Robert Paul Liberman: Felépülés a betegségből

Ha pszichiátriai rehabilitációról, és főként pszichotikus betegek rehabilitációjáról szeretnénk olvasni, akkor ez a jó könyv. Egyszerzős*, érthető, mindvégig tudományos kutatások eredményeire hivatkozik, emellett gyakorlatias. Természetesen erre is igaz, hogy a könyvben leírt módszerek Magyarországon sajnos csupán elenyésző mértékben találhatóak meg, reménykedjünk, hogy ez nem marad így örökké.

Az első fejezetekben a szokásos alapfogalmakkal ismerkedünk meg, amik minden rehabilitációs tankönyvben benne vannak, valamint elmagyarázza nekünk a betegségmenedzsment és a funkcionális vizsgálat gyakorlatát. Motivációs interjú, terápiás szövetség. A könyv mindvégig viselkedésterápiás szemléletű, már a betegvizsgálat ilyen elvekkel történik, a később ismertetett terápiás módszerek többsége is az. Liberman mondjuk az USÁ-ban él, az amerikai könyveknek meg gyakran jellemzője a laikus számára is simán érthető gyakorlatias magyarázatok és a mindent átható optimizmus, nincs kétsége az embernek afelől, hogy ezek az emberek tényleg rehabilitálódni fognak. Van sok esetismertetés is, és sok nagyon konkrét tipp, hogy milyen nehézségek esetén mit tegyünk annak áthidalására.

A továbbiakban a szociális készségfejlesztés különféle módjaiba és részleteibe avat be a szerző (szociális készségfejlesztő tréning, kognitív remediáció, személyes terápia), majd a család, a tágabb környezet és a munkahely lehetséges szerepéről van szó, ezek mind számos kipróbált módon segíthetik a társadalmi reintegrációt vagy csökkenthetik a visszaesés esélyét. A könyvben végig idézi a vonatkozó irodalmat, de a végén még egy külön fejezetet szentel a rehabilitációs módszerek hatékonyságvizsgálatának.

(*Azért szeretem az egyszerzős könyveket, mert ugyan ez eléggé korlátozza a terület nagyságát (egy ember nem lehet mindenben naprakész), de a többszerzős könyvek jelentős része rosszul szerkesztett, nem összehangolt, önismétlő, és az idegesít.)

Kosza Ida: A pszichiátriai rehabilitáció gyakorlatának kézikönyve

Kosza Ida a pszichiátriai rehabilitáció magyar nagyasszonya, igen gyakran pszichiátriai rehabilitáció szakvizsgán is hozzá kerül az ember, így erre a szakvizsgára nyilván érdemes elolvasni a könyvét. Egyéb esetben, hát, attól függ, milyen céllal olvassuk.

Kicsit mentegetőzöm előre is, amiért nem tetszett, ugyanis engem a téma, a pszichiátriai rehabilitáció egyáltalán nem érdekel, mégpedig azért, mert engem a hatékony, működő, valóságos dolgok érdekelnek. A pszichiátriai rehabilitáció elméletben, esetleg más országokban az. Magyarországon néhány ritka helyszínt leszámítva leginkább nemlétező. Most engem ez idegesít, ha meg kell tanulnom egy könyvet arról, hogy az éjszakai szanatórium meg a védett szállás milyen klassz átmeneti intézmények, amikor közben egyik sem létezik. Meg hogy így meg úgy visszaintegráljuk a társadalomba a szegény pszichiátriai betegeket, jaj, ugyan már, a pszichésen egészségesek is képtelenek munkát találni, a pszichiátriai betegek rehabilitációjában már az is klassz eredmény, ha nem hajléktalanok lesznek belőlük. Szóval én úgy látom, hogy ez itthon rendkívül rossz hatásfokkal működik, aminek nyilván sok oka van, a finanszírozás hiányától a stigmatizációig. És akkor engem halálra idegesít egy könyv, amiben optimistán elmagyarázzák, hogy ez milyen jól működik és egy team dolgozik minden eseten és esetmenedzser van meg gyógytornász meg miegyéb. Egyébként hajlamos vagyok elhinni, hogy Kosza Ida intézményében tényleg működik, vagy legalábbis a könyv megírásakor működött valami ilyesmi.

