Terveimmel ellentétben ezúttal nem olvastam el vizsgám előtt a könyvet elejétől végéig, csak három fejezetet belőle, meg egy kicsit lapozgattam, de azért ne hagyjuk ki. Egyébként a múltban körülbelül tízszer kiolvastam már szerintem, egyetem alatt ebből tanultunk.
Ezt a könyvet az egyetemisták vagy szenvedélyesen gyűlölték, vagy szerették, én az utóbbak közé tartoztam, de meg tudom érteni azért az ellentábort is. A könyv inkább olvasókönyv-szerű, a pszichiátriát inkább humán tudományként értelmezi, az emberről, az emberi viselkedésről szól. Nem meglepő, hogy a medikusok hiányolták belőle a más tantárgyaknál megszokott tényszerűséget, a genetikát, a szerotoninreceptorokat, vagy mittudomén, bármi kézzelfoghatót. Mivel az egyetem során ebből a könyvből olvasnak először pszichiátriáról, nagyjából ez fogja meghatározni a területről alkotott képüket, és nehéz eldönteni, hogy mi a jó hozzáállás ilyen esetben. Én szerettem a könyvet, de végighallgatva az évfolyamtársaim véleményét, én is úgy gondolom, hogy nem ártana több biológiát beletenni, hogy lássák a hallgatók, hogy a pszichiátria azért tud egzakt tudomány is lenni, bár tény, hogy én épp azért szerettem meg anno, mert volt benne valami a humán tudományokból. Szóval, annyira nem vagyok objektív, lehet, hogy ez rossz könyv, de én az a típus vagyok, aki érzelmi szálakkal kötődik könyvekhez, mit lehet tenni.
És hát egyszerzős könyv, amit szeretünk, és olyasvalaki írta, aki tud írni, amit szintén értékelünk.
De most nem erről akartam beszélni, hanem arról, ami történt. Vizsga előtti nap már nagyon féltem, ültem szorongva és kapkodtam mindenfelé. Volt egy tétel, ami nem volt benne normálisan a Kézikönyvben, ezért úgy döntöttem, mégis előveszem a Tringer-könyvet és elolvasom abból. És akkor elővettem, kinyitottam, elkezdtem olvasni, és éreztem, ahogy minden oldallal egyre nyugodtabb vagyok, már nem kétszázötven a pulzusom, hanem 72, és rájövök, hogy “de hiszen ez pszichiátria”, hogy én olyasvalamiből fogok vizsgázni, amit ismerek, és ez megnyugtató, és el is múlt rólam a szorongás teljesen. Gondolom, részben azért, mert a jellegzetes szófordulatok mögött felsejlik a Tringer alakja, aki eleve egy megnyugtató valaki, másrészt meg a könyv “ismerőssége”, hogy már annyiszor olvastam régebben. Vicces volt.
Isolde olvasónaplója 
Én nem leszek pszichiáter, de előszeretettel “lapozgatom” eme könyvet. Azért használtam idézőjelet, mivel a könyv digitalizált verzióját olvasom. Nem leszek pszichiáter, ugyanakkor egyik kutatatni vágyott témámhoz elengedhetetlen az emberi elme természetének megértése. Leendő kulturális antropológusként azt akarom vizsgálni, mik azok a szociokulturális vonások, feltételek, melyek elősegítik az egyén lelki egészségének kibontakozását. Emellett a különböző mentális zavarok társadalmi/kulturális beágyazódottsága sem érdektelen kérdés.