F. Barton Evans III: Harry Stack Sullivan – Interpersonal theory and psychotherapy

A "Makers of Modern Psychotherapy"-sorozat egy darabjáról van szó, amit még egyszer régebben véletlenül beszereztem (khm, tudjátok, hogy van ez, véletlenül beszerez az ember könyveket), és a múltkor pedig felmerült Sullivan neve, és nekem eszembe jutott, hogy mintha lenne tőle/róla valami könyvem, és elolvastam ezt.

Kétszáz oldalas, viszonylag könnyen befogadható műről van szó. Evans az elején elmeséli Sullivan kalandos életét, ez komolyan izgalmas, majd pedig tudomásunkra hozza, hogy Sullivan nagyon fontos és nagyhatású, viszont rendkívül nehéz olvasni, mert nem éppen olvasóbarát stílusban írt. De nem baj, nekünk nem is kell eredetiben olvasni, ugyanis Evans összefoglalja nekünk Sullivan teóriáinak lényegét a maradék 150 oldalon, időnként néhány bekezdéses Sullivan-idézetekkel tűzdelve, hogy azért az eredeti szöveg se maradjon ki az életünkből. Szerintem ez egy remek koncepció. 

Sullivan az 1920-as években egy új személyiségelmélettel állt elő, aminek az a lényege, amit én is gondolok, hogy "embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél." A részletekbe nem mennék bele, de lényegileg betámadta a kor két nagy uralkodó elméletét a pszichiátriáról: Freud és Kraepelin dogmáit. Így:

1. Freud és követői szerint a személyiségünk úgy alakul ki, a tüneteink-problémáink abból adódnak, hogy egyik személyiségrészünk harcol a másikkal, és a lelkünkben egy háború dúl odabent. Sullivan szerint meg közben úgy mellesleg van körülöttünk ám egy Világ egy csomó emberrel, akik hatnak ránk, és a személyiségünk ehhez mérten formálódik, és ha anyánk ver, akkor másfajta személyiségünk alakul ki, mintha nem verne, de ez hagyján, az se mindegy, hogy kiközösítenek-e általános iskolában a többi gyerekek, meg milyen a tanár, meg hogy a tinédzserkori szexuális fejlődésünk milyen környezetben történik. Sullivan ezt persze részletezi, mikor, hogyan, miért hat ránk a többi ember, a jelenségeknek a kor szokásainak megfelelően fura neveket ad, de sokszor az az érzésem, hogy "na, pont így gondoltam én is". Későbbi évtizedek kutatásai Sullivan számos ilyesfajta ötletét alátámasztották.

2. Kraepelin szerint az úgy van, hogy vannak a normálisak meg a pszichiátriai betegek, akiknek az agyával valami nincs rendben. Alaposan meg kell tehát figyelnünk a beteg egyén tüneteit, leírni, kategóriába sorolni, és akkor kiderül, melyik csoportba tartozik. Sullivan viszont azzal állt elő, hogy nem, hanem a depresszió, a szorongás, sőt, mi több, a pszichotikus tünetek olyan jelenségek, amik az embereknél jelen lehetnek életük egyes szakaszaiban, máskor meg nem, attól függ, hova kerülnek és ott ki a többi ember. Ezért nem lehet csak úgy ráaggatni valakire egy diagnózist az alapján, hogy éppen miféle tünetei vannak. Későbbi évtizedek kutatásai ezt is valamelyest alátámasztották, pl. hogy a pszichotikus tünetek is meglepően gyakoriak a normál népességben. Szorongani meg gondolom, már mindenki szorongott.* A biológiát mondjuk totál figyelmen kívül hagyja, pedig azért az is létezik, de ne legyünk telhetetlenek (ennek ellenére neuroanatómusokkal is kutatott együtt, de erről valamiért nem esik szó a könyvben).  

A könyv második, hosszú része Sullivan elméleteit fejtegeti a különböző fejlődési szakaszokról, leghosszabb és hangsúlyosabb a csecsemőkor, de szerinte ugyanolyan fontos a kisiskoláskor is, az nem latencia, hanem lényeges dolgok mennek végbe. A felnőttkort már kicsit összecsapta, de legalább megemlíti, az is nagy szó.

A harmadik fejezetben a betegségekről alkotott elméletei és terápiás javaslatai jönnek, részben a leíró pszichiátria kritikája, részben meg annak ecsetelése, hogy hogyan használjuk az emberi kapcsolatot a pszichoterápiában. Nem hasonlít a modern pszichoterápiás könyvekhez, amennyiban nem ír le egy szakácskönyvszerű receptet, hogy pontról pontra mit kell csinálni, ha a betegednek ez a baja, inkább szemléletmód. Szerinte a pszichoterápia lényeges eleme a biztonságos környezet fenntartása, és hogy abban a környezetben a páciens tanulni tudjon.

Alapvetően még így modern szöveggel is néha nehezen olvasható a könyv, mivel Sullivan utálta a rendelkezésre álló pszichiátriai nomenklatúrát és ezért mindent megpróbált a szakzsargon helyett érthető nyelven elnevezni, de ezáltal csak egy újabb szakzsargont alkotott. Ennek ellenére sosem volt olvasás közben az az analitikus irodalomnál megszokott WTF??!-élményem, hanem mindig úgy éreztem, hogy létező jelenségekről van szó. Evans azt is mindig alaposan kifejti, hogy későbbi korok hogyan magyarázták Sullivant, mások hogyan nevezték ugyanazt, milyen kutatások támasztották alá vagy cáfolták az adott elméletét, ez így klassz, remekül kontextusba tudom helyezni. Sullivan egyes gondolatai ma már evidenciának számítanak (hatnak ránk az emberek, a maszturbálástól nem szárad le a kezed stb), de van néhány, ami ma is vita tárgya (már akkor kritizálta a DSM IV-et, amikor még nem is létezett). Mindent összevetve sok újdonságot nem tudtam meg, de szerettem ezt a könyvet, mert jobban hasonlított a saját gondolkodásomra, mint az analitikuskönyvek általában szoktak.

*"Quite simply, for Sullivan, those who come to the attention of the psychiatrist have problems of interpersonal living, which vary from so-called normals not in the kind, but in the degree or pervasiveness of difficulty."