Egyszerzős könyv, leginkább Kosza Ida elmeséli a tapasztalatait, meg hogy ő hogyan szereti csinálni a rehabilitációt és mit gondol róla. Betekintést nyerhetünk a rehabilitáció magyarországi fejlődéstörténetébe, vannak esetismertetések, jó a hangulata, szemléletet nyújt, szeretettel ír a betegekről és a szakmáról. Ha valami olyasmit szerettünk volna olvasni, amiben mondjuk egyes a rehabilitáció során használt módszerekről, technikákról, ezek randomizált vizsgálatok általi tudományos igazolásáról, gyakorlati kivitelezéséről, költséghatékonyságáról vagy ilyesmiről van szó irodalmi hivatkozásokkal, akkor nem ezt a könyvet keressük.

Buda Béla: Az elme gyógyítása

Nagyon örültem, amikor először hallottam, hogy „a Buda Béla ír egy antipszichiátria könyvet”, legfőképpen, mert magyarul nem létezik igazán jó, elgondolkodtató és széles látókörű könyv a témában. Kicsit ugyan tartottam tőle, hogy nehezen olvasható lesz, mert fiatalkoromban többször próbáltam Buda Bélát olvasni, illetve előadásait megérteni, de valahogy mindig túl bonyolult, túl terjengős, és végeredményben nehezen befogadható volt a számomra. Nem tudom, időközben én öregedtem-e meg vagy ő, mindenesetre Az elme gyógyítása egészen lényegre törő és olvasmányos, esetenként még humoros is. A könyv a pszichiátria kritikája, és ez alatt általánosságban, illetve nemzetközi viszonylatban a pszichiátriát mint az egészségügyi ellátás egy ágazatát és mint tudományágat értjük, de BB röviden kitér a magyar pszichiátria aktuális helyzetére is.

Hadd kezdjem rögtön az utolsó fejezetben frappánsan megfogalmazott tanulsággal: a pszichiátria nem váltotta be az ígéreteit. A pszichiátria fellendülése nagyjából a legutóbbi ötven évre tehető, ekkor vált belőle sikerágazat és ezalatt születtek azok a nagyratörő ígéretek, amiket végül nem sikerült valóra váltani. Az utóbbi fél évszázadban fellendült a kutatás, mind az agykutatás, mind a farmakológia és a pszichoterápiák terén, a korábbiakhoz képest fényévekkel korszerűbb gyógyszerek állnak rendelkezésre. A több évtizedes elhelyezést biztosító, hatalmas, zárt intézmények megszűntek, néhány zárt akut részleg kivételével a pszichiátriai osztályok ajtaja manapság többnyire nyitva van, nem beszélve a rengeteg szuper és tudományosan igazolt új pszichoterápiás módszerről. Akkor meg mi a probléma?

Néhányat elárulok példaképpen.

