Dr. William Sears: Éjszakai gondoskodás

A csecsemő alvása az egy annyira súlypont kérdés, hogy külön polcot foglalhatnak el az erről szóló könyvek, itt az egyik nagy klasszikus. Dr. William Sears amerikai gyermekorvos a kötődő nevelés öregapja (nyolc gyereke van és számos, gondolom, hatvannégy unokája), és az ő nevéhez fűződik az az iskola, miszerint aludjon a szüleivel egy ágyban a gyermek. A babaaltatásban két véglet létezik, az egyik a sírni hagyós módszer (“feltalálója” után Ferber-tréningnek szokták hívni), a másik véglet pedig Sears. A könyv lényegi üzenete, hogy a csecsemő még kis állatkölyök és ott akar lenni a többi állattal a meleg alomban, és ha külön szobába teszed külön ágyba, akkor fél, hogy megeszik a ragadozók, ezért sokkal többet fog sírni, érthető okból. Sears szerint nappal és éjszaka is azonnal reagálni kell, ha a baba sír, nem szabad hagyni, mert ha azonnal reagálunk, akkor a baba megtanulja, hogy mindig van kire számítania. A kötődéskutatásokra hivatkozva Sears úgy gondolja, az ilyen babák felnőve képesebbek lesznek szeretetteli, biztonságos kapcsolatokra, mint a kiságyukban magányosan zokogó babák. (A valóságban az a helyzet, hogy a biztonságos kötődés nem attól függ, hogy a csecsemőt hány perc nyekegés után vettük ki az ágyából, illetve volt-e egyáltalán ágya vagy a mi ágyunkban aludt, illetve babakocsiban vagy kendőben hurcoltuk-e, hanem hogy összességében biztonságban érezte-e magát egy szeretetteli környezetben vagy elhagyatottnak és bántalmazottnak érezte magát. Külön szobában altatott csecsemő is érezheti magát biztonságban és körül lehet véve szeretettel, ugyanígy a családi ágyban alvó csecsemőt is lehet elhanyagolni, nem ezen múlik. Ezt csak úgy mondom.)

searsA lényeges újdonság, amit a könyvből megtanultam, az a babák alvásciklusának ismertetése, és ez tényleg hasznos volt. A babák ugyanis alvásuk jelentős részét töltik REM-fázisban és ilyenkor nyöszörögnek, néha sírnak is, ugrabugrálnak az ágyukban (vagy a miénkben), kicsit fel is ébredhetnek. Sok baba nem tudja még összekötni az egymás után következő alvásfázisokat és minden REM-szakaszban felébred. A szülő azt hiszi, hogy na, felébredt a baba, kiveszi a kiságyból, megeteti, stb., ezzel viszont azt éri el, hogy a baba még kevésbé lesz képes összekötni az alvásciklusokat és minden REM-szaakszból fel fog ébredni továbbra is. Ehelyett meg kell figyelni a baba különféle hangjait, fel kell ismerni, melyik az éhes hang és melyik a sima REM nyekergés, az előbbi esetben ki kell venni és etetni (lehetőleg csendben és sötétben, nehogy azt higgye, hogy reggel van), az utóbbi esetben pedig megvárni, hátha visszaalszik, vagy ágyában simogatva visszaaltatni. Sok könyvben, pl. a Suttogóban is írják, hogy éjszaka ne vedd ki az első zajra, itt végre megkaptuk az indoklást is.

A másik újdonság, hogy a Sears által idézett kutatások szerint ha baba és anyuka fizikailag jó közel alszanak egymáshoz (egy ágyban, de legalább egy szobában), akkor a baba és az anya REM-fázisai összehangolódnak, vagyis kb. egyszerre fognak mély alvásban lenni és egyszerre lesznek felszínes alvásban. Ez azt jelenti, hogy pár hét után már nem lesz olyan, hogy a baba a legmélyebb álmodból ébreszt fel, amikor azt se tudod, hol vagy, hanem felszínes alvásból ébreszt, amiből könnyű felébredni. Sokkal kipihentebb az ember, ha “jó” fázisban ébresztik. Ez tényleg így történt, nálunk a szülői ágy mellett van a baba külön ágyban, és tényleg beszinkronizálódtam és gyakorlatilag soha nincs olyan, hogy rossz fázisban ébreszt a baba.

Az egy ágyban, vagy magunkhoz közel altatás mellett más tanácsokat is kapunk, pl. hogy ne fektessük le túl korán a babát csak azért, hogy a szülőknek legyen este egy kis idejük egymásra, hanem szokjuk meg, hogy a gyerek is része a családnak és ő is folyton ott van. Ezek a tanácsok már nem az alváskutatások eredményein alapulnak, csak Sears tapasztalatain, neki bevált, nekünk meg vagy be fog, vagy nem. Számomra nem teljesen világos, hogy Mr. és Mrs. Sears hogyan (mikor?) hozott össze nyolc gyereket úgy, hogy a baba egy ágyban aludt velük és egyszerre feküdtek le este, de nyilván találékonyabbak voltak nálam. Egyébként a Sears által vázolt elvek, ti. hogy legyünk sokat együtt a gyerekeinkkel, figyeljünk rájuk és szeressük azokat, nyilván jó és követendő elvek. Azt hiányolom a könyvből, hogy kevéssé veszi figyelembe a szülők igényeit, illetve feltételezi, hogy a szülők igényei megegyeznek a babáéval, pedig ez nem mindig így van; és hogy kissé démonizálja a külön alvást, pedig az azért nem teljesen az ördög műve. Ennek ellenére nagyon hasznos volt, hogy elolvastam.

