Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez

utmutato-szuleshezBevallom, ez volt a kedvenc könyvem a szülésről: közvetített egy olyan érzést vagy szemléletet, amit nem biztos, hogy meg tudok fogalmazni jól, de amikor elkezdtem olvasni a könyvet, még nem tudtam, hogyan fogok szülni, félelmetesnek, riasztónak és rettentő kiszolgáltatott helyzetnek tűnt, amikor befejeztem, akkor meg ugyanúgy nehéznek hangzott, de magabiztosabb lettem és úgy éreztem, oké, csináljuk, és hogy majd tudni fogom, mit kell csinálni és hogyan. Nagyon röviden is össze tudom foglalni, miért állt közel a könyv a saját szemléletemhez, és miért tudott megszólítani: a szerző egy erős nő, hippi, és okos. Én erős nő vagyok, lélekben természetkedvelő hippi, és okos. Engem meg lehet azzal venni, hogy ha emlékeztetnek az erőmre, emellett lehet az erdőben sétálva vajúdni, meztelenül szülni és utána örömödben énekelni a tűz körül, és mindehhez a kortást szaklapokra, az evidence-based orvoslásra és a Cochrane-adatbázisra hivatkozni. Csak az egyik, vagy csak a másik kevés, de Gaskin mindegyiket csinálja.

A könyv első része szüléstörténetek, és ez az első 100 oldalt jelenti: 100 oldalon keresztül nők mesélik a szüléseiket. Van közte könnyű meg nehéz, kalandos meg komplikációkkal teli és egyszerű is. Általában nehéz, fájdalmas, örömteli. Némelyik történethez fotók is tartoznak, ahol meztelen nők szőrös puncijaiból kilógó babatestrészekkel is találkozhatunk, de gondolom, aki nem akar ilyesmit látni, az nem olvas efféle könyveket. Érdekesek, bár kicsit sok már a vége felé a történet és unom, és várom, hogy most már akkor térjünk a lényegre.

A 100. oldal után következnek a tudnivalók a szülésről. Gaskin és az általa idézett irodalom szerint test és lélek nem különálló dolgok, hanem összefüggenek (ez ma már tudományos tény, ne kívánjuk, hogy nekiálljak bizonygatni). A méhszáj, a gátizomzat és annak viselkedése is részben lelki tényezőktől függ, gondoljunk csak az orgazmusra, ami fizikai dolog, de lelki tényezők azért tudják befolyásolni a meglétét, nemlétét vagy intenzitását. Gaskin szerint a záróizmoknak van az a tulajdonsága, hogy stressz hatására nem nyílnak könnyen, gondoljunk csak arra, hogy milyen nehéz mások előtt pisilni vagy kakilni. Viszonylag könnyen levezethető a fentiekből, hogy biztonságos környezetben, ha olyanokkal vagyunk körülvéve, akikben úgy nagyjából megbízunk vagy a szeretteink, akkor könnyebb szülni, mint vadidegen, goromba emberek között.

