Vavyan Fable: A Halkirálynő és a dzsinnek


Még nyáron olvastam ezt a könyvet és akkor nem volt kedvem írni róla és már teljesen elfelejtettem. A Halkirálynő és a kommandó második részéről van szó, és egynek elmegy, de nem olyan jó, mint az első. A közepénél van egy törés, erre emlékszem, addig Denisa meséli a sztorit, onnantól Belloq, és az valahogy béna. Úgy különben a szokásos régi Fable, vicces, akciódús. És ne feledkezzünk meg a borítóról sem.

Advertisements

Vavyan Fable: A Halkirálynő és a Kommandó

Még mindig retró rovatunkban újraolvasom az 1987-es Halkirálynőt, és egyrészt meglepően jó, fordulatos krimi és vicces stílus, másrészt meg hű, de nosztalgikusan ismerős, asszem középiskolás koromban Daniel Belloq-ba voltam szerelmes én is.

Denisa Wry ifjú, kissé hóbortos, ám rendkívül vakmerő nyomozónő (nos igen, minden szereplőnek idióta neve van, az tény) csak várja a Nagy Ügyet, amivel majd kitörhet, ám egyelőre csupán szatírok léprecsalásában jeleskedik. Sőt, újabban bébiszitternek akarják beszervezni valamely megfenyegetett milliomoscsemete mellé, és nincs elég baja, az apjának a lapkiadójával is van valami para. Mindeközben vonzódni kezd a mogorva, szótlan, ám amikor megszólal, tengermély hangú kollégához, Daniel Belloq-hoz. Aztán jelentkezik Denisa öccse, Martin Wry, hogy a motoros haverjai közül az egyiknek elrabolták a nővérét.

Persze, kiderül, hogy a megfenyegetett milliomoscsemete, az apuka lapkiadóját ért atrocitás és az eltűnt nővér rejtélyesen összefügg, sőt, még később még tovább gubancolódnak a szálak afféle rendes krimihez méltóan. Többnyire szimpatikus, időnként szörnyen idegesítő (de aközben is szimpatikus) hősnőnk egyszerre csak azon kapja magát, hogy egy nála is hatalmasabb alvilági ügy korrupt kellős közepébe csöppent, ahol kb a jó és a gonosz harcol a Városért. Feltűnik emellett a titokzatos Justitia, aki a törvényt megkerülve bűnözőket nyír ki, és lehet, hogy egy ember, de lehet, hogy egy szervezet, mindenhonnan hullák kerülnek elő, és kétoldalanként tűzharcba keveredünk a nyílt utcán vagy verekedésbe egy filmforgatáson vagy fentiek kombinációjába tetszőleges helyszínen. Női írótól váratlanul kevés lelkizés (azért valamennyi van, nyugi), és sok, pörgős akciójelenet. A történetszálban persze fel lehet fedezni néha logikátlanságokat, vagyis leginkább furcsa véletleneket, szereplők véletlenül összefutnak a városban, meg mindig mindenki pont akkor ér oda, amikor pont ott a fontos dolog történik, valamint az Utolsó Nagy Leszámolás rettentően el lett húzva, de sebaj, ennyi belefér.

Egy nyolcvanas évekbeli krimi a csajosabb fajtából, és leszámítva, hogy még nem létezett lézernyomtató, ma is teljesen megállja a helyét, pörgős és szórakoztató. Vagy lehet, hogy elfogult vagyok.

 

Vavyan Fable: Mesemaraton

Retró rovatunkban egy olyan könyvet olvasok újra, amit középiskolás koromban, a kilencvenes évek elején már jó párszor kiolvastam és emlékeim szerint többnyire hangosan kacagtam rajta. Nemrég pedig ismét szóba került, és én kíváncsi lettem, vajon még mindig jó-e.