Az utóbbi évtizedekben egy csomó deviáns viselkedésmód került be a pszichiátriai diagnózisok körébe, azaz medikalizálódott (medikalizálódás az, amikor egy addig nem orvosi körbe tartozó fogalom hirtelen betegséggé válik). A pszichiátriaellenes közvélemény gyakran azzal intézi el ezeket a jelenségeket, hogy ezt mi pszichiáterek direkt csináljuk, hogy több gyógyszert adhassunk el és több embert zárhassunk be. Azt, hogy mi betegség és mi nem, gyakran a társadalmi lobbierő, illetve a közvélemény nyomása dönti el: a melegek a hatvanas évekre érték el azt a lobbierőt, hogy ki tudták vetetni a homoszexualitást a hivatalos diagnózisok közül, ezért az régen betegség volt, ma meg nem az. A múlt század elején egyes országokban simán betegség volt és pszichiátriára lehetett kerülni, ha valaki (leány) házasságon kívüli nemi életet élt, mert a társadalom szerint az bolond. A Szovjetunióban volt a szkizofréniának egy olyan altípusa, ami túlságosan szerteágazó gondolkodással, kóros kételkedéssel, tekintélyellenességgel és búskomorsággal járt, magyarul aki kritizálta a fennálló rendszert, annak gyakran ez volt a baja. Ez szörnyen hangzik elsőre, de közben így a szovjet pszichiáterek elmebetegségre hivatkozva több rendszerellenes gondolkodót is meg tudtak kímélni a halálbüntetéstől vagy munkatábortól. Egy másik érdekes példa a pedofília: először lenézendő akaratgyengeség volt, aztán medikalizálódott, de kiderült, hogy nem igazán tudjuk meggyógyítani, így ismét kriminalizálódott. Most a DSM IV-ben és a BTK-ban egyaránt szerepel.

Sokat emlegetett és nehezen megoldható probléma a pszichiátriai betegségek osztályozása: a régi nagy tudósok elmélyült megfigyelést követően a páciens tünetei alapján sorolták egyik vagy másik csoportba a betegeket, ma ez röviden áttekinthető tünetlistákra szorítkozik. A tünetlistákat időről időre felülvizsgálják, erről tudományos viták is folynak, de valahogy sose jó. Lehet, hogy agyi képalkotó vizsgálatok alapján kellene inkább osztályozni a betegeket és nem a tüneteik alapján, („asszonyom, Ön nem pánikbeteg, hanem hiperérzékeny amygdala szindrómában szenved, látja itt ezt a kis foltot a CT képen, az a túlaktiválódott amygdala”), azonban ha belegondolunk, ez sem old meg semmilyen problémát, mert mi van, ha a CT-n nem hiperaktív az amygdalám, de mégis nagyon szenvedek és tüneteim vannak, illetve mi van, ha hiperaktív, de úgy különben jól vagyok. Nem igazán elképzelhető, hogy működőképes pszichiátriát lehet csinálni a tünetek, és különösen a szubjektív tünetek figyelmen kívül hagyása mellett. De ha a betegek szubjektív nyafogására alapozunk, akkor hol a tudományos objektivitás. Mondom, hogy nehezen megoldható probléma.

Egy másik baj, hogy a nagyon szuper gyógyszereink mégsem olyan szuperek. Valójában az 1940-es évekhez képest, amikor nagyjából semmi se volt, max elektrosokk meg fürdőkúra, elképesztően jó gyógyszereink vannak tényleg. Sajnos mellékhatásaik is vannak. Azok az ígéretek, hogy a leprához hasonlóan majd a depresszió vagy a pszichózis is nyomtalanul eltűnik a nyugati világból, nem váltak be. A depresszió diagnózisa kibővült, már nem csak azok tartoznak ide, akik nem bírnak felkelni az ágyból, megígértük, hogy minden szomorú, szorongó vagy figyelmetlen embert meggyógyítunk szuper kis piruláinkkal. Ez nem csak a pszichiátria ügye, hanem társadalmi folyamat: az emberek egyre inkább kórosnak, betegségnek élik meg érzelmi feszültségeiket, „már a szorongás is betegség”. BB szerint ez a családi rendszerek szétzilálódása és a nagy vallások letűnése miatt van – jó középkori keresztényként szenvedni normális és megéri, mert majd a túlvilágon jutalmat kapsz, nem nagyon merült fel, hogy a boldogtalanságot meg a félelmet az orvosnak kéne meggyógyítania. Minden emberi szenvedést márpedig nem tudunk enyhíteni. Mégis valamiért azt reklámozzuk, hogy tudunk.

