Alessandro Baricco: Novecento

Hét év elteltével, május 13-án, háromnegyed hatkor, zsupsz. Felfoghatatlan. Egyike azoknak a dolgoknak, amibe jobb nem belegondolni, mert csak bedilizik az ember. Amikor egy kép leesik. Amikor egy reggel arra ébredsz, hogy már nem szereted őt. Amikor kinyitod az újságot, és azt olvasod benne, hogy kitört a háború. Amikor látsz egy vonatot, és arra gondolsz, el kell innen mennem. Amikor tükörbe nézel és rádöbbensz, hogy megöregedtél. Amikor az Óceán közepén Novecento a tányérjából rám emelte tekintetét és azt mondta: Három nap múlva New Yorkban leszállok erről a hajóról.
Baricco szépen ír, még mindig. Szép szövegeket alkot. Ügyesen egyensúlyoz giccs és nyál meg őszinte és megrázó között. A Novecento az a könyve, amiből Az óceánjáró zongorista legendája c. film készült, Novecento annak a férfinak a neve, aki egy hajón született, nőtt fel és lett zongorista. Amiért Bariccot esetleg utálhatjuk, az az, hogy bármennyire ügyesen egyensúlyoz, és bármennyire többnyire szép, őszinte és megrázó, azért időnként mégiscsak pozőr, de lehet, hogy direkt. A Selyem talán kevésbé volt az, a Novecento talán jobban. Kárpótlásul különösebb a hangulata: luxushajó, jazz, a zenész, aki egész életét tengeren töltötte. Fura, pozőr, gyönyörű egyszerre. 

Advertisements

Alessandro Baricco: Selyem

"Egy Adel nevű hajón utazott. A kabinokba beszivárgott a konyhaszag, egy angol azt állította, hogy harcolt Waterloonál, a harmadik nap estéjén fénylő testű delfineket pillantottak meg a láthatáron, bukdácsoló hullámra emlékeztettek, a ruletten állandóan a tizenhatos jött ki." – Azért nem kizárólag neuropszichológiát olvasok. A Selyemről brainoiznál olvastunk és köszönjük. Nagyon szép kis könyv, tartalmilag is, meg külalakra is, fehér alapon egyetlen vörös japán betű, csak az a baj, hogy a szép fehér színe kicsit pirosas lett, mert összedörzsölődött a táskámban a Kognitív fejlődés-neuropszichológiával. A fülszöveget maga A. B. írta, ami alapján az ember rögtön egy tenyérbemászóan nagyképű szépírót képzel el. "Ez nem regény." – ez az első mondata, ami rögtön hazugság; a vége meg az, hogy "tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautomatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma sem volnának." – ami a pszichiáter, vagyis az én szemszögemből undok köcsögségnek tűnik, és arra gondolok, bárcsak nárcisztikus olasz írók se volnának egyáltalán.
De meg kell bocsátani, mert utána valóban gyönyörű történet következik: egy francia selyemkereskedőről, aki néhányszor meglát egy japán lányt. Kicsit olyan a történet is, mint egy japán metszet, nagyon egyszerű, nagyon profi és nagyon szép. Kevés szóval (nincs száz oldal) és jól megírt rövid mondatokkal mesél az úgynevezett szerelemről, vagy inkább a vágyódásról. Vágyódásunkról a Szerelemre, anélkül, hogy egy pillanatra is nyálas lenne vagy közhelyes vagy unalmas vagy túlzó.
Klassz a fordítás is.