Dan Simmons: Káli dala

kalidalaNem rossz könyv, egynek jó, de semmi átütő, végig az az érzésem, hogy egy jobban sikerült Leslie L. Lawrence-et olvasok. Aki szintén szórakoztató, de azért nem World Fantasy-díjas. Lineáris történetvezetésű, egyszerű nyelvezetű, korrekt kis misztikus horror.

Robert Luczak amerikai költő Indiába megy, hogy felkutassa egy állítólag régebben meghalt indiai költő újabban felbukkant kéziratát, esetleg magát a költőt, ha mégis él még, illetve cikket írjon fordulatos utazásáról. Robert felesége eredetileg indiai, így őt is viszi, és viszi hét hónapos kislányukat is. Kalkuttába. Most tekintsünk el attól, hogy épeszű ember nem viszi el a nyugati világból Kalkuttába a héthónapos kislányát, az első pillanattól kezdve lehet tudni, hogy a kislány csak azért van beleírva a történetbe és viselkedik cukin néhány oldalanként, hogy aztán minimum veszélybe kerüljön. Robertet utazása előtt már figyelmezteti egy barátja, hogy Kalkutta nem olyan jó hely, odaérve mégis kultúrsokkot kap a mérhetetlen mocsok, betegség, szegénység, reménytelenség és erőszak láttán, leprás koldusok mindenütt, ráadásul pont a monszun idején utaznak, úgyhogy mocskos víz hömpölyög mindenhol, nyomornegyedek, az utcán alvó további leprás koldusok, amelyek egy része reggelre halott, plusz az élő indiai emberek is mind minimum furák. Robert erre mintha nem számított volna, dehát akkor mégis mire számított Kalkuttában? Mindegy, ha már ott van, a kézirat és a halott vagy nem halott költő nyomába ered, így keveredik kapcsolatba Káli szektájával. Tudjátok, Káli az erőszakos, vérszomjas istennő, akinek embereket szokás áldozni és aztán a koponyájukon táncol. Sejthetjük, mi következik. Igen, pontosan az, amire számítottunk, különösebb meglepetések nélkül. A könyv morális üzenetet hordoz az emberiségben rejlő alapvető gonoszsággal kapcsolatban, nem kicsit szájbarágós formában.

Az egyszerű nyelvezet, kiszámítható fordulatok és morális üzenet ellenére azért ez egy jó könyv, nyilván nem szerencsés a Hyperion és a WF-díj miatt túlzott elvárásokkal olvasni és akkor nem okoz csalódást.

Ekultura

SFmag

Endless

Dan Simmons: The Rise of Endymion

Rise+of+Endymion+-+Dan+SimmonsA Hyperionok és az Endymion folytatásáról van szó, ott kezdődik, ahol az Endymion befejeződött, vagyis nagyjából amikor megtudtuk, milyen durva cuccot fejlesztett ki és küld Aenea ellen a Pax (még a Shrike-nál is durvább). A Rise of Endymionban tovább folytatódik az üldözés, de az előző kötethez képest itt már lassan válaszokat is kapunk a kérdéseinkre, hogy tudniillik Aenea és Raoul között mi is van pontosan, Aenea miért olyan fontos és fenyegető a Pax számára, mit tud ő és mitől különleges, valamint miben mesterkednek manapság a mesterséges intelligenciák. Az Endymionnál mozgalmasabb, kiszámíthatatlanabb a kötet, és egészen sokáig komolyan fogalmam sincs, hogyan és milyen válaszokkal fogja Simmons ezt az egészet lezárni és megnyugtató keretbe helyezni.

A Pax ebben a kötetben már egyáltalán nem finomkodik, sok az akció, szereplők sérülnek és hullanak. Nagyon szerettem, hogy a Pax berendezkedése és hangulata nagyjából megfelel a katolicizmus és a pápaság fénykorának, inkvizícióval, rengeteg intrikával, valódi hívőkkel és agyafúrt politikusokkal (épp a könyv olvasása közben néztünk bele a Borgiák c. sorozatba, hát pont ugyanaz a légkör, még a ruháik is hasonlóak). A vallás és a keresztény államforma szerepe egyébként nagyon hangsúlyos téma a könyvben, és Simmons nem bánik kesztyűs kézzel a témával, ateistáknak különösen ajánlom, szerintem szeretni fogják.

