Patti Smith: Kölykök

kolykokA Kölykök Patti Smith önéletrajzi írása, illetve Robert Mapplethorpe-életrajza. Patti és Robert kb. húszévesen ismerkedtek meg, amikor Patti New Yorkba ment szerencsét próbálni. Egyiküknek sem volt pénze, munkahelyeik megtartásával sem nagyon jeleskedtek, viszont mindketten valamiért rettentő komlyan vették művészi énjüket, azt, hogy ők művészettel foglalkoznak és ennél semmi nincsen fontosabb. Számomra ez volt talán a könyv legérdekesebb vonulata, hogy annyi nélkülözés, visszautasítás és nehéz időszak közepette hogyan tudták ezt ennyire komolyan venni. Hogy Patti, amikor kajára sem volt pénze, akkor is úgy válogatta össze öltözékének darabjait, hogy az művészi legyen és lehetőleg irodalmi vagy filmművészeti utalásokat is tartalmazzon.

A két fiatal tehát New Yorkban tengődik, közben néha bepillantást nyerhetünk a családi hátterükbe, illetve ennél gyakrabban a NY-i művészvilág akkori életébe. Janis Joplin, Jimi Hendrix, Sam Shepard, Allen Ginsberg és még számos ismert figura bukkan fel különböző kontextusban. Patti és Robert a saját művészi kifejezésmódjukat keresik, rajzolnak, verseket írnak, installációkat készítenek, eközben ők néha egy pár, máskor barátok, néha egy időre szétválnak útjaik, de sosem végleg, mindig vigyáznak egymásra. Pattire azért kell vigyázni, mert könnyen depressziós lesz, Robert pedig gyakran drogozik és szexuális identitását is olykor veszélyes módokon keresi. A belső útkeresés mellett abból áll a történet, hogy mikor hova mentek, Patti mit viselt, és ott kivel futottak össze. Ez egy ideig érdekes, néha unalmas és nem ad semmi pluszt a sztorihoz az, hogy Patti a buggyos nadrágját és kalapját vette fel és elmentek az X kocsmába, ahol összefutottak Y híres vagy később híressé vált emberrel. Ritkábban átgondolt történetmesélésnek, gyakran inkább ötletszerű anekdotázásnak tűnik az egész. Izgalmasabbak és mélyebbek a kettejükről szóló részek, illetve az, hogy hogyan birkóznak meg a kudarcokkal, saját sikereikkel és a másik sikerével. Kettejük nem szokványos kapcsolata teszi érdekessé a könyvet.

Advertisements

Susana Fortes: Capára várva

Ez egy életrajzi regény, amely Robert Capa és Gerda Taro együtt töltött éveiről szól – azért nem azt írom, hogy a szerelmükről, mert a kapcsolatuk mellett legalább ugyanakkora szerepet kapnak egyéb kalandjaik a spanyol polgárháború közepette. A regény igyekszik hiteles lenni, Capa és Taro fotóit, feljegyzéseit, naplóit, a velük készült interjúkat idézi, a többi szereplő is a valóságon alapul, de persze érzéseik, párbeszédeik, mindennapjaik ábrázolása fikció. Nem rossz.

Susana-Fortes-Robert-Capara-varvaRobert Capáról ugye tudjuk, hogy magyar. Ami azt illeti, regénybeli alakja meglepően élesen hozza a magyar férfi sztereotípiáját, amennyiben szakmájában rendkívül tehetséges, talpraesett, jóképű, nőcsábász vagy épp hősszerelmes fiatalember, pont annyi szélhámos rosszfiúsággal, amennyi még talán szerethető, de azért aggódsz a szerencsejáték-szenvedélye miatt, és pont annyival iszik többet a kelleténél, hogy negyvenéves korára egészen biztosan alkoholistává váljon. Capa eredeti neve Friedmann Endre, Budapesten született, a nácik elől Párizsba emigrált 1934-ben. Ott ismerkedett meg Gerdával, aki kitalálta Endrének a Robert Capa-imidzset: egy képzeletbeli, Robert Capa nevű amerikai fotós képeiként jobban el lehetett adni a fotókat, mintha ágrólszakadt magyar zsidó fiú műveivel kereskedett volna. A név aztán művésznévként fennmaradt, közben Capa Gerdát is megtanította fotózni, néha szakítottak, összevesztek hülyeségeken, vagy Capa csajozott, vagy épp féltékenykedett, néha alaptalanul, néha nem, aztán túl büszkék voltak kibékülni, aztán összejöttek újra, aztán kezdték elölről. Közben együtt utaztak Spanyolországba a polgárháborúról tudósítani, ahol folytatták ugyanezt a se veled- se nélküled hisztit. Gerda Taro az első női haditudósító, aki frontvonalból tudósít.

