Tringer László: A pszichiátria tankönyve

Terveimmel ellentétben ezúttal nem olvastam el vizsgám előtt a könyvet elejétől végéig, csak három fejezetet belőle, meg egy kicsit lapozgattam, de azért ne hagyjuk ki. Egyébként a múltban körülbelül tízszer kiolvastam már szerintem, egyetem alatt ebből tanultunk.

Ezt a könyvet az egyetemisták vagy szenvedélyesen gyűlölték, vagy szerették, én az utóbbak közé tartoztam, de meg tudom érteni azért az ellentábort is. A könyv inkább olvasókönyv-szerű, a pszichiátriát inkább humán tudományként értelmezi, az emberről, az emberi viselkedésről szól. Nem meglepő, hogy a medikusok hiányolták belőle a más tantárgyaknál megszokott tényszerűséget, a genetikát, a szerotoninreceptorokat, vagy mittudomén, bármi kézzelfoghatót. Mivel az egyetem során ebből a könyvből olvasnak először pszichiátriáról, nagyjából ez fogja meghatározni a területről alkotott képüket, és nehéz eldönteni, hogy mi a jó hozzáállás ilyen esetben. Én szerettem a könyvet, de végighallgatva az évfolyamtársaim véleményét, én is úgy gondolom, hogy nem ártana több biológiát beletenni, hogy lássák a hallgatók, hogy a pszichiátria azért tud egzakt tudomány is lenni, bár tény, hogy én épp azért szerettem meg anno, mert volt benne valami a humán tudományokból. Szóval, annyira nem vagyok objektív, lehet, hogy ez rossz könyv, de én az a típus vagyok, aki érzelmi szálakkal kötődik könyvekhez, mit lehet tenni.

És hát egyszerzős könyv, amit szeretünk, és olyasvalaki írta, aki tud írni, amit szintén értékelünk.

De most nem erről akartam beszélni, hanem arról, ami történt. Vizsga előtti nap már nagyon féltem, ültem szorongva és kapkodtam mindenfelé. Volt egy tétel, ami nem volt benne normálisan a Kézikönyvben, ezért úgy döntöttem, mégis előveszem a Tringer-könyvet és elolvasom abból. És akkor elővettem, kinyitottam, elkezdtem olvasni, és éreztem, ahogy minden oldallal egyre nyugodtabb vagyok, már nem kétszázötven a pulzusom, hanem 72, és rájövök, hogy “de hiszen ez pszichiátria”, hogy én olyasvalamiből fogok vizsgázni, amit ismerek, és ez megnyugtató, és el is múlt rólam a szorongás teljesen. Gondolom, részben azért, mert a jellegzetes szófordulatok mögött felsejlik a Tringer alakja, aki eleve egy megnyugtató valaki, másrészt meg a könyv “ismerőssége”, hogy már annyiszor olvastam régebben. Vicces volt.

Advertisements

Tringer László: A gyógyító beszélgetés

Egyszer már olvastam ezt a könyvet egyetemista koromban, sőt, valójában az első pszichoterápiás könyv volt, amit életemben olvastam. Most meg vizsgázom belőle, úgyhogy megint elővettem.
A könyv a rogersi, humanisztikus pszichoterápiás irányzatról szól, ami az analitikus és a behaviorista irányzatok mellett a harmadik nagy pszichoterápiás iskola. Rogers határozta meg például a ma már szinte mindenfajta pszichoterápiában használatos terapeuta-változókat, vagyis, hogy a terapeuta legyen empatikus, feltétel nélkül elfogadó és viselkedjen a lehetőségekhez képest őszintén. A könyv maga így másodszorra egy kissé túl száraz és elméleti, valamint az is zavart néha, hogy könyörtelenül kritizálja más iskolák elméleteit, pl. az analitikus indulatáttétel-fogalom bírálatának egy külön fejezetet szentel. Nem szeretem, ha egyik pszichoterápiás iskola a másik kritizálásával határozza meg magát. De azért alapvetően nem rossz ez a könyv, a rogersi elméletet, és tágabban a pszichoterápia, mint olyan lényegét remekül bemutatja, ami azt illeti, emlékeim szerint első olvasáskor konkrétan belelkesültem, hogy hű, ez tök jó, én is pszichoterapeuta akarok lenni.
Ez egyébként kezdőknek szóló könyv, tehát olyanoknak, akik mit sem tudnak a pszichoterápiáról, mondjuk, lehet, hogy ahhoz képest kicsit nehéz olvasmány, de legalább többnyire elméletileg megalapozott.