A könyv ismerteti a női nemi szervek anatómiáját és élettanát, hogy néz ki a méh, méhszáj, placenta, mire való, és mi történik vele a vajúdás és a szülés alatt az egyes szakaszokban. Kitér arra, milyen hormonok szabályozzák a vajúdást és a szülést, majd sok oldalt ír a fájdalomról. Szerinte a szülési fájdalom különbözik más fájdalmaktól, mert míg a sérülés okozta fájdalomnak az az üzenete, hogy “bántanak, harcolj vagy menekülj”, addig a vajúdás fájdalmának az az üzenete, hogy lazulj el és hagyd, hogy történjen, aminek történnie kell. Ennek ellenére a legtöbb nő úgy reagál a szülési fájdalomra, mintha az sérülésből eredne, ez a hozzáállás pedig további szorongás forrása és akkor még jobban fog fájni. Gaskin hangsúlyozza, hogy nem ígér fájdalommentes szülést, és attól, hogy stresszmentes környezetben vagy és ott vannak a szeretteid és “engeded” a fájdalmat, még fájni fog, csak valamivel könnyebb lesz. Tippek, amik csökkentik a fájdalmat vagy könnyítik a vajúdást: nevetés, lassú, mély légzés, a száj és környékének ellazítása (ezt nem tudom, miért lehet), csókolózás és a mellbimbó ingerlése (oxitocin szabadul fel, ami fájáserősítő hatású), különféle testhelyzetek. Sokat ront még a helyzeten, ha illedelmesen akarunk viselkedni vajúdás és szülés közben, mert egyrészt ne ezzel legyünk elfoglalva, másrészt úgyse fog sikerülni. “Ha valaki egy olyan univerzális tanácsot kérne tőlem, amely bármilyen körülmények között segíthet neki a szülésben, akkor a válaszom ez lenne: nyugodtan viselkedjünk úgy, mint a majmok.” Gaskin ez alatt nem azt érti, hogy kakival és banánhéjjal dobáljuk az orvost, hanem hogy nyugodjunk bele, hogy ez nem fog menni agyból, hagyjuk, hogy a bennünk élő ösztönlény vegye át az uralmat és viselkedjünk spontánul. Tetszik, ahogyan ír a szülésről, hitelesnek tűnik, nem titkolja, hogy nehéz lesz, de mégsem ijesztő. Valahogy úgy állítja be, hogy ez egy nehéz, de egy normális dolog.

Gaskin ír a terhesség alatti vizsgáló módszerekről, amelyeket többnyire inkább elutasít, bár ezt eléggé mértéktartóan teszi. Figyelmeztet például, hogy a boholybiopszia és az amniocentézis mire való, hogy nagyon kis százalékban okozhat vetélést, hogy ha úgy gondoljuk, hogy amúgy is felnevelnénk Down-kóros gyerekünket, akkor nyugodtan hagyjuk ki, és hogy az amniocentézisnél arra is gondoljunk, hogy mire annak megvan az eredménye, addigra már mozog a baba és tudod a nemét is, és az eléggé visszás helyzet (elfogadni, hogy az ember gyereket vár és ott mozog benne, de közben azzal a tudattal lenni, hogy rossz vizsgálati eredmény esetén kinyírom. Tényleg kissé ambivalens helyzet.) Leírja, hogy az AFP elavult és nem jó túl sok mindenre (ez valóban így van). Vércukorszintet ő és bábatársai is mérnek ujjbegyből, a Streptococcus-szűréssel kapcsolatban ambivalens. A szülésindító módszereket ugyanígy összefoglalja, összességében egyikről sem írja azt, hogy az ördögtől való, a legtöbbnek a rutinszerű alkalmazását viszont túlzásnak tartja. Ilyen pl. a rutinszerű burokrepesztés, amikor még nem illeszkedett be a fej. A prosztaglandinos szülésindítást ellenzi, több tanulmányt idéz, amik szerint több a hátránya és mellékhatása, mint az előny, ami főleg a prosztaglandin nem megfelelő dozírozásából ered (az ondóban is van prosztaglandin, csak sokkal kevesebb, azzal a módszerrel nincs probléma). Kutatásokat idéz arra vonatkozóan, hogy a vajúdás alatti folyamatos magzati CTG nem csökkentette a magzati halandóságot, azzal azonban egyetért, hogy néha rá kell hallgatni a magzati szívhangra, csak nem folyamatosan CTG-hez láncolva kell vajúdni. Stb. Összességében inkább a lehető legkevesebb vizsgálatot és beavatkozást javasolja, de nem fanatikusan, mindegyiknél leírja az esetleges előnyeit is. Gaskin szerint a rutinszerű gátmetszés hülyeség (ez így igaz a tudományos eredmények és a WHO szerint is), de egyes esetekben valóban szükség lehet rá – szerinte olyan kórházat vagy orvost érdemes választani, ahol a gátmetszések aránya 20% körül van, mert nagyjából az esetek ekkora részében lenne valóban indokolt. Nem tudom, erről mi most az álláspont, Magyarországon mennyire rutinszerű, illetve reális-e ez a 20%. Valójában nagyon kíváncsi lennék, mit gondolna a könyvben írottakról egy szülész-nőgyógyász – persze, vannak nyilvánvaló szemléletbeli különbségek, hogy erdőben sétálva vajúdni jobb-e (a függőleges testhelyzet miatt segít a gravitáció, és csókolózhatsz a férjeddel, ami meg oxitocin) vagy szülőágyon CTG-vel a hasadon. Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy ha nem avatkozom be a vajúdásba és hagyom, hogy tartson, ameddig tart, oxitocin, gátmetszés, miegyéb csak legvégső esetben, akkor azok a magzatok nem lesznek túl sokáig oxigénhiányosak és nem lesznek butábbak, mint amúgy lehettek volna? Nem hiszem, hogy erre léteznek követéses vizsgálatok vagy valódi válaszok jelenleg. Na mindegy, ebben a vitában nyilván nem itt teszünk igazságot.

