Patti Smith: Kölykök

kolykokA Kölykök Patti Smith önéletrajzi írása, illetve Robert Mapplethorpe-életrajza. Patti és Robert kb. húszévesen ismerkedtek meg, amikor Patti New Yorkba ment szerencsét próbálni. Egyiküknek sem volt pénze, munkahelyeik megtartásával sem nagyon jeleskedtek, viszont mindketten valamiért rettentő komlyan vették művészi énjüket, azt, hogy ők művészettel foglalkoznak és ennél semmi nincsen fontosabb. Számomra ez volt talán a könyv legérdekesebb vonulata, hogy annyi nélkülözés, visszautasítás és nehéz időszak közepette hogyan tudták ezt ennyire komolyan venni. Hogy Patti, amikor kajára sem volt pénze, akkor is úgy válogatta össze öltözékének darabjait, hogy az művészi legyen és lehetőleg irodalmi vagy filmművészeti utalásokat is tartalmazzon.

A két fiatal tehát New Yorkban tengődik, közben néha bepillantást nyerhetünk a családi hátterükbe, illetve ennél gyakrabban a NY-i művészvilág akkori életébe. Janis Joplin, Jimi Hendrix, Sam Shepard, Allen Ginsberg és még számos ismert figura bukkan fel különböző kontextusban. Patti és Robert a saját művészi kifejezésmódjukat keresik, rajzolnak, verseket írnak, installációkat készítenek, eközben ők néha egy pár, máskor barátok, néha egy időre szétválnak útjaik, de sosem végleg, mindig vigyáznak egymásra. Pattire azért kell vigyázni, mert könnyen depressziós lesz, Robert pedig gyakran drogozik és szexuális identitását is olykor veszélyes módokon keresi. A belső útkeresés mellett abból áll a történet, hogy mikor hova mentek, Patti mit viselt, és ott kivel futottak össze. Ez egy ideig érdekes, néha unalmas és nem ad semmi pluszt a sztorihoz az, hogy Patti a buggyos nadrágját és kalapját vette fel és elmentek az X kocsmába, ahol összefutottak Y híres vagy később híressé vált emberrel. Ritkábban átgondolt történetmesélésnek, gyakran inkább ötletszerű anekdotázásnak tűnik az egész. Izgalmasabbak és mélyebbek a kettejükről szóló részek, illetve az, hogy hogyan birkóznak meg a kudarcokkal, saját sikereikkel és a másik sikerével. Kettejük nem szokványos kapcsolata teszi érdekessé a könyvet.

Advertisements

Moldova György: Tisztelet Komlónak

Nem olvastam más Moldovát, úgyhogy igazán sok összehasonlítási alapom nincsen, ezt is csak a bányászat miatt olvasom, meg mert többször felbukkan benne Varga Samu, aki eredetileg brennbergi bányász. Riportkönyv, szociográfia, Komló városának életét dolgozza fel, amely tökéletesen összefonódik a szénbányászattal. Moldova jó interjúkat készít, érdekes emberekről mesél, hitelesen elénk varázsolja Komló cseppet sem varázslatos utcáit. Akit nem érdekel a bányászat, az persze unni fogja.

tiszteletkomlonakVolt némi előítéletem azzal kapcsolatban, hogy majd mennyi lesz a hatásvadász kommunista propaganda, részben Moldova politikai hovatartozása miatt, részben meg a könyv címe miatt, de én kérek elnézést, nagyon is realistának tűnik Komló és az ottani munkásélet ábrázolása. Alapvetően jó riportkönyv, Moldova Komlón lófrál, mindenféle emberrel beszélget, mérnökkel, vájárral, nyugdíjassal, sztahanovistával. Közben szakmai tényeket is kapunk, miért rossz a metángáz, mit tesznek a metánveszély ellen, hogyan vezetik a nyilvántartásokat, milyen üzemek léteznek még Komlón a bányán kívül, és persze mit csinálnak az emberek szabadidejükben, hogyan élnek. Moldova nem a könyv írásakor találkozott először a témával, fiatalkorában ugyanis pár hónapig Komlón dolgozott a bányában.