Advertisements

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg

Hannu_rajaniemi_fraktalhercegA Fraktálherceg a Kvantumtolvaj folytatása, és még annál is olyanabb. Wow. Ezalatt azt értem, hogy lenyűgöző történet fantasztikus ötletekkel, amelyet csak félig értünk, mert kevés a konkrétum, kevés a fogódzó, fogalmak és jelenségek maradnak egészen sokáig megmagyarázatlanok és csak sejteni lehet, hogy mi van. A meghatározó érzésem olvasás közben az volt, hogy “egy szót sem értek, de iszonyú jó”. Élveztem a bizonytalanságot, szerettem azt a ritmust, ahogy elveszettnek érzi magát az olvasó, aztán kiderül valami és összeáll a kép, vagy mégsem? Érdekes, hogy sokakat épp ez a konkrétumok nélküliség frusztrált, amit én már az előző kötetben is és itt is kifejezetten pozitívumnak tartok.

Az előző kötetből ismert tolvaj, Jean le Flambeur, valamint Mieli és a hajója a Földre tartanak, közben időnként üldözik őket, meg felbukkan a pellegrini is néhányszor, valamint valamivel többet tudunk meg a Szobornosztról és Mieli múltjáról. Ezalatt a Földön lévő furcsa városban egy furcsa fiatal lány próbálja visszanyerni családja elvesztett jóindulatát. Ebben a városban dzsinnek vannak, a legnagyobb fenyegetést a káoszkód jelenti, a kitalált történetek be vannak tiltva, mivel veszélyesek (átírják az agyadat), és egyáltalán, csodálatosan keveredik az arab mesevilág és a science fiction, ahol a science alatt gyakran idegtudományokat értünk. Politikai játszmák, árulás, szerelem, misztikus jelenségek a sivatagban. A regény egy trilógia második kötete, ennek megfelelően a történetszálak egy része elvarródik, mások átvezetnek a következő kötetbe, alig várjuk.

Könyvesblog

SFmag

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan

Marija_Morevna_es_a_Halhatatlan_közepesA fekete autó úgy ismerte az erdőket, akár egy vaddisznó. Megszaglászta a csontfényes nyírfákat, és halkan, jajongva dudált, mintha a többi vadat szólítaná elő a fenyőfákkal szabdalt árnyékokból. Marija Morevna reszketett a hallatán, de amikor megborzongott, Koscsej magához ölelte és átkulcsolta ujjait. – Megőrizlek – mondta halkan, édesen, akár a fekete tea – , és felmelegítelek. – De az ő bőrét dér lepte be, körmei gyöngykéken csillogtak.

Ilyesmi. Gyönyörű, felkavaró és kegyetlen történet háborúról és szerelemről, lenyűgöző képekkel, költői szöveggel és varázslatos orosz népmesei motívumokkal. Utáltam. Nagyjából a felétől kezdve már egyfolytában hátralapozgattam megnézni, mégis hány oldal van még hátra.

Marija Morevna tehát kislánykorában meglátja az ablakból, amikor a szemközti fáról madarak válnak legénnyé és csöngetnek be, hogy feleségül vegyék nővéreit. Később is mindig látja a dolgok mögötti mágiát, így a háborús, majd kommunista Szovjetunióban játszódó szerelmi háromszög lebilincselő képekben gazdag népmesévé szövődik. A népmesei elemek természetesen orosz mesékből származnak, házimanók, vízitündér, tűzmadár, Baba Jaga, mágikusak, csillogóak. Így alakul, hogy az elején még lebilincselő képekből egy ponton elegem lesz és bosszantani kezd, hogy itt minden fekete csipkéből van, minden ékkövekkel kivarrt, mindenből bíbor vércseppek serkennek, mindenről maradak bucskáznak le, és nemigaz bazmeg, hogy egy húszoldalas fejezet szükséges Fagy Tábornok kutyáiról ás szakálláról, miért nem lehet csak annyit mondani, hogy “tél volt”. Sok, túlírt, nem kell ennyi látványos kép, mert ettől a rideg kegyetlenség is inkább szadomazo pozőrködéssé fajul, ami alól kiütközik az abúzív párkapcsolat dicsőítése. Marija Morevna szerelmeiben és barátságaiban ugyanis szinte kizárólag a kegyetlenkedés és a dominanciaharc létezik, és számomra ettől üres lesz és hiteltelen és unalmas, és már nem is érdekel, ki kit és mennyire költőien kötöz vagy nem kötöz ki a pincében. Sajnálom.

Könyvismertető Hannától az sfmagon

W. Ungváry Renáta: A szoptatás kézikönyve

szoptatásHa szoptatásról akarunk olvasni, akkor ezt kell olvasni, rövid, értelmes, lényegretörő, naprakész. Felmerülhet a kérdés, hogy miért akarna bárki is szoptatásról olvasni. A legtöbb babás-mamás könyv, amelyik a terhességről, szülésről, meg a csecsemő altatásáról szól, többnyire úgyis kitér a szoptatással kapcsolatos kérdésekre, nehézségekre (pl. a Suttogó is). W. Ungváry könyve abban különbözik a fentiektől, hogy modern. Létezik ugyanis a szoptatással kapcsolatban egy olyan paradoxon, miszerint ősi tudás, többmillió éve csináljuk, mindenki tud szoptatni, még a szomszéd macska is, amelyik kilencet kölykedzett, másrészt viszont rengeteg tévhit övezi és pár évtizedenként mást talál ki róla a tudomány. Hogy csak néhány példát említsek, anyáink még szigorúan háromóránkénti szoptatásra voltak nevelve, és arra, hogy ha szopi után még tej marad a mellben, azt ki kell fejni. Ma már jobban ismerjük  a tejtermelődés élettanát, és tudjuk, hogy a kereslet-kínálat vezérli, ebből a szempontból jobb igény szerint szoptatni, főleg az első hetekben, és a fejés növeli a tejmennyiséget, így ha túl sok tejünk van, akkor fejéssel csak még több lesz, és ha nem fejjük, akkor lesz kevesebb. Stb. A szoptatással kapcsolatos felvilágosítás eredetileg a védőnők feladata, és van is védőnő, aki továbbképzi magát és ért a dologhoz, de van olyan is, aki az elmúlt harminc év hibás tanácsait osztja meg velünk, és ilyen esetben például jól jön a könyv.