A könyv további témái között szerepel a gyógyszeripar befolyása a pszichiátriára, és hogy hogyan jelenik ez meg rendszerszinten és az adott orvos mindennapjaiban. (Megmondom: az adott orvosok magukra vannak hagyva etikai dilemmáikkal, ezekről hallgatunk, nem illik róluk beszélni, ettől aztán szenvednek vagy megkeserednek vagy etikátlanul viselkednek.) Egy érdekes fejezetet szentel a placebo kérdésnek, és egyet a pszichoterápiáknak, sajnos mintha ez alatt főként csak az analitikus terápiákat értené. Számomra a leginkább izgalmas és gondolatébresztő fejezetek azok voltak, amikor a szomatikus (testi bajokkal foglalkozó) orvoslás pszichés oldalát fejtegeti, kiváló meglátásokkal a szomatikus orvosok kételyeit és viselkedését, valamint az alternatív gyógyászatot illetően. Összességében széles látókörű, gondolatébresztő könyv, kifejezett előnye a tág szociológiai és történeti nézőpont. Amit kissé hiányoltam, az az idegtudományok hatása, ezt egyes esetekben szidja a könyv, más esetekben elfogadja, jó lett volna jobban belemélyülni, árnyalni a képet.

BB szerint a felvetett problémák nagy többségével az (is) a baj, hogy nem beszélünk róluk, nincs nyílt társadalmi vita a betegek és orvosok, a társadalom és a pszichiátria, valamint a pszichiátrián belüli egyes nézetek vagy érdekcsoportok között. Szerinte ez a jelenlegi állapot nem tartható fenn, mélyreható elméleti revízióra van szükség, ehhez pedig „elengedhetetlen a pszichiátria belső közéletének demokratizálódása”. (Ez volt az a mondat, ahol „demokratizálódás” helyett kapásból „demoralizálódást” olvastam, reménykedjünk, hogy ez csak engem minősít és nem a pszichiátriai közéletet.) A szerző a könyvével vitaindító szeretne lenni, és abban reménykedik, hogy ez a vita majd nyitott lesz, demokratikus, és mindenképp eredményes. Jó, ezt egyelőre nem vettem észre, de legyünk optimisták. Arról is nehezen tudnék nyilatkozni, hogy laikusoknak mennyire élvezhető olvasmány – akiket az ilyesmi érdekel, azok határtalanul érdekesnek fogják tartani. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok a könyvnek, és személyesen BB-nak, amiért a pszichiátria művelése közben mindannyiunkban felmerülő dilemmákat, rossz érzéseket, kételyeket szavakba önti és kontextusba helyezi. Sok minden érthetővé, kezelhetővé válik így, és bár nem minden gondolatmenetével értek egyet, mégis mindvégig az volt az érzésem, hogy klassz, hogy végre valaki leírta és felveti ezeket.

Ez a bejegyzés eredetileg az olvasonaplo.net-en jelent meg.

Tringer László: A pszichiátria tankönyve

Terveimmel ellentétben ezúttal nem olvastam el vizsgám előtt a könyvet elejétől végéig, csak három fejezetet belőle, meg egy kicsit lapozgattam, de azért ne hagyjuk ki. Egyébként a múltban körülbelül tízszer kiolvastam már szerintem, egyetem alatt ebből tanultunk.