Simmons, amellett, hogy irodalmilag művelt, gyanúsan ökoharcos, szemlátomást sok vallásfilozófiát, tudományfilozófiát olvas, még hegyet mászni is imád a valóságban, ezért szereplői is fognak. Konkrétan többektől hallottam már, hogy a “hegymászós jelenet”-nél majdnem abbahagyták az olvasást, mert több tíz oldalon keresztük a szereplők csak másszák a hegyet, és ott majd ne ijedjek meg, ez utána elmúlik, ha akarom, lapozzam át. Nekem a világon semmi bajom nem volt vele, tényleg hegyet másznak, de csomószor majdnem meghalnak, szóval egyrészt nem izgalmak nélküli, másrészt Simmons szépen megírta, hangulatos, az embernek kedve támad hegyet mászni. Csak gondoltam, szólok, hátha mások is elbizonytalanodnának vagy unatkoznának ennél a résznél, akkor nyugodjunk meg, ez az általános.

Ami a legdurvább, hogy viszonylag sok olyan kérdésre, ami már az első Hyperionban felvetődött, itt kapjuk meg a választ: többet tudunk meg a Shrike-ról, kiderül, hogy Duré atya anno miért hallucinált halottakat a labirintusbolygók belsejébe, valamint hova is tűnt a Shrike-zarándoklat kellős közepén a templomos, a Fa igaz hangja. Sok kérdésre olyan jelenségek révén kapunk választ, amiknek az előző három kötetben még csak a létezése sem merült fel, de ezek szerint Simmons már négy könyvvel ezelőtt tudta, hogy mi lesz, ami igazán dicséretes. Egyrészt azért, mert nagyon bonyolult témák és történetszálak összjátékáról van szó, amit mind fejben kellett tartania, másrészt pedig azért, mert biztos vagyok benne, hogy sok sorozatíró nem tudja az első kötetnél, hogy mi lesz a negyedikben és ez látszik is. Ezek azok a könyvek, amik trilógiának indulnak, aztán mégis megjelenik már a hatodik kötet is, és hiába jó, nincs íve, nem érzed, hogy tartunk valamerre, kilátástalan, hogy valaha is odaérjünk (próbálom legyőzni a kísértést, hogy leírjam George R. R. Martin nevét példának). Simmons ugyan néha tévutakra vezet, és van, amikor szívesebben haladnánk gyorsabban, de pontosan tudja, hogy merre tartunk és hogyan fogunk oda megérkezni. A végén zseniális módon minden a helyére kerül, maradnak ugyan elgondolkodtató filozófiai kérdések a vallást és a poszthumanizmust illetően, de elvarratlan szálak vagy ellentmondások nem maradnak.

Dan Simmons: Endymion

Az Endymion egy tetralógia harmadik része, konkrétan az a sorrend, hogy Hyperion, The Fall of Hyperion, Endymion, The Rise of Endymion. A Hyperionokat magyarul olvastam, az Endymionokat angolul, mert nem bírtam kivárni az azóta már megjelent fordítást.

endymionAz Endymion és a Rise of Endymion messze nem különül egy egymástól annyira, mint a Hyperionok, ezért így pár hónappal később már egyáltalán nem is emlékszem, meddig tartott az egyik és hol kezdődött a másik. Lényeg, hogy a Hyperion-sztori folytatásáról van szó, azonban nem rögtön folytatódik, hanem 300 évvel később. Az Endymion egy Raoul Endymion nevű pasas szemszögéből meséli el a maga történetét, visszaemlékezésszerűen, így sok kalandban maga is részt vett, de olyan szálakról is mesél, amiknek a történetéről csak később értesült. Rögtön azzal indít, hogy ha azéert olvasod a visszaemlékezéseit, mert szeretnéd tudni, mi történt a Hyperion-beli Shrike-zarándokokkal, akkor az rossz motiváció, mert nem fog kiderülni, ezt azonban meg kell cáfolnom: ki fog derülni, sőt. Nem minden az Endymionban derül ki, van, ami a Rise of Endymionban.

