Dragomán György: A fehér király

feherkiralyEzeket így egymás után olvastam, a Darvasit, a Bodort meg ezt, és el tudom képzelni, hogy ha nincs a másik kettő, akkor A fehér király is tetszett volna, de így sajnos áldozatul esett az összehasonlításnak, nem kötött le, untam, az előző két könyvön gondolkodtam, miközben olvastam, és úgy egyáltalán, határtalanul érdektelennek és elcsépeltnek találtam azt az alapötletet, hogy a kommunizmus éveit egy tízéves kisfiú szemén keresztül mutassuk be, akinek elhurcolták az apukáját, és most anyukájával kettesben iskolai megaláztatások és a tízéves kisfiúk normál kalandjai közepette éli a a hiányzó apa és a diktatúra mindenre rávetülő árnya által meghatározott mindennapjait.

A diktatúra az nem csak abban jelenik meg, hogy aput valami internálótáborban tartják, hanem tudjátok, ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, ott a lövészversenyen is mindig a másik iskola nyer, amelyikbe a párttitkárok gyerekei járnak, és ha ehhez az kell, hogy meghamisítsa valaki az eredményt, akkor az az eredmény meg lesz hamisítva, néha elvtársak jönnek átkutatni a konyhafiókot, az útépítő munkások mindenféle módon szívatják a gyerekeket, az edző csúnyán és kegyetlenül brutálisan megverheti a csapatában játszó kis focistanövendékeket, a befolyásos ember, akihez a kisfiú anyja elmegy apu sorsáért könyörögni, nyilván megalázóan bánhat anyuval, az emberek kicsiben, egymás közt ismétlik a rendszer visszásságait, talán mindegy is, hogy önkéntelenül vagy szándékosan, egy idő után úgyis összemosódik az egész, és már nem lehet tudni, meddig tart a rendes ember és hol változik banánért verekedő csürhévé az amúgy jóindulatú tömeg, de az biztos, hogy egy ponton verekedő csürhévé változik, mert mindenkiben ott lapul, nyíltan vagy kevésbé nyíltan a keserű indulat, amit lehet ugyan rejtegetni, de megszabadulni tőle lehetetlen, hiszen zsarnokság van, a virágágyástól lopott tulipánokban és a nyugdíjas párttitkár nagypapa fegyverszeretetében és anyu kék szemfestékjében, és belőlem már néhány oldal után komoly agressziót vált ki Dragomán György prózája és ez a fajta írásmód és szeretném személyesen felkeresni és azt üvölteni neki, hogy hiányoztál, amikor a pontot tanultátok??!!

Én értem, hogy van ez a stílus, amikor 2-10 oldal hosszú egy mondat és soha nincs vége és csak vesszők választják el egymástól a részeit, amik a kisfiú gondolatai, a környezet leírása, a történet elbeszélése, érzések, emlékek, múlt, jelen, jövő, én tudom, hogy az ember így gondolkodik a fejében, nagy rajongója vagyok Virginia Woolfnak és a gondolatfolyamnak, ne értsünk félre, én nem vagyok egy írásjelnáci, én ismerek nagyon rendes vesszőket, nekem vannak vessző barátaim, sőt, a kedvenc regényeim között még olyan is szerepel, amiben egyáltalán semmilyen írásjel nincsen és mégis tetszik, én azt is értem, hogy Dragomán György egy remek és tiszteletreméltó kortárs magyar író és egyébként a jelen könyvében is fontos témát feszeget újszerű nézőpontból és sokkal jobban ír, mint én, látjátok, azt hittem, képes leszek egy mondatban megírni ezt a bejegyzést és ez már legalább a harmadik mondat, és ki vagyok én, hogy itt cikizzem, én kérek elnézést, ugyanakkor ez így mesterkélt és hatásvadász és művészieskedő és idegesítő és ez így nem jó.

Úgy különben nem volt rossz könyv. Egynek jó.

Bodor Ádám: Sinistra-körzet

A rövid megfogalmazásom az volt a könyvről, hogy nagyjából olyan érzés volt, mintha gyönyörű emberek zseniálisan koreografált mozdulatokkal agyonvertek volna. Csodálatos volt; ne csináljuk többször. Tényleg ilyen. Nem mondhatom, hogy nem figyelmeztettek, mert többen is mondták, hogy ez egy nyomasztó könyv, de azt nem gondoltam, hogy ennyire erőteljes és átütő. Úgy kb 150 oldal, és nem is kell több, ennyi is pont lenyűgöz és agyoncsap. Nagy élmény.

sinistrakorzetA történet nagyjából annyi, hogy a főszereplő pasas, Andrej Bodor elmegy megkeresni fogadott fiát, akit egyszer internáltak a Sinistra-körzet néven ismert helyre – erről annyit lehet tudni, hogy a Sinistra folyó környéki falvakat plusz egy természetvédelmi területet jelent, némi internálótáboros – katonai diktatúrás hangulattal. Úgy kezdődik, hogy az újonnan érkező férfi minden papírját és eredeti nevét is gyorsan el kell, hogy felejtse, új álnevet kap (ez az Andrej Bodor), amelyet dögcédulán a nyakában hord onnantól. Azt gondoltam így a könyv elején, hogy jaj, majd biztos az lesz a nyomasztó, hogy még a nevét is elveszi az embertől a diktatúra, meg ilyen és hasonló átvitt értelmű, fennkölt erkölcsi nyomasztásra számítottam, de nem: a Sinistra-körzetben a rettenetes szörnyűségek tökéletesen kézzelfoghatóak, valóságosak, földhözragadtak és életközeliek. A szörnyűségek abban vannak, hogy hogyan töltik a napjaikat az emberek, mit esznek, hova mennek, és főleg hogyan bánnak egymással.