Ezt a könyvet az egyetemisták vagy szenvedélyesen gyűlölték, vagy szerették, én az utóbbak közé tartoztam, de meg tudom érteni azért az ellentábort is. A könyv inkább olvasókönyv-szerű, a pszichiátriát inkább humán tudományként értelmezi, az emberről, az emberi viselkedésről szól. Nem meglepő, hogy a medikusok hiányolták belőle a más tantárgyaknál megszokott tényszerűséget, a genetikát, a szerotoninreceptorokat, vagy mittudomén, bármi kézzelfoghatót. Mivel az egyetem során ebből a könyvből olvasnak először pszichiátriáról, nagyjából ez fogja meghatározni a területről alkotott képüket, és nehéz eldönteni, hogy mi a jó hozzáállás ilyen esetben. Én szerettem a könyvet, de végighallgatva az évfolyamtársaim véleményét, én is úgy gondolom, hogy nem ártana több biológiát beletenni, hogy lássák a hallgatók, hogy a pszichiátria azért tud egzakt tudomány is lenni, bár tény, hogy én épp azért szerettem meg anno, mert volt benne valami a humán tudományokból. Szóval, annyira nem vagyok objektív, lehet, hogy ez rossz könyv, de én az a típus vagyok, aki érzelmi szálakkal kötődik könyvekhez, mit lehet tenni.

És hát egyszerzős könyv, amit szeretünk, és olyasvalaki írta, aki tud írni, amit szintén értékelünk.

De most nem erről akartam beszélni, hanem arról, ami történt. Vizsga előtti nap már nagyon féltem, ültem szorongva és kapkodtam mindenfelé. Volt egy tétel, ami nem volt benne normálisan a Kézikönyvben, ezért úgy döntöttem, mégis előveszem a Tringer-könyvet és elolvasom abból. És akkor elővettem, kinyitottam, elkezdtem olvasni, és éreztem, ahogy minden oldallal egyre nyugodtabb vagyok, már nem kétszázötven a pulzusom, hanem 72, és rájövök, hogy “de hiszen ez pszichiátria”, hogy én olyasvalamiből fogok vizsgázni, amit ismerek, és ez megnyugtató, és el is múlt rólam a szorongás teljesen. Gondolom, részben azért, mert a jellegzetes szófordulatok mögött felsejlik a Tringer alakja, aki eleve egy megnyugtató valaki, másrészt meg a könyv “ismerőssége”, hogy már annyiszor olvastam régebben. Vicces volt.

Füredi J., Németh A., Tariska P. (szerk): A pszichiátria magyar kézikönyve

A Biblia. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy én a Kéziköny 2001-es (második) kiadását olvastam, és most arról fogok írni, mivel több kiadás is létezik, és ezek különböznek.

Mit is mondjak. Minden hibát magán visel, amit a kézikönyvek szoktak, vagyis sok, különböző stílusban, részletességgel és alapossággal megírt fejezet, időnként sok az ismétlődés, a fejezetek egy része nagyon jó, más része borzasztó, és magamban füstölgök, hogy minek ír tankönyvet az, aki nem tud írni. Van talán kissé túl részletes fejezet, meg ripsz-ropsz összecsapott fejezet. De én azt hiszem, hogy ez csak az én külön bejáratú hisztim, hogy idegesít, ha egy könyvnek nem egységes a stílusa.

Mindent összevetve azért a könyvben összefoglalják a pszichiátriát, úgy, ahogy van, és ez egyrészt hősies próbálkozás, másrészt viszonylag jól sikerül megvalósítani. Van abban valami szépség, hogy a vezikulafúzió sejten belüli mechanizmusairól olvasok, meg a különféle receptorokhoz tartozó enzimkaszkádokról, aztán kettőt lapozok és ott már a csecsemő kötődési típusairól, a tárgykapcsolat-elméletekről és Anna Freud énvédő mechanizmusairól van szó. Nagyjából minden fontos témát érintenek a könyvben genetikától képalkotókig, pszichodinamikai irányzatok, pszichoterápiák, jog, etika, neurokémia, és persze a betegségek. A betegségek leírásánál én kissé hiányoltam, hogy nem sorolják fel a DSM IV. kritériumokat. A 2001-es kiadás sajnos néha már kissé elavult (dehát a pszichiátria ettől gyönyörű, hogy hét év alatt képes elavulni egy könyv :-), de szerencsére tudomásom szerint már készül a következő, átdolgozott és naprakész kiadás.

