Michel Foucault: A bolondság története a klasszicizmus korában

Thaiföldön olvastam a strandon meg a függőágyban. Klassz volt, érdekes, idegesítő, vontatott, és nagyon izgalmas. Nyilván nem fogok itt egy kritikai esszét írni a könyvről blogbejegyzésben, hanem összevissza kiragadok pár dolgot, ami tetszett.

Alapvetően meg a fülszöveg szerint “a pszichiátria születéstörténete” a mű, a középkor végétől indul és valahol a francia forradalomnál fejeződik be, kicsit utalgatva Freudra meg napjainkra. Hogyan alakult ki a pszichiátria intézményrendszere és milyen társadalmi változások meg szellemi folyamatok mentén történt mindez. Csak részben történeti írás, mert a történelem  egy hétszázoldalas filozófiai műbe van csomagolva, amitől egyszerre lesz nehéz és izgalmas. Amellett, hogy sohasem olvastam filozófiát, így beletelt vagy kétszáz oldalba, mire ráhangolódtam a stílusra, Foucault művelt olvasót feltételez, akinek szükségtelen lefordítani a latin idézeteket, mert úgyis tud latinul, valamint elég homályosan utalni néha Rousseau, Nietzsche, Hegel, Hölderlin, Sade márki és Artaud munkásságára, mert úgyis fejből nyomjuk őket (az első 5 úrról van valami kevés fogalmam, Sade-ról csak a popkultúrából, Artaudról semmi). De térjünk a lényegre.

Az első fejezetben röpke képet kapunk arról, hogy mi ment a középkorban meg a reneszánszban, mit gondoltak a bolondokról az emberek, hogyan ábrázolták a képeken a festők, milyen szereplők voltak a bolondok a korabeli drámákban. A bolondság (vagy őrültség, vagy elmebetegség, kinek mi tetszik) akkoriban az élet ijesztő és félelmetes része volt leginkább, a bolondokat még nem zárták el, mert a leprásokat zárták el ugyanis. A leprásokat lepratelepekre zárták, így a fertőzés nem terjedt tovább, és “a középkor végén a lepra eltűnik a nyugati világból”. Mindenesetre Foucault szerint itt a gyökere annak, hogy a nemkívánatos, fura, ijesztő embereket zárjuk jól el, aztán majdcsak lesz valami.

Az elmebetegség ugyanis nem úgy volt, hogy először leírták orvosilag az elmebetegeket, utána pedig kitalálták, hogy ezek legyenek egy helyen kezelve a korabeli lehetőségekkel, hanem pont fordítva. A klasszicizmus korában szépen fogtak mindenkit, aki zavaró volt, vagy botrányos, vagy szegény, vagy fura, és “elzárták”. Többféle ideológia volt emögött, pl. a párizsi koldusok megszüntetésére szegényházak születtek, ahol dolgozniuk kellett. De a családok kérésére simán elzártak családtagokat, akik mondjuk rangon alul akartak házasodni, elszórták az örökségüket vagy káromolták a vallást, vagy egyéb módon veszélyeztették a család jóhírét. Foucault szerint (és rengeteg korabeli forrást idéz, úgyhogy hajlamosak vagyunk hinni neki) mintegy 150 évig a koldusok, nemi betegek, bolondok, szabadgondolkodók, bűnözők, Sade márki, istentagadók és egyéb léhűtők szép összevisszaságban el voltak zsuppolva a társadalom szeme elől, a “közkórházakba”. Itt néhol dolgoztatták őket, vagy csak simán be voltak zárva. Így nem csoda, hogy a bűnös, az erkölcstelen és a “bolond” képe nem teljesen világosan különül el. Mindenkit eltüntettünk szem elől, aki nem tetszett.

Az orvostudomány szerepe egy csomó ideig még jelentéktelen, vagy csak párhuzamos a bolondság társadalmi megítélésével, de nem átfedő: vannak kórházak, ahol így-úgy kezelik a bolondok oda eső százalékát, de közben a bolondok nagy része az elzárásban keveredik a többi elzárandóval. Hogy egyáltalán kit kell bolondnak tartani és kit nem: erről vannak orvosi fejtegetések, vannak jogi források (már a római jogtól kezdve), amúgy meg bárki el tudja dönteni valaki másról, hogy bolond-e. Voltaire szerint pl. “bolondságnak vagy balgaságnak az agy szerveinek azt a nyavajáját nevezzük, amely feltétlenül megakadályozza, hogy egy ember úgy gondolkodjék és cselekedjék, mint a többiek.” Ennyi.