A könyv a legújabb tudományos eredményekre támaszkodva ad gyakorlati tanácsokat a szoptatáshoz, kezdve a felkészüléstől (terhesség alatt mit csinálj, mit szerezz be stb., hogy majd jól menjen a szoptatás), majd a szülést követő órák és napok következnek, aztán a gyermekágy, majd a nagyobb csecsemőkkel kapcsolatos kérdések. Minden fejezetben vannak kismamák által felvetett problémák, gyakori kérdések, amelyekre a szerző válaszol. Ezeknek a kérdéseknek jelentős hányada bennem is felmerült a szoptatás előtt-közben, és jó látni, hogy mások is küzdöttek hasonló problémával. Kitér a leggyakoribb nehézségekre, a tejpangás, mellgyulladás, aluszékony baba, nem alvó baba, befelé forduló mellbimbó, valamint a testkép megváltozása, a párkapcsolat stb. A függelékben hozzátáplálási útmutató, “sírásnaptár” és alváskalauz. A szerző a La Leche Liga nevű, szoptatást népszerűsítő szervezet volt elnöke, nemzetközileg akkreditált szoptatási tanácsadó, vagyis elég komolyan szoptatáspárti, ő nem fogja azt tanácsolni, hogy ha nem megy, hagyd a fenébe, úgyhogy ha ezt szeretnénk hallani, akkor ne ezt a könyvet vegyük.

China Miéville: Konzulváros

Nagyon szerettem a Konzulvárost, klasszikus scifi, nyelvészeti, filozófiai, esetleg társadalmi kérdésekkel, pont megfelelő mértékben izgalmas, nyomasztó és megrázó történettel, meglepő ötletekkel és érdekes szereplőkkel. Miéville magához (mondjuk a Perdido street stationhöz) képest sokkal kevésbé barokkos, ehelyett jóval tisztább és lényegretörőbb és ezt is szerettem.

konzulvarosA történetet egy csaj, Avice Benner Cho meséli E/1-ben, részben a múltat, visszaemlékezéseit, gyerekkorát, részben a jelent, amikor épp kritikus események zajlanak. Avice a Konzulvárosban nőtt fel, ez pedig nem más, mint egy határvidéki bolygó, ahol az emberek kis légbuborékjukban éldegélnek a bolygót eredetileg benépesítő idegen faj városának kellős közepén. A könyv első nagyjából ötven oldala Avice néhány kislánykori élménye meg a város leírása, semmiben sem különbözik bármilyen tucatscifitől, unom is, de aztán. Megtudjuk, hogy az itt lakó idegen faj, a Gazdák egy nagyon különleges Nyelven beszélnek, ami nem csak szavaiban és nyelvtanában, hanem egész felépítésében és funkciójában is különbözik minden ismert nyelvtől. Hogy pontosan miben különbözik, azt talán nem árulnám el, nagyon jó fokozatosan rájönni, Miéville pont megfelelő dózisban adagolja az információt ahhoz, hogy először semmit se értsünk, aztán kezdjük sejteni, aztán egyre inkább megértjük mélységében is a különbség mibenlétét és következményeit. A Gazdákkal csak a Konzulok tudnak kommunikálni, akik ugyan emberek, de bizonyos szempontból ők is egészen különlegesek.

Konzulváros az ismert univerzum szélén van, lakói nem szoktak elutazni innen, és kintről is ritkán érkezik tárgyakat és híreket szállító űrhajó. Avicéról azonban kiderül, hogy van tehetsége az immerüléshez, vagyis ahhoz, hogy hajókat tudjon navigálni az immerben. Míg a normál tér és idő, ami változékony és amiben élünk, az a manchmal, addig az immer az univerzum állandó és változatlan… része? tere? dimenziója? az a valami, amiben az űrutazás zajlik. Az emberek többségénél nagyon súlyos tengeribetegséghez hasonló tünetekkel jár az immerben való utazás. Avice kivétel, ép és tünetmentes marad az immerben is, ezért navigátor lesz, elhagyja Konzulvárost és bejárja az ismert űr kikötőit. De a valódi cselekmény azután bontakozik ki, amikor Avice visszatér Konzulvárosba. Nem sokkal később egy új Konzul is érkezik, akinek az érkezése felborítja az addigi rendet. És akkor enyhén fogalmaztam. Mondjuk az apokalipszis talán jobban fedi a valóságot.

Az apokaliptikus események oka talán leginkább baleset, és szorosan kapcsolódik a Gazdák Nyelvéhez, a Nyelv különlegességéhez. A Nyelv mássága pedig sokkal több, árnyaltabb és izgalmasabb annál, mint hogy nem tudnak hazudni – a hazugságra való képtelenségük csak egy tünete a Nyelv és az elméjük nem szokványos kapcsolatának. Valahol olvastam, hogy lassú a könyv és pont a kríziskor lassul be, nekem kifejezetten tetszett, hogy nem zombifilmekhez hasonlóan egyik napról a másikra máris világvége van és mindenki egyből lövöldözni kezd, hanem napok, hetek telnek el, esetleg felesleges vagy mindennapi tevékenységekkel és közben azért tudjuk, hogy zajlik a dráma, de persze nem tudjuk, mindez hová vezet. Ezek a napok-hetek nem annyira kalandosak, mint inkább megrázóak és elszomorítóak. Aztán, ahogy Avice egyre inkább a történések középpontjába kerül, úgy az események is felpörögnek.

Bár vannak harcok is, a Konzulváros távolról sem akció-scifi, inkább gondolkodós, filozofikus könyv, és nem árt szeretni hozzá a kognitív nyelvészetet, amelynek mindig is távoli, de elkötelezett rajongója voltam.  A város klassz helyszín, nyomasztó, élő épületekkel, ugyanakkor igazából csak háttér az alapkonfliktushoz, ahogy néha maguk a szereplők is. Szerettem.