A szénbányászatról eddig is tudtuk, hogy embert próbáló kaland, “egészséges nyugdíjas bányász nem létezik, csak a regényekben”, de nem csak ez a gond. Komló mind politikailag, mind gazdaságilag, mind logisztikájában egy rosszul szervezett, balesetveszélyes, koszos kupleráj benyomását kelti, ahol ugyan elvétve akadnak hozzáértő emberek a döntéshozók és a kétkezi munkások között is, mégis részemről hálát adok az égnek, hogy nem ott születtem. Elnézést minden komlóitól, lehet, hogy a valóságban klassz hely – a könyvben mind Komló, mind a szénbányászat és a benne szereplők élete inkább lehangoló.

A könyv 1971-es kiadású, és mondom, már akkor sem tűnt túl perspektivikusnak Komló bányáinak és bányászainak élete. A XX. század második felében aztán a szénbányászat egyre kevésbé érte meg anyagilag, ezért a magyarországi szénbányák szép sorban bezártak, a komlói szénbánya 1997-ben szűnt meg. Komló lakossága azóta csökken, mert bár a környéken vannak más, külszíni bányák is, de azért így sokkal nehezebb munkát találni. Ahogy elnézem a híreket, a közhangulat sem lett sokkal optimistább a hetvenes évekhez képest – politikában nem vagyok különösebben otthon, annyit tudok, hogy a bányászok, különös tekintettel a mélyművelésben dolgozókra, korábban korkedvezményes nyugdíjba mehettek, és a rokkantsági segélyek terén is volt valami kedvezmény a részükre, ennek azért van értelme, mert bányában dolgozni tényleg eléggé káros az egészségre, kevés bányász éri meg a rendes nyugdíjkorhatárt, és ezeket a kedvezményeket nyirbálta meg nemrég a kormány. Akit ennek a részletei érdekelnek, itt olvasgathat.

Susan Orlean: Saturday night

Susan Orlean még mindig a NY Times riportere és riportkönyveket (pontosabban literary nonfictiont) ír, ebben a könyvében konkrétan arról, hogy USA-szerte a legkülönfélébb emberek mivel töltik a szombat estét. A könyvet több mint húsz évvel ezelőtt írta, és a jelenlegi kiadáshoz néhány régi helyet / embert felkeresett, ahol lehetett, megtudta, mi történt az illetőkkel azóta, és ezzel az utószóval kiegészítette a könyvet.

saturday-night-lgÖsszesen 24 rövid írás, azaz “szombat este” szerepel a könyvben, Susan elutazott ezekbe a városokba, megismerkedett a nagyon különböző közösségek tagjaival, mindenféle furcsa és érdekes emberrel találkozott, és ezeket megírta. Susan Orlean írásaiban, ebben és a többiben is azt lehet szeretni, hogy teljes egészében a valóságról szólnak, egyáltalán nem színezi ki a képet, nem szépít és nagyon messze áll a hatásvadászattól is, csak megfelelő éleslátással és humorral leírja, amit lát és amit megtud az emberektől, ami mindig nagyon érdekes. Így aztán minden alkalommal rácsodálkozom, hogy basszus, tényleg mennyiféle ember van (ebbe az is beletartozik, hogy mennyi jófej és mennyi hülye) és milyen érdekes a világ.

Húsz évvel ezelőtt tehát ilyesmivel töltötték az amerikaiak a szombat estéiket. Autóikkal fel-alá lófráltak lassú tempóban városkájuk főutcáján (cruising a kifejezés), amit a polgármester épp be akart tiltani. A spanyol katolikusok tizenötéves leányaik elsőáldozóbáljain vettek részt vagy azokat szervezték. A marylandi öregasszonyok polkázni jártak egy polkaklubba. A los angelesi hipszterek ugyanazt csinálták, mint most a los angelesi hipszterek. Egy Joan nevű nő lelőtte a pasiját egy adott szombat este, mellesleg sok családon belüli gyilkosság és pár egyéb bűnözéstípus is gyakran esik szombat estére, más típusok a hét egyéb napjait preferálják. Susan ellátogat egy manhattani milliomosnő híres zártkörű partijainak egyikére, pontosabban inkább annak szervezésébe tekint be, illetve megnézi, hogyan szenvednek a szerencsétlen résztvevők egy bentlakásos fogyókúraprogramban Miamiban. Ilyesmi. A tőle megszokott módon jól ír és jó megfigyelő, szeretjük. 