De nem csak úgy szimplán kegyetlenkednek egymással néha, és akkor az jaj, de nyomasztó, nem, még ennél is rosszabb. A regény csodálatos természeti környezetben játszódik (“valahol a Kárpátokban”), egy nagyon szép hegyvidéken. Az itt élők szerves részei a környezetnek, bogyókat gyűjtenek a medvéknek, benne élnek a természetben. Az olvasó számára borzalmas dolgok pontosan ugyanilyen természetességgel történnek, mint ahogy az időjárás – olyannyira meglepetés és hatásvadászat nélkül, hogy van, amikor csomó ideig észre sem veszem. Csak gyönyörködöm a szép szövegben vagy a lenyűgöző képekben vagy a tájban és tíz oldal múlva kapom fel a fejem, hogy jézusom, mivan?! Ja, rájuk gyújtottátok a házat? Ja, karóba húzta magát? Oké. Mi sem természetesebb. Vannak jelenetek, amiknek a borzalmassága már egyáltalán fel sem tűnik, és csak miután már elolvastam a könyvet, jut eszembe egyik- másik, hogy jaj, tényleg, még az is volt. A szereplők nem feltétlenül egykedvűen tűrik a rossz dolgokat – van, amikor egykedvűek, még többször inkább félnek és kiszolgáltatottak és megalázottak, de az is teljesen természetes. Fel sem merül, hogy lehetne másképp. Fel sem merül, hogy a világ az amúgy nem a Sinistra-körzet, és az emberek amúgy alapértelmezésben nem ilyenek. Vagy ilyenek? Megvan bennük ez is, nyilván.

Különben nagyon érdekes világ a körzet, kicsit a mágikus realizmus határán, bár a mágikus elem kevés és elvétve létezik. A különleges furcsaságnak számító vörös hajú kislány szemei az első menzesze után világítani kezdenek, a pszichiátriáról idehozott nőbetegnek hosszú szőr borítja a testét, mert ott férfihormonnal adagolták túl valamiért. Amúgy az emberek élik mindennapjaikat, denaturált szeszt isznak (le kell szűrni szénen keresztül, akkor nem annyira káros), csempésznek, üzletelnek, dugnak, öngyilkosok lesznek.

Mindehhez Bodor gyönyörűen ír, le kell fékeznem és újraolvasnom a mondatait, mert olyan szépek. Csak hát néha fájdalmat okoz újraolvasni, mert kegyetlen. Ez egy nagyon bátor könyv, és ez alatt azt értem, hogy mérhetetlenül bátor lehet az az ember, aki íróként ilyeneket tárol a fejében, és nem csak a rémálmaiban, hanem még direkt előveszi őket és forgatja és történetté szövi és szépséges mondatokban leírja. Meg is néztem, ki ez a Bodor Ádám, hát pont úgy néz ki a fotón is, mint aki képes ilyesmire.

A regény kategóriába sorolom, mert bár műfaja “egy regény részletei”, és igazából több, rövid történetből áll össze, de számomra összességében egyértelműen regény benyomását keltette, úgyhogy az és kész.

Susana Fortes: Capára várva

Ez egy életrajzi regény, amely Robert Capa és Gerda Taro együtt töltött éveiről szól – azért nem azt írom, hogy a szerelmükről, mert a kapcsolatuk mellett legalább ugyanakkora szerepet kapnak egyéb kalandjaik a spanyol polgárháború közepette. A regény igyekszik hiteles lenni, Capa és Taro fotóit, feljegyzéseit, naplóit, a velük készült interjúkat idézi, a többi szereplő is a valóságon alapul, de persze érzéseik, párbeszédeik, mindennapjaik ábrázolása fikció. Nem rossz.

Susana-Fortes-Robert-Capara-varvaRobert Capáról ugye tudjuk, hogy magyar. Ami azt illeti, regénybeli alakja meglepően élesen hozza a magyar férfi sztereotípiáját, amennyiben szakmájában rendkívül tehetséges, talpraesett, jóképű, nőcsábász vagy épp hősszerelmes fiatalember, pont annyi szélhámos rosszfiúsággal, amennyi még talán szerethető, de azért aggódsz a szerencsejáték-szenvedélye miatt, és pont annyival iszik többet a kelleténél, hogy negyvenéves korára egészen biztosan alkoholistává váljon. Capa eredeti neve Friedmann Endre, Budapesten született, a nácik elől Párizsba emigrált 1934-ben. Ott ismerkedett meg Gerdával, aki kitalálta Endrének a Robert Capa-imidzset: egy képzeletbeli, Robert Capa nevű amerikai fotós képeiként jobban el lehetett adni a fotókat, mintha ágrólszakadt magyar zsidó fiú műveivel kereskedett volna. A név aztán művésznévként fennmaradt, közben Capa Gerdát is megtanította fotózni, néha szakítottak, összevesztek hülyeségeken, vagy Capa csajozott, vagy épp féltékenykedett, néha alaptalanul, néha nem, aztán túl büszkék voltak kibékülni, aztán összejöttek újra, aztán kezdték elölről. Közben együtt utaztak Spanyolországba a polgárháborúról tudósítani, ahol folytatták ugyanezt a se veled- se nélküled hisztit. Gerda Taro az első női haditudósító, aki frontvonalból tudósít.