Ina May Gaskin egyébként az otthonszülés támogatója, de náluk nagyon közel van egy kórház is és orvosi háttér, és ő maga beviszi a kórházba a vajúdóját, ha úgy látja jónak (ilyen történetek is vannak a könyvben). Gaskin a szülés természetességét és háborítatlanságát hirdeti, mondom, meztelenül, borotválatlanul és énekelünk közben, de olyannyira nem utasítja el az orvosi ellátást, hogy Geréb Ágnes pont emiatt kritizálja Gaskint egy másik könyve kapcsán: “Biztos vagyok benne, hogy ma már Ina May is bátrabban bánik a természetes gyógymódokkal, kevésbé használja az ebben a könyvben még sok helyen szereplő gyógyszeres kezelést, valamint sok esetben bátran részesíti előnyben saját tapasztalataiból gyökerező tudását az orvosi beavatkozásokkal szemben.” Nekem tetszik, hogy Gaskin ennyire hippi (nem átvitt értelemben használom a szót, tényleg igazi hatvanas évekbeli kommunában élő spirituális hippiasszony), és közben mégis értelmes. Semmilyen alternatív gyógymódról nem esik szó a könyvben, hacsak a masszázs nem számít annak. Ezzel, hogy képes tudományt is olvasni, nem démonizálja az orvosi ellátást és mértéktartóan tud fogalmazni, sokkal többet használ a kevésbé medikalizált szülés ügyének, mint a mi full fanatikus Geréb Ágnesünk, aki szerintem szélsőségességével sokakat inkább elriaszt, nem bátorítja a vitát és a közös gondolkodást. De ebbe az ügybe inkább nem kezdenék bele, mert messzire vezetne és ez mégiscsak egy könyvismertető.

Advertisements

Ingeborg Stadelmann: A bába válaszol

babavalaszolEzt a könyvet sokan ajánlották és a neten is csak jókat olvasni róla, és ez volt a legrosszabb az összes közül, amit a terhesség – szülés – gyereknevelés témában olvastam. Utáltam az egészet. Felületes szemlélő esetleg azt gondolhatná, hogy biztosan a nyugati orvoslás befolyása alá kerültem és nem vagyok elég nyitott, úgyhogy szeretném leszögezni, hogy itt nem erről van szó, Ina May Gaskinnél nagyon szívesen szülnék, pedig ők aztán klasszikus hippik, meztelenül szülnek az erdőben, de az ő könyvét nagyon szerettem, arról is lesz szó. A bába válaszollal csak az egyik jelentéktelen problémám volt, hogy tele van homeopátiás és aromaterápiás tippekkel, ezeket nyugodtan át is lapozhatja az ember, ha nem érdekli, bár az azért elég bosszantó, hogy az összes létező problémára az ő (Ingeborg Stadelmann) által kifejlesztett teakeverékek és aromaolajkeverékek használnak kizárólag. Az összes esetismertetés arról szól, hogy X asszony hányt, vagy dagadt a lába, vagy nem tágult, vagy mittudomén, és semmi nem használt, és akkor jött Ingeborg az illóolajkeverékével és akkor egyszerre jobban lett. További problémám a stílus, és leginkább ez bosszantott fel, annyira fájdalmasan modoros és negédes, hogy jaj. Nekem odajönne ez a nő, amikor épp terhesen hányok, vagy vajúdok, vagy más bajom van, és szólna két mondatot ebben a szívélyes és őszintétlen modorában, hát mit mondjak, nem esne jól. Nem szerettem ezt a nőt.