A könyvhöz tartozik egy előszó is, ami elég elgondolkodtató és arról szól, hogy a szombat este miért érdekes és miben különbözik a hét többi részétől és ez hogyan alakult ki; valamint arról, hogy hogyan van ez eltűnőben (illetve, volt eltűnőben már húsz évvel ezelőtt is). Régebben sokkal többet számított, milyen nap van: pénteken kapták meg az emberek a heti bérüket, szombat-vasárnap nem voltak nyitva a bankok, sem a boltok, nem volt videó, így akkor tudtad csak megnézni a filmet a tévében, amikor adták, max vonalas telefon volt, így akkor tudtál beszélni az ismerőseiddel, amikor azok otthon voltak, stb. Ma az emberek sokkal inkább hektikus beosztások szerint dolgoznak, ma már hétköznap is simán elmehetsz moziba vagy bulizni, bankautomatából kivehetsz pénzt a hét bármelyik órájában, a sorozatodat felveheted vagy letöltheted. Régen a hozzád hasonló gondolkodású vagy ugyanolyan hobbival rendelkező emberekkel együtt töltött idő ritka és ezért nagyon értékes esemény volt, manapság “ha ’55-ös Chevy-rajongó vagy, nem kell megvárnod a szombat estét, hogy a többi, a városodbeli ’55-ös Chevy-rajongóval lóghass, sőt, nem is kell, hogy éljenek ilyenek a városodban, beléphetsz a Chevy 55 google- vagy faceboook-csoportba, követheted a #chevycruising-ot twitteren, és a hét bármelyik napján csetelhetsz más rajongókkal.” Ennek (az internetnek, és a hétvége-hétköznap kisebb mértékű elkülönülésének) nyilván megvannak az előnyei és hátrányai is, Susan felvet pár szempontot, de nyitva hagyja a kérdést.

Susan Orlean honlapja

Susan Orlean: My kind of place

Mint megtudtam, a műfaj, amelyben Susan Orlean ír, az a literary nonfiction. Nem tudom, van-e ennek magyar megfelelője, ha valaki tudja, írja meg kommentben. Szépirodalmi igényességgel megírt ismeretterjesztő- vagy riportkönyv, nagyjából ezt jelenti. A My kind of place esetében még felmerül az útleírás, mint műfaj is, de úgy istenigazából nem is útleírások ezek, hanem helyekkel, utazással kapcsolatos valós történetek, riportok.

my-kind-of-place-lgSusan kiváló riporter és riportkönyv-írásban örök példaképem, elmegy egy helyre vagy egy eseményre, ahol pont annyira ássa bele magát a háttéranyagba, amennyire kell, ebből annyit oszt meg velünk, ami nem unalmas, hanem feldobja és kontextusba helyezi az adott történetet, kiváló megfigyelő, mindenféle emberekkel leáll csevegni, ezekből remek lényeglátással kiválogatja, mi az érdekes, emellett jól ír és szeretem a humorát, mert okos, intelligens, néhol szarkasztikus. Ja igen, még azt is szeretem, amennyire kívülálló versus szubjektív résztvevő az eseményekben, pont jól egyensúlyoz a kettő között.