Capa később egyre híresebb lett, számos más háborúban fotózott, Ingrid Bergman szeretője volt, meg ilyenek, mígnem negyven évesen rá nem lépett egy aknára Indokínában. A regényben Capa sosem heverte ki Gerda halálát, hiszen az övéké volt a háborúkon és földrészeken átívelő, epikus nagy szerelem – a Guardian cikke szerint valójában egy Ted Allen nevű kanadai pasas volt Gerda nagy szerelme, Capa meg egész életében összevissza csajozott, Gerda előtt, után, közben egyaránt. A regény mindenesetre a történelmi dokumentumregényt és a klasszikus romantikus szerelmesregényt ötvözi, nem hagyott különösen mély nyomot bennem, de úgy alapvetően tetszett.

Robert Capa fotói vagy róla készült fotók

Elvileg film is készül a regényből

Joyce Maynard: Otthon a világban

A könyv Joyce Maynard nevű amerikai újságírónő memoárja, beleértve küzdelmes gyermekkorát és felnőtt éveit. Ki az a Joyce Maynard és miért olvasom a memoárját? Mert egyszer régen megvettem egy leárazáson, sokkal később pedig olvastam Salinger-könyveket és értesültem Salinger titokzatos életmódjáról, még később pedig feltűnt, hogy Joyce egy ideig Salinger csaja volt, és erről írt memoárt. De azt hiszem, az Otthon a világban olvasóinak 99, esetleg 100 %-a valójában Salingerre kíváncsi, nem pedig Joyce Maynard-ra.

Ez most elég szubjektív lesz. Jó, mindig olyanokat írok, de most nagyon. Szóval Joyce anyja zsidó, borzasztóan becsvágyó, rém intelligens és mindenbe beledumál. Apja festőművész, de nem fut be, és alkoholista. A könyv eleje arról szól, hogy Joyce írásokat és ötleteket küldözget mindenféle lapnak, színdarabot ír hétévesen, minden második oldalon értesülünk róla, hogy iszonyú tehetséges író. Amikor 18 éves, nem átall levelet írni a New York Times-nak, hogy írna nekik egy cikket, meg is írja, van róla kép is, lásd alább; majd kap egy levelet Salingertől, hogy hű, milyen tehetséges. Addig leveleznek, míg Joyce meglátogatja a 35 évvel idősebb írót, egymásba szeretnek, otthagyja az egyetemet és a Times-nál kapott címlapszerkesztő gyakornoki állást, és odaköltözik Salinger világ végi viskójába. Salinger makrobiotikus ételeket etet vele, meditálnia kell, amire képtelen, a szex nem megy, Salinger elviszi egy homeopata nőgyógyász nőhöz, de az se segít. Végül Salinger egyszercsak kirúgja. Ezt Joyce nem heveri ki.


Később Joyce vesz egy házat, ír pár regényt, az egyikből film is lesz, férjhez megy egy festőhöz, lesz három gyönyörű gyereke, elválik, meghalnak a szülei, vesz egy új házat, húsz évvel a románc után pedig kitalálja, hogy memoárt ír Salingerrel való viszonyáról. A duma hozzá az, hogy szegény Joyce világéletében titkolta a szégyellnivaló dolgokat, apja alkoholizmusát, saját evészavarát, vaginizmusát, ez így nem mehet tovább, most mindent szépen kitereget, és azt sem hajlandó eltitkolni tovább, hogy elbánt vele a híres író.

Joyce Maynard szegény láthatólag megelőzte korát: eleve akkor volt anorexiás, amikor az még nem volt divat, de főként mert Joyce egy blogger. Csak saját magáról ír, az összes cikkében és könyvében, a "fikciót" is a saját életéből veszi, sok évig rovata van valami nőklapjánál, ahol a családja életéből közöl kisszíneseket, más lapoknál a véleményét írja meg az aktuális társadalmi helyzetről. Az összes olvasói levelet elolvassa, sok olvasójával hosszan levelez. És persze mérhetetlenül és minden képzeletet felülmúlóan rinyál. Borzalmasan idegesítő. Egyrészt elképesztően önző, és soha, egyszer sem merül fel, egyik történetben sem, hogy a másik félnek is lehettek érzelmei vagy véleménye. Egyféle világ létezik: ahogy Joyce látja. Nem csupán nem ír arról, hogy az adott krízis során a férje vajon mit gondolt/érzett: fel se merül, hogy egyáltalán valamit gondolhatott. Másrészt Joyce saját boldogtalan életéért mindenkit hibáztat, általában az a baj, hogy nem figyeltek rá eléggé. Mondok egy példát, a férjéről van szó.
"Egyszer annyira kiborított a közönyével, hogy odaálltam elé egy nyitott szárú ollóval egy hajtincsemen és közöltem vele: – Levágom a hajamat! – A te hajad – vonta meg a vállát."
Jesszusom, ez mennyire olcsó hiszti már. Pontosan ugyanezt válaszoltam volna én is.