Capa később egyre híresebb lett, számos más háborúban fotózott, Ingrid Bergman szeretője volt, meg ilyenek, mígnem negyven évesen rá nem lépett egy aknára Indokínában. A regényben Capa sosem heverte ki Gerda halálát, hiszen az övéké volt a háborúkon és földrészeken átívelő, epikus nagy szerelem – a Guardian cikke szerint valójában egy Ted Allen nevű kanadai pasas volt Gerda nagy szerelme, Capa meg egész életében összevissza csajozott, Gerda előtt, után, közben egyaránt. A regény mindenesetre a történelmi dokumentumregényt és a klasszikus romantikus szerelmesregényt ötvözi, nem hagyott különösen mély nyomot bennem, de úgy alapvetően tetszett.

Robert Capa fotói vagy róla készült fotók

Elvileg film is készül a regényből

Dan Simmons: The Rise of Endymion

Rise+of+Endymion+-+Dan+SimmonsA Hyperionok és az Endymion folytatásáról van szó, ott kezdődik, ahol az Endymion befejeződött, vagyis nagyjából amikor megtudtuk, milyen durva cuccot fejlesztett ki és küld Aenea ellen a Pax (még a Shrike-nál is durvább). A Rise of Endymionban tovább folytatódik az üldözés, de az előző kötethez képest itt már lassan válaszokat is kapunk a kérdéseinkre, hogy tudniillik Aenea és Raoul között mi is van pontosan, Aenea miért olyan fontos és fenyegető a Pax számára, mit tud ő és mitől különleges, valamint miben mesterkednek manapság a mesterséges intelligenciák. Az Endymionnál mozgalmasabb, kiszámíthatatlanabb a kötet, és egészen sokáig komolyan fogalmam sincs, hogyan és milyen válaszokkal fogja Simmons ezt az egészet lezárni és megnyugtató keretbe helyezni.

A Pax ebben a kötetben már egyáltalán nem finomkodik, sok az akció, szereplők sérülnek és hullanak. Nagyon szerettem, hogy a Pax berendezkedése és hangulata nagyjából megfelel a katolicizmus és a pápaság fénykorának, inkvizícióval, rengeteg intrikával, valódi hívőkkel és agyafúrt politikusokkal (épp a könyv olvasása közben néztünk bele a Borgiák c. sorozatba, hát pont ugyanaz a légkör, még a ruháik is hasonlóak). A vallás és a keresztény államforma szerepe egyébként nagyon hangsúlyos téma a könyvben, és Simmons nem bánik kesztyűs kézzel a témával, ateistáknak különösen ajánlom, szerintem szeretni fogják.

Simmons, amellett, hogy irodalmilag művelt, gyanúsan ökoharcos, szemlátomást sok vallásfilozófiát, tudományfilozófiát olvas, még hegyet mászni is imád a valóságban, ezért szereplői is fognak. Konkrétan többektől hallottam már, hogy a “hegymászós jelenet”-nél majdnem abbahagyták az olvasást, mert több tíz oldalon keresztük a szereplők csak másszák a hegyet, és ott majd ne ijedjek meg, ez utána elmúlik, ha akarom, lapozzam át. Nekem a világon semmi bajom nem volt vele, tényleg hegyet másznak, de csomószor majdnem meghalnak, szóval egyrészt nem izgalmak nélküli, másrészt Simmons szépen megírta, hangulatos, az embernek kedve támad hegyet mászni. Csak gondoltam, szólok, hátha mások is elbizonytalanodnának vagy unatkoznának ennél a résznél, akkor nyugodjunk meg, ez az általános.

Ami a legdurvább, hogy viszonylag sok olyan kérdésre, ami már az első Hyperionban felvetődött, itt kapjuk meg a választ: többet tudunk meg a Shrike-ról, kiderül, hogy Duré atya anno miért hallucinált halottakat a labirintusbolygók belsejébe, valamint hova is tűnt a Shrike-zarándoklat kellős közepén a templomos, a Fa igaz hangja. Sok kérdésre olyan jelenségek révén kapunk választ, amiknek az előző három kötetben még csak a létezése sem merült fel, de ezek szerint Simmons már négy könyvvel ezelőtt tudta, hogy mi lesz, ami igazán dicséretes. Egyrészt azért, mert nagyon bonyolult témák és történetszálak összjátékáról van szó, amit mind fejben kellett tartania, másrészt pedig azért, mert biztos vagyok benne, hogy sok sorozatíró nem tudja az első kötetnél, hogy mi lesz a negyedikben és ez látszik is. Ezek azok a könyvek, amik trilógiának indulnak, aztán mégis megjelenik már a hatodik kötet is, és hiába jó, nincs íve, nem érzed, hogy tartunk valamerre, kilátástalan, hogy valaha is odaérjünk (próbálom legyőzni a kísértést, hogy leírjam George R. R. Martin nevét példának). Simmons ugyan néha tévutakra vezet, és van, amikor szívesebben haladnánk gyorsabban, de pontosan tudja, hogy merre tartunk és hogyan fogunk oda megérkezni. A végén zseniális módon minden a helyére kerül, maradnak ugyan elgondolkodtató filozófiai kérdések a vallást és a poszthumanizmust illetően, de elvarratlan szálak vagy ellentmondások nem maradnak.