D. J. Stein, D. Kupfer, A. F. Schatzberg (szerk): Hangulatzavarok kézikönyve

Mit is mondjak. A könyv eredetileg a Szkizofrénia kézikönyvének a párja, vagyis az American Psychiatry Publishing adta ki, ugyanúgy kézikönyv, és gondolom, hogy biztos elég jó lehet. Sajnos, anyagi okokból az eredeti könyvnek egy kis részét fordították le magyarra, vagyis a magyar Hangulatzavarok kézikönyve csupán két fejezetet tartalmaz. Ezek: a "hangulatzavarok szomatikus kezelése – gyógyszeres és egyéb terápiák", illetve "a hangulatzavarok integratív kezelése". Nagy, nagy kár. Gondolom, az eredeti könyvben egy csomót írtak a hangulatzavarok okairól meg genetikai kutatásokról meg egyéb érdekes dolgokról, amivel update-elheti magát a magyar pszichiáter vagy egyéb érdeklődő. A hangulatzavarok kezelése se rossz téma végülis, bár legalább akkor írhattak volna valamit pszichoterápiáról is, gondolom, az eredetiben biztos volt idevonatkozó fejezet, de az már nem fért bele a keretbe. Így marad nekünk a gyógyszeres kezelés, amit remekül összefoglalnak, persze, van pár gyógyszer, ami csak Amerikában van, így az itthon nem releváns, illetve a terápiás irányelvek fejezet is nehezen értelmezhető néha, mivel itthon nekünk vannak saját, az amerikaitól kissé eltérő terápiás irányelveink.

Pozitívum, hogy írnak az ECT-ről, és végre valahol összegyűjtve elolvashattam a hatásáról alkotott elméleteket, meg írnak a legújabb futurisztikus kezelési módszerekről, mint pl. váguszstimuláció meg mélyagyi stimuláció, ami már teljesen cyberpunk, elektródákat ültetni az ember idegdúcába, illetve az agyába, hogy ne legyen boldogtalan, de nyugalom, hazánkban ilyen módszerekről még szó sincs.

Különben kicsit megtévesztő, hogy annak ellenére, hogy csak két fejezetet tartalmaz, mégis megtartották a Hangulatzavarok kézikönyve címet. Így, ha az ember nem lapoz bele a boltban, esetleg azt hiszi, hogy megvesz egy jó kis átfogó művet, közben pedig csak két fejezetet vett. Bár feltűnően vékony, és belül már bele van írva, hogy csak két fejezetet tartalmaz, de akkor is.

J. A. Liebermann, T. S. Stroup, D. O. Perkins (szerk): A szkizofrénia tankönyve

Ez meg egy egész jó könyv, no lám. Az elején idegesített, hogy többszerzős kézikönyv, vagyis minden fejezetet más írt és szerintem el sem olvasták egymásét, így van benne némi ismétlődés, meg minden fejezet kb. Bleulertől és Kraepelintől kezdi, elég lett volna egy bevezetőt írni, aztán kész. A könyv egyébként összefoglalja, amit a szkizofréniáról 2005-ben tudni lehet, vagyis genetika, neurobiológia, elméletek a betegség okáról, tünetek, kezelés, kísérőbetegségek. Neuropszichológia fejezet is van, ami szerintem kicsit elnagyolt, de mivel nekem ez a kedvenc témám, lehet, hogy nem vagyok objektív.