Esetenként sajnos tesz néhány olyan kijelentést is, ami mindenféle reális alapot nélkülöző baromság. Nem tudom, mennyire várható el egy ismeretterjesztő könyvtől, hogy szakirodalmi hivatkozások legyenek benne, az az igazság, hogy az általam olvasott ismeretterjesztő könyvek többségében vannak. Vagy ez nem ismeretterjesztő könyv? Mindegy, itt nincsenek, ami nem lenne akkora baj, nem is vettem volna észre, ha nem lenne benne néhány olyan tényközlés, amihez szívesen láttam volna, mégis hol olvasta ezt a szerző. Nem tudom például, tényleg jó ötlet-e vajon, ha a hátrahajló méhű kismama a szülést követő napokon erőteljes hasizomgyakorlatokat végez, hogy a gyermekágyi folyás el tudjon távozni. Mármint, a hasizomgyakorlatok tök jók meg minden, de szülés után egyből? Hát nem tudom. “Sok szülőszobán a mai napig napirenden van a morfiumtartalmú gyógyszerek használata, hoha köztudott, hogy ezek nem csak közvetlenül a születés után okoznak légzési zavart a gyermeknél, de az esetleges későbbi függőség is visszavezethető alkalmazásukra”. Hogy ha szülés alatt az anya morfintartalmú fájdalomcsillapítást kap, akkor felnőve a gyerek drogos lesz? Vagy az anya lesz drogos? Sajnos, a szerző nem idézi a vonatkozó követéses vizsgálatot, pedig szívesen elolvasnám. Egyébként a magyar kiadás szaklektora dr. Geréb Ágnes, és néha valóban lábjegyzetben helyesbít, például hogy a mellbimbó szoptatásra való edzését inkább mégse kezdjük meg sokkal a szülés időpontja előtt, mert a bimbóingerlés beindíthatja a szülést (oxitocinfelszabadulást okoz).

Az orvosi beavatkozásokkal szemben meglehetősen elutasító a könyv, amit egy pontig meg tudok érteni és megbocsátani, valóban vannak a nyugati orvoslásnak túlkapásai, indokolatlan például rutinszerűen minden szülőnőnek oxitocint adni vagy gátmetszést végezni, azonban vannak indokolt esetek is. Sőt mi több, vannak olyan esetek, ahol a nyugati orvoslás létezése nélkül az anya, vagy a gyerek is meghalna vagy súlyosan károsodna. Ingeborg erre is kitér, és nem szeretem, ahogy a témáról ír: szerinte ugyanis el kell fogadnunk a halált, és az a baj a mai emberrel, hogy nem az élet részeként tekintünk a halálra. Ez szerintem is baj a mai emberrel, azonban ne tekintsünk már az élet részeként arra a magzati halálra, ami megelőzhető lett volna orvosi beavatkozással. Hát mindegy, ha nem mentünk orvoshoz és meghal a babánk, Ingeborgnak arra is van Bach-virágterápiás cseppje, amelyek “kiváló eredménnyel használhatóak. A magam részéről soha nem indulok el egy gyászoló asszonyhoz vagy családhoz e cseppek nélkül. A Bach-virágok csodálatos lélekvigasztalók.” Aha, elképzelem, hogy halva születik a gyerekem és másnap beállít Ingeborg asszony a cseppekkel, napi 3-3 csepp és minden rendben lesz.

