Pamela Druckerman: Nem harap a spenót

Kedvenc könyvem, kétszer kiolvastam. Nem klasszikus gyereknevelős okosság, hanem egy önéletrajzi ihletésű riportkönyv: Pamela eredetileg brit, az USÁ-ban élő újságírónő, aki gyermeke születése előtt Párizsba költözik és ott egyből kultúrsokkot kap a terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos szokásoktól. Így aztán nekilát, hogy feltérképezze a különbségeket, azok potenciális előnyeit és hátrányait, anyukákkal és szakértőkkel beszélget, közben saját gyerekét, majd gyerekeit menedzseli sok nehézséggel és humorral.

nemharapaspenotAlapvetően az rajzolódik ki, hogy az angolszász nevelési stílustól eltérően a Franciaországban megszokott módszer sokkal anyabarátabb és kevésbé “kötődően” nevelő. A kötődő nevelés fanatikus hívei egyébként is ki fognak borulni ettől a könyvtől, bele se kezdjenek inkább. A francia nők nem parázzák túl a terhességet, nagyjából a gyerek háromhónapos koráig szoptatnak, viszonylag hamar visszamennek dolgozni, szájukat rúzsozzák, gyermeküket bölcsődébe járatják, a francia gyerekek pedig átalusszák az éjszakát és szépen viselkednek az asztalnál. Pamelának mindez sokkoló, mert ahhoz van szokva, hogy az ember terhesség alatt mindennek utánanéz és azon görcsöl, ihat-e koffeinmentes kávét, majd szoptat és ha nincs elég teje vagy nem megy jól a szoptatás, akkor rossz anya és bűntudatot érez, ezután mackónadrágban a játszótéren tölti a hátralévő mintegy 3 évet, miközben folyamatosan rossz anya és bűntudatot érez. Nyilván általánosítok és sarkítom a két rendszer közötti különbségeket, Pamela is így tesz, de azért van benne igazság.

A francia nevelési elvek, amiktől a gyerek aztán olyan szépen alszik és jól viselkedik, részben tudományos kutatásokon, részben pedig nemzetközileg kevésbé ismert francia pszichológus munkásságán alapulnak. Az altatás azon, hogy ne keverjük össze a REM-fázisban csak kicsit megébredő baba hangját az éhség miatt felébredő babáéval, előbbi esetben hagyjuk aludni, utóbbi esetben vegyük ki és etessük. Ezt az elvet Searstől Pantley-n át a Suttogóig mindenki leírja. Ha a baba már elmúlt négy hónapos, és még mindig nem alszik, akkor viszont Ferber-tréning és sírni hagyás. Pamela gyerekgyógyászokkal beszél erről, kipróbálják (ő is sír) és egy nap alatt sikert hoz.

A francia babák napirendet is tartanak: három hónapos korig igény szerint szoptatódnak, onnantól viszont három óránként, majd négy óránként, jellemzően ugyanabban az időpontban. Ez megkönnyíti a későbbi bölcsődei létet is, mivel ott is egyszerre kap enni az összes gyerek. Ez azzal jár, hogy néha a (szigorúan 3 hónapos kor feletti) gyerek éhes, de várnia kell, mire enni kap. A várakozás a francia nevelésben kulcsfontosságú: a gyerekek megkapják a kaját, figyelmet, de nem azonnal, hanem némi latenciával. Pamela a pillecukor-tesztet idézi, ami szerint felnőve boldogabbak azok a gyerekek, akik kiskorukban ki bírták várni a második pillecukrot. Úgy tűnik, az igények azonnali kielégítése az első élethónapokban fontos, később viszont inkább az ellenkezője, a kis várakoztatás a kívánatosabb. Egyéves gyerekhez már nem ugrunk abban a pillanatban.

Érdekes, és nekem egyébként ez a vonal szimpatikus, hogy a gyerekek vesznek részt a család életében és nem pedig arról van szó, hogy az anya minden más helyett a gyerekkel játszik a szőnyegen. Vekerdy szerint “jó szülő nem vasal”, szerintem meg igen, és főzzünk együtt a babával, addig ő játszhat a fakanállal, és amint tud valamit segíteni, tegye. Pici gyereknek a kevergetés meg a tésztából gombócok formázása ugyanúgy lehet flow-élmény, mint a barbizás, és ezáltal kialakíthatjuk, hogy élvezze a mindennapi tevékenységeket és merüljön el azokban. Hogy nem arról van szó, hogy a munka szükséges rossz, amit gyorsan meg kell csinálni, mielőtt mehetnénk játszani, hanem lehet azt is élvezettel csinálni. Ugyanez vonatkozik az étkezésre is, arra igyekszenek megtanítani a gyerekeket, hogy szeressenek enni, nézzék meg az ételek színét, illatát, élvezzék azokat. Általában uzsonnára kapnak édességet, de nincs olyan, hogy a kötelességből megevett szükséges rossz főzelék után a csoki a jutalom. Megjegyzem, az édességek jutalomértékével kapcsolatban ugyanezt az elvet olvastam tegnap a kötődően nevelő W. Ungváry Renáta babaszakácskönyvében is. Érdekes, hogy homlokegyenest eltérő szemléletek és iskolák között is meglepő hasonlóságok fedezhetőek fel.

Nagyon tetszett és magamra, illetve a körülöttem lévő nőkre ismertem sok dologban. Pamela a terhesség alatti információhajhászást és rágörcsölést igen találóan ahhoz hasonlítja, amikor a légörvénybe került repülőn kapaszkodunk az ülés karfájába. A terhesség félelmetes, és ha azt képzeljük, hogy valamit kontrollálhatunk, az csökkenthet a félelmetességen, de csupán látszólag. A másik a bűntudat: hogy mennyien nevezik “rossz anyának” magukat pl. mert örülnek, ha elaludt a gyerek és végre letehetik egy kicsit vagy mert egyéves szülinapján adtak egy kis csokitortát a babának és az utána rosszul aludt (saját gyűjtésem). Pamela szerint a francia nőknek is van bűntudatuk, de nem tapicskolnak benne, hanem elhessegetik, míg angolszász anyakörökben szinte kötelező hangoztatnod a bűntudatodat és a rosszanyaságot. Különösen tetszett ezenkívül az az okfejtés, miszerint a manapság uralkodó pszichológia a gyerekeket pszichésen elképesztően sérülékenynek gondolja (itt idézem).

Bár nem 100 %-ig értek egyet minden nevelési elvükkel (pl. három hónap után visszamenni dolgozni kicsit korainak tűnik), mégis nagyon jó és felszabadító érzés volt olvasni, hogy így is lehet. Hogy nem aközött kell választani, hogy a gyereked boldog és pszichésen ép lesz, de te belerokkansz vs. te jól vagy, de a gyermek a súlyos elhanyagolás miatt évekig fog analízisbe járni. Emellett Pamelának remek humora van és mindenfajta nehézségen meg az egyes iskolák becsületsértésig fajuló vitáin is humorizál, hangosan nevettem párszor.

Advertisements