Az Endymion részben szerelmi történet, részben egy road movie különböző világokon keresztül. Főszereplőnk, Raoul a Hyperion bolygón él, és épp bajba keveredik, amikor kap egy megbízatást: össze kell szednie és megmentenie egy tizenkét éves lányt, aki az Időkriptákból fog kilépni eegy előre pontosan tudható időpontban. A megbízatást a Hyperionból ismert Költő adja, aki már akkor is iszonyú öreg volt, most még öregebb, és valamiért sokkal kevésbé idegesítő, gyanítom, hogy angol nyelven olvasva talán kevésbé vulgáris. A lány az ő rokona. Megvédeni pedig azért kell, mert a Pax (a pápa által irányított világméretű enyhén militarista államforma vezetősége) számára is fontos, valamiért fenyegetést jelentő személyről van szó, és ők is tudják a dátumot, nyilván komplett fegyveres erőkkel fogják őt várni az Időkripták ajtajában. Arra persze senki nem számít, hogy a leány nem egyedül érkezik. Hanem a Shrike-kal. Az Aenea nevű leány, Raoul, és egy A. Bettik nevű android ezután különféle világokon keresztül haladnak végcéljuk felé, az út egy részében a Konzul ébenfekete űrhajóján, más részében csónakon. A Hegemónia idejében működő térkapu-portálok már nem működnek, de Aenea valamiért képes őket kinyitni. Ennek okára, Aenea egyéb különleges képességeire és személyének fontosságára csak a vége felé vagy a következő kötetben derül fény. Az utazás persze kalandokban bővelkedő, és üldözi őket a Pax is, azaz Federico da Soya kapitány atya és legénysége egy legmodernebb, Arkangyal típusú katonai űrhajóval. Az Arkangyalok olyan sebességgel tudnak közlekedni, amitől utasaik meghalnak, de ez nem baj, mert emlékszünk a Hyperionból a bikurákra meg az őket feltámasztó kis kereszt alakú parazitákra? Nos, az egyház időközben továbbfejlesztette azt a technikát.

Az Endymion erről szól, az üldözésről, Raoul és Aenea kapcsolatának kezdeteiről, valamint a katolicizmus-uralta univerzum berendezkedéséről. Az út érdekes és különböző, lakott és lakatlan világokon keresztül vezet, és Simmons jól ír és jó ötletei vannak, mégis néha már-már megunom és nem azt szeretném, hogy menjünk, fedezzünk fel még egy izgalmas bolygót, hanem inkább derüljenek már ki a rejtélyek, haladjon a cselekmény. A Hyperionokban megszokotthoz képest az Endymion talán kevésbé bonyolult (szerkezetileg mindenképpen kevésbé bonyolult, hiszen ugyanaz az egy pasas meséli), kevesebb a világirodalmi utalás (bár az Endymion is Keats-vers*), kevésbé technokrata, és bár sokat lőnek itt is, mégis az a benyomásom, hogy valamivel békésebb.

A regény végére nagyjából lekerekedik a történet, de azért sok nyitott kérdés marad a következő kötetre.

*A thing of beauty is a joy for ever: 
Its lovliness increases; it will never 
Pass into nothingness; but still will keep 
A bower quiet for us, and a sleep 
Full of sweet dreams, and health, and quiet breathing.

Dan Simmons: Hyperion bukása

A könyv a Hyperion folytatása, az a furcsasága, hogy magyarul megjelent 2002-ben két kötetben, rettenetes borítóval, és most kiadta újra az Agave, normális borítóval, egy kötetben. Én a kétkötetes verziót olvastam, de ne engedjük, hogy összezavarjon minket a kötetek számának ilyen változatossága, a Hyperion bukása c. regény az a Hyperion-trilógia tetralógia második része.

Ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, vagyis a zarándoklat környékén. És ha az első kötetre azt gondoltuk, hogy monumentális és tele van ötlettel, akkor ez a második lerepíti a fejünket. Eleve a regény szerkezete is megváltozik, mert míg az előzőnek egy jelentős részében a zarándokok mesélték a történeteiket, itt egy John Severn nevű figura mesél. John Severn egy kibrid (olyan android, aki egy rég meghalt ember személyiségét viseli), és az a képessége van, hogy amikor alszik, akkor azt álmodja, ami a zarándokokkal éppen történik, valós időben. Amikor ébren van, akkor a Hegemónia vezetőivel kokettál, akik általa szeretnének értesülni a zarándokokról (a Hyperionnak azon a részén, ahol az Időkripták is vannak, nincs wi-fi), ugyanis a zarándokok kívánságai, ha teljesülnek, az egész univerzumra hatással lehetnek. Jó, talán nem az univerzumra, de a Hegemónia kül- és belpolitikájára biztosan. Azonban a Shrike nem siet kívánságokat tejesíteni, az egyik zarándok eltűnik, egy korábban eltűnt megkerül, és a történet aztán egyre bonyolultabbá válik, Simmons újabb szereplőket, történetszálakat is bevet, előkerülnek a Számkivetettek, súlyos dolgokat tudunk meg az Adatszféráról meg a Konzul nagymamájáról, nem beszélve John Keatsről.

A Hyperion bukása scifi megjelölés alatt fut, habár van benne horror, fantasy, szerelem és krimi is, ugyanakkor leginkább háború van benne. A háború egyrészt a Hegemónia és a Számkivetettek között zajlik, de aztán lassan kiderül, hogy nem is csak közöttük, hanem vannak még itt egyéb érdekelt felek is, és nem mindig lehet tudni, melyik szereplő melyik oldalon is áll. Vagy soha. Külön tényező a vallás, a Shrike Egyházáról már az előző részben értesültünk, itt egyéb furcsa vallások is teret kapnak vagy szeretnének kapni, valamint a technokrata társadalom és annak korlátai. Veszélyei. Egyáltalán nem esik nehezemre elképzelni, hogy valami ilyesmi lesz a jövő, csak mondjuk talán kevésbé látványos és monumentális. Simmons jól ír, fontos problémákat vet fel, lélegzetelállító ötletei vannak és érdekes karakterei. A Hyperion bukása talán egyes részein kicsit elvont és filozofikus az első kötethez képest, és ez nem mindig válik előnyére, valamint túl sokat szerepel benne a Költő, akit utálok, de ezt a két dolgot leszámítva korrekt regény. Én néha aggódom a sci-fi műfajáért, és megnyugtató, hogy manapság is születnek értékelhető dolgok a témában (habár Simmons 1990-ben írta ezt, 22 évvel ezelőtt).

Ahogy az előző, így ez a könyv is hemzseg a világirodalmi utalásoktól, és itt még vallástudományi és evolúciós nézetek ütköztetését is megkapjuk. Megnéztem a wikipedián, kik hatottak Simmonsra vagy kikre-mikre vannak referenciák, úgyhogy elmondom nektek is. Keatset ugye nem kell külön felemlíteni. John Muir mérnök-író-környezetvédő munkássága, egy Pierre Teilhard de Chardin nevű jezsuita geológus és filozófus (ha alaposabban megnézzük, mit csinált pontosan ez a figura a valóságban, akkor akár ráismerhetünk az egyik regényszereplőre is), egy Jack Vance nevű scifi-író, akit nem ismerek, valamint Stephen Hawking. És igen, ezeket a szerzőket és még nyilván hatszáz másikat Simmons igen alaposan megismerte, a tudományfilozófiai, vallási és egyéb nézeteikben elmélyedt, és beleírta őket a könyvbe két szörny meg három lövöldözés közé úgy, hogy igen ritkán lassítják a cselekményt, nem zavaróak.