A könyv minden szava egyébkét arra utazik, hogy empátiát ébresszen és megsajnáljuk szegény Joyce-t, akire nem figyeltek, akinek a férje kiment elszívni egy cigit, mielőtt levezette volna a szülését, akit rosszul neveltek, akit csak háromszor vettek fel a New York Times-hoz dolgozni, de mindháromszor otthagyta. Sajnos szemernyi empátiát nem ébreszt bennem, csupán felhúzom magam a rinyálásán. Úgy ír, mintha ő lenne az egyetlen ember a földön, akinek nem voltak tökéletesek a szülei. Mintha egyedül az ő apja lenne alkoholista az egész világon, egyedül az ő anyja olvasott volna bele a naplójába, mintha egyedül ő nem lenne elégedett a testével, és egyedül őt hagyta volna el a szerelme a világtörténelemben, és ezek miatt az élmények miatt most valamit érdemelne. És bár tényleg voltak nehéz időszakai, hülyeségeken rinyál. Jaj, a fiam nem vitte ki a koszos tányért, amikor rászóltam. Jaj, húszéves koromban megvizsgált egy nőgyógyásznő. Jaj, a buddhista pasim makrobiotikus ételekkel etetett, tökkel meg párolt borsóval. Life sucks, wear a fucking helmet.

Mindemellett azért a vége felé tényleg megsajnálom a nőt, mert valóban szar lehet így élni. Minden kapcsolatot tönkretesz, mert akkora figyelemre van szüksége, amit senki sem képes megadni, mérhetetlenül becsvágyó, akkora sikereket akar, amit soha nem fog elérni. Sokak szerint azért írta meg ezt a könyvet, mert pénzt akart Salingerhez fűződő emlékeiért, de szerintem leginkább figyelmet akart.

Mégis, ahhoz képest, hogy utálom a csajt, egy csomó mindenen elgondolkodtam a könyv kapcsán, és aláírom, hogy ezekért érdemes volt elolvasni. Egyrészt azon gondolodtam csomót, hogy miért utálom ennyire ezt a csajt (pl. mert becsvágyó és rém erőszakos, és az ilyen nőktől én félek). Aztán a Salingerrel való kapcsolatán, ahogy levélben egymásba szeretnek, és bár a vak is látja, hogy ez csupán a tipikus illúziókra épülő szerelem, és nyilvánvalóan kudarcra van ítélve, ők nem látják. Világok választják el ezt a két embert, dimenziók, teljesen mást akarnak az élettől, Salinger magának való, Joyce hisztérikusan figyelmet akar, mégis hogyan képzelték ezt? És igen, léteznek ezek a kapcsolatok, amikor valami apró részlet stimmel, és ezért az összes többi különbség és intő jel ellenére végzetesen beleszeretünk valakibe. Amikor nem azt az embert szeretjük, hanem az illúziót. Ezek gyönyörű szerelmek, és elmúlnak abban a pillanatban, mikor tényleg összejön a pár. És még Salinger figuráján gondolkodom, Joyce nem túl hízelgő képet fest róla, én mégis őt sajnálom meg leginkább az egész könyvben, ahogy különféle vallásokban és különféle totál megalapozatlan szerelmekben mintha kétségbeesetten keresne valamiféle választ vagy megnyugvást. Persze, ki tudja, milyen valójában, itt csak az elhagyott és mi tagadás, kissé bosszúszomjas exnőjét halljuk.

És akkor még az a tény, hogy Joyce szerint Salinger naponta ír, már legalább két regényt megírt, mire ő ott járt, és az volt húsz éve. Soha senkinek nem mutatja meg és nem adatja ki, csak magának ír. Milyen lehet így írni? És… miért? Ez is nagyon elgondolkodtató, de ezekről az előbb írtam a blogomban, úgyhogy itt nem részletezem. Az mindenesetre bizonyos, hogy a homeopátiában és a makrobiotikus étrendben kell, hogy legyen valami, mert Joyce-nak húsz évvel ezelőtt azt mondta Salinger, hogy ezek segítségével 120 évig fog élni, és ha jól tudom, idén tölti be a kilencvenet.

