd akármerre megy, a II. vh-s Rómában és a brazil őserdőben is iszonyú fogékony az apró, jó dolgokra az életben, észreveszi őket és örül nekik. Az egy nap, amit leír, tele van örömmel, a szalonnától kezdve, amit reggelizik, az esti intellektualizáló levelezéséig. Hogy látja az életben, hogy mi a szép. Én is ilyen szeretek lenni, nem biztos, hogy mindig gyakorlom, de értem a lényeget. A másik, amiért szeretem, az a természet szeretete akár az emberi alkotásokkal szemben, pedig a természet nem mindig kegyes Lénárdhoz és napi egy órát kell hangyairtással töltenie, ha nem akarja, hogy megegyék. Viszont saját patakja van és képes beszólni arra, hogy valahol a falból egy csőből jön a víz és abból kell inni, az tuti nem normális dolog. Én idáig nem megyek el (amúgy is ma már műanyagpalackban veszed a vizet a boltban, és az már a természetesebbik verzió, ha a csapból jön), de lényegét tekintve hasonlóan gondolkodom.

Olvastam valami könyvismertetőben, hogy ez a regény a honvágyról szól, mert anyanyelvén írja és mert Magyarországról hozat paprikás szalonnát, nekem nincs ez az érzésem. Nekem az az érzésem van, hogy Lénárd sok helyen élt, és most van ott, ahol szeret lenni, a saját patakja meg erdője mellett. Nyilván magányos, amit levelezéssel old meg, nekem ez is rendben van.

“Az ember nem élhet csak emberek között. Szüksége van a fák társadalmára. Földet, áldott termőföldet csak a fák gyártanak neki. Nap ellen, eső ellen csak a lombok védik. Leghívebb barátunk a fa: jól teszi, aki fából farag magának védőszentet, s imádkozik hozzá.”

Rendben, néha kissé pátoszos, ugyanakkor nekem tetszik, hogy Lénárd nem egy álszent öreg hippi, nem a panellakás tizedik emeletén írja ezeket a sorokat, mint én, hanem tényleg ott a völgyében a fáival meg a termeszeivel.

Advertisements

Lénárd Sándor: Római történetek

Lénárd Sándor, az egy érdekes figura. Azért kezdem azzal, hogy róla mesélek, mert gyakorlatilag az összes könyve önéletrajzi ihletésű vagy szimplán napló vagy önéletrajz. Lénárd 1910-ben született Budapesten, majd orvosi egyetemre ment Bécsbe. Az egyetem alatt már látható volt, hogy zsidó származásából itt még baj lesz, ezért 1938-ban Rómába menekült és ott orvoskodott meg polihisztorkodott, amely utóbbi alatt főként fordítást, tolmácsolást, idegenvezetést és az amerikaiaknak való kémkedést kell érteni. Ez utóbbiról persze nincs adat, csupán feltételezés. 1951-be fogta magát és Brazíliába vándorolt ki, ahol felcserként dolgozott, közben tovább polihisztorkodott, egyrészt lefordította a Micimackót latinra, ami több kiadást is megért, valamint megnyert egy tévés műveltségi vetélkedőt. Ebből a kettőből lett pénze, hogy vegyen először egy patikát, aztán meg egy telket saját forrással meg patakkal a Donna Emma völgyben, ahol a környékbelieket gyógyítgatta meg olvasott meg írt, valamint kiterjedt levelezéseket folytatott a világ minden tájával, a kor nagy művészeivel, new york-i irodalmárokkal meg Szerb Antal özvegyével. Öregkorában még megvádolták, hogy bujkáló náci háborús bűnös (mert mit keres valaki Dél-Amerikában a II. vh. után), de aztán ez tisztázódik, és 1972-ben hal meg infarktusban a brazil telkén. Az életéről és az írásairól részletesebben itt van egy jó oldal. Nem igazán említik a források, hogy szerzett-e orvosi diplomát egyáltalán? Mert az egyetem alatt is főként a bölcsészkarra járkált át, aztán meg ugye háború lett, ahol bárkinek elveszhettek az iratai. Úgy tűnik, illetlenség ilyen illusztris, nagy nevű polihisztorok esetében ilyesmit firtatni, nekem azért meggyőződésem, hogy nem szerzett. Attól még persze jól ír.

A római történetek értelemszerűen a Rómában töltött évekről szólnak. Lénárd egy kalandos figura, aki mindenkivel összespanol (komolyan ez rá a legjobb kifejezés), a legnehezebb körülmények között is képes Bachot zongorázni, minden nyelven tud, és közben zajlik körülötte a második világháború, illetve előkészületei. A könyv két történetet tartalmaz, az első 1938-ban, a második pedig 1943-ban játszódik Rómában.

A 28 éves Sándor ide érkezik meg egy darab kofferrel, mert a lassan nácivá váló Ausztriában már nem maradhatott. Szobát bérel, villamoson alszik, vérnyomást mér pénzért és mindenféle fura alakokkal ismerkedik meg, bárót, artistát és takarítónőt beleértve. Egyszer a könyvtárban megismerkedik egy közgazdásszal, akivel megegyeznek, hogy Lénárd lefordít neki egy közgazdaságtani könyvet asszem hollandról olaszra, mondjuk hollandul pont nem tud, ezért délelőtt hollandul tanul, délután fordít. Lénárdnak jó humora van, az a fajta fanyar humor, ami a 20. század elejének férfi íróira valamiért gyakran jellemző. A történetben kalandok, párbeszédek, és elgondolkodó visszaemlékezések váltogatják egymást Róma leírásával. Az ember könnyen kedvet kap odautazni, annyit olvasunk kis terecskékről, sikátorokról, parkokról és mindenféle finom olasz ételekről frissen sült paradicsomos foccaccio-n át presszókávéig. Itt egy részlet az elejéből, ami nekem eléggé tetszik:

“Az ember huszonnyolc éves korában már nehezen kezd új életet. Gyökerei vannak, valamit tanult már, el is ért valamit. Tőkéje van: barátai, a boltosok bizalma, egy nyelv, melynek minden titkát ismeri, amely ismert világát látszólag tökéletesen leírja. Ha filozófus, már készen áll rendszerének alapja. Ha költő, már ismeri a hangját. Ha cipőkereskedő, megvannak az összeköttetései. Sebei már lassabban gyógyulnak, mint tizennyolc éves korában. Kis, szklerotikus foltok képződtek ereiben, a szemlencséje már kevésbé rugalmas, a nagy szerelmeken túlesett, vagy legalábbis azt hiszi, szereti szokásait, kedves íróit, kedves sétáit. Nem jó újrakezdeni.”

A második történet 1943-ban játszódik, itt Lénárd már nem egyedül, hanem szerelmével, Dianával él egy tetőtéri lakásban, ahol zongoráznak, szerelmeskednek és éheznek, valamint haverjaikkal politizálnak, hallgatják a háborús híreket rádión, útlevelet akarnak szerezi ide vagy oda, és Mussolini bukásában reménykednek (ez meg is történik.)

Mindkét rész klassz, Lénárd ugyan általában rossz körülményei vagy a politikai helyzet miatt kesereg valamennyit, de alapvetően optimista, van humora, és igen hangulatosan ír Rómáról, a városról, az olaszokról, a szerelemről, az ételekről, és az ottani mindenféle emberekről.