A könyv kis történeteket tartalmaz, Susan elutazik valahova és arról mesél. Van, amikor a hely miatt utazik oda, és van, amikor egy-egy esemény, esetleg ott élő érdekes ember miatt, így vannak történetek, amik inkább útleírások, mások inkább riportok. A könyv első részében az USÁ-n belül játszódó történetek vannak, a második részében egyéb földrészeken. Pár példa, hogy érthetőbb legyen. Az USÁ-ban elutazik Springfieldbe a 2003-as Állatkitömő Világbajnokságra; a texasi Midland nevű városba, ami olajvidék és ahonnan George Bush származik; az alabamai Pratville-be egy gyerekszépségversenyre; a manhattani Martin Luther King középiskolába, ahol a diákönkormányzat elnöke egy érdekes csaj. A külföldi útjai is ugyanilyen változatos témájúak: egy kubai étterem; egy érdekes tulajjal és profillal rendelkező párizsi lemezbolt; a butáni buddhista kolostor és zarándokhely, ahol meddő nők meggyógyulnak, ha megáldja őket a szerzetes, de Bután önmagában is lenyűgöző hely; gyógyhatású radioaktív tó, Hévíz, Hungary*. Van, ahol több időt tölt és elmélyül a hely történetében és részleteiben, vagy a személy mindennapjaiban, és vannak rövid, kétoldalas pillanatfelvételek, ahol csak megragadja valaminek a hangulatát (Hévíz pl ilyen).

Az összesen 33 sztori közül óhatatlanul van, amelyik unalmas, vagy csak engem nem érdekel az adott téma (pl. a sport témájúakkal nem tud lekötni); van, amelyik határtalanul lenyűgöző helyről vagy személyről szól; és van, amelyik totál unalmas sztori lenne, de valamiért sikerült olyan klasszul megírni, hogy mégis izgalmas és jó olvasni. Összességében azt az hatást kelti a könyv, mint egy fényképalbum vagy diavetítés a Földről, amikor rácsodálkozol, hogy úristen, mennyire színes ez, mennyi különböző, furcsa ember és történet, mennyi különböző, érdekes helyszín keveréke.

Susan Orlean honlapja

*Mint szinte mindenki a világon, így Susan Orlean is magyar származású, anyukájával volt Hévízen. Amikor 2012 júliusban olvastam ezt a könyvet, akkor kicsit megdöbbentem, hogy milyen radioaktív tó, ez miről beszél? Én is voltam Hévízen, de sose hallottam ezt a hülyeséget. Aztán pár hét múlva olvasom az indexen, hogy tényleg van benne radonizotóp és a külföldieknek tényleg ezzel marketingelik a helyet.

Susan Orlean: Az orchideatolvaj

Az egyik kedvenc könyvem, másodszorra olvasom. Az orchideatolvaj non-fiction, riportkönyv. Arról szól, hogy Susan Orlean, aki a NY Times újságírója, elmegy Floridába riportot írni egy orchidealopásról szóló perről: konkrétan egy indián rezervátumból (egy mocsárból) próbáltak meg kilopni nagyon ritka orchideatöveket. Susan aztán két évet tölt Floridában, találkozik egy csomó orchideagyűjtővel, kiállításokra meg egyéb eseményekre jár, természetesen ellátogat a mocsárba is, mindeközben meg beleássa magát az orchideagyűjtés határtalanul izgalmas történetébe, és hát Susan kiváló riporter. Most én értem, hogy nehéz elképzelni, mi ebben az izgalmas, de tényleg az, higgyük el, és előzőleg engem sem érdekeltek az orchideák.

orchideatolvajSusan többek között abban nagyon jó, ahogy megismerkedik mindenféle emberekkel és minket is megismertet velük: a többnyire különc figurák, akikkel az orchideás kaland alatt találkozik, mind élő és izgalmas karakterek. A legtöbb időt természetesen John Laroche-sal töltjük, aki afféle életművész, egy szakadt terepjáróval jár és az élettörténete abból áll, hogy évekig nagyon-nagyon lelkesedik valamiért, száz százalékig beveti magát, aztán azt megunja és valami másért lelkesedik. Könyvünk idejében épp az orchideákért. John a lopás ötletgazdája, ugyanis az indián mocsárban indiánok leszedhetnek dolgokat, de ő nem, ezért amikor pár indiánnal együtt orchideatöveket hoznak ki a rezervátumból, az jogilag nem egyértelműen bűntény.