Szóval összességében közepesen megírt, ám rém idegesítő könyv, de mégis nagyon érdekes és meglepően sokat gondolkodtam rajta. Joyce végül kiharcolta magának a figyelmemet, még a wikipedia szócikkét is elolvastam.


Joyce Maynard honlapja

Bob Dylan: Krónikák I.

Nagyon jó, remek hangulatú és érdekes könyv, de csak akkor, ha szeretjük a zenét, ellenkező esetben esélytelen, hogy tetszene.

Bob Dylan önéletrajzának első kötetéről van szó, azért első kötet, mert többet is szándékozik majd ebből írni. Semmi köze a "normális" önéletrajzokhoz, inkább arról van szó, hogy Dylan így mesélget, kb mint amikor a dédanyám háborús történeteit hallgatom, csak ebben nem lőnek. Elmesél az életéből egy korszakot, arról eszébe jut egy másik, mesél egy emberről, aki később máshol bukkan fel. Hirtelen ötletből beül egy John Wayne-filmre, mesél a filmről, meg akkor már elmeséli, hogy húsz évvel később hogyan futott össze John Wayne-nel egy filmforgatás helyszínéül szolgáló hadihajón.

Van ez a fajta írásmód, biztos van neve is, de megpróbálom elmagyarázni: olyan, mintha különösebb írástechnika nélkül a szerző egyszerűen csak nagyon részletesen leírná, amit lát és ami történik: elmentünk ide, itt ilyen volt, találkoztunk vele, ő így nézett ki és így beszélt, aztán elmentünk máshova. És ezek a részletek iszonyú jó hangulattá állnak össze, az ember szinte ott érzi magát New Yorkban 1959 (asszem) telén, aprócska, füstös kávézókban csodás hangú jazzénekesnők lépnek fel, meg stand-up komedisták, Woody Allen például, és itt keres fellépési lehetőséget az ifjú Bob Dylan, most érkezett Minnesotából egy gitárral, egy szájharmonikával és egy harmonikatartóval. Különféle ismerősök nappalijában alszik a díványon, végighallgatja az ismerősök lemezgyűjteményeit, meglepően sok könyvet olvas, meglátogatja Woody Guthrie-t a kórházban. 45-ös fordulatú kislemezek vannak, ezeket játsszák a rádióállomások, de kislemeze bárkinek lehet, a nagylemez, az a valami. Az egész korszak ott van előttem, lemezkiadók, folkdalok, furcsábbnál furcsább figurák. Ez az első fejezet, Dylan elmeséli, kikkel találkozott és milyen zenéket hallott akkoriban, iszonyú jó.

Későbbi fejezetekben, időrendi sorrendet nélkülözve, mesél arról az időszakról, amikor a folkzene messiása lett és nem akart az lenni, nem akarta vezetni a népet, ezért felháborodott rajongók fáklyákkal tüntettek a háza előtt hónapokig, akárhová költözött, és Joan Baez írt egy dalt róla, hogy jöjjön vissza protestálni, mert ez kötelessége, és ezt játszották nyakra-főre a rádióadók. Dylan akkor épp azt akarta, hogy hagyják békén, gyerekei lettek és azokkal akart foglalkozni.

Aztán mesél még az egyik lemezéről, hogy hogyan jutottak eszébe zenei újítások, hogy a balesetét követően hogyan írt megint dalokat – egy csomó dalt elmesél, hogy hol és mikor írta, és miről jutott eszébe, hogyan lett szöveg, hogyan lett hozzá zene. Majd elmeséli a lemezfelvételt egy new orleans-i stúdióban, napról napra, melyik számot kikkel játszották fel és milyen lett. Nagyon-nagyon tetszik, ahogy belelátunk, hogyan születnek a dalok és mi lesz velük azután. Az utolsó fejezetben meg megint valahol 1960 körül vagyunk, Minnesotában, amikor felfedezi Woody Guthrie zenéjét, meg amikor életében először hall Joan Baez-dalt, és amikor eszébe jut, hogy írhatna saját dalokat, bár sosem tervezte.

Néha egészen filozofikus, máskor szigorúan dokumentarista, csapongó, néha bölcs, máskor vicces könyv, Dylan meglepően jól ír, vagy lehet, hogy nem is jól, csak érdekesen. Ha nem érdekel a zene, akkor unalmas lesz, de amúgy klassz, én nem tudtam letenni, minden percben ezt olvastam. Még a fordításról: néha nagyon furcsa, de egész jó, külön pirospont, hogy hála a jó istennek, nem fordította le a dalcímeket és a helyek nevét, ellenben van benne néhány idegesítő baki, meg a marshmallow-ra azért van magyar szó.