A könyv orvostörténeti fejtegetései különben roppant érdekesek szintén, hogyan képzelték el az idegrendszert anno (az életszellemek áramolnak az idegcsatornákban, meg a szilárd és folyékony részek egyensúlya), és miféle erőfeszítéseket tettek a bolondság osztályozására (“A szenvedélyeket sújtó betegségek: az ízlés elfajzása, bulimia, szatiriázis, erotománia, nosztalgia, tarantellapók csípése okozta betegség, őrjöngés, víziszony, rossz lehelet, antipátia, szorongás.“) És milyen gyógymódok voltak, és hogyan folyt össze és vált szét a különféle időszakokban a gyógymód és a büntetés – pl. a hideg vízzel való leöntés eleinte gyógymódnak indult, de aztán már inkább büntetésként emlegetik, a félelem (megijesztés) pedig eleve klassz gyógymód, mert megdermeszti a túl mozgékony idegrostokat. Ez mennyire durván így van ma is különben (az erőfeszítések az osztályozására, meg a gyógymód vs. büntetés is). Kitér az “orvos” szerepére is, akinek Foucault szerint egyik alapvető feladata nem a szegény elmebetegek gyógyítása, vagy felismerése volt, hanem őr volt, akinek meg kellett védenie a többieket (a kinti normálisokat) a bolondságtól.

Azután az elzárásból hogyan alakultak ki az elmegyógyintézetek, Pinel és Tuke reformja nyomán. Foucault szerint a “Pinel levette a láncokat az elmebetegekről”-jellegű, humanizmust sugalló megfogalmazások hibásak, mert a fenti urak csupán az elzárás új módozatait fundálták ki. Foucault azt sem nekik tulajdonítja, hogy elsőként jutott eszükbe, hogy szétválogassák a bolondokat és az elítélteket, mert már a 18. sz. elején levélben könyörgött több kórházfőnök, hogy ne küldék oda a sima, nembolond elítélteket – mert akkor szegényeknek bolondok között kell sínylődniük, és akkor tutira megbolondulnak azok is.

A történeti kérdésekkel párhuzamosan fut az a gondolatsor, hogy az Értelem hogyan határozta meg mindenkori viszonyát a bolondsággal, vagy Foucault megfogalmazásában, a Nem-értelemmel szemben. Régen az őrültek részei voltak az összképnek, bár szívesen megszabadultunk volna tőlük (a középkorban tényleg fizettek hajósoknak, hogy vigyék el a bolondot messzire és ott rakják ki), vagy legalábbis eltüntettük volna szem elől. A könyv végére aztán kiderül, hogy az Értelemnek tulajdonképpen szüksége van bolondokra ahhoz, hogy legyen mihez képest meghatároznia magát. Már nem saját bestialitását látja meg az ember a bolondságban, hanem a bolondságot egy tanulmányozható, objektivizálható és orvosolható tárggyá teszi. Ez a struktúra Foucault szerint már eleve elidegenítő: “a bolondság ismerete feltételezi, hogy birtokosa valamilyen módon elkülönült tőle, már előre megszabadult veszélyeitől és varázsától, és valamilyen nem-bolond léttel rendelkezik.”

Fogalmam sincs különben, milyen olvasmány ez olyasvalakinek, aki nem pszichiáter, így pszichiáterszemmel viszont határtalanul érdekes volt. Az orvostörténeti részek is, de leginkább felfedezni a mai gyakorlatot és felfogást a klasszicista gyökerekben, hogy az a sok ellentmondás, ami ma benne van a mindennapjainkban, az honnan jön és hogyan alakult ki. Hogy egyszerre hihetetlenül sokat haladtuk a klasszicizmus óta, más szempontokból viszont semennyit. Foucault különben maga is zakkant szadomazochista homoszexuális volt, és kritikusai szerint ezért írt a bolondságról meg a szexről, de mint tudjuk, az hogy valaki zakkant, nem zárja ki, hogy remek meglátásai legyenek a pszichiátriáról, épp ellenkezőleg.