Mások ezt gondolták róla:

Könyvesblog

Endless

Ómama receptjei

omamaNéha olvasok szakácskönyvet is, amikről nem szoktam itt írni, mert nem érzem olvasónaplóba valónak a témát, de most ezzel itt kivételt teszek. Az Ómama receptjei egy kis füzetke, 44 oldal, Sopron és környékének jellegzetes ételeit tartalmazza. Ezek néhány kivételtől eltekintve poncichter ételek. A poncichter szó soproni szőlősgazdát jelent, és a német Bohnenzüchter, azaz babtermelő szóból ered. Arra utal, hogy a soproni szőlősgazdák a szőlőtőkék között hagyományosan babot termeltek, a szőlőtőkék közötti árnyékban ugyanis nem nagyon szeret semmilyen növény, de a bab az pont igen, ráadásul tápláló is. A poncichter-ételek, vagyis a jellegzetes Sopron környéki ételek jelentős része tartalmaz ezért babot, nagyon tipikus itteni kaja a babos pogácsa és a babsterc. Ezenfelül sok káposztás és boros étel (borlevesek) került még a könyvbe. A poncichterek nem voltak dúsgazdagok, szóval ezek néhány kivétellel olcsó, laktató ételek.

A sütemények között szerepel a Böllers’n, ami kifejezetten ágfalvi specialitás (Ágfalva egy Sopron melletti kis falu, nagy arányú német ajkú lakossággal). A Böllers’n egy viszonylag munkaigényes rumos diótorta, jó sok dióvaj és vajjal, nem olcsó, így hagyományosan évente egyszer sütötték, búcsúkor. Nagyon durva cucc, egy szeletnél többet senki nem bír belőle megenni, ami nem is baj, egyik évben kiszámoltuk, hogy egy egész torta 9000 kCal-t tartalmaz. A nevét a hagyomány szerint onnan kapta, hogy 1809-ben az Ágfalván elszállásolt francia katonák (30 nyalka francia pattantyús) épp jókor jöttek és kaptak a tortából, de hogy a “francia katonák kínálása” mi németül és abból hogyan alakult ki a Böllers’n szó, arra sajnos nem emlékszem.

A szakácskönyvet, illetve füzetet a Sopron és környéke német kultúrklub állította össze, ami főként német ajkú Sopron környéki néniket jelent. Meg is sütötték az ételeket a könyvben szereplő fotók kedvéért, a könyv hátoldalán a sütő-főző nénik láthatóak Mici nénitől Gréti néniig, nagyon aranyosak. Bővebben itt van róluk egy cikk. Természetesen a kiadvány a magyar nyelvű mellett németül is megjelent.

Egyébként szerintem nem soproniak számára 1-2 kivételtől eltekintve semmilyen igényes gasztronómiai különlegességet nem tartalmaz a kiadvány, ellenben ha stercet vagy babos pogácsát akarnánk sütni, akkor itt vannak a jól kipróbált receptek.

Wolf Gábor: Kisvállalati marketingbiblia

kisvallalatiNos, igen. Ezt a könyvet azért olvastam el, mert van egy ötletem, amit majd meg akarok valósítani mikro-mikrovállalkozás keretében, majd ha már nagyobb lesz a gyerek és ráérek ilyesmire. Az ötletem egy eléggé szűk célcsoport igényeit fogja kielégíteni, és ahhoz, hogy a célcsoportomat elérjem és rávegyem, hogy jöjjenek hozzám és adjanak pénzt, hirdetni is kell. Ez a könyv pont ehhez ad tanácsokat, azaz mi a teendő, ha kisvállalkozásod van, nincs igazán pénzed marketingre, de azért mégis szeretnéd, ha jönnének az ügyfelek.

Az egész könyvet ki lehet olvasni másfél óra alatt, nagyon sok ábra és sok példa van benne, és természetesen jelentős részben arról szól, hogy a Wolf Gábor mekkora egy arc és ha követed a tanácsait, akkor a világ a lábad előtt fog heverni. A könyv maga kiváló példája egyébként a benne leírtaknak, a teljes borítója igazi arcbanyomós, kissé agresszív marketingbullshit mosolygó Wolf Gáborral, benne ajándékutalvány, amivel ingyen részt vehetsz egy amúgy fizetős rendezvényükön, szóval mindent alkalmaz, amit tanácsol. Ez nem az a fajta reklám, amit megjegyzel, mert kreatív vagy szimpatikus a brand vagy aranyos benne a kiscica, ellenben tényleg megvásároltam a könyvet, tehát hatásos volt.

A könyvben nagyon kevés elmélet mellett példák vannak és gyakorlati tanácsok, odáig lebontva, hogy mit írj a szórólapodra, mi legyen a címe és mi legyen a többi sorban. Valójában csupa olyan ötlettel van tele, ami miután elolvastam, totál kézenfekvő és magamtól is eszembe juthatott volna. Volt is közte egy vagy kettő, ami már magamtól is eszembe jutott, de bevallom, sok másik meg nem jutott eszembe magamtól. Semmi különös tudást vagy titkos varázsigét nem ad át a könyv, ellenben nagyon praktikus és gyakorlatias, és ez tetszik benne, úgy érzem, hasznát fogom venni a benne szereplő információnak, legalábbis egy részének. A stílusa néha kicsit idegesítően “amerikaias”, ellenben az összes esetismertetés (hibák és megoldások) magyar eset. Arról még nem tudok nyilatkozni, mennyire válnak be a tanultak a való életben, mert az még odébb van.