ÉS kritika

hardrock.hu kritika

Bob Dylan honlapja

Bob Dylanről wikin

Asta Nielsen: A hallgatag múzsa


Asta Nielsen a történelem első filmsztárja volt, igaz, hogy a némafilmek idején; ez pedig az önéletrajza, bár nekem sokára esett csak le, hogy azért hallgatag múzsa, mert némafilm. Elmeséli benne a küzdelmes, szegénységben töltött gyermekkorát (Dickensnek tetszene ez a rész), majd kalandozásait a filmvilágban. Sajnos, mindezt elég szemérmesen teszi, vagyis a magánéletéről alig árul el valamit, ami a mai, Sztár magazinon nevelkedett olvasónak fura lehet. Csomó mindent megtudunk ellenben a némafilm-korszakról, ami számomra érdekes, különös hangulató letűnt kort jelent. Dacára annak, hogy próbál végig inkább dokumentarista lenni, azért átsejlik a sorok között Asta igazi személyisége: szeretetreméltó, bár hisztis, de kétségkívül Díva*. És mivel soha nem árulja el, hogy a szereplők közül melyikhez fűzte intim kapcsolat – ez a fantáziánkra van bízva – én hajlamos voltam feltételezni, hogy mindegyikhez, és amikor megemlíti a jóképű hajósinast, nekem már az is gyanús volt. Időnként szellemes, máskor kicsit lapos a könyv stílusa, ami nem tudom, hogy a fordító hibája-e, vagy az az oka, hogy Astának közepes mértékű tehetsége volt az íráshoz – hiszen színésznő volt, és akkoriban ezek szerint nem volt divat bérírókkal íratni meg az önéletrajzunkat. Viszont csomó kép van benne. Nem bántam meg, hogy elolvastam.

*(CIA-ügynökök látogatják meg a hidegháború idején átmenetileg New Yorkban élő színésznőt, mert azt gondolják, kommunista kém, és a kapcsolatairól faggatják.
Zord ügynökök: – És milyen céllal utazott múlt hétvégén Chicagoba? Kivel találkozott? Mit csinált ott?
"- Vettem egy cipőt – feleltem az igazságnak megfelelően." )

Filmvilág
Wiki

Roald Dahl: Roald Dahl meghökkentő élete

Roald Dahl apukája korán meghalt, anyukája norvég volt, ő pedig bentlakásos angol fiúiskolába járt, azután Afrikában a Shellnek dolgozott. Később belépett a hadseregbe és Afrikában, majd Görögországban pilótaként harcolt a II. világháborúban. Utána meg számos bizarr mesét írt Meghökkentő történetek címszóval, meg a Charlie és a csokigyárat is, de írói ténykedéséről már nem szól az önéletrajz, hanem a háborús élmények végével befejeződik. Csak nagyon egyszerűen elmeséli az életét, ami izgalmas, néha fura, valamikor meg megható. Úgy a második oldalon elkezdtem izgulni a főhősért (mindig meg akarták vesszőzni a tanárai), és egészen a könyv végéig folyamatosan izgultam érte (mérgeskígyók, német harci repülők és egyéb veszélyek), és teljesen elfelejtettem, hogy nem halhat meg a főhős, hiszen később még egy csomó könyvet ír, többek között önéletrajzot. És még azon is gondolkodtam, hogy milyen helyes, becsületes és szimpatikus főhős, kár, hogy az életben ilyenek nem léteznek, pedig de. Thaiföldön olvastam, Chiang Maiban meg Kanchanaburiban, és valahogy nagyon passzoltak az ifjú Roald Dahl afrikai meg világháborús élményei a tigrissimogatáshoz meg a Kwai folyón hadifoglyok által épített hídhoz. Valamikor jól eltalálom, hogy mikor kell olvasni egy könyvet, és ezt akkor kellett.
A fordítás különben gáz, az egyik helyen egyetlen, nem olyan hosszú mondatban négy alkalommal szerepel a "síkság" szó, és azt sem értem, hogy a "liquerice"-t miért kellett "likőrös cipőfűző"-nek fordítani, amikor két szép magyar szavunk is van erre az édességre, a medvecukor meg a bocskorszíj, ráadásul a szótárban is benne van, de ha ez nem lenne elég, Roald Dahl hosszasan leírja az édességet, amely leírásban pontosan felismerhető a medvecukor. Nem akarom felsorolni az összes hibát, nincs olyan sok különben, de azok könnyen szemet szúrnak és szörnyen idegesítőek.