Szóval a különálló fejezetek elég jók, igaz, hogy még megközelítőleg sem állnak össze egységes tankönyvbe. De amikor ezen már túltettem magam, és rájöttem, hogy ebben a könyvben nincs metaplot, hanem minden fejezet egy önmagában is élvezhető epizód, akkor már tetszett. Nem úgy kell olvasni, ahogy én, hogy elkezdem az elejétől és elolvasom a végéig, hanem inkább szerintem arra szánták, hogy hm, kéne valamit olvasni a szkizofrénia gyógyszeres terápiájáról, vagy hm, vajon mi lehet az a foszfolipid-elmélet, és akkor felütöd a megfelelő fejezetnél, ahol húsz oldalban összefoglalják neked. Vannak persze rosszabbul megírt fejezetek meg jobbak, de viszonylag több a jobb. (Én egyébként máshogy szerkesztettem volna a könyvet, ugyanis sok biokémiával kezdődik, és a második felében térünk rá a klinikumra, szerintem fordítva kellett volna, mert így lehet, hogy az első három fejezet után a gyakorlatban dolgozó klinikusok elijednek és nem olvassák végig, ami nagy kár lenne.) Itt kell megjegyeznem, hogy ez egy szakkönyv, tehát semmiféle "a téma iránt érdeklődő laikusok is élvezettel forgathatják", kivéve persze, ha a téma iránt érdeklődő laikus már viszonylag széleskörű ismeretekkel rendelkezik az emberi agy anatómiáját és neurobiológiáját illetően.

Kicsit abszurd egyébként ilyeneket olvasni, hogy a szkizofrén betegek fibroblast-tenyészeteiben alacsonyabb a foszfatidilinozitol-szint, túlműködik a foszfolipáz C, ami az IP3/DAG sejten belüli információs folyamat fokozott aktivitására utal, meg hogy melyik neuropszichológiai teszt során fMRI-vel mely agyterületben találtak hipo- és hol hipermetabolizmust; és közben minden fejezet azzal végződik, hogy persze, ez még további kutatásokat igényel, és amúgy se tudjuk, hogy mit jelent. Hősies erőfeszítéseink ellenére ugyan rengeteg mindent tudunk a szkizofréniáról, kivéve azt, hogy 1. mi az, 2. mitől van, 3. mitől múlik el. De ez nem a könyvnek a hibája, hanem az életé, a könyvben szépen benne van az, amit már tudunk.

 

Bitter I., Füredi J. (szerk): Pszichiátria az ezredfordulón – Szkizofrénia

Bemelegítésképpen (szakvizsgára tanuláshoz melegítek) elolvastam ezt a kis könyvet, mivel az összes többi pszichiátria könyvemmel ellentétben retikülben hordható méretű. A könyv röviden összefoglalja az elmúlt évek kutatási eredményeit, vagyis amit a skizofréniáról adott időpillanatban tudunk, beleértve az épp divatos neurotranszmitter-elméleteket, diagnózist, gyógyszeres terápiát, genetikai eredményeket, közösségi pszichiátriát. Minden fejezetet más írt, amitől aztán van benne klasszul s érthetően megírt fejezet, meg kaotikusan összecsapott fejezet, meg unalmas fejezet is, de azért alapvetően több a jó és érthető. Meg tetszik nekem a koncepció, hogy egy kis könyvvel úgy nagy vonalakban update-elheted magadat adott betegség témakörében, a Pszichiátria az ezredfordulón sorozat gondolom ezzel a céllal készült. Egy baj van, hogy a pszichiátria túl gyorsan fejlődik, és a 2000-ben kiadott könyv már most egy kicsit elavult: nem rossz vagy hibás vagy túlhaladott, ami benne van, hanem sok minden hiányzik belőle, az elmúlt hét évben rengeteg új genetikai eredmény született, meg egy rakat új atípusos antipszichotikum, ezek mind hiányoznak, valamint akkoriban még nem volt talán ennyire divatos a skizofrénia neuropszichológiája, ezért erről sem írnak, pedig nekem a kedvenc témám. Persze, vannak fejezetek – gyerekkori szkizofréniák, történeti áttekintés, tünettan – amik tudomásom szerint nem változtak az elmúlt hét évben, és ezek a fejezetek megállják a helyüket. Szóval bemelegítésnek jó volt.