Anita Diamant: A vörös sátor

Ez egy regény, de a Babamama kategóriába is beletettem, mert annyira nagy szerepet kap a regényben a női lét, a szülés, a bábaság, hogy témájában inkább oda illik. Nem is igazán tudom eldönteni, mennyire lehet érdekes olvasmány olyasvalaki számára, aki épp nem terhes vagy nem ezek a kérdések foglalkoztatják.

vorossatorA regény bibliai környezetben játszódik, Jákob feleségeinek és egyetlen lányának története. Bibliát kevésbé ismerők kedvéért: Jákob idejében a férfiak állattenyésztéssel foglalkoznak, törzsekben élnek és több feleségük van. Jákob a bibliai történet szerint beleszeret Ráhelbe, de először el kell vennie annak idősebb nővérét, Leát, és csak utána veheti el Ráhelt. Ezután még két feleséget is beszerez, és ezektől születik nagyon sok fia, akik közül az egyik József, aki aztán egyiptomba megy és ott a fáraó bizalmasa lesz; és születik egy lánya, Dína, akiről csak nagyon keveset ír a Biblia. Ezek a nők a bibliai történetben mellékszereplők, A vörös sátorban pedig ők a főszereplők. A regény arról szól, miféle dinamika zajlik ugyanazon férfi különböző feleségei között, pláne, ha azok eredetileg testvérek, mi a helye a szerelemnek és nem utolsósorban a testi szerelemnek egy ilyen sokfeleséges, félnomád törzsben, hogyan lehet kislányból nővé érni, annak lelki nehézségeivel és az adott törzsben honos pogány ceremóniáival együtt.

A vörös sátor az asszonyok sátra, ide vonulnak el, amikor menstruálnak, meg amikor szülnek. A törzsben élő asszonyok ciklusa természetesen nagyjából szinkronizálódik, ezért a hónap ugyanazon három napján pihennek a vörös sátorban. A gyerekeik, úgy emlékszem, csak addig jöhetnek be, amíg szoptatják őket, de Dína nagyobb korában is bemehet közéjük, mivel lány. A nők közül sokan megtanulnak alapvető szülésvezetési technikákat, nagyobb nehézségek esetén pedig hívják a bábát, aki több praktikát tud és vannak gyógynövényei is, de ebben nagyjából ki is merül a szülés alatt nyújtható segítség. Dína sok mindent elles a bábától, sok szülésnél segédkezik, és felnőttkorára ő maga is bába lesz. Sok szülés zajlik a könyvben, és Anita Diamant nem nagyon szépít a dolgokon: a pusztában vagyunk egy sátorban, az asszonyok szeretettel és az elérhető legnagyobb hozzáértéssel támogatják egymást, és így is sok asszony belehal a szülésbe és sok a magzati halál is. Sok gyerek nem marad életben, sok a fájdalom és a veszteség. Egyrészt nagyon jó érzés olvasni, hogy a ciklusok, a terhesség, a szülés, a szoptatás asszonyok generációinak hosszú sora óta ugyanúgy megy, és így is fog menni még évszázadokig, másrészt azért megnyugtató, hogy létezik a nyugati orvoslás és egy fokkal kevésbé vagyunk kiszolgáltatva a természetnek vagy a véletlennek vagy az isteneknek, vagy aki épp eldönti, életben marad-e egy anya és gyereke. Dína aztán felnő, közben vándorol a törzs is, harcokba keveredik és különféle szellemi áramlatok érik, Dína szerelmes lesz, aztán további nehézségek és megpróbáltatások következnek, részben egy idegen országban, de szerencsére kiderül, hogy ott is ugyanúgy szülnek a nők és Dína bábatudására ott is nagy szükség van.

A könyv kritikusai szerint ha ez történelmi regény akar lenni, akkor annak csapnivaló, mert abban a korszakban egyáltalán nem így éltek a Közel-Keleten, sem a törzsek, sem az asszonyok, és Diamant igazán elolvashatott volna legalább néhány forrásmunkát. A másik kritika, amivel illetik a könyvet, hogy ugyan a Bibliában kevés szó esik Dínáról és a többi asszonyról, de amennyi történet szól róluk, Diamant azok közül is figyelmen kívül hagy vagy eltorzít néhányat: az “eredetei” történetben Dínát kislány korában megerőszakolják és bátyjai ezért véres bosszút állnak. A regényben ez egészen máshogy történik, a megerőszakolóból Diamant kölcsönös szerelmet és hősszerelmes férfit farag – ez valóban egy kicsit visszásnak hangzik így összességében. A bibliai nőalakok erősek és hősiesek, a regényben meg ugyanolyan hétköznapi, féltékenykedő, esendő teremtések, mint a mai nők. Ugyanakkor ha nem bibliaértelmezésnek olvassuk, csak egy random női könyvnek, akkor érdekes regény, nagyon “női”, szerettem olvasni.

Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez

utmutato-szuleshezBevallom, ez volt a kedvenc könyvem a szülésről: közvetített egy olyan érzést vagy szemléletet, amit nem biztos, hogy meg tudok fogalmazni jól, de amikor elkezdtem olvasni a könyvet, még nem tudtam, hogyan fogok szülni, félelmetesnek, riasztónak és rettentő kiszolgáltatott helyzetnek tűnt, amikor befejeztem, akkor meg ugyanúgy nehéznek hangzott, de magabiztosabb lettem és úgy éreztem, oké, csináljuk, és hogy majd tudni fogom, mit kell csinálni és hogyan. Nagyon röviden is össze tudom foglalni, miért állt közel a könyv a saját szemléletemhez, és miért tudott megszólítani: a szerző egy erős nő, hippi, és okos. Én erős nő vagyok, lélekben természetkedvelő hippi, és okos. Engem meg lehet azzal venni, hogy ha emlékeztetnek az erőmre, emellett lehet az erdőben sétálva vajúdni, meztelenül szülni és utána örömödben énekelni a tűz körül, és mindehhez a kortást szaklapokra, az evidence-based orvoslásra és a Cochrane-adatbázisra hivatkozni. Csak az egyik, vagy csak a másik kevés, de Gaskin mindegyiket csinálja.