Emellett a növénybűntény (növényorzás) mint olyan rendszeresen felbukkan a miami rendőrség jegyzőkönyveiben, betörők lopnak el orchideákat, törpe pálmákat kertekből és gyűjtők fullra beriasztózott és bebiztosított üvegházaiból. De nem csak miamiban, hanem nemzetközi szinten is érdekes sztorik vannak: 1988-ban Moszkvában tartóztatták le azt az amatőr biológust, aki ellopta a Cosmonautot, az egyetlen olyan orchideát, amely a világűrben nőtt, konkrétan a Szoljuz-6 űrállomáson. Sajnos a lopás során a növény elpusztult. Az orchideák egyébként a közhiedelemmel ellentétben nagyon hosszú életű növények, ami azt jelenti, hogy ha megfelelő környezetben vannak, akkor több emberöltőt (több emberöltőt!) is simán leélnek. Az orchideagyűjtők mindig megnevezik végrendeletükben az orchideaörököst. A New York-i botanikus kertben jelenleg is vannak olyan orchideák, amelyek 1898 óta ott élnek.

Az orchideák nagyon sokfélék, mert összevissza mutálódnak, ezért rengeteg családjuk, alfajuk meg egyéb alcsoportjuk létezik. A legkisebb orchidea mikroszkopikus méretű, a legnagyobb akkora, mint egy focilabda. Van egy csomó ronda, vagy nagyon extrém külsejű, meg van, amelyik jelentéktelenül néz ki, de extrém illata van, meg van, amelyik rothadó hússzagot áraszt (fekete orchidea nincs, az csak a Brenda Starr-ban van). Nem egyértelműen szép, hanem érdekes növények. Ezért is kiváló alanyai a gyűjtőszenvedélynek: mindig van egy újabb, ritkább, amit lehet vadászni. Az orchideavadászat fénykora a viktoriánus kor volt, és az akkori orchideavadászok többnyire a kalandor felfedezők és a kíméletlen fejvadászok tulajdonságait ötvözték. Veszélyes terep volt, a Viktória-kor híres orchideavadásza, William Arnold az Orinoco-folyóba fulladt, mások maláriában, tífuszban haltak meg, vagy (igen gyakran) lelőtték őket konkurens orchideavadászok vagy megették őket ellenséges bennszülöttek.

Hát ilyenekről szól a könyv, Susan utazgat, ismerkedik, mocsárban jár, luxushotelekben jár, elmeséli az eseményeket, közben meg cikkeket meg történeteket gyűjt az orchideákról és a hozzájuk kapcsolódó történetekről és azt is elmeséli. Nagyon szeretem, Susan jól ír, tudja, mi érdekes a témájában, éles szeme van, fanyar humora, ugyanakkor jó riporterként nem tolja magát az előtérbe, nem róla szól a könyv, hanem a perről, John Laroche-ról, a gyűjtőszenvedélyről meg a növényekről.

Valamiért a nagyobb könyvesboltok honlapján a romantikus könyv szekcióban szerepel és a fülszöveg is romantikus könyvnek próbálja eladni, ne engedjük, hogy ez megtévesszen minket. Ez pont arra alkalmas, hogy a romantikát keresők csalódjanak, a riportkönyvek célközönsége meg sose vegye a kezébe. Ez egy riportkönyv, nem romantikus könyv, nem regény, Susan Orlean a munkáját végzi és nem jön össze a végén John Laroche-sal. Az se tévesszen meg, hogy a könyv alapján készült Charlie Kaufman forgatókönyvéből az Adaptáció c. film, mivel igen kevés köze van hozzá. Az Adaptáció arról szól, hogy egy (Kaufman nevű) forgatókönyvíró testvérpár filmet akar készíteni a könyvből, amúgy klassz film, de kb bármilyen könyv filmes feldolgozásáról szólhatna. A magyar kiadás a filmet követően jött ki, így a könyv borítója a film plakátja, de a könyvben nem a film története van, hanem maga a könyv. So meta.

