Dan Simmons: Hyperion

“A hegemóniai Konzul ébenfekete űrhajójának balkonján ült, és Rachmanyinov cisz-moll prelúdiumát játszotta egy ősi, de jól karbantartott Steinwayen, miközben hatalmas, zöld, gyíkszerű élőlények kavarogtak és bömböltek a lenti mocsárban.”

Garcia Marquez szerint kulcsfontosságú egy regény első mondata. Ebben a  regényben ez az első mondat. Ebből azért már kaphatunk valamiféle képet arról, miféle könyv ez, nem igaz? És valóban, a könyv be is tartja, amit ígér. Tényleg nagyszabású, bizarr, ijesztő, fantáziadús és modoros, mindvégig. Így folytatódik.

“Északon vihar készülődött. A koromfekete fellegek alatt egy óriási nyitvatermőkből álló erdő sejlett fel, míg a zord égen kilenc kilométer magasra tornyosultak a gomolyfelhők. Villám hasított át a horizonton. A hajó közelében időnként homályos, hüllőszerű alakok tévedtek a takarómezőbe: felüvöltöttek, majd felszívódtak az indigókék ködben. A Konzul a prelúdium egyik nehéz szakaszára összpontosított, és rá sem hederített a vihar és az éjszaka közeledtére.
A fénysürgönyadó felcsipogott.”

Szeretem, ha az első bekezdés alapján el lehet dönteni egy regényről, el akarom-e olvasni vagy sem. Én igen.

A folytatásban a Konzul ugye kap egy telefont (fénysürgönyt), aminek eredményeképpen végül hat társával zarándokútra indul az Időkripták Völgyébe. Az Időkripták a Hyperion nevű bolygón vannak, és visszafelé mozognak az időben, meg van ott egy szörny vagy gyilkológép vagy valami is, a Shrike, ami nem engedelmeskedik a fizika törvényeinek, különös tekintettel a helyre és az időre vonatkozóakra. A hét ember egy pap, egy katona, egy költő (a költő rohadt idegesítő mindvégig), egy templomos kapitány, egy tudós (bácsi, egy csecsemővel), és egy nyomozónő, meg ugye a Konzul. A regény szerkezetileg a Canterbury meséket követi, ami arról szól, hogy hét zarándok mind elmeséli egymásnak a történetét az út során. A regény nagy része tehát az, hogy a szereplők elmesélik egymásnak a történetüket. A történeteik sokkal ijesztőbbek, nyomasztóbbak bonyolultabbak és fantáziadúsabbak, mint az ember gondolná. Természetesen felbukkan John Keats is, vagy valaki afféle.

A fülszövegben űroperának nevezik a regényt, amitől én kissé idegenkedtem, azt képzelem ugyanis, hogy az űroperák azok a könyvek, amikbe a szerzők bele akarják zsúfolni az összes klassz furcsa hangzású helységnevet és különös idegen lényt, amit kisfiúkoruk óta kitaláltak, és ez a cselekmény és a karakterek rovására megy. Hát, Simmonsnál nem megy a rovására. Nagyjából nem tudtam letenni ezt a könyvet, habár voltak részek, amiket annyira horrorisztikusnak találtam, hogy “csak az iszony szegezett a képernyőhöz”. Maga a világ, a politikai csatározások, a karakterek, az irodalmi utalások, a lények, totálisan lekötöttek. Ne felejtsük el, hogy ez egy trilógia, így ugyan van egyfajta befejezése a könyvnek, de olyan, hogy utána elkezdjük keresni a következő kötetet.

Richard Morgan: Dühöngő fúriák

A könyv a Takeshi Kovacs-sorozat harmadik darabja. Az első a Valós halál, a második a Törött angyalok. A Valós halál noir-cyberpunk hangulatát nagyon szerettem, a Törött angyalokban nem volt noir és cyberpunk se sok, volt viszont misztikum, scifi és akció, nem is tetszett annyira. A Dühöngő fúriák megint kicsit technokratább, több benne a cyberpunk elem, de ugyanúgy megmarad a badass akció és a Törött angyalok marslakói által behozott nyomasztó misztikum, és ezekkel együtt talán a sorozat legjobb darabja. Emellett végre megtudjuk, mi is a sztori ezzel a sokat emlegetett Quellcrist Falconer nevű exforradalmár-filozófus asszonysággal.