A könyv első része szüléstörténetek, és ez az első 100 oldalt jelenti: 100 oldalon keresztül nők mesélik a szüléseiket. Van közte könnyű meg nehéz, kalandos meg komplikációkkal teli és egyszerű is. Általában nehéz, fájdalmas, örömteli. Némelyik történethez fotók is tartoznak, ahol meztelen nők szőrös puncijaiból kilógó babatestrészekkel is találkozhatunk, de gondolom, aki nem akar ilyesmit látni, az nem olvas efféle könyveket. Érdekesek, bár kicsit sok már a vége felé a történet és unom, és várom, hogy most már akkor térjünk a lényegre.

A 100. oldal után következnek a tudnivalók a szülésről. Gaskin és az általa idézett irodalom szerint test és lélek nem különálló dolgok, hanem összefüggenek (ez ma már tudományos tény, ne kívánjuk, hogy nekiálljak bizonygatni). A méhszáj, a gátizomzat és annak viselkedése is részben lelki tényezőktől függ, gondoljunk csak az orgazmusra, ami fizikai dolog, de lelki tényezők azért tudják befolyásolni a meglétét, nemlétét vagy intenzitását. Gaskin szerint a záróizmoknak van az a tulajdonsága, hogy stressz hatására nem nyílnak könnyen, gondoljunk csak arra, hogy milyen nehéz mások előtt pisilni vagy kakilni. Viszonylag könnyen levezethető a fentiekből, hogy biztonságos környezetben, ha olyanokkal vagyunk körülvéve, akikben úgy nagyjából megbízunk vagy a szeretteink, akkor könnyebb szülni, mint vadidegen, goromba emberek között.

A könyv ismerteti a női nemi szervek anatómiáját és élettanát, hogy néz ki a méh, méhszáj, placenta, mire való, és mi történik vele a vajúdás és a szülés alatt az egyes szakaszokban. Kitér arra, milyen hormonok szabályozzák a vajúdást és a szülést, majd sok oldalt ír a fájdalomról. Szerinte a szülési fájdalom különbözik más fájdalmaktól, mert míg a sérülés okozta fájdalomnak az az üzenete, hogy “bántanak, harcolj vagy menekülj”, addig a vajúdás fájdalmának az az üzenete, hogy lazulj el és hagyd, hogy történjen, aminek történnie kell. Ennek ellenére a legtöbb nő úgy reagál a szülési fájdalomra, mintha az sérülésből eredne, ez a hozzáállás pedig további szorongás forrása és akkor még jobban fog fájni. Gaskin hangsúlyozza, hogy nem ígér fájdalommentes szülést, és attól, hogy stresszmentes környezetben vagy és ott vannak a szeretteid és “engeded” a fájdalmat, még fájni fog, csak valamivel könnyebb lesz. Tippek, amik csökkentik a fájdalmat vagy könnyítik a vajúdást: nevetés, lassú, mély légzés, a száj és környékének ellazítása (ezt nem tudom, miért lehet), csókolózás és a mellbimbó ingerlése (oxitocin szabadul fel, ami fájáserősítő hatású), különféle testhelyzetek. Sokat ront még a helyzeten, ha illedelmesen akarunk viselkedni vajúdás és szülés közben, mert egyrészt ne ezzel legyünk elfoglalva, másrészt úgyse fog sikerülni. “Ha valaki egy olyan univerzális tanácsot kérne tőlem, amely bármilyen körülmények között segíthet neki a szülésben, akkor a válaszom ez lenne: nyugodtan viselkedjünk úgy, mint a majmok.” Gaskin ez alatt nem azt érti, hogy kakival és banánhéjjal dobáljuk az orvost, hanem hogy nyugodjunk bele, hogy ez nem fog menni agyból, hagyjuk, hogy a bennünk élő ösztönlény vegye át az uralmat és viselkedjünk spontánul. Tetszik, ahogyan ír a szülésről, hitelesnek tűnik, nem titkolja, hogy nehéz lesz, de mégsem ijesztő. Valahogy úgy állítja be, hogy ez egy nehéz, de egy normális dolog.