Hát, ugye érezzük, hogy a könyv stílusa és szemlélete nem találkozik az én stílusommal és szemléletemmel. Természetesen ettől még lehetséges, hogy valakinek bejön. Még ebben az esetben is javasolnám ezért, hogy némi kritikával kezeljük a tényként lefektetett dolgokat, és nézzünk utána máshol is, tényleg jó ötlet-e hasizmozni a gyermekágyban. Nem akarok igazságtalan lenni, ezért el kell mondanom, hogy a sok-sok homeopátia, Bach-virágterápia és aromaterápia, valamint a néhány butaság mellett a könyv rengeteg informatív leírást tartalmaz arról, hogy mi fog történni az emberrel. Előnye, hogy a teherbe esés kezdetétől a gyermekágyi szak végéig tart, azaz sok más terhességes-szüléses könyvtől eltérően azt is leírja, hogy vannak az utófájások, gyermekágyi folyás, milyen színűnek kell lennie, meddig tart, mikor kóros, a gátseb mennyi idő alatt hogyan gyógyul, és a szoptatással kapcsolatban is ad tanácsokat, hogyan kell, hogyan különítsük el a tejpangást a mellgyulladástól, mi a teendő – ezek hasznosak. Ezeknek a dolgoknak a nagy része nekem nem voltak újdonság, mert elmondták őket a kórház által szervezett ingyenes szülésfelkészítő tanfolyamon (nem voltam ott minden alkalommal, de volt egy pont a gyerekágyról, ahol kifejezetten ezekről a dolgokról esett szó.) Leginkább azok az olvasók a könyv célközönsége, akik arról szeretnének információkhoz jutni, hogy melyik terhességi vagy gyermekágyi tünetre milyen homeopátiás, aromaterápiás vagy Bach-virágterápiás szer való. Részemről az első trimeszteri hányáskor kipróbáltam a homeopátiás szert, amely nevetségesen haszontalannak bizonyult, most meg a 39. héten iszom a málnalevél teát, biztos, ami biztos, de ennyiben kimerül a lelkesedésem az alternatív gyógymódok irányába, szóval mondom, nem én vagyok a célcsoport.

Tessék, idézek belőle egy részt ízelítőül.

A gyermekágyasok számára esetleg ijesztő, a bábáknak viszont megkönnyebbülést hozó esemény lehet a magzatburok maradványainak kiürülése. Ahogyan például Verával történt. Egy este azzal hívott fel izgatott nővére, hogy Vera a WC-n ült, amikor valami megjelent a hüvelynyílásában (…) Néhány perc múlva megérkeztem Verához és megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy viszonylag nagy mennyiségű magzatburok-maradvány látszik a hüvelyben. A maradványokon meggyűlt a vér és sajátos, hússzínű konzisztenciát vettek fel.(…) Nem kell tehát mindig a legrosszabbra gondolni. Ha azonnal szól a bábának, ahogyan Veráék is tették, számíthat rá, hogy gyorsan tanácsot vagy gyakorlati segítséget kap. Az ilyen telefonhívások teszik a mi életünket – rövid időre – izgalmassá. 

Szily László: Kitolás

kitolasEz a vicces könyv a terhességről, szülésről és gyermekágyról, arról szól, hogy Szily Lászlónak gyereke születik. A Szily amúgy újságíró, és ha már olvastunk tőle nagyjából bármit, akkor azt tudom mondani, hogy ez a könyv is pont olyan, mint amilyenre számítunk.