A történet Harlan világán játszódik, az az a bolygó, aminek nagy részét óceán borítja, de repülővel nem lehet közlekedni a marslakók ittfelejtett orbitálja miatt, és ahol a helyszínek egy részének magyar neve van, a másik részének meg japán hangzású neve. Emiatt ne hibáztassuk a fordítót és ne keressük, mi lehetett az eredeti neve a Kossuth nevű mocsárnak, mert annak bizony Kossuth mocsár. Mindez Richard Morgan magyar származású francia levelezőtársának köszönhető, ekkor tetszettek meg neki a magyar nevek. Egyben ez az egyetlen bolygó az egész univerzumban, ahol Takeshi Kovacs nevét helyesen ejtik.

Gyilkos gépekkel vannak tele a mocsarak, a szereplők egy jelentős része nagyszámú idegrendszeri implantot visel, az évtizedekkel ezelőtti quellista forradalom után már a Cégek (magyarul a maffia) vette át a hatalmat, korrupció és politikai intrikák mindenütt, Kovacs legnagyobb szerelmét rég kinyírták, Virginia Vidaura, a Küldöttek kiképzője és egyben példaképem egy fürdővárosban füvezgetve tölti nyugdíjas éveit, a marslakók pedig, hát, náluk ugye sosem lehet tudni.

Imádom.

Amikor azt hiszed, hogy ebből a sok, bonyolult, mégis összefüggő történetszálból egészen biztos, hogy lehetetlen egy akárcsak valamennyire logikus befejezéssel előállni, akkor kiderül, hogy de, lehet. Wow.

Itt egy hosszabb ismertető a kultblogon, ahol azon fanyalognak, hogy valóban klassz a társadalmi berendezkedés, azonban túl sok a lövöldözés és Morgan biztos túl sok Zs-kategóriás akciófilmet nézett. Én nem sokalltam az akciót, de könnyen lehet, hogy én is túl sokat néztem.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Lakott sziget

Imádom ezt a könyvet, nagyon klassz. Természetesen anno betiltották mind a Szovjetúnióban, mind hazánkban, mert a legtöbb Sztrugackij-könyvhöz hasonlóan a klasszikus sci-fi mögött tömény moralizálás és társadalomkritika található. Amelyben durván kritizálják a kommunista rendszert, meg úgy alapvetően az emberiséget. De közben atomháború, űrutazás, szerelem, féltékenység, kaland, akció, gonosz rádióhullámok, összeesküvés. Izgalmas és nagyon nyomasztó. Imádtam.

Makszim a Földről (egy 22. századi, nagyon ideális és fejlett Földről) érkezik űrhajójával egy ismeretlen bolygóra, ahol hajótörést szenved. Az ismeretlen bolygó már első pillantásra is elég komolyan nyomasztó, és a regény során ez csak fokozódni fog. Mellesleg kísértetiesen hasonlít a Föld bolygóhoz mai állapotában.* Korábbi háborúkból ittmaradt hadigépezetek kószálnak bekapcsolva félhalott erdőkben, Délen állítólag van valami homoksivatag mutánsokkal, akik az előző atomháborúból maradtak itt, de eleve az van, hogy az egész bolygó nem békében él egymással, hanem több, kis ország létezik, akik összevissza háborúznak. És ez mind semmi, mert országon belül is vannak problémák, furcsán viselkedő gárdisták és úgynevezett korcsok. Makszim űrhajója felrobbant, tehát itt kell helytállnia, ami nem könnyű, mert naiv és jólelkű fiú egy enyhén szólva is zaklatott világban. (Mi sem természetesebb, hogy első pár hónapját a pszichiátrián tölti.) Megismerkedik a Guy nevű gárdistával, majd nyomasztó összeesküvéseket fedez fel sorban, és amikor már azt hisszük, hogy minden a helyére került, a Sztrugackij-fivérek akkor is elő tudnak állni meglepő fordulattal. Plusz a remek humoruk.

Sci-fi-hez képest viszonylag kevés kütyü és technikai részlet van, inkább hasonlít posztapokaliptikus antiutópiára és/vagy kalandregényre. És így 2009-ben is teljesen időszerű és élvezetes. Mekkora bestseller lett volna ez 1969-ben, bele sem merek gondolni.