Dan Simmons: Endymion

Az Endymion egy tetralógia harmadik része, konkrétan az a sorrend, hogy Hyperion, The Fall of Hyperion, Endymion, The Rise of Endymion. A Hyperionokat magyarul olvastam, az Endymionokat angolul, mert nem bírtam kivárni az azóta már megjelent fordítást.

endymionAz Endymion és a Rise of Endymion messze nem különül egy egymástól annyira, mint a Hyperionok, ezért így pár hónappal később már egyáltalán nem is emlékszem, meddig tartott az egyik és hol kezdődött a másik. Lényeg, hogy a Hyperion-sztori folytatásáról van szó, azonban nem rögtön folytatódik, hanem 300 évvel később. Az Endymion egy Raoul Endymion nevű pasas szemszögéből meséli el a maga történetét, visszaemlékezésszerűen, így sok kalandban maga is részt vett, de olyan szálakról is mesél, amiknek a történetéről csak később értesült. Rögtön azzal indít, hogy ha azéert olvasod a visszaemlékezéseit, mert szeretnéd tudni, mi történt a Hyperion-beli Shrike-zarándokokkal, akkor az rossz motiváció, mert nem fog kiderülni, ezt azonban meg kell cáfolnom: ki fog derülni, sőt. Nem minden az Endymionban derül ki, van, ami a Rise of Endymionban.

Az Endymion részben szerelmi történet, részben egy road movie különböző világokon keresztül. Főszereplőnk, Raoul a Hyperion bolygón él, és épp bajba keveredik, amikor kap egy megbízatást: össze kell szednie és megmentenie egy tizenkét éves lányt, aki az Időkriptákból fog kilépni eegy előre pontosan tudható időpontban. A megbízatást a Hyperionból ismert Költő adja, aki már akkor is iszonyú öreg volt, most még öregebb, és valamiért sokkal kevésbé idegesítő, gyanítom, hogy angol nyelven olvasva talán kevésbé vulgáris. A lány az ő rokona. Megvédeni pedig azért kell, mert a Pax (a pápa által irányított világméretű enyhén militarista államforma vezetősége) számára is fontos, valamiért fenyegetést jelentő személyről van szó, és ők is tudják a dátumot, nyilván komplett fegyveres erőkkel fogják őt várni az Időkripták ajtajában. Arra persze senki nem számít, hogy a leány nem egyedül érkezik. Hanem a Shrike-kal. Az Aenea nevű leány, Raoul, és egy A. Bettik nevű android ezután különféle világokon keresztül haladnak végcéljuk felé, az út egy részében a Konzul ébenfekete űrhajóján, más részében csónakon. A Hegemónia idejében működő térkapu-portálok már nem működnek, de Aenea valamiért képes őket kinyitni. Ennek okára, Aenea egyéb különleges képességeire és személyének fontosságára csak a vége felé vagy a következő kötetben derül fény. Az utazás persze kalandokban bővelkedő, és üldözi őket a Pax is, azaz Federico da Soya kapitány atya és legénysége egy legmodernebb, Arkangyal típusú katonai űrhajóval. Az Arkangyalok olyan sebességgel tudnak közlekedni, amitől utasaik meghalnak, de ez nem baj, mert emlékszünk a Hyperionból a bikurákra meg az őket feltámasztó kis kereszt alakú parazitákra? Nos, az egyház időközben továbbfejlesztette azt a technikát.

Az Endymion erről szól, az üldözésről, Raoul és Aenea kapcsolatának kezdeteiről, valamint a katolicizmus-uralta univerzum berendezkedéséről. Az út érdekes és különböző, lakott és lakatlan világokon keresztül vezet, és Simmons jól ír és jó ötletei vannak, mégis néha már-már megunom és nem azt szeretném, hogy menjünk, fedezzünk fel még egy izgalmas bolygót, hanem inkább derüljenek már ki a rejtélyek, haladjon a cselekmény. A Hyperionokban megszokotthoz képest az Endymion talán kevésbé bonyolult (szerkezetileg mindenképpen kevésbé bonyolult, hiszen ugyanaz az egy pasas meséli), kevesebb a világirodalmi utalás (bár az Endymion is Keats-vers*), kevésbé technokrata, és bár sokat lőnek itt is, mégis az a benyomásom, hogy valamivel békésebb.

A regény végére nagyjából lekerekedik a történet, de azért sok nyitott kérdés marad a következő kötetre.

*A thing of beauty is a joy for ever: 
Its lovliness increases; it will never 
Pass into nothingness; but still will keep 
A bower quiet for us, and a sleep 
Full of sweet dreams, and health, and quiet breathing.

Murakami Haruki: Norvég erdő

Egyik kedvenc könyvem volt a 2012-es évben, a könyvfesztiválon vettem, mert már olyan nagy volt a kortársnyomás, hogy Murakamit olvassak. Mégis idegenkedem tőle, mert több könyvébe is belelapoztam és egyáltalán semennyire sem szimpatikusak, sem a címük, sem a fülszövegük, sem az, hogy ilyen több szálon futó abszurd szürreális mágikus realizmusnak tűnnek, szóval nem éreztem, hogy nekem bármelyik is tetszene. De a Norwegian wood c. számot szeretem, a fülszövegben nem írtak semmi riasztót, gondoltam, hát jó, akkor legyen ez, és milyen jól gondoltam. A Norvég erdő Murakaminak a normális regénye, amiben a világon semmi szürreális, sem mágikus, sem semmi ilyesmi nincsen, ellenben egy nagyon különleges hangulatú, remek regény.