Bitter I., Huszár I., Szirmai I. (szerk): A Balassa utcai Klinikák 100 éve

Ez is egy jó könyv. Az volt, hogy az ország első egyetemi idegkórtan tanszéke pár évig nyomorultul tengődött a Rókus kórház valami zugában, meg költözködött ide-oda, mígnem 100 évvel ezelőtt építettek neki házat a füvészkerti tó helyére, és erről szól a könyv, tudniillik a száz évről. Hogyan kezdődött az ideg- és elmekórtan, mit műveltek akkor, amikor még nem volt semmilyen gyógyszer, de még elektrosokk se, de még koponya CT se.

Nagyon klassz képek vannak a könyvben, régi tébolydahangulat, meg lenyűgözően nyomon követhető, hogyan lett száz év alatt a pszichiátriából az orvostudomány egy része. Onnan, hogy semmit sem tudtak csinálni a betegekkel, csak bezárni és amikor meghal, kutatási céllal megnézni az agyát mikroszkóppal, odáig, hogy most már nem kell felszelni az agyat, ha bele akarunk nézni, és számtalan gyógyszer meg pszichoterápia van, több-kevesebb hatással.

Minden professzor "rezsimjéről" szól egy fejezet, mindegyiket más írta, így van klassz meg unalmas is. Volt köztük egy furcsa pasas a nácik idején, aki az eugenetikával is kacérkodott, de aztán végetért a második világháború, mielőtt még elméletből a gyakorlatba ültette volna a bolondok sterilizálását. A legtöbb fejezet nem nagyon izgi, és az érdekes, személyes történetek és tudománytörténetileg izgalmas tények helyett inkább száraz adatok vannak, évszámok, politika. Kivéve pl. a Juhász Pálról szóló fejezetet, amelynek írója már a rész elején exkuzálja magát, amiért kevés személyes sztorit mesélhet csak el, aztán pedig rengeteg vicces-érdekes történetet mesél Juhászról apróbetűs részekben, tetszik. Nekem jobban tetszett volna egy kevésbé szigorú, olvasmányosabb, és kevésbé történelem-, mint inkább pszichiátriakönyv, mivel engem az érdekel, ezért nem lettem történész. De azért így is jó.

Nagyon szép kivitelű a könyv egyébként, igazi százéves évkönyv-külseje van, keményborítós meg minden.

Az index is írt a száz évről cikket

 

Becher Nándor: Mesél a brennbergi múlt

Imádom ezt a könyvet, annyira jó, persze, csak azért, mert magát Brennbergbányát imádom. Brennbergbánya egy kis falu Nyugat-Magyarországon, és legalább annyira kalandos a története, mint Macondo-é a Száz év magányban. Brennberg tündöklése és bukása ugyan kétszáz évet ölel fel, ellenben ugyanúgy van benne kolera.

A monda szerint itt szenet találtak a 18. században, amikoris egy pásztor tüzet rakott valami furcsa fekete köveken, és kigyulladt a hegy. Innen a helység neve: der brennende Berg: az égő hegy. A szenet aztán bányászni kezdték, először kézi erővel, nyomorult kis bányászlámpával meg valami kalapáccsal, és a bányatársaság családokat telepített ide e célból. Tisztára, mint az amerikai telepesek, érkeztek a szegény családok szekéren, kaptak pár négyzetméter földet meg deszkákat, abból három nap alatt berendezkedtek, aztán apu minden nap tizenkét órát dolgozott a bányában, anyu meg a falu közös kemencéjében hetente egyszer kenyeret sütött.

Volt titokzatos betegség is, a csak a trópusokon (meg itt) található féregbetegség, meg csomó bányarobbanás. A halottakat eleinte az ágfalvi temetőbe temették, de amikor kolerajárvány lett, az ágfalviak közölték, hogy ide ugyan nem hozzák a kolerás halottaikat, és akkor végre Brennbergnek is lett saját temetője.