*”Mint néhány nappal korábban, megint várakozniuk kellett, amíg kitöltenek néhány papírt, amíg a lehetetlen fejfedőt viselő, nevetséges ember valamit rákapar a rózsaszínű űrlapokra, a véres szemű ismeretlen pedig a zöld űrlapokon irkál valamit, egy optikai látásjavító eszközt viselő leányzó lila pecséteket nyom ezekre az űrlapokra, azután mindenki űrlapot és pecsétet cserél, közben belezavarodnak és ordítoznak egymással, a telefon után kapkodnak, végül a lehetetlen fejfedőjű ember magához vesz két zöld és egy rózsaszín űrlapot, a rózsaszínt kettétépi, s egyik felét odaadja a bélyegzőt kezelő leányzónak. A hámló arcú ismeretlen két rózsaszín űrlapot, egy vastag kék kartonlapot és egy kerek fémzsetont kap, rajta valamilyen domború felirattal. Mindezt egy perc múlva átadja egy csillogó gombú, termetes embernek, aki a kijáratnál áll, húsz lépésnyire a lehetetlen fejfedőjű embertől. Ám amikor már kilépnek az utcára, a termetes hirtelen rekedten ordítani kezd, erre a vörös szemű ismeretlen visszamegy, magyarázkodni kezd, hogy elfelejtette magához venni a kék karton négyszöget, magához veszi a kék karton négyszöget, s mély sóhajjal bedugja a felső zsebébe.”

 

Richard Morgan: Törött angyalok

Hajaj. Annyira szerettem ennek a könyvnek az előző részét. Abban cyberpunk van és detektívnoir és hangulat és atmoszféra. Különben ez se rossz, mert nem rossz egyáltalán, csak az előzőhöz meg a várakozásaimhoz képest. Ez nem noir, csak akció-sci-fi, bár annak nem rossz.

Ott vagyunk valami bolygón a cyberpunk jövőben, az emberek tudattokban hordják a tudatukat. Takeshi Kovacs még mindig jóképű és vagány ex-Küldött, jelenleg az adott bolygó polgárháborújában tevékenykedik aktívan, amikor visszautasíthatatlan ajánlatot kap. Takeshi Kovacs különben igazi nőknek való akcióhős, mindig borostás, dohányzik, sármos, néha köcsög, de a szíve mélyén kedves, persze vakmerő is és istentelenül jó az ágyban, szóval beleszerettem már két könyvvel ezelőtt. Visszatérve a történethez. Kiderül, hogy van egy ásatás, ahol az idegen lények hátrahagyott cuccai közt egy csillagkaput is találtak, sőt, nem csak azt, hanem ami mögötte van, az még izgalmasabb. Ezekre persze számos érdekcsoport igényt tart, harcolnak érte mindenféle eszközzel, evolúcióra képes intelligens félig-kütyü-félig-élőlény fegyvereket és korrupciót, csalást és árulást is beleértve. De igazából nem ezektől kell félni, nem bizony, hanem Attól, Ami A Kapu Mögött Van. Ami egyébként nem sima szörny vagy ilyesmi, hanem jól kitalált misztikus félelmetes ööö jelenség.

Mondom, ez egy izgalmas science-fiction-akcióregény (van ilyen szó?), nincs vele semmi baj, csomó üldözés, lövöldözés, idegen lények vagy micsoda, némi misztikum, meg még több lövöldözés, fordulatos meg minden, csak nincs meg benne az Altered Carbon-ra jellemző különleges hangulat és így fanyalogni vagyok kénytelen.

A. és B. Sztrugackij: A kölyök

Az emberiség rég meghódította a kozmoszt, néhány bolygón találtak humanoid lényeket, akikkel kapcsolatba léptek; más bolygókon meg nem-humanoid lényeket, akikkel tulajdonképpen ki tudja, hogy kapcsolatba léptek-e. Hiszen az emberek kommunikáltak sokféleképpen, de hogy a nem-humanoidok mit gondolnak erről, azt tulajdonképpen nem tudjuk, lehet, hogy azt hiszik a szkafanderes xenobiológusokról, hogy az időjárás részei.  
Négy űrhajós érkezik egy eddigi ismereteink szerint kihalt bolygóra, ahol egy régesrég lezuhant űrhajóroncsra bukkannak. Kiderül, hogy az űrhajón egy kisfiú is utazott, akit szülei halála után az addig élettelennek hitt bolygón élő(?) lények(?) neveltek fel. A lények nem csak, hogy nem humanoidok, de még élőlényre sem emlékeztetnek, leginkább… jelenségek. A kisfiú segítségével – aki érti az emberi nyelvet, de közben valamilyen érthetetlen módon kapcsolatban áll a földönkívüliekkel is – végre megvalósulhat a nem-humanoid lényekkel dolgokkal való kommunikáció.
A kisfiú rettenetesen bizarr, a kihalt bolygó némiképp nyomasztó. A kialakult konfliktus (ti., hogy mit kellene kezdeni az emberi lényre csak nyomokban emlékeztető fiúcskával) eléggé megosztja az űrhajósokat, a közöttük kialakult vitákban Sztugackijék etikai, valamint az emberiség jövőjét érintő kérdéseket fejtegetnek: a kapcsolatfelvétel révén ugyanis nagyon sokat tudhatnánk meg a nem-humanoid lényektől az emberiségről, hogy milyennek látnak minket ők, és az emberiség ezáltal fejlődhetne tovább. "Nem tudom, ki fedezte fel a vizet, de biztos nem a halak" – állítja az egyik tudós. Szóval fontos lenne felvenni a kapcsolatot a misztikus lakókkal. Persze, a "fiú"-nak is megvan erről a maga véleménye. 
Kozmosz Fantasztikus Könyvek-sorozat, Kuczka Péter-esszével a végén, klasszikus oldszkúl sci-fi, a tökéletesen megmagyarázhatatlan idegen lényekkel engem egy kicsit Lem-re emlékeztetett. 