Gaskin ír a terhesség alatti vizsgáló módszerekről, amelyeket többnyire inkább elutasít, bár ezt eléggé mértéktartóan teszi. Figyelmeztet például, hogy a boholybiopszia és az amniocentézis mire való, hogy nagyon kis százalékban okozhat vetélést, hogy ha úgy gondoljuk, hogy amúgy is felnevelnénk Down-kóros gyerekünket, akkor nyugodtan hagyjuk ki, és hogy az amniocentézisnél arra is gondoljunk, hogy mire annak megvan az eredménye, addigra már mozog a baba és tudod a nemét is, és az eléggé visszás helyzet (elfogadni, hogy az ember gyereket vár és ott mozog benne, de közben azzal a tudattal lenni, hogy rossz vizsgálati eredmény esetén kinyírom. Tényleg kissé ambivalens helyzet.) Leírja, hogy az AFP elavult és nem jó túl sok mindenre (ez valóban így van). Vércukorszintet ő és bábatársai is mérnek ujjbegyből, a Streptococcus-szűréssel kapcsolatban ambivalens. A szülésindító módszereket ugyanígy összefoglalja, összességében egyikről sem írja azt, hogy az ördögtől való, a legtöbbnek a rutinszerű alkalmazását viszont túlzásnak tartja. Ilyen pl. a rutinszerű burokrepesztés, amikor még nem illeszkedett be a fej. A prosztaglandinos szülésindítást ellenzi, több tanulmányt idéz, amik szerint több a hátránya és mellékhatása, mint az előny, ami főleg a prosztaglandin nem megfelelő dozírozásából ered (az ondóban is van prosztaglandin, csak sokkal kevesebb, azzal a módszerrel nincs probléma). Kutatásokat idéz arra vonatkozóan, hogy a vajúdás alatti folyamatos magzati CTG nem csökkentette a magzati halandóságot, azzal azonban egyetért, hogy néha rá kell hallgatni a magzati szívhangra, csak nem folyamatosan CTG-hez láncolva kell vajúdni. Stb. Összességében inkább a lehető legkevesebb vizsgálatot és beavatkozást javasolja, de nem fanatikusan, mindegyiknél leírja az esetleges előnyeit is. Gaskin szerint a rutinszerű gátmetszés hülyeség (ez így igaz a tudományos eredmények és a WHO szerint is), de egyes esetekben valóban szükség lehet rá – szerinte olyan kórházat vagy orvost érdemes választani, ahol a gátmetszések aránya 20% körül van, mert nagyjából az esetek ekkora részében lenne valóban indokolt. Nem tudom, erről mi most az álláspont, Magyarországon mennyire rutinszerű, illetve reális-e ez a 20%. Valójában nagyon kíváncsi lennék, mit gondolna a könyvben írottakról egy szülész-nőgyógyász – persze, vannak nyilvánvaló szemléletbeli különbségek, hogy erdőben sétálva vajúdni jobb-e (a függőleges testhelyzet miatt segít a gravitáció, és csókolózhatsz a férjeddel, ami meg oxitocin) vagy szülőágyon CTG-vel a hasadon. Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy ha nem avatkozom be a vajúdásba és hagyom, hogy tartson, ameddig tart, oxitocin, gátmetszés, miegyéb csak legvégső esetben, akkor azok a magzatok nem lesznek túl sokáig oxigénhiányosak és nem lesznek butábbak, mint amúgy lehettek volna? Nem hiszem, hogy erre léteznek követéses vizsgálatok vagy valódi válaszok jelenleg. Na mindegy, ebben a vitában nyilván nem itt teszünk igazságot.

Ina May Gaskin egyébként az otthonszülés támogatója, de náluk nagyon közel van egy kórház is és orvosi háttér, és ő maga beviszi a kórházba a vajúdóját, ha úgy látja jónak (ilyen történetek is vannak a könyvben). Gaskin a szülés természetességét és háborítatlanságát hirdeti, mondom, meztelenül, borotválatlanul és énekelünk közben, de olyannyira nem utasítja el az orvosi ellátást, hogy Geréb Ágnes pont emiatt kritizálja Gaskint egy másik könyve kapcsán: “Biztos vagyok benne, hogy ma már Ina May is bátrabban bánik a természetes gyógymódokkal, kevésbé használja az ebben a könyvben még sok helyen szereplő gyógyszeres kezelést, valamint sok esetben bátran részesíti előnyben saját tapasztalataiból gyökerező tudását az orvosi beavatkozásokkal szemben.” Nekem tetszik, hogy Gaskin ennyire hippi (nem átvitt értelemben használom a szót, tényleg igazi hatvanas évekbeli kommunában élő spirituális hippiasszony), és közben mégis értelmes. Semmilyen alternatív gyógymódról nem esik szó a könyvben, hacsak a masszázs nem számít annak. Ezzel, hogy képes tudományt is olvasni, nem démonizálja az orvosi ellátást és mértéktartóan tud fogalmazni, sokkal többet használ a kevésbé medikalizált szülés ügyének, mint a mi full fanatikus Geréb Ágnesünk, aki szerintem szélsőségességével sokakat inkább elriaszt, nem bátorítja a vitát és a közös gondolkodást. De ebbe az ügybe inkább nem kezdenék bele, mert messzire vezetne és ez mégiscsak egy könyvismertető.

Ingeborg Stadelmann: A bába válaszol

babavalaszolEzt a könyvet sokan ajánlották és a neten is csak jókat olvasni róla, és ez volt a legrosszabb az összes közül, amit a terhesség – szülés – gyereknevelés témában olvastam. Utáltam az egészet. Felületes szemlélő esetleg azt gondolhatná, hogy biztosan a nyugati orvoslás befolyása alá kerültem és nem vagyok elég nyitott, úgyhogy szeretném leszögezni, hogy itt nem erről van szó, Ina May Gaskinnél nagyon szívesen szülnék, pedig ők aztán klasszikus hippik, meztelenül szülnek az erdőben, de az ő könyvét nagyon szerettem, arról is lesz szó. A bába válaszollal csak az egyik jelentéktelen problémám volt, hogy tele van homeopátiás és aromaterápiás tippekkel, ezeket nyugodtan át is lapozhatja az ember, ha nem érdekli, bár az azért elég bosszantó, hogy az összes létező problémára az ő (Ingeborg Stadelmann) által kifejlesztett teakeverékek és aromaolajkeverékek használnak kizárólag. Az összes esetismertetés arról szól, hogy X asszony hányt, vagy dagadt a lába, vagy nem tágult, vagy mittudomén, és semmi nem használt, és akkor jött Ingeborg az illóolajkeverékével és akkor egyszerre jobban lett. További problémám a stílus, és leginkább ez bosszantott fel, annyira fájdalmasan modoros és negédes, hogy jaj. Nekem odajönne ez a nő, amikor épp terhesen hányok, vagy vajúdok, vagy más bajom van, és szólna két mondatot ebben a szívélyes és őszintétlen modorában, hát mit mondjak, nem esne jól. Nem szerettem ezt a nőt.