Egy külön blogot tudnék írni évekig a brennbergi eseményekről, amik a színtiszta valóságot elmesélve is kimerítik a mágikus realizmus fogalmát, de jelen bejegyzés terjedelme ezt itt nem teszi lehetővé. Hadd említsem még azonban Szálasi-t, aki a második vh befejeztével a "zsidók aranyával" megrakott tehervonatokkal errefelé menekült, a Szálasi-bunker ma is megvan a focipálya mellett, a focipályán pár évtizeddel ezelőtt még lehetett találni egy-egy aranyfülbevalót. A Szent Koronát az Ilona-aknában rejtegették, ami ma Ausztria, az egyetlen megmaradt aknatorony, egy jó oszták megvette az aknatornyot és abban lakik. Van aztán még egy jópár hepiendes szerelmi történet meg családi tragédia a Vasfüggöny felhúzásából adódóan; az ötvenes évek elején pedig a brennbergi bányát politikai okok miatt bezárták. Néhány évvel később meg már úgyis gazdaságtalanná vált a kőszén-kitermelés, bár mondanom sem kell, hogy időközben már remek és világszínvonalú mérnöki munka váltotta fel az egykori vésőt és csilléket.

Szóval a könyv, az egy hiánypótló helytörténeti mű. Érezni, hogy az írója nem író, ettől cseppet sem rossz a könyv, csak szerintem ennél sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Illetve, gondolom nem is a szórakoztatás volt a cél, hanem az adatok, a tények feljegyzése. Az adatok levéltárazásból és a helyiek elbeszéléséből származnak. Imádom. Ha nagy leszek, könyvet írok Brennbergről én is, családregényt, meg ne előzzön valaki.

Fogalmam sincs, hogy kevésbé elfogult olvasó mit szól ehhez a könyvhöz, szerintem lenyűgöző, valószínűleg nem Brennberg-rajongók nem tartják majd annak. Ja, mivel a község kétnyelvű, vagyis német anyanyelvű, a könyv is két nyelven íródott.

Susan Orlean: Az orchideatolvaj

A könyv alapján készült az Adaptáció című remek film, és itt az "alapján" kifejezés nagyon is helytálló, ugyanis nem a könyvet filmesítették meg. A filmben azért szerepel persze a könyv és az írónő is, így kíváncsi lettem rájuk, és hát nem bántam meg, klassz könyv, bár egész más, mint amire az ember a film alapján számít.

Az egész valós történeten alapul, sőt, nem alapul, hanem dokumentumregény. Susan Orlean tulajdonképpen újságíró, akinek felkeltette az érdeklődését egy bizonyos per: Florida állam perelt egy orchideatenyésztőt, mivel védett orchideát szedett le a védett mocsárban, csakhogy az a mocsár indián terület és effektíve az indiánok tépték le a szóban forgó növényt, nem pedig a Jonh Laroche nevű fogatlan orchideafanatikus. Orleannak annyira megtetszett az eset, hogy két évet töltött Floridában, Johnnal meg más orchideásokkal meg seminole indiánokkal kertészetekbe és kiállításokra járt, valamint számos alkalommal a mocsárban gázolt derékig. Erről a két évről írt egy könyvet dokumentarista stílusban, és az egész könyv növényekről szól. A film – az Adaptáció – szerintem egy kissé lelkizős könyvet sugall, ebben viszont halvány nyoma sincs lelkizésnek vagy az élet értelme feletti merengésnek, hanem orchideákról és fanatikus orchideagyűjtőkről szól.

Miért tetszik nekem ennyire egy könyv, ami növényekről szól? Szeretem a növényeket, biztos azért, és az orchideák nagyon érdekes növények, a velük foglalkozó emberek izgalmas különcök, a Fakahatchee-mocsár pedig nagyon érdekes helyszín. Én eddig azt hittem, hogy az orchideák szép virágok, a gyűjtők pedig azért gyűjtik őket, mert szépek, de a könyvből kiderül, hogy erről szó sincs. Egy csomó orchidea ronda, az orchideák alapvetően okos, hosszú életű, különleges lények, a gyűjtők pedig oroszlánvadászok nyomdokain járó dzsungelkalandorok (vagy unatkozó milliomosok persze).

Kénytelen leszek idézni is a könyvből. Ilyenek vannak benne. Ja, a fordítás kicsit béna időnként.

 

Continue reading