A. és B. Sztrugackij: Nehéz istennek lenni, A hétfő szombaton kezdődik

Két kisregényt tartalmaz a könyv, fenti címekkel, és jól jellemzi az írásokat, hogy túlmentem miatta a metróval, és nem egy megállót, hanem mindjárt hármat. Sztrugackijék szokásukhoz híven okosak, humanisták, társadalmi problémákat feszegetnek és hihetetlen szellemesek. Istenem, amennyire hisznek az elme világokat megváltoztató erejében, a tudomány felemelkedésében, az Emberben, az egyszerűen… bájos.
De részletezem.

A Nehéz istennek lenni történetéről nem mondanék sokat, mivel az alapok – hogy 1. kik ezek, 2. mikor, melyik korban történik ez, 3. egyáltalán milyen bolygón – a történet közben derülnek ki, és annyira ügyesen adagolják az információt, olyan izgalmas ezekre fokozatosan rájönni, hogy nem akarom elvenni ezt az élményt senkitől. Szóval, spoiler nélkül: huszadik századi Emberek tevékenykednek egy alapvetően középkori környezetben, esetenként futurisztikus technikával. Kaland, izgalom, féltékenység kardozó lovagok, udvari intrikák, helikopter. Közben bíráljuk kissé bújtatottan a kommunizmust, meg egész nyíltan a nácizmust, és persze remek humorral.
(A Nehéz istennek lenni-ből, ööö, számítógépes játék is készül.)

A hétfő szombaton kezdődik szintén össze nem illő dolgokat kever egy történetbe mintegy magától értetődően: a főhős, egy fiatal programozó (lol) egy szovjet kisvárosba érkezik Moszkvicsával, ahol egy öregasszonynál száll meg, hogy szintén nyaraló haverjait bevárja. A szállásán, nos, furcsa dolgok történnek (konkrétan láthatatlanná válásra meg beszélő macskára kell gondolni) amik odáig fajulnak, hogy végül természettudományos érdeklődésének engedelmeskedve állást vállal a helyi Kutatóintézetben. A Kutatóintézetben a természetfelettit kutatják, vagyis a mágiát, a kísérleti állataik démonok meg baziliszkuszok, de felbukkan egy időgép is, valamint kísérlet történik az Eszményi Ember megalkotására. Kapunk a fejünkre rengeteg tanulságot, dicsérjük a munkát, a tudományt és a tudós, humanista, elhivatott embert, ti. aki már szombaton bejön dolgozni, mert utálja a semmittevést, de a munkáját meg imádja. Egy mai regényben ez tökéletes demagógia lenne, de Sztugackijék akkora hittel adják elő, hogy nem tehetek róla, tetszik, különösen annak tudatában, hogy ők is kutatók (nyelvész, matematikus, csillagász) voltak. De nyugalom, A hétfő szombaton kezdődik sokkal viccesebb, mint amennyire moralizál, mégpedig azért, ahogyan a mágia jelenségeit keveri a tudományos nyelvvel, minthacsak Harry Potter phD-zna, és mindehhez 1960-es évekbeli Szovjetunió, Moszkviccsal és kék munkaköpenyt viselő, dohányzó, elhivatott programozóval. Imádom. Zseniális.

És ne feledkezzünk el a remek fordítóról sem, klassz a magyar szöveg stílusa, engem kicsit Szerb Antal humorára emlékeztet.

A könyv letölthető az f451-ről
Sztrugackijék honlapja (oroszul van)

Ami még egyébként bűbájosan retró, az a könyv végében található esszé, amelyben kortárs irodalomkritika fogalmazódik meg a fantáziavilágok szépirodalomban betöltött szerepéről, ti. hogy mennyi pluszt és szabadságot nyújthat az írói önkifejezéshez a jövő és az elrugaszkodott képzelet; és mennyire újszerűen lehet megfogalmazni az emberiség örök morális problémáit ezekben az új és nemlétező környezetekben. Kuczka Péter jó alaposan lehúzza Burroughs Mars hercegnő-cuccait, és bár Tolkient dicséri, de korát messze megelőzve kíméletlenül beszól a Gyűrűk ura-rajongó geekeknek. 1971-ben. Mindemellett oldalakon át fejtegeti, hogy lesz része ez az új, science-fiction nevű jelenség a szépirodalomnak. Mondom, bűbájosan retró.