norvegerdoA könyv egy egyetemista fiúról (Vatanabe Toru) szól, aki a hatvanas években Tokioban jár egyetemre, így a diáklázadásokat is végignézi, bár inkább a kívülálló szemével. Ami igazán foglalkoztatja, az a filmek, a zene, némi visszafogott bulizás, meg két nő, Naoko és Midori. Naoko légies, visszafogott, csendes, neurotikus és nagyon furcsa lány, mint aki nem is ebben a világban létezik; Midori pedig talpraesett, életrevaló kiscsaj. Vatanabe inkább sodródik meg nem találja a helyét, nincs beleszólása az életbe, inkább csak megtörténnek vele a dolgok, és ez a hangulat az egész regényre jellemző. Emberek szerelmesek lesznek, nem világos, miért épp hozzá vonzódik, más emberek meghalnak, az szomorú és szintén megmagyarázhatatlan. A karakterek csodálatosan élőek és kidolgozottak, gyakran szomorúak, bizonytalanok és esendőek. A légies, szinte nem evilági szerelmi szál mellett elég sok halál is van a könyvben, és ami még izgalmas, a finom érzelmek és a teljesen nyílt szexualitás keveredése. Abban a stílusban esik szó a szexről, ahogy gyakran a gyerekek szoktak róla beszélni, amikor még nem világos, hogy ez tabu meg kínos meg buja meg izgalmas. Valami különös nyíltsággal és természetességgel. Nem tudom, hogy a japánok eleve máshogy gondolkodnak a halálról vagy a szerelemről, mint mi, Freud unokái, vagy csak Murakami írt ilyen különleges szereplőket.

Nagyon szép és szomorú könyv, ajánlom. Azt hiszem, a melankolikus jelző illik rá leginkább, csak azt azért nem szívesen használnám, mert van valami modoros kicsengése, nekem egyből lila orgonák meg hamvadó cigarettavég jutnak eszembe, a könyv hangulata pedig semennyire nem ilyen. Mágikus realizmust ne várjunk, az nincs benne.

Még egy apróság a címével kapcsolatban: sokan szidták, hogy fordítói hiba, és a Norwegian wood-ot nem lett volna szabad Norvég erdőnek fordítani, de egyrészt, akkor minek? Másrészt, mint itt a kommentekben Komavary is kifejti, és neki elhisszük, a regény japán címe Norway no mori, ami azt jelenti, hogy Norvég erdő, és a japánok a Beatles-dalt is ezen a címen ismerik, szóval nem kell a rinyálás. Abba már bele sem kezdenék, hogy a “wood” szó angolul is jelent erdőt is, nem csak faanyagot.

A regényből nem olyan régen film is készült, nem néztem meg, mert félek, hogy elrontaná az élményt.

Szilvási Lajos: Egyszer-volt szerelem

Az Egyszer-volt szerelem a Bujkál a Hold folytatása, és itt Szilvási már meg sem próbálja rejtegetni a monadnivalót, ez full kommunista propaganda, olyan demagóg, hogy öröm nézni. De komolyan vicces, olyanok vannak benne, hogy Péter rágyújt valami jó magyar cigarettára, igazi, erős, kemény dohány, amitől felébredsz, nincs ám benne ópium, mint a Pall Mall-ben, és a sör is igazi, férfias ital, nem a nevetséges gyömbérsörnek csúfolt üdítő. Az ismert valóság minden fontos, és minden apró eleméről kiderül, hogy egyedül a szocialista Keleteurópában lehetséges normális életet élni.

egyszervoltszerelemHolló Péter, a tékozló fiú tehát jó útra tér, megjön az esze, és hazatér Sopronba a balul sikerült kanadai kaland után. Újra beiratkozik az egyetemre, ahová nehéz visszailleszkednie, mert a rengeteg élettapasztalatával nem passzol a középiskolapadból épp csak kiesett taknyosok közé. Sokan neheztelnek is rá a disszidálás miatt, de azért nyugodjunk meg, egy ponton kiderül, hogy a magyar fiatalok igazából megbocsátó, rendes emberek. Szóval Holló magányos, nem találja a helyét. A Bujkál a Holdban már kiderült, hogy egy Auerbach Krisztina nevű soproni lányba szerelmes, és hogy szerelmük balul sült el, az Egyszer-volt szerelem ezt a szálat veszi fel és folytatja. Krisztina közben leérettségizett, és építész akar lenni, de nem vették fel az egyetemre, két okból: négyes volt az átlaga, és becsületes építészmérnök apja nem járt közben az érdekében, mert nem akarta, hogy a lánya protekcióval kerüljön egyetemre. Ennyire jó arc. Krisztina ezért egy évet Sopronban tölt azzal, hogy apjának segít a belváros műemlék házainak régészeti feltárásában. Amúgy halál unalom az élete, barátai nincsenek, esténként angolozik vagy édesanyjával kanasztáznak, megszakad az ember szíve a szerencsétlen leányért.

Holló és Krisztina nyilvánvalóan egymásnak vannak teremtve, de túl büszkék ahhoz, hogy normálisan viselkedjenek. Krisztina kissé gyerekes és impulzív is, dehát 19 éves, szabad neki. Krisztina végül kitalálja, hogy akkor inkább disszidál, van valami Bécsben élő rokona, hozzá kiszökik. Vajon visszailleszkedik-e Holló Péter a soproni egyetemi életbe, illetve a szocialista Magyarországba? Vajon disszidál-e Krisztina, vagy időben észhez tér? Vajon Péter ezalatt mennyire melegedik össze a szemközti lakásban lakó, barna szemű és igen kedves, egyedülálló tanárnővel? Vajon egymásra találnak-e a szerelmesek végül? És vajon benyomja-e végül a nagyon tehetséges Krisztinát a becsületes Auerbach főmérnök protekcióval az egyetemre? Ez utóbbi kérdés egyébként igen érdekes és vitatható válasszal zárul. Maga a romantikus történet teljesen aranyos, tényleg összeillenek, tényleg drukkol az ember, hogy a buta félreértéseken lépjenek túl és jöjjenek össze. A háttér mindehhez Sopron, amit imádunk, Krisztina az Új utcában régészkedik és a Winkler úton lakik, és ha gondolkozni akar, akkor kis robogójával felmegy az erdőbe és elrágcsál egy fenyőtűt. Jelen bejegyzés szerzője is szívesen gondolkozik a soproni erdőben és gyakran rágcsál el fenyőtűt, bár kis robogója nincsen.

