Hermann Argelander: Az első pszichoterápiás interjú

A pszichoterápiás képzésen épp erről tanulunk, úgyhogy lelkesen megvettem a könyvet a karácsonyra kapott könyvutalványaimból, arra számitva, hogy valamiféle gyakorlati útmutatót fogok kapni elsőinterjú-készitéshez. Erről nincs szó. Először is, Argelander néhány évtizeddel ezelőtt irta meg a könyvet; analitikus; valamint német. Gondolom, fentiekből (is) következik, hogy a mű még a maga százvalahány oldalával is meglehetősen terjengős, és jobbára elméleti. Néhány esetismertetést tartalmaz azért (asszem kettőt), jó lett volna több. Egyébként is inkább a témáról irott esszéről, tanulmányról van szó, nem pedig gyakorlati kézikönyvről – ezzel persze nincs semmi baj, csak akkor a fülszövegben ne sugallják az utóbbit.
Tudni kell, hogy a pszichoanalizis hőskorában az elsőinterjú méltatlanul elhanyagolt téma volt, Argelander úttörője volt az ügynek, ő hivta fel a figyelmet a fontosságára, és az általa tett alapvetések ma is ugyanúgy igazak és érdekesek – de főleg azok számára érdekesek, akiknek van némi pszichoterápiás tapasztalatuk. Szóval olyanoknak ajánlanám a könyvet, akik nem most kezdenek pszichoterápiát tanulni, valamint akik valamennyire otthon vannak analitikus-szlengben vagy legalábbis nem idegesíti őket.

David H. Malan: Egyéni dinamikus pszichoterápia

"Ez a könyv a dinamikus pszichoterápiáról szól" – ezzel a mondattal indít Malan, és tényleg. Megmagyarázom. A dinamikus pszichoterápia az az a fajta pszichoterápia, ami a freudi analízisből lett: Freud tanai közül sokat megtartott, párat elvetett. Ide tartozik a heti ötszöri díványonfekvős, meg a heti egyszeri szembenülős terápia is, amennyiben a mögöttes elmélet analitikus szemléletű (amit azért itt nem fejtenék ki*).
Freud a múlt század elején, tizenegynéhány betegből levont következtetései alapján állította fel a teóriáit, amik a józan emberi értelem számára időnként a valóságtól kissé elrugaszkodottnak tűnnek. Elég régen olvastam Freudot, de arra emlékszem, hogy tudománytalan babonaságnak tűntek az olyanjai, hogy "a nő kígyóval álmodott, amiből magától értetődik, hogy kislánykorában színésznő szeretett volna lenni." He?
Malan 1979-ben írta meg az első kiadást, mindvégig hangsúlyozottan tapasztalatokra alapoz, a nyelvezete pedig a német pszichoanalitikus irodalomtól eltérően meglepően érthető (Malan brit). Az első néhány fejezetben képes úgy elmagyarázni a pszichoanalízist, hogy az követhető, világos, logikus, izgalmas és érdekes legyen. Később aztán kicsit zavarosabb lesz, rengeteg esetet idéz és oda-vissza utalgat közöttük, ami eleinte érdekes, később inkább követhetetlen, meg egy kicsit rosszul szerkesztett; és kezdenek előkerülni épeszű ember számára elrugaszkodottnak tűnő ötletek, de éppen amikor kezdek gyanakvó lenni, Malan a következő kijelentést teszi:
"Amikor pszichoanalízissel és dinamikus pszichológiával kezdtem foglalkozni, az ilyen dolgokat, amelyeket az analitikusok gyakran úgy írnak le, mintha maguktól értetődőek lennének, mindig bosszankodva és hitetlenkedve olvastam. Fokozatosan rájöttem azonban, hogy ezeket a fantáziákat nem a pszichoanalitikus fanatizmus tulajdonítja a betegnek. "
Hát jó, legyen. Egyébként végig egy kicsit "mentegetőző" a könyv hangvétele, kétoldalanként bocsánatot kér azért, hogy a dinamikus pszichoterápia még napjainkban sem igazán evidence-based; és időnként hangsúlyozza a másféle pszichoterápiák, illetve a pszichofarmakonok létjogosultságát, ami klasszikus analitikus műtől szerintem ritka jófejség.
Ha valaki nem tudja, mi az analízis, és mégis olvasni szeretne róla,
szerintem itt kezdje: a könyv, főleg az első fele igazi "szakértőknek és
érdeklődő laikusoknak egyaránt" való, remek írás.

* De pl. itt elmagyarázzák.
More about Malan