Az alábbiakban idézek egy kis részt a könyvből:

(Az a szituáció, hogy halszag van és valamit tenni kéne ellene.)

"- Nohát, pajtás – fellete Orja-Orja. – Ezt már magadnak kell…
Megvakartam a másik fülem tövét, fejben nagyjából kiszámítottam a vektort és akadozva akusztikai ráhatást alkalmaztam (ráolvastam). Orja-Orja befogta az orrát. Én kitéptem a szemöldökömből két szőrszálat (szörnyen fáj és ostobaság), és polarizáltam a vektort. A szag ismét erősödött.
– Rossz – mondta szemrehányóan Orja-Orja. – Mit művelsz, te bűvészinas? Nem látod, hogy a szellőzőablak nyitva van?
– Á – mondtam. – Igaz- Számításba vettem a divergenciát meg a rotort, megpróbáltam fejben megoldani a Stokes-féle egyenletet, belegabalyodtam, számon keresztül lélegezve kitéptem még két szőrszálat, hozzászoktam a szaghoz, az Auers-féle varázsigét mormoltam, s már végképp nekikészültem, hogy még egy szőrszálat kitépjek – ekkor azonban kiderült, hogy a szoba természetes úton kiszellőződött, és Roman azt tanácsolta, takarékoskodjam a szemöldökömmel és zárjam be a szellőzőablakot.
– Közepes teljesítmény – mondta. – Lássunk neki a materializációnak.
Egy ideig a materializációval foglalkoztunk. Én körtéket teremtettem, Roman pedig azt követelte, hogy egyem meg. Én erre nem voltam hajlandó, mire ő újakat készíttetett velem." …

Ken Grimwood: Időcsapda

Az Időcsapda olvasását konkrétan a címe és a borítója miatt halogattam évekig. Most komolyan, hogy néz ez ki. Persze, nagyon jó könyv.

A történet 1988-ban kezdődik, amikor is főszereplőnk, Jeff épp becses nejével beszél telefonon, miközben infarktust kap és meghal. Vagyis nem hal meg, hanem egyszerre csak 18 éves korban találja magát a kollégiumi szobájában, és akármennyire is furcsa, szembe kell néznie vele, hogy most visszakerült az időben, elölről kell csinálnia mindent. Persze, az előtte álló jövőről egy csomó mindent tud: tudja például lóversenyek eredményeit, amivel egy rakás pénzt nyer, tudja, milyen részvényeket kell venni, úgyhogy végülis egyáltalán nem az "előzőhöz" hasonlóan éli életét, hanem teljesen máshogy. Amíg aztán 1988-ban totál egészségesen infarktust kap és meghal.

Vagyis nem hal meg, hanem ismét visszakerül, egy picivel későbbi időpontra, és kezdődik az egész előlről. Vagyis nem az egész, mert Jeff megint egy kissé máshogy éli le a "hátralévő" éveket.
Közben persze összefutunk a világpolitika aktuális eseményeivel, csomó akkoriban készült film és akkoriban megjelent újdonság szerepel. Igazán paradox, néha vicces, és nagyon elgondolkodtató könyv.

 

Jó kritika az rpg.hu-n

Ray Bradbury: Az öröm masinériái

Az öröm masinériái novelláskötet, állítólag a kiadó Bradbury-sorozatának első darabja, ennek örülünk. Bradburytől az eddig olvasottak alapján én mondjuk leginkább sci-fit vártam, ezzel szemben a kötetben szereplő novellák közül egy jó csomó nem az. Ez persze egyáltalán nem baj, mert mindegyik írás így is nagyon bradbury-s: bizarr, félelmetes, groteszk, néha vicces, remek ötletekkel és jó karakterekkel. Mit mondjak még.

A kedvenceim például A várakozó, ami egy marsi expedíció meglehetősen misztikus és horrorisztikus végét meséli el, és persze a Szabadjegy a Chicago-i bombatölcsérbe, ami egy világvége utáni környezetben játszódik, és egy öregemberről szól, aki a többiekkel ellentétben minden apróságra emlékszik a katasztrófa előtti időkől, nagyon szép történet.

És muszáj beraknom az első megjelenés borítóját, ez egy 1964-es könyv ugyanis, bár ez cseppet sem látszik rajta.