Szilvási egyébként valahogy nem erőltette meg magát az írással, vagy szorította a határidő, nem tudom, ennél azért tud ő jobban is írni. A történet rendben van, a szereplők jók, de a szöveg gyakran modoros és közhelyes, olyasmikre gondolok, hogy Krisztina tízoldalanként hátrarázza gesztenyebarna sörényét , pedig egyszer is sok lenne. Amikor szemlátomást nem veszi a fáradtságot az író, hogy kitaláljon egy jobb kifejezést, vagy legalább egy másikat. Ez egy korrekt, aranyos romantikus regény, jó karakterekkel, érdekes retró kommunista propagandával, de azért együnk őszinték, ha nem Sopronban játszódna a könyv, valószínűleg nem olvastam volna el többedszerre is.

Szilvási Lajos: Bujkál a Hold

Szilvásit tizenéves koromban szerettem, aztán már talán nem annyira, de néhány művével érzelmi okok miatt ma is kivételt teszünk, és a Bujkál a Hold az egyik.

bujkalaholdA regény arról szól, hogy 1956 után a soproni Erdészeti és Faipari egyetem néhány hallgatója Kanadába emigrál, de ott csúnyán átverik őket. Aki kiközvetíti őket, az azt ígéri, hogy Vancouverben majd egyetemre járhatnak és tanulhatnak tovább, ehelyett egy fatelepen kell dolgozniuk asszem egy évig? ahonnan nem mehetnek el szerződésük értelmében, hanem ott laknak és melóznak. Kapnak szállást, kaját, és pénzt is, de szilaj magyar lelkük nem tűri a rabszolgaságot az idegen földön. A főszereplő disszidens egyetemista srácok tehát megszöknek a fatelepről. Velük tart az Óriás bevenevű fiú is, aki nem volt egyetemista, hanem brennbergi bányász, de amikor az ötvenes években bezárták a bányát, állás nélkül maradt és aztán valahogy idekeveredett Kanadába. A srácok szökésének célja, hogy eljussanak egy farmra, valahol Kanadában, ahol öt magyar férfi él kommünaszerűen, együtt vezetik a farmot, önellátóak, becsületes munkával egymást támogatva élnek boldogan, és megpróbáljanak hozzájuk szegődni és ott dolgozni. Hiszen dolgozni szeretnek és tudnak is.

Van egyrészt a nevetséges szocialista propaganda, ami Szilvási összes könyvében kötelező, van, ahol kicsit megpróbálja árnyalni, van, ahol meg nem is vesződik ilyesmivel és az arcodba ordít. A Bujkál a Hold úgy a középúton lehet, mindenesetre kiderül belőle, hogy a kanadai erdő undorító, barátságtalan, mocsarak vannak benne és még a fák se olyanok, mint itthon; a Kanadában élő lengyelek elsőre jó arcoknak tűnnek, de aztán kiderül, hogy meglehetősen önzővé tette őket a gonosz kapitalista környezet; a becsületes munkából élő embert megkopasztják és kizsigerelik a Bankok; a sör alacsony alkoholtartalmú, nevetséges lötty; a cigarettájuk szar; a szerződésekkel átvernek. A főszereplő fiú, Holló Péter erdőmérnők-hallgató ráadásul egy soproni lányba szerelmes, ami plusz szenvedés. Ötvenhatban disszidálni egyértelműen hiba volt, nyugaton élni rettenetes, a nyugatiaknak is, de rendes magyar ember meg még kevésbé bírja, éértem?

Az öt fiatalembernek (négy egyetemista, egy brennbergi bányászfiú) ebből adódóan aztán mindvégig Sopronba, illetve Brennbergbe van honvágya. Nekem is 18 éves korom óta Sopronba van honvágyam, plusz külön rajongója vagyok Brennbergnek, mint az köztudott. Ezért nagyon szeretem ezt a könyvet, és kiválóan tudok azonosulni azzal, amikor Kanadában ott szenvednek, hogy jaj, a soproni fenyőerdő, meg jaj, a macskaköves belváros, meg amikor ott sétáltunk a Lővér körút gesztenyefái alatt.

A főszereplők és a történet alapján egyébként leginkább ifjúsági kalandregénynek tűnik a Bujkál a Hold, az öt fiú karaktere eléggé klisé, van a becsületes és jóképű Holló, a nehéz sorsú, de kemény kezű Joci, a megbízhatatlan ügyvédgyerek Lord (diplomások a szülei, az ilyenben nem lehet bízni), a Kölyök, aki egy az egyben Nemecsek Ernő maga, meg az Óriás nevű bányászfiú, akik kalandokba keverednek a kanadai rengetegben. Eltévednek, majdnem megfulladnak a mocsárban, orvvadászokkal találkoznak, közben lehet, hogy üldözik őket a fatelepről, ahonnan megszöktek, stb. Vajon eljutnak-e épségben az öt magyar férfi utópisztikus farmjára, és ha igen, ott azt a befogadó otthont találják-e, amire számítottak? Kaland, izgalom.