Vavyan Fable-rajongó létemre egyébként mostanában már inkább utáltam: a régi Fable-t, amikor még rendes detektív-akcióregényeket írt, még lehetett szeretni, kétségkívül egyedi volt a humora a magyar szerzők között azokban az években, senki nem írt viccesebb ponyvát nála. Aztán egy bizonyos mennyiségű eltelt idő/kiolvasott könyv után kezdett zavarni, hogy minden egyes főhős pontosan ugyanolyan, hogy a poénok már nem viccesek, de legfőképpen a szerzőnő tökéletesen hiányzó önkritikája mindezekre. Így aztán kb a tizenötödik után – konkrétan a Jégtánc és a Kyra Eleison környékén – abbahagytam a Fable-könyvek olvasását, bár egyes források szerint néhány katasztrofális év után most megint jobban ír, én még nem mertem kipróbálni.

De rátérek a lényegre. A Mesemaraton 1987-ben íródott, valóban első olvasásra darabjaira esett szét, és sehol sem lehetett kapni évtizedekig. A regény leginkább burleszk: hősei szigorúan egydimenziósak, a jók kedvesek, szeretnivalóan ügyetlenek vagy szépek, a rosszak pedig rondák, nagydarabok vagy büdösek. Az egész jó nyelvi humort leszámítva a legtöbb poén olyanokból ered, hogy emberek ruhát cserélnek, ezért a gengszterek nem a megfelelőt találják meg; hogy valaki leesik egy lóról, vagy lefújja a szél a ruháját, vagy lepisili egy borz, vagy struccok kergetik a szálloda körül körbe-körbe órákon át.
Mindezek ellenére (vagy mellett) a regény, bár nem világklasszis, de mégis megállja a helyét. A főszereplőket szeretem, drukkolok nekik. A szerzőnő humoros szövegét szeretem, viccesen ír. A cselekmény igazán fordulatos és akciódús, kétoldalanként van egy verekedés, emberrablás vagy hasonló. A szerelmi szál nem túl nyálas és teljesen hiteles. Attól mondjuk megőrülök, ahogy Fable képes szexjeleneteket leírni – konkrétumokkal, de finomkodva – de szerintem ez egy csomó embernek tetszik benne. A Mesemaratonban meg amúgy sincs sok.

Hella Postor, öreg milliomosnő lovasversenyt szervez, aminek a fődíja egymillió dollár. A verseny többnapos és durva terepeken vezet keresztül. Természetesen furcsa figurák neveznek be rá, egy bűnronda esztétikaprofesszor, egy transzszexuális férfi, aki a díjból nővé operáltatná magát, egy tetszhalott, egy jéghideg angol lady, egy Don Jarrat nevű ifjú maffiózó, mellesleg Hella Postor volt szeretőjének a fia. A verseny kezdete előtt pár nappal Hella Postor véletlenül betér egy könyvtárba, ahol meglátja az ifú Athénát, aki magyar származású kissé flúgos könyvmoly, és nem mellesleg pont úgy néz ki, mint Hella fiatalkorában. Ezért az öregasszony azt a zseniális tervet eszeli ki, hogy összeboronálja Don Jarrattal, mintegy nosztalgiából a fiú apjával töltött mozgalmas éveik iránt. Erre a lovasverseny épp megfelelő alkalomnak tűnik.

Innentől aztán bonyodalmak, persze senki sem abba szeret bele, akibe kéne, eltűnik több láda, vagyont érő heroin, valamint az angol lady gyémánt nyakéke, és további titokzatos ládák, emellett a múltban elkövetett árulásról és titokzatos, ám felbecsülhetetlen értékű drágakövekről is szó esik.

Hát körülbelül ennyi, és be kell vallanom, hogy tényleg vicces és aranyos, és még mindig szórakoztató. Illetve, kicsit unalmas, de szerintem csak azért, mert már az összes poént kívülről tudom, nem beszélve a végkifejletről. Fable nemrég folytatást is írt a könyvhöz, attól mondjuk egy kissé ódzkodom, bár Lobo szerint nem rossz.

A folytatás Lobo szerint

Fable kiadójának honlapja

Wiki