Esetenként sajnos tesz néhány olyan kijelentést is, ami mindenféle reális alapot nélkülöző baromság. Nem tudom, mennyire várható el egy ismeretterjesztő könyvtől, hogy szakirodalmi hivatkozások legyenek benne, az az igazság, hogy az általam olvasott ismeretterjesztő könyvek többségében vannak. Vagy ez nem ismeretterjesztő könyv? Mindegy, itt nincsenek, ami nem lenne akkora baj, nem is vettem volna észre, ha nem lenne benne néhány olyan tényközlés, amihez szívesen láttam volna, mégis hol olvasta ezt a szerző. Nem tudom például, tényleg jó ötlet-e vajon, ha a hátrahajló méhű kismama a szülést követő napokon erőteljes hasizomgyakorlatokat végez, hogy a gyermekágyi folyás el tudjon távozni. Mármint, a hasizomgyakorlatok tök jók meg minden, de szülés után egyből? Hát nem tudom. “Sok szülőszobán a mai napig napirenden van a morfiumtartalmú gyógyszerek használata, hoha köztudott, hogy ezek nem csak közvetlenül a születés után okoznak légzési zavart a gyermeknél, de az esetleges későbbi függőség is visszavezethető alkalmazásukra”. Hogy ha szülés alatt az anya morfintartalmú fájdalomcsillapítást kap, akkor felnőve a gyerek drogos lesz? Vagy az anya lesz drogos? Sajnos, a szerző nem idézi a vonatkozó követéses vizsgálatot, pedig szívesen elolvasnám. Egyébként a magyar kiadás szaklektora dr. Geréb Ágnes, és néha valóban lábjegyzetben helyesbít, például hogy a mellbimbó szoptatásra való edzését inkább mégse kezdjük meg sokkal a szülés időpontja előtt, mert a bimbóingerlés beindíthatja a szülést (oxitocinfelszabadulást okoz).

Az orvosi beavatkozásokkal szemben meglehetősen elutasító a könyv, amit egy pontig meg tudok érteni és megbocsátani, valóban vannak a nyugati orvoslásnak túlkapásai, indokolatlan például rutinszerűen minden szülőnőnek oxitocint adni vagy gátmetszést végezni, azonban vannak indokolt esetek is. Sőt mi több, vannak olyan esetek, ahol a nyugati orvoslás létezése nélkül az anya, vagy a gyerek is meghalna vagy súlyosan károsodna. Ingeborg erre is kitér, és nem szeretem, ahogy a témáról ír: szerinte ugyanis el kell fogadnunk a halált, és az a baj a mai emberrel, hogy nem az élet részeként tekintünk a halálra. Ez szerintem is baj a mai emberrel, azonban ne tekintsünk már az élet részeként arra a magzati halálra, ami megelőzhető lett volna orvosi beavatkozással. Hát mindegy, ha nem mentünk orvoshoz és meghal a babánk, Ingeborgnak arra is van Bach-virágterápiás cseppje, amelyek “kiváló eredménnyel használhatóak. A magam részéről soha nem indulok el egy gyászoló asszonyhoz vagy családhoz e cseppek nélkül. A Bach-virágok csodálatos lélekvigasztalók.” Aha, elképzelem, hogy halva születik a gyerekem és másnap beállít Ingeborg asszony a cseppekkel, napi 3-3 csepp és minden rendben lesz.

Hát, ugye érezzük, hogy a könyv stílusa és szemlélete nem találkozik az én stílusommal és szemléletemmel. Természetesen ettől még lehetséges, hogy valakinek bejön. Még ebben az esetben is javasolnám ezért, hogy némi kritikával kezeljük a tényként lefektetett dolgokat, és nézzünk utána máshol is, tényleg jó ötlet-e hasizmozni a gyermekágyban. Nem akarok igazságtalan lenni, ezért el kell mondanom, hogy a sok-sok homeopátia, Bach-virágterápia és aromaterápia, valamint a néhány butaság mellett a könyv rengeteg informatív leírást tartalmaz arról, hogy mi fog történni az emberrel. Előnye, hogy a teherbe esés kezdetétől a gyermekágyi szak végéig tart, azaz sok más terhességes-szüléses könyvtől eltérően azt is leírja, hogy vannak az utófájások, gyermekágyi folyás, milyen színűnek kell lennie, meddig tart, mikor kóros, a gátseb mennyi idő alatt hogyan gyógyul, és a szoptatással kapcsolatban is ad tanácsokat, hogyan kell, hogyan különítsük el a tejpangást a mellgyulladástól, mi a teendő – ezek hasznosak. Ezeknek a dolgoknak a nagy része nekem nem voltak újdonság, mert elmondták őket a kórház által szervezett ingyenes szülésfelkészítő tanfolyamon (nem voltam ott minden alkalommal, de volt egy pont a gyerekágyról, ahol kifejezetten ezekről a dolgokról esett szó.) Leginkább azok az olvasók a könyv célközönsége, akik arról szeretnének információkhoz jutni, hogy melyik terhességi vagy gyermekágyi tünetre milyen homeopátiás, aromaterápiás vagy Bach-virágterápiás szer való. Részemről az első trimeszteri hányáskor kipróbáltam a homeopátiás szert, amely nevetségesen haszontalannak bizonyult, most meg a 39. héten iszom a málnalevél teát, biztos, ami biztos, de ennyiben kimerül a lelkesedésem az alternatív gyógymódok irányába, szóval mondom, nem én vagyok a célcsoport.

Tessék, idézek belőle egy részt ízelítőül.

A gyermekágyasok számára esetleg ijesztő, a bábáknak viszont megkönnyebbülést hozó esemény lehet a magzatburok maradványainak kiürülése. Ahogyan például Verával történt. Egy este azzal hívott fel izgatott nővére, hogy Vera a WC-n ült, amikor valami megjelent a hüvelynyílásában (…) Néhány perc múlva megérkeztem Verához és megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy viszonylag nagy mennyiségű magzatburok-maradvány látszik a hüvelyben. A maradványokon meggyűlt a vér és sajátos, hússzínű konzisztenciát vettek fel.(…) Nem kell tehát mindig a legrosszabbra gondolni. Ha azonnal szól a bábának, ahogyan Veráék is tették, számíthat rá, hogy gyorsan tanácsot vagy gyakorlati segítséget kap. Az ilyen telefonhívások teszik a mi életünket – rövid időre – izgalmassá.