Ejtsünk pár szót a valóságról is: a brennbergi bányát tényleg bezárták az ötvenes években, részben gazdasági, részben politikai okokból (a szénbányászat már nem éri meg annyira, mélyíteni kellett volna, ahhoz sok pénz kell, viszont túl közel, van az osztrák határtól, nyilván nem bányászgathatnak a hidegháború idején 3 méterre a vasfüggönytől). A brennbergi bányászok nem maradtak munka nélkül, hanem más szénbányákba, főként Komlóra, Oroszlányba itrányították őket, ahol munkát, szolgálati lakást kaptak, másrészt ki az a hülye, aki önszántából elköltözik Brennbergből Oroszlányba, akkor már tényleg inkább Kanada. A Soproni Egyetem fél erdőmérnöki kara valóban lelépett 1956-ban, és tényleg megszervezték, hogy Vancouverben folytathassák a tanulmányaikat. Annyian voltak, hogy oktatásuk a University of British Columbia, Faculty of Forestry keretében megszervezett, önálló Sopron Division keretében indult meg. A Division majdnem teljes önállóságot kapott, a diákok részben magyarul folytathatták tanulmányaikat. Később a Soproni Egyetem elfogadta a vancouveri diplomákat. Sajnos nem sikerült felkutatnom olyan személyt, aki Vancouverben végzett a Sopron Division keretében, pedig próbálkoztam. Ha valaki tud, írjon, még mindig érdekel.

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Ez állítólag egy nagyon jó könyv, számtalan díjat is kapott, én utáltam. Igen, érdekes volt és jó ötletekkel teli, ugyanakkor annyira idegesített, hogy nagyon gyorsan, pár nap alatt kiolvastam, csak, hogy legyen már vége.

felhúzhatós lányA felhúzhatós lány egy Thaiföldön játszódó disztópia. A jövőben már túl vagyunk az olajválságon, az energiát bioenergiából meg mechanikus energiából nyerik és tárolják (hatalmas, elefántszerű állatok forgatják az erőművet, és a termelt energiát rugókban tárolják el, ilyesmi). A fő probléma az élelmiszerhiány, ami nagyrészt az élelmiszernövények emberre is ártalmas, folyamatos mutálódásának köszönhető (ha megeszed a hólyagüszöggel fertőzött banánt, akkor te is elkapod a hólyagüszögöt, vért köpsz, meghalsz). Az élelmiszerpiacot multicégek, a Kalóriatársaságok tartják a kezükben, ők genetikusaikkal próbálnak lépést tartani és új, ellenállóbb növényeket kifejleszteni. Thaiföld legalábbis részben azért politikai nagyhatalom, mert tiszta génekkel rendelkező, titkos magraktára van, és a fehéringesek néven emlegetett nemzeti gárda nagyon szigorúan és kíméletlenül kordában tartja a génmanipulációt, a génszennyezett területeket felégetik.

A főszereplő férfi, Anderson egy lendrugókkal foglalkozó lepusztult gyárat vezet Thaiföldön, de valójában ügynök, és az a célja, hogy megbízóinak megtalálja Thaiföld titkos magbankját. Van egy beosztottja, egy öreg kínai menekült, aki leginkább a saját, főként anyagi boldogulását keresi akármilyen korrupt csalás révén is érhető el az; és egy ponton belép a történetbe maga Emiko, a “felhúzhatós lány”, aki egy génmanipulált teremtés, szolgálatra fejlesztették ki a japánok, darabos mozgása miatt hívják őt és társait “felhúzhatós”-nak. Thaiföldön illegális az ilyesmi, de Emiko-t japán gazdája egyszerűen itthagyta, így különféle perverzek játékszereként éldegél egy kuplerájban, napi megaláztatásoknak kitéve. A thai politika és korrupció összefonódott rétegeibe pedig a hű fehéringes Tyájdi százados története révén tekintünk bele.

Ez mind nagyon érdekes. A disztópia jól ki van találva, mai életünkből simán levezethető, hogy pár száz év múlva ez lesz. Akkor meg mi a probléma? Engem részben a szájbarágós, erőltetett nyomasztás zavart. Nem arra gondolok, hogy túl nyomasztó volt a könyv vagy a környezet, ennél sokkal többet is el bírok viselni, szeretem a sötét antiutópiákat korrupcióval, robotokkal, szakadó esővel, de kortárs magyar irodalmat is olvastam már, sokat bírok. Ennél azonban jóval árnyaltabb nyomasztáshoz vagyok szokva. Az elején még úgy érdekes és hangulatteremtő minden oldalon a rothadt szennyvíz, a hólyagüszög miatt vért köpő, elüszögösödött tüdejű rokonok, a különféle perverz módokon megalázott lány, de erre úgy öt oldal után immúnissá válok és már csak idegesít. Jól van bazmeg, felfogtam, hogy szörnyű életetek van, lépjünk tovább, nem kell mégegyszer ötszázhatvanadjára is leírni, hogyan pusztít a cibiszkózis és a génhekkelt zsizsik. Bosszantó, önismétlő, már nem teremt hangulatot, nem továbbszínez, csak sulykol. Én ennél kevesebből is értek.

Továbbá nem szerettem a szereplőket. Nehéz elmagyarázni, mert ez se lenne baj, unszimpatikus főszereplőkkel is lehet klassz regényeket írni, itt azonban valahogy igényelte volna a cselekmény, hogy a szereplőknek az ember drukkoljon, vagy ha antihősök, akkor legalább drukkoljon annak, hogy elbukjanak. Hogy érdekeljen, Tyájdi századost legyűri-e a korrupció, Emiko megmenekül-e megalázó helyzetéből, Anderson megtalálja-e a magbankot vagy lelövik, a csaló öreg kínai pénzhez jut-e vagy csúnyán megpusztul. Semennyire sem érdekel, tőlem aztán az egész banda felfordulhat ott, ahol van. Vagy győzhetnek is, nekem mindegy. Nem tudom megmondani, Bacigalupi milyen írói eszközökkel érte el nálam a fenti hatást, de tény, hogy sikerült.

Apróság, mégis rettentően idegesített az egzotikus hangulatkeltés céljából használt thai nevek és szavak fonetikus átirata. Egy hozzáértő már elmagyarázta nekem azóta, hogy helyesírásilag ez így helyes, but still. Olyan, mintha magyar szövegben angol szavak esetén az lenne odaírva, hogy letette az ájfónját meg a nótbúkját az íróasztalra a bedzse mellé. Értem, helyesírás, az én hibám, de nekem felállt tőle a szőr a hátamon, amikor kiderül, hogy a szomdét tyáophrajá a nyitottság politikáját támogatja.

Lehetett volna ez egy jó könyv is, az ötletek jók voltak, csak ahhoz jobban kellett volna megírni. Én kérek elnézést.

A korrekt tájékoztatás jegyében linkelek két éltető kritikát is: az sfmag-on és az endless-en is szeretik.

Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj

Az ember időről időre elbizonytalanodik, hogy egyáltalán írnak-e még manapság jó sci-fi-t, vagy modern világunkban a műfaj halálraítélt és a jelen felhozatal kimerül a klasszikusok másolásában és az űroperákban. A Kvantumtolvaj kiváló példája annak, hogy wow. Iszonyú jó, nagyon szerettem, nem szabad kihagyni.

Kvantumtolvaj_kozepesA szerző egy finn matematikus, és ez látszik is. A modern matematikáról nincs fogalmam, de az feltűnt, hogy mind a matematika, mind a fizika terén a nagyon konkrét jelenségek konkrét magyarázata felől a megfoghatatlan és a bizonytalansági tényezőket hangsúlyozó teóriák felé haladunk, kezdve a relativitáselmélettel, folytatva a kvantumelmélettel. Az egész könyvet kompletten áthatja ez a hangulat, nincs szilárd talaj, nincs rendes határ élőlények és nem élőlények között vagy emberek és nem emberi értelmes entitások között, különösen hiányzik a határ a valódi valóság, a szubjektív valóság és a virtuális világok között, a csaj hajójának összes része egyfolytában mozog és átrendeződik, a Marson lévő mozgó városban az idő a fizetőeszköz, stb. Ezt erősíti a szerzőnek az a szokása, hogy a különféle jelenségeket és dolgokat eddig ismeretlen, új szavakkal, fogalmakkal ír le, amiket nem magyaráz el, így csak homályos elképzeléseid lehetnek a szövegkörnyezetből, hogy mit is jelent az adott dolog – fokozatosan persze mindig kiderül, vagy legalábbis nagyjából, de ettől még kifejezettebb az az érzés, hogy semmi sem kézzelfogható. Ez sokakat zavar, számomra épp ebben rejlett a könyv zsenialitása, csodálatos, könnyed, rémisztő bizonytalanság, imádtam.

A történet főhőse Jean le Flambeur, a híresen kiváló tolvaj, egyébként úriember, az első jelenetekben egy játékelméleti paradigmákon alapuló virtuális börtönben sínylődik épp. Innen kiszabadítja egy Mieli nevű titokzatos nő (az oorti nevű szárnyas faj tagja), mert közös megbízójuknak Flambeur tolvajképességeire van szüksége. A Marson lévő mozgó városba mennek, ahol felbukkan a harmadik főszereplő is, a detektív. Szóval franciásan udvarias, úriember tolvaj, briliáns mesterdetektív, rejtélyes nő. A mozgó város a Mars felszínén közlekedik, nem lehet helyhez kötött, mert az emberek által korábban létrehozott biológiai fegyverek üldözik. Lakói, mint említettem, az időt használják fizetőeszközként, ha pedig elfogy az illető ideje, akkor Hallgataggá válik, ami egyfajta közmunkát jelent, de inkább nem definiálom ezt sem, mert a pontos jelentése útközben derül ki. Van közös exomemória, amiből bármilyen adatot lehívhatsz, de a marsi adatvédelemmel az is lehetséges, hogy akivel épp találkoztál, azt azonnal elfelejtsd. Nem mesélem tovább, rengeteg ötlet van a könyvben, amit én amúgy kifejezetten utálni szoktam: van az a jelenség, amikor az űroperákban öncélúvá válik az ötletelés és hiába talál ki a szerző még öt új élőlényfajt és tizenöt új szót és plusz három univerzumot, az már nem árnyalja és nem viszi előre a történetet, csak unalmas és felesleges. Rajaniemi ötletei nem csak jók, hanem passzolnak a világba, gazdagítják a történetet, van helyük és értelmük.

Műfaját tekintve klasszikus krimi és hard scifi keveréke a könyv, megfejelve azzal, amit, úgy látom itt a neten, a poszthumanista / transzhumanista kifejezéssel szokás illetni. (Nagyjából azt jelenti, amikor az emberi faj már annyira evolválódik, hogy a végén már egyáltalán nem is emberi.) Még azt is írják a neten, hogy nehéz olvasmány, nekem nem tűnt nehéznek, de mondom, engem nem zavart, ha nem értettem egy szót, hanem direkt élveztem. Ha már itt tartunk, jó a szöveg is, Rajaniemi jól ír, és a fordítás is klassz.

Rövid sfmag-kritika a fordítótól

Kicsit talán túl részletes, de jó kritika a geekz blogon

Éljen, éljen, mindjárt megjelenik a folytatás, a Fraktálherceg, és Rajaniemi jön a Könyvfesztiválra is