Irvin D. Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia

Yalom kedvenc amerikai pszichoterapeuta-íróm, mert okos és jól ír, ezt a könyvét már egyszer nagyon rég olvastam, csak most a legutóbb olvasott regény miatt kedvet kaptam hozzá megint.

Az egzisztenciális analízis a dinamikus pszichoterápia harmadik nagy irányzata. Az első kettőt megpróbálom összefoglalni egy laikus mondatban: az egyik a freudi analízis, aki szerint minden titkon a szexről szól, a másik pedig az adler-i individuálpszichológia, aki szerint meg titkon minden a hatalomról szól.

Yalom (és elődei) szerint persze, ez mind igaz, az emberek szexelni akarnak és hatalmat akarnak, de azért van itt még egy harmadik nagyon fontos elfojtanivaló is, ez pedig az egzisztenciális szorongások nagy családja. Yalom tehát olyan témákat vesz elő, amiről az eddigiek nem nagyon szerettek írni, vagy mert nem tartották lényegesnek, vagy mert túl ingoványos talaj, nehéz válaszokat találni. Az egzisztenciálisok szerint ugyanis az ember alapvetően a Haláltól fél, és egy csomó szorongás gyökere a saját halálunktól, úgy általában az elmúlástól, valamint a mások halálától való félelem.

Yalom szerint (a szex és a hatalom mellett természetesen) az emberek arra vágynak, hogy ne kelljen meghalni, hogy sose legyenek egyedül, és hogy az életüknek értelme legyen. Így könyvét ezen fő motívumok köré szervezi, négy nagy részből áll, az első a Halál, a második a Szabadság (ti. a saját életünkért vállalt felelősségtől való félelem*), a harmadik az Elszigeteltség (a magánytól való félelem), a negyedik pedig az Értelemnélküliség (attól félünk, hogy az életünknek nincs értelme és édesmindegy az univerzumnak, hogy mi élünk-e vagy halunk). Némi elméleti-filozófiai fejtegetést követően minden fejezet arról szól, hogyan birkóznak meg az emberek ezekkel a félelmekkel jól-rosszul, és mi történik, amikor nem tudnak megbirkózni, hogyan jelennek meg ezek a szorongások pszichopathológiai tünetekben. Csomó esetismertetést hoz, amitől érdekes és személyes lesz a könyv, valamint néhány kutatási eredményt is ismertet, mondanom sem kell, hogy nem valami sok kutatás született a témában.

Yalom, mint mondtam, jól ír, még a legteoretikusabb részek is kétségkívül olvasmányosak, egy csomószor vicces, és én külön szeretem, hogy sok pszichoterapeuta-írótól eltérően nem szidja a más pszichoterápiás iskolákat, hanem nyitott és toleráns azokkal szemben. Többször kifejti, hogy az adott pszichoterápiás "iskola" vagy teória csupán egy elméleti keret, nem pedig kőbe vésett igazság, és annak az elméleti keretnek van létjogosultsága, amelynek mentén az adott páciensnek segíteni lehet.

Persze ettől még minden elképzelhető jelenséget az egzisztenciális félelmekre vezet vissza, de szerintem ez egy szimpatikus elmélet, én elhiszem, hogy a haláltól meg a magánytól meg a döntés felelősségétől félünk, simán.

*Az örök kedvencem: "Otto Willről, egy legendás terapeutáról azt mesélik, hogy egy kényszeresen merev életvitelű betegének véget nem érő panaszkodásait rendszeresen a következő javaslattal szakította félbe: – Mondja, miért nem változtat nevet és költözik Kaliforniába?"

