Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj

Az ember időről időre elbizonytalanodik, hogy egyáltalán írnak-e még manapság jó sci-fi-t, vagy modern világunkban a műfaj halálraítélt és a jelen felhozatal kimerül a klasszikusok másolásában és az űroperákban. A Kvantumtolvaj kiváló példája annak, hogy wow. Iszonyú jó, nagyon szerettem, nem szabad kihagyni.

Kvantumtolvaj_kozepesA szerző egy finn matematikus, és ez látszik is. A modern matematikáról nincs fogalmam, de az feltűnt, hogy mind a matematika, mind a fizika terén a nagyon konkrét jelenségek konkrét magyarázata felől a megfoghatatlan és a bizonytalansági tényezőket hangsúlyozó teóriák felé haladunk, kezdve a relativitáselmélettel, folytatva a kvantumelmélettel. Az egész könyvet kompletten áthatja ez a hangulat, nincs szilárd talaj, nincs rendes határ élőlények és nem élőlények között vagy emberek és nem emberi értelmes entitások között, különösen hiányzik a határ a valódi valóság, a szubjektív valóság és a virtuális világok között, a csaj hajójának összes része egyfolytában mozog és átrendeződik, a Marson lévő mozgó városban az idő a fizetőeszköz, stb. Ezt erősíti a szerzőnek az a szokása, hogy a különféle jelenségeket és dolgokat eddig ismeretlen, új szavakkal, fogalmakkal ír le, amiket nem magyaráz el, így csak homályos elképzeléseid lehetnek a szövegkörnyezetből, hogy mit is jelent az adott dolog – fokozatosan persze mindig kiderül, vagy legalábbis nagyjából, de ettől még kifejezettebb az az érzés, hogy semmi sem kézzelfogható. Ez sokakat zavar, számomra épp ebben rejlett a könyv zsenialitása, csodálatos, könnyed, rémisztő bizonytalanság, imádtam.

A történet főhőse Jean le Flambeur, a híresen kiváló tolvaj, egyébként úriember, az első jelenetekben egy játékelméleti paradigmákon alapuló virtuális börtönben sínylődik épp. Innen kiszabadítja egy Mieli nevű titokzatos nő (az oorti nevű szárnyas faj tagja), mert közös megbízójuknak Flambeur tolvajképességeire van szüksége. A Marson lévő mozgó városba mennek, ahol felbukkan a harmadik főszereplő is, a detektív. Szóval franciásan udvarias, úriember tolvaj, briliáns mesterdetektív, rejtélyes nő. A mozgó város a Mars felszínén közlekedik, nem lehet helyhez kötött, mert az emberek által korábban létrehozott biológiai fegyverek üldözik. Lakói, mint említettem, az időt használják fizetőeszközként, ha pedig elfogy az illető ideje, akkor Hallgataggá válik, ami egyfajta közmunkát jelent, de inkább nem definiálom ezt sem, mert a pontos jelentése útközben derül ki. Van közös exomemória, amiből bármilyen adatot lehívhatsz, de a marsi adatvédelemmel az is lehetséges, hogy akivel épp találkoztál, azt azonnal elfelejtsd. Nem mesélem tovább, rengeteg ötlet van a könyvben, amit én amúgy kifejezetten utálni szoktam: van az a jelenség, amikor az űroperákban öncélúvá válik az ötletelés és hiába talál ki a szerző még öt új élőlényfajt és tizenöt új szót és plusz három univerzumot, az már nem árnyalja és nem viszi előre a történetet, csak unalmas és felesleges. Rajaniemi ötletei nem csak jók, hanem passzolnak a világba, gazdagítják a történetet, van helyük és értelmük.

Műfaját tekintve klasszikus krimi és hard scifi keveréke a könyv, megfejelve azzal, amit, úgy látom itt a neten, a poszthumanista / transzhumanista kifejezéssel szokás illetni. (Nagyjából azt jelenti, amikor az emberi faj már annyira evolválódik, hogy a végén már egyáltalán nem is emberi.) Még azt is írják a neten, hogy nehéz olvasmány, nekem nem tűnt nehéznek, de mondom, engem nem zavart, ha nem értettem egy szót, hanem direkt élveztem. Ha már itt tartunk, jó a szöveg is, Rajaniemi jól ír, és a fordítás is klassz.

Rövid sfmag-kritika a fordítótól

Kicsit talán túl részletes, de jó kritika a geekz blogon

Éljen, éljen, mindjárt megjelenik a folytatás, a Fraktálherceg, és Rajaniemi jön a Könyvfesztiválra is