Van befejezése a könyvnek, de mint tudjuk, tetralógia, úgyhogy amint becsuktam, rohantam Noizhoz, hogy adja kölcsön a következő kötetet is, mire közölte, hogy az még nem jelent meg magyarul.

Dan Simmons: Hyperion

“A hegemóniai Konzul ébenfekete űrhajójának balkonján ült, és Rachmanyinov cisz-moll prelúdiumát játszotta egy ősi, de jól karbantartott Steinwayen, miközben hatalmas, zöld, gyíkszerű élőlények kavarogtak és bömböltek a lenti mocsárban.”

Garcia Marquez szerint kulcsfontosságú egy regény első mondata. Ebben a  regényben ez az első mondat. Ebből azért már kaphatunk valamiféle képet arról, miféle könyv ez, nem igaz? És valóban, a könyv be is tartja, amit ígér. Tényleg nagyszabású, bizarr, ijesztő, fantáziadús és modoros, mindvégig. Így folytatódik.

“Északon vihar készülődött. A koromfekete fellegek alatt egy óriási nyitvatermőkből álló erdő sejlett fel, míg a zord égen kilenc kilométer magasra tornyosultak a gomolyfelhők. Villám hasított át a horizonton. A hajó közelében időnként homályos, hüllőszerű alakok tévedtek a takarómezőbe: felüvöltöttek, majd felszívódtak az indigókék ködben. A Konzul a prelúdium egyik nehéz szakaszára összpontosított, és rá sem hederített a vihar és az éjszaka közeledtére.
A fénysürgönyadó felcsipogott.”

Szeretem, ha az első bekezdés alapján el lehet dönteni egy regényről, el akarom-e olvasni vagy sem. Én igen.

A folytatásban a Konzul ugye kap egy telefont (fénysürgönyt), aminek eredményeképpen végül hat társával zarándokútra indul az Időkripták Völgyébe. Az Időkripták a Hyperion nevű bolygón vannak, és visszafelé mozognak az időben, meg van ott egy szörny vagy gyilkológép vagy valami is, a Shrike, ami nem engedelmeskedik a fizika törvényeinek, különös tekintettel a helyre és az időre vonatkozóakra. A hét ember egy pap, egy katona, egy költő (a költő rohadt idegesítő mindvégig), egy templomos kapitány, egy tudós (bácsi, egy csecsemővel), és egy nyomozónő, meg ugye a Konzul. A regény szerkezetileg a Canterbury meséket követi, ami arról szól, hogy hét zarándok mind elmeséli egymásnak a történetét az út során. A regény nagy része tehát az, hogy a szereplők elmesélik egymásnak a történetüket. A történeteik sokkal ijesztőbbek, nyomasztóbbak bonyolultabbak és fantáziadúsabbak, mint az ember gondolná. Természetesen felbukkan John Keats is, vagy valaki afféle.

A fülszövegben űroperának nevezik a regényt, amitől én kissé idegenkedtem, azt képzelem ugyanis, hogy az űroperák azok a könyvek, amikbe a szerzők bele akarják zsúfolni az összes klassz furcsa hangzású helységnevet és különös idegen lényt, amit kisfiúkoruk óta kitaláltak, és ez a cselekmény és a karakterek rovására megy. Hát, Simmonsnál nem megy a rovására. Nagyjából nem tudtam letenni ezt a könyvet, habár voltak részek, amiket annyira horrorisztikusnak találtam, hogy “csak az iszony szegezett a képernyőhöz”. Maga a világ, a politikai csatározások, a karakterek, az irodalmi utalások, a lények, totálisan lekötöttek. Ne felejtsük el, hogy ez egy trilógia, így ugyan van egyfajta befejezése a könyvnek, de olyan, hogy utána elkezdjük keresni a következő kötetet.