Advertisements

Irvin D. Yalom: When Nietzsche wept

Yalomtól eddig csak pszichoterápiás szakirodalmat olvastam (ő egy amerikai egzisztenciális analitikus), ez ellenben regény és nagyon jó.
A regény a 19. században játszódik Bécsben, annak minden hangulati elemével, azaz konflisok, sült kolbász, kapucíner. A történet valamennyire valós tényeken alapszik: a főszereplő ugyanis Breuer, osztrák orvos, aki Anna O. nevű betegét majdnem meggyógyítja a hisztériából, csakhogy Anna O.-n kitör az indulatáttétel, és az a téveszméje lesz, hogy Breuertől terhes, ami persze botrányhoz vezet városszerte. Breuer haverja és tanítványa pedig az ifjú Sigmund Freud. Ez eddig mind az igaz történet. Az igaz történet másik szála, hogy körülbelül akkortájt kedvenc hipochonder filozófusunk, Nietzsche szívét összetöri egy bizonyos Lou Salomé nevű hírhedt kékharisnya.
Ami már fikció: hogy Nietzsche ezek után felkereste Breuert a fejfájásával, Breuer persze rögtön kitalálta, hogy itt valami lelkizésre lenne szükség, de Nietzsche nem egyezik bele. És akkor Breuernek az a zseniális ötlete támad, hogy mi lenne, ha megkérné Nietzschét, hogy gyógyítsa őt: ugyanis még nem heverte ki Anna O-t, meg amúgy is éppenséggel elbizonytalandott az élete értelmében, Nietzsche meg ugye annak szakértője.
A regény jelentős része a két férfi közötti beszélgetés az élet nagy kérdéseiről, mindent megvitatnak, ami számít, haláltól szerelemig, nagyon okos dolgokra jönnek rá, persze, össze is barátkoznak, mintegy véletlenül "feltalálják" a pszichoterápiát, és Lou Salomé is felbukkan párszor. Remek könyv.

Irvin D. Yalom: A csoportpszichoterápia elmélete és gyakorlata

Jó, egy szakkönyvben nem idegesítenek annyira az elütések meg az “egyébb”-ek, mint a regényben, de az, hogy a könyv fedőlapján nem bírjuk leírni a szerző nevét (Yalom helyett Yalon szerepel), az azért egy kicsit gáz. Most, hogy elkezdtem csoportterápiás helyen dolgozni, ezt olvasom, meg mert nagyon szeretem Yalomot. Azért, mert nagyon okos, részletes és szakmailag megalapozott, mindig egy csomó legújabb kutatási eredményt idéz, de közben esetismertetéseket, sztorikat szúr közbe; látszik az egészből, hogy szereti a munkáját; és megvan benne az a főleg amerikai pszichiáterekre jellemző optimizmus, ami az európaiakból legtöbbször hiányzik. Az amerikai pszichiátriakönyvekben a betegek meggyógyulnak, de legalábbis jobban lesznek, vagy elindulnak egy úton, az orvosok pedig úgy érzik, hogy amit csinálnak, az hasznos és fontos. Az európaiak sokkal pesszimistábbak, de egy Rogers vagy egy Yalom-könyv elolvasása után az embernek kedve támad pszichoterapeutának tanulni és/vagy pszichoterápiára járni.

Szóval Yalom jó tanár.

Ami a csoportterápiás könyvét illeti, sokkal vastagabb, kicsit szárazabb és szakmaibb a magyarul eddig megjelent könyveinél, viszont cserébe tényleg mindenre kiterjed. Azért néhol felcsillan az öreg Irvin humora, a kedvencem az új kiadáshoz írt előszava, amelyben sajnálkozik, hogy a régihez képest meg kellett húzni a könyvet, és minden nap “kihúzott fejezetektől véres ujjakkal” kelt fel az íróasztalától.

És hát ami még nagyon jó, és viszonylag ritka jelenség a pszichoterápiás irodalomban, hogy cseppet sem elvakult valamely irányzat felé, hanem végig nyitott és objektív próbál maradni. Hosszú távú ambuláns csoportokról írja a könyvet, de sok észrevétele más típusú csoportokra is igaz, illetve ahol nem, ott külön kitér erre.  Viszont egyik pszichoterápiás irányzatot sem erőlteti, és ezt idézni is akarom.
“A terapeuta többféle magyarázattal is megvilágíthatja ezt a betegnek; a magyarázatok többféle vonatkozási keretekből származhatnak és mindegyik lehet igaz. A freudi, tárgykapcsolati, énpszichológiai, egzisztencialista, tranzakcióanalitikus, jungi, gestalt, transzperszonális, kognitív, behaviorista magyarázatok mind igazak lehetnek egyidejűleg. A vehemens kijelentések ellenére egyiknek sincs kizárólagos joga az igazsághoz. Végül is valamennyi egy képzeletbeli ‘mintha’-struktúrára épül, azt állítva: ‘úgy viselkedsz, mintha ez meg ez a dolog igaz volna’. A szuperego-id-ego, az internalizált tárgy, az éntárgy, szelftárgy, a grandiózus én és a mindenható tárgy, a gyermek-szülő-felnőtt énállapotok – ezek a fogalmak a valóságban nem léteznek. Létezésüket csak magyarázó erejük bizonyítja.”
Aki már hallotta valaha pszichoterápiás iskolák képviselőit, amint a másik iskolát szidják, az érti, miről beszélek.