Úgy kezdődik, hogy “terhes a csajom”, aztán a csajának mindenféle tünetei vannak, mint például érzékeny a szagokra, meg átalakítja a lakást, meg eljárnak szülésfelkészítő tanfolyamra is, meg vizsgálatokra, aztán vajúdás, szülés, otthon csecsemőzés. Kicsit erőltetetten humorosnak érzem az elején és nem nevetek, hanem húzom a számat, minek minden mondatba egy poén most komolyan, sokallom, aztán egy ponton elkezdek valamin nevetni és onnantól már az egész könyvön végig hangosan nevetek. Műfaja leginkább börleszk, amire egyébként is jellemző, hogy először nem nevetsz, amikor valakinek tortát dobnak az arcába, de ha egyszer mégis elkezded, akkor nehéz abbahagyni. Mintegy másfél óra leforgása alatt lehet elolvasni.

Lehet, hogy van, aki szerint sértő vagy ízléstelen a várandósságon és a gyermekágyon tréfálkozni, és Szily valóban nem figyel arra, hogy ne legyen sértő és ízléstelen. Szerintem mindenen lehet viccelni és Family guyon és South Parkon nevelkedtem, szóval én nem nagyon akadtam fenn semmin, finomabb lelkű teremtéseknek talán kevésbé ajánlom.

Angelika Tiefenbacher: Kiegyensúlyozott terhesség

kiegyensEz volt az első könyv, amit elolvastam, amikor terhes lettem, lényegre törő összefoglalója a lényegnek, vagyis, hogy a kilenc hónap alatt mire számíthatsz. A pozitív teszttől a szülésig terjedő időt öleli fel, semmi olyasmi nincs benne, amit ne lehetne megtalálni a neten, és eléggé praktikusnak, mértéktartónak és iskolafüggetlennek tűnik. Nem térít, nem foglal állást a vizsgálatok, stb szükségességével kapcsolatban, csak leírja, hogy ezen és ezen a héten ilyen és ilyen vizsgálatok szoktak lenni, azok miből állnak és mire jók. Kapunk egy összefoglalót a baba fejlődéséről hétről hétre, valamint kitér a leggyakoribb kellemetlen terhességi tünetekre és azok nem gyógyszeres kezelési lehetőségeire. A nem gyógyszeres alatt főleg életmódbeli és étrendbeli változtatásokat értünk, többnyire nem alternatív gyógyászatot: hányingerre felkelés előtt enni az ágyban, gyömbér, jeges italok, aranyérre sok folyadék, rostdús étkezés, kevés üldögélés stb. Vannak receptötletek tápláló ételekről.

A szülésről: leírja, hogyan kezdődik, mik a jelei, milyenek lesznek a fájások, mikor kell elindulni és mit vigyünk a kórházba. Mitől szokás félni (a fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól, a kontrollvesztéstől, a császármetszéstől, vetéléstől, halva születéstől, fogyatékosságtól), és pár szó arról, mihez kezdjünk ezekkel a félelmekkel. Itt sem találja fel a spanyolviaszt, csak kicsit vigasztal, hogy ez mind normális félelem, beszéljük meg másokkal, válasszunk olyan személyzetet, akiben bízunk, írjunk naplót stb. Listaszerűen összeszedve apukáknak, mit csináljanak a szülőszobán a szülés előtt, alatt, után, de ilyen részletességgel, hogy nyugtassa meg partnerét és halkan beszéljen hozzá; tartson elé egy tálkát, ha hányingert érezne; fogja a kezét, de ha nem aakrja a nő, akkor ne fogja; időnként egyen valamit. Kitér röviden a fájdalomcsillapító módszerekre, a lehetséges komplikációkra és nehézségekre (farfekvés, ikrek, gátmetszés). Ezekről mind pár mondatot ír, amik általában praktikus információk. A végén van egy pár oldal a csecsemőről meg a szoptatásról meg arról, mit csináljunk, ha sír.

Túl sok újat nem tudtam meg a könyvből, de ez azért van, mert tanultam szülészetet és mert kiolvastam a fél internetet. Alapvetően jól összefoglalja a terhesség alatt szükséges tudnivalókat. Tetszik benne, hogy főleg praktikus, gyakorlati dolgokkal foglalkozik és hogy nem foglal állást semmilyen aktuális szellemi áramlat mellett. Kezdőknek kiváló és mértéktartó összefoglaló.