Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez

utmutato-szuleshezBevallom, ez volt a kedvenc könyvem a szülésről: közvetített egy olyan érzést vagy szemléletet, amit nem biztos, hogy meg tudok fogalmazni jól, de amikor elkezdtem olvasni a könyvet, még nem tudtam, hogyan fogok szülni, félelmetesnek, riasztónak és rettentő kiszolgáltatott helyzetnek tűnt, amikor befejeztem, akkor meg ugyanúgy nehéznek hangzott, de magabiztosabb lettem és úgy éreztem, oké, csináljuk, és hogy majd tudni fogom, mit kell csinálni és hogyan. Nagyon röviden is össze tudom foglalni, miért állt közel a könyv a saját szemléletemhez, és miért tudott megszólítani: a szerző egy erős nő, hippi, és okos. Én erős nő vagyok, lélekben természetkedvelő hippi, és okos. Engem meg lehet azzal venni, hogy ha emlékeztetnek az erőmre, emellett lehet az erdőben sétálva vajúdni, meztelenül szülni és utána örömödben énekelni a tűz körül, és mindehhez a kortást szaklapokra, az evidence-based orvoslásra és a Cochrane-adatbázisra hivatkozni. Csak az egyik, vagy csak a másik kevés, de Gaskin mindegyiket csinálja.

A könyv első része szüléstörténetek, és ez az első 100 oldalt jelenti: 100 oldalon keresztül nők mesélik a szüléseiket. Van közte könnyű meg nehéz, kalandos meg komplikációkkal teli és egyszerű is. Általában nehéz, fájdalmas, örömteli. Némelyik történethez fotók is tartoznak, ahol meztelen nők szőrös puncijaiból kilógó babatestrészekkel is találkozhatunk, de gondolom, aki nem akar ilyesmit látni, az nem olvas efféle könyveket. Érdekesek, bár kicsit sok már a vége felé a történet és unom, és várom, hogy most már akkor térjünk a lényegre.

A 100. oldal után következnek a tudnivalók a szülésről. Gaskin és az általa idézett irodalom szerint test és lélek nem különálló dolgok, hanem összefüggenek (ez ma már tudományos tény, ne kívánjuk, hogy nekiálljak bizonygatni). A méhszáj, a gátizomzat és annak viselkedése is részben lelki tényezőktől függ, gondoljunk csak az orgazmusra, ami fizikai dolog, de lelki tényezők azért tudják befolyásolni a meglétét, nemlétét vagy intenzitását. Gaskin szerint a záróizmoknak van az a tulajdonsága, hogy stressz hatására nem nyílnak könnyen, gondoljunk csak arra, hogy milyen nehéz mások előtt pisilni vagy kakilni. Viszonylag könnyen levezethető a fentiekből, hogy biztonságos környezetben, ha olyanokkal vagyunk körülvéve, akikben úgy nagyjából megbízunk vagy a szeretteink, akkor könnyebb szülni, mint vadidegen, goromba emberek között.

A könyv ismerteti a női nemi szervek anatómiáját és élettanát, hogy néz ki a méh, méhszáj, placenta, mire való, és mi történik vele a vajúdás és a szülés alatt az egyes szakaszokban. Kitér arra, milyen hormonok szabályozzák a vajúdást és a szülést, majd sok oldalt ír a fájdalomról. Szerinte a szülési fájdalom különbözik más fájdalmaktól, mert míg a sérülés okozta fájdalomnak az az üzenete, hogy “bántanak, harcolj vagy menekülj”, addig a vajúdás fájdalmának az az üzenete, hogy lazulj el és hagyd, hogy történjen, aminek történnie kell. Ennek ellenére a legtöbb nő úgy reagál a szülési fájdalomra, mintha az sérülésből eredne, ez a hozzáállás pedig további szorongás forrása és akkor még jobban fog fájni. Gaskin hangsúlyozza, hogy nem ígér fájdalommentes szülést, és attól, hogy stresszmentes környezetben vagy és ott vannak a szeretteid és “engeded” a fájdalmat, még fájni fog, csak valamivel könnyebb lesz. Tippek, amik csökkentik a fájdalmat vagy könnyítik a vajúdást: nevetés, lassú, mély légzés, a száj és környékének ellazítása (ezt nem tudom, miért lehet), csókolózás és a mellbimbó ingerlése (oxitocin szabadul fel, ami fájáserősítő hatású), különféle testhelyzetek. Sokat ront még a helyzeten, ha illedelmesen akarunk viselkedni vajúdás és szülés közben, mert egyrészt ne ezzel legyünk elfoglalva, másrészt úgyse fog sikerülni. “Ha valaki egy olyan univerzális tanácsot kérne tőlem, amely bármilyen körülmények között segíthet neki a szülésben, akkor a válaszom ez lenne: nyugodtan viselkedjünk úgy, mint a majmok.” Gaskin ez alatt nem azt érti, hogy kakival és banánhéjjal dobáljuk az orvost, hanem hogy nyugodjunk bele, hogy ez nem fog menni agyból, hagyjuk, hogy a bennünk élő ösztönlény vegye át az uralmat és viselkedjünk spontánul. Tetszik, ahogyan ír a szülésről, hitelesnek tűnik, nem titkolja, hogy nehéz lesz, de mégsem ijesztő. Valahogy úgy állítja be, hogy ez egy nehéz, de egy normális dolog.

Gaskin ír a terhesség alatti vizsgáló módszerekről, amelyeket többnyire inkább elutasít, bár ezt eléggé mértéktartóan teszi. Figyelmeztet például, hogy a boholybiopszia és az amniocentézis mire való, hogy nagyon kis százalékban okozhat vetélést, hogy ha úgy gondoljuk, hogy amúgy is felnevelnénk Down-kóros gyerekünket, akkor nyugodtan hagyjuk ki, és hogy az amniocentézisnél arra is gondoljunk, hogy mire annak megvan az eredménye, addigra már mozog a baba és tudod a nemét is, és az eléggé visszás helyzet (elfogadni, hogy az ember gyereket vár és ott mozog benne, de közben azzal a tudattal lenni, hogy rossz vizsgálati eredmény esetén kinyírom. Tényleg kissé ambivalens helyzet.) Leírja, hogy az AFP elavult és nem jó túl sok mindenre (ez valóban így van). Vércukorszintet ő és bábatársai is mérnek ujjbegyből, a Streptococcus-szűréssel kapcsolatban ambivalens. A szülésindító módszereket ugyanígy összefoglalja, összességében egyikről sem írja azt, hogy az ördögtől való, a legtöbbnek a rutinszerű alkalmazását viszont túlzásnak tartja. Ilyen pl. a rutinszerű burokrepesztés, amikor még nem illeszkedett be a fej. A prosztaglandinos szülésindítást ellenzi, több tanulmányt idéz, amik szerint több a hátránya és mellékhatása, mint az előny, ami főleg a prosztaglandin nem megfelelő dozírozásából ered (az ondóban is van prosztaglandin, csak sokkal kevesebb, azzal a módszerrel nincs probléma). Kutatásokat idéz arra vonatkozóan, hogy a vajúdás alatti folyamatos magzati CTG nem csökkentette a magzati halandóságot, azzal azonban egyetért, hogy néha rá kell hallgatni a magzati szívhangra, csak nem folyamatosan CTG-hez láncolva kell vajúdni. Stb. Összességében inkább a lehető legkevesebb vizsgálatot és beavatkozást javasolja, de nem fanatikusan, mindegyiknél leírja az esetleges előnyeit is. Gaskin szerint a rutinszerű gátmetszés hülyeség (ez így igaz a tudományos eredmények és a WHO szerint is), de egyes esetekben valóban szükség lehet rá – szerinte olyan kórházat vagy orvost érdemes választani, ahol a gátmetszések aránya 20% körül van, mert nagyjából az esetek ekkora részében lenne valóban indokolt. Nem tudom, erről mi most az álláspont, Magyarországon mennyire rutinszerű, illetve reális-e ez a 20%. Valójában nagyon kíváncsi lennék, mit gondolna a könyvben írottakról egy szülész-nőgyógyász – persze, vannak nyilvánvaló szemléletbeli különbségek, hogy erdőben sétálva vajúdni jobb-e (a függőleges testhelyzet miatt segít a gravitáció, és csókolózhatsz a férjeddel, ami meg oxitocin) vagy szülőágyon CTG-vel a hasadon. Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy ha nem avatkozom be a vajúdásba és hagyom, hogy tartson, ameddig tart, oxitocin, gátmetszés, miegyéb csak legvégső esetben, akkor azok a magzatok nem lesznek túl sokáig oxigénhiányosak és nem lesznek butábbak, mint amúgy lehettek volna? Nem hiszem, hogy erre léteznek követéses vizsgálatok vagy valódi válaszok jelenleg. Na mindegy, ebben a vitában nyilván nem itt teszünk igazságot.

Ina May Gaskin egyébként az otthonszülés támogatója, de náluk nagyon közel van egy kórház is és orvosi háttér, és ő maga beviszi a kórházba a vajúdóját, ha úgy látja jónak (ilyen történetek is vannak a könyvben). Gaskin a szülés természetességét és háborítatlanságát hirdeti, mondom, meztelenül, borotválatlanul és énekelünk közben, de olyannyira nem utasítja el az orvosi ellátást, hogy Geréb Ágnes pont emiatt kritizálja Gaskint egy másik könyve kapcsán: “Biztos vagyok benne, hogy ma már Ina May is bátrabban bánik a természetes gyógymódokkal, kevésbé használja az ebben a könyvben még sok helyen szereplő gyógyszeres kezelést, valamint sok esetben bátran részesíti előnyben saját tapasztalataiból gyökerező tudását az orvosi beavatkozásokkal szemben.” Nekem tetszik, hogy Gaskin ennyire hippi (nem átvitt értelemben használom a szót, tényleg igazi hatvanas évekbeli kommunában élő spirituális hippiasszony), és közben mégis értelmes. Semmilyen alternatív gyógymódról nem esik szó a könyvben, hacsak a masszázs nem számít annak. Ezzel, hogy képes tudományt is olvasni, nem démonizálja az orvosi ellátást és mértéktartóan tud fogalmazni, sokkal többet használ a kevésbé medikalizált szülés ügyének, mint a mi full fanatikus Geréb Ágnesünk, aki szerintem szélsőségességével sokakat inkább elriaszt, nem bátorítja a vitát és a közös gondolkodást. De ebbe az ügybe inkább nem kezdenék bele, mert messzire vezetne és ez